A legutóbbi jubileumi számban, 2003-ban, arról elmélkedtem, hogy milyen nehéz tanítani olyasmit, amit az ember szinte magától, a gyakorlatban tanult meg. Annál is inkább, mert az a mondás járja, hogy aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja. Akkor arra is kitértem, hogy mennyire hasznos volt a nemzetközi tolmácstanárképzéseken való részvétel. Megjegyzem, Magyarországon a tolmács-tanárok képzése azóta sem oldódott meg.
A tolmácsolás az egyik legérdekesebb és legösszetettebb szakma. Az ember tolmácsként nemcsak összeköti az egymás nyelvét nem beszélő feleket, nemcsak segíti a kommunikációjukat, üzenetet közvetít, nemcsak nyelveket és kultúrákat segít megérteni, érdekes emberekkel találkozik, hanem a legszélesebb körben tájékozódik a világról, és ehhez ismereteit mindig naprakész állapotban kell tar-tania. Ráadásul, egy-egy tolmácsolási eseményhez, előtte és alatta is, rendkívüli szellemi erőfeszítés, készenlét, stressztűrőképesség, idegfeszültség járul.
Mindezek ellenére a szakma sokak számára vonzó, és az érdeklődők szeretnék megtanulni minden csínját-bínját. Ilyenkor felvetődik az emberben a kérdés, hogy a tolmácsolást lehet-e, illetve kell-e egyáltalán tanítani, vagy elég a gyakor-latban ellesni a különböző fogásokat a gyakorlottabb kollégáktól, és a többi megy magától. Az ember a munka során megszerzi a tapasztalatot, kialakítja a maga
„tolmácsprofilját”. Ez lehet, hogy igaz volt a kezdetekkor, amikor – Fáber András szavaival élve – a tolmácsok még művészek voltak, de mára már iparosokká váltak.
Az iparos szó itt semmiképpen sem jelent kevesebbet, csak mást! Ma mások az elvárások, mást kívánnak a megrendelők, és mást az időközben létrejött képzési intézmények. Ennek az átalakulási folyamatnak a megértéséhez közelebb visznek a tolmácsolás tanításával és értékelésével foglalkozó nemzetközi és hazai kuta-tások, amelyek száma az elmúlt tíz esztendőben jelentős mértékben megnőtt.
Emellett sok külföldi tolmács és tanár internetes blogokban vagy más közösségi médiumban teszi közzé gyakorlati tapasztalatait.
Immár több, mint tízéves tanítási tapasztalattal és több évtizedes tolmácsolási gyakorlattal a hátam mögött mit szűrhetek le? Mára már megértettem, hogy szükség van a tolmácsok és a fordítók iskolarendszerű képzésére (is). Megosz-lanak viszont a vélemények a tekintetben, hogy nem jobb-e, ha a képzést pár
Tartalom
éves (élet)tapasztalatgyűjtés előzi meg. A mai fiataloknak jóval több lehetőségük van a sokoldalú tájékozódásra, eltölthetnek hosszabb-rövidebb időt abban az országban, ahol az általuk választott idegen nyelveket beszélik. Emellett rendelkezésükre állnak az internet és a mobilkommunikáció eszközei, amelyek számunkra egykor elképzelhetetlen mértékben megkönnyítik az ismeretszerzést és persze a felkészülést. Az egyetemi keret ugyanakkor nem haszontalan, bár ez a szak nem nyelvtanítást kínál, hiszen alapfeltétel az idegen nyelvek magas szintű tudása, nemcsak a tolmácsolási technikákat ismerteti meg a hallgatókkal, hanem a képzés része egy sor olyan tantárgy is, amilyennel máshol, ilyen célzott és sűrített formában nem lehet találkozni.
Mit kínál tehát az ELTE Fordító- és Tolmácsképző Tanszéke (FTT)? A néhány éve bevezetett oktatási reform keretében mesterfokú tolmács- és fordítóképzést a legkeresettebb nyelvpárokban. Ugyanakkor − az EMCI-hálózat tagjaként és annak képzési kritériumait alkalmazva − az európai intézmények számára konferenciatolmácsokat képez. Tekintettel arra, hogy a magyar a ritka nyelvek közé tartozik, a képzés része nemcsak az anyanyelvre, hanem az úgynevezett B nyelvre történő tolmácsolás is. A tolmácsolással kapcsolatos tantárgyak mellett a hallgatók ismeretet szerezhetnek a nemzetközi és az európai szervezetek működéséről, betekintést kapnak a gazdaság és a jog alapjaiba, a terminológiába, beszédtechnikai és anyanyelv-helyességi órákon vesznek részt.
Ebben az írásban csak a tolmácsképzés során kívánatos és igényelt értékeléssel és visszajelzésekkel foglalkozom. Meg vagyok ugyanis győződve arról, hogy a szó szoros értelmében vett tolmácsképzés egyik sarkalatos része az értékelés, illetve az órai visszajelzés. A cikk terjedelme szabott, ezért nincs lehetőség a tárgyban megjelent tudományos igényű kutatások ismertetésére, ezért csak saját meglátá-saimról adhatok számot.
Miért fontos a megalapozott értékelés és a visszajelzés? Azért, mert ebben a képzésben nem lehet „röpdolgozatot” íratni vagy a hagyományos módon felel-tetni. A diák joggal igényli, hogy értékeljék a teljesítményét, mert ez az értékelés segíti őt saját teljesítményének, fejlődésének megítélésében, és tájékoztatja az iskolai és a megbízói elvárások közötti különbségekről. Azt is tudatosítanunk kell, hogy a gyakorló tolmács már ritkán kap visszajelzést, az esetek többségében csak akkor, ha valami nem sikerül.
Felvetődik a kérdés, hogy milyen legyen ez a visszajelzés és az értékelés, mennyire objektív, és hogy lehet-e egyáltalán objektív. Gyakorló tolmácsként tudom, hogy az iskolai visszajelzés, a félévi és az év végi vizsgákon kapott érdem-jegyek nem jelentenek egyet a jövendő megbízó és a felhasználó értékelésével.
Ugyanakkor az értékelés, ha konstruktív, ösztönzést és erős késztetést is jelenthet a diák számára a fejlődésre. Ennek a kérdésnek egyes vonatkozásait szeretném körüljárni ebben az írásban.
Hogyan értékeljünk az év elején, év közben és az év végén? Van-e különbség ezek között az értékelési szakaszok között? Igen, mindenképpen. Az év elején az a lényeg, hogy a hallgató a számára ismeretlen konszekutív és szimultán tolmá-csolás technikai részét megértse és helyesen alkalmazza. A következő szakaszban a formai kérdések mellett a tartalom is előtérbe kerül, hiszen az eszközök és a tolmácstechnika helyes alkalmazása, a jegyzetelés és a prezentációs készségek elsajátítása mellett a figyelmünk nagymértékben már a tartalom felé fordul.
Az órák jelentős részében megkíséreljük a valós tolmácsolási eseményekhez hasonló keretet kialakítani, többszereplős tárgyalásokat, vitákat szimulálunk, vagy úgynevezett minikonferenciát tartunk. A tanórákon kívül a hallgatók ese-tenként igazi tolmácsolási szituációkat is megélnek, ami további pluszt jelent a képzésükben. Az év végén pedig számot adnak mindarról, amit az év során elsajátítottak. A képzés viszonylag rövid volta ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a sikeres vizsgát tett hallgató már egyszer és mindenkorra mindent megtanult.
A tolmácsszakmára is illik, ami oly sok másra, hogy egész életen át kell tanulni.
Ki értékeljen? Erre a kérdésre – megint csak a saját tapasztalataimból – azt válaszolom, hogy nem csupán a tanár alkalmas az értékelésre. A diáktársakat is megkérhetjük egy-egy visszajelzés megadására. Ez nemcsak aktív figyelésre kényszeríti őket, hanem arra is alkalmat ad, hogy a társak rámutassanak egyes részmegoldások sokféleségére, ezek helyes voltára, de egyfajta vitakultúra elsa-játítására is, hiszen minden esetben érvekkel kell alátámasztaniuk véleményüket.
El kell magyaráznunk, hogy egy-egy produkcióra nem elég azt mondani, hogy jó volt, meg is kell indokolni, hogy miért vagy miért nem volt az.
Az órák nagy részében, ha szerencsések vagyunk, két tanár van jelen, mind-kettő anyanyelvi, tehát egy magyar és egy idegen nyelvű, akiknek mások a szem-pontjaik. Az esetünkben magyar anyanyelvű tanár maga is gyakorló tolmács.
Az idegen anyanyelvű tanártárs nem érti tökéletesen a magyar nyelvű szöveget, a tolmácsra hagyatkozik, és igazi külföldi ügyfélként hallgatja a tolmácshallgató tolmácsolását. A tanártárs tehát – aki ritkán gyakorló tolmács – olyan értékelési szempontok alapján jelez vissza, mintha azt egy konferencia vagy egy üzleti tár-gyalás résztvevőjeként tenné. Ezen a szinten ugyan már nem fordulhatnának elő nyelvtani hibák, de a gyakorló órák lehetőséget adnak ezek kijavítására is.
A KONSZEKUTÍV TOLMÁCSOLÁS ÉRTÉKELÉSÉNEK SAJÁTOSSÁGAI
Ezt a fajta tolmácsolást jól elvégezni önmagában is nehéz, hát még tanítani és értékelni! Különösen a jegyzetelési technika megtanítása és követése okozhat gondot. Az esetek többségében a hallgatók úgy gondolják, hogy számukra egy-fajta jelrendszer elsajátítása lenne kívánatos. Néhány alapszabály − például Rozan hét jegyzetelési alapelve − jó kiindulópontot ad, de a tapasztalat és az évek során megszerzett gyakorlat azt mutatja, hogy nem szerencsés egy további jelrendszer megtanítása, és előbb-utóbb szinte mindenki kifejleszti saját rendszerét. A tanár feladata ebben a folyamatban nem az, hogy megmutassa az egyedül helyes utat, hanem az, hogy elérje: a diák maga találjon rá saját útjára ezen a területen is.
További nehézséget jelent a tanárnak az, hogy ezen az úton a diák különböző akadályokba ütközik, és ezeket a tanárnak nemcsak fel kell ismernie, hanem a kellő útmutatáshoz tudnia kell azt is, hogyan lehet legyőzni őket. Ehhez azonban a tanárnak állandóan figyelnie kell a diákok teljesítményére, és a visszajelzéskor kérdéseket kell feltennie, hogy megértse, hol és miért akad el a hallgató.
Egyesek a hallott szöveg megértésével és elemzésével küzdenek, míg mások eleinte nem tudják, hogy egy-egy gondolatot hogyan vessenek papírra, megint mások nehezen tudják újrafogalmazni gondolataikat egy másik nyelven, vagy a prezentáció okoz problémát. Tekintettel arra, hogy a tolmácsolás az egyik legösz-szetettebb kommunikációs folyamat, ezekre a gondokra is komplex megoldások kellenek. Tapasztalataim szerint, főleg kezdőknél, a legtágabb értelemben vett prezentáció okozza az egyik fő problémát, talán a sorban ezt követi a lényeg meg-ragadása, a saját jegyzetekben való eligazodás, valamint a figyelem megosztása a jegyzetelés és az élőbeszéd meghallgatása között. Mindez megnehezíti a kohe-rens szövegprodukciót. Ezeknek a problémáknak a felismerése és a diákokkal való megvitatása sokat segíthet a helyes konszekutív tolmácsolás megtanulásában.
A jó konszekutív technika ugyanis egyben a szinkrontolmácsolás alapja. Az is igaz, hogy a nagyszakaszos jegyzeteléssel történő tolmácsolás a mai rohanó világban ritkán alkalmazható. Akkor miért tanítjuk? Elsősorban azért, mert olyan alapvető tolmácsképességek – lényeglátás, elemzés stb. − elsajátítását teszi lehe-tővé, amelyek az egész tolmácsolási folyamatban, így a szinkrontolmácsolásban is megvannak. A gyakorlat azt mutatja, hogy aki küzd a konszekutív tolmácsolással, küzdeni fog a szimultánnal is.
A SZINKRONTOLMÁCSOLÁS ÉRTÉKELÉSE
A szinkrontolmácsolás minőségének megítélésében a tanárra még nehezebb és összetettebb feladat vár, ha megfelelő értékelést és visszajelzést szeretne adni. Itt sem elég, ha csak azt mondjuk, hogy jó volt. Célzott és bővebb értékelésre van szükség: például jó volt, mert megakadás nélkül, folyamatosan, természetes han-gon, megfelelő hangsúllyal sikerült átadni az üzenetet, a terminológia is a helyén volt. Más esetben rámutathatunk a hiányosságokra: például az anyanyelvtől ide-gen hanglejtésre, a produkció szaggatott voltára, a sok őzésre. Az a lényeg, hogy a kommentár hasznukra váljon, még ha esetenként negatív is. Mindezt annak szem előtt tartásával kell megtennünk, hogy a lényeg a sikeres kommunikáció, vagyis hogy az üzenet átadása megvalósuljon. Nem szükséges minden, kevésbé lényeges momentum kihagyását vagy hibát kipécézni, mert ezzel nem erősítjük a hallgatók amúgy sem erős önbizalmát.
A diákok elé célokat kell kitűzni, például a képzés elején: tanulják meg a helyes viselkedést a kabinban, fejezzék be a mondatokat, legyen természetes a hangjuk, a hosszú mondatokat „szeleteljék fel” rövid, de érthető mondatokká, gondoljanak az anticipációra. Ez utóbbi különösen a magyar–idegen nyelv pár esetében fontos, a szórendbeli különbségek miatt. A visszajelzés pedig ezzel összhangban arra irányul, hogy sikerült-e elérni ezeket a kitűzött célokat. Az is elképzelhető, hogy ahogy az idő múlik, a diákok maguk tűznek ki célokat, és ezekre kell az órán összpontosítani. Maguk a diákok is ellenőrizhetik, hogy sikerült-e megvalósítani őket.
A tolmácshallgatóknak meg kell tanulniuk, hogy egyszerre figyeljenek és alkal-mazzák a következőket, olyannyira, hogy teljesen automatikussá váljanak szá-mukra: hallgatni, megérteni, analizálni, szintetizálni, újrafogalmazni, tolmácsolni az elhangzottakat, majd ennek monitorozása. És mindeközben még levegőt is kell venniük, esetleg egy korty vizet inniuk, a megfelelő terminológiát is használni kell. Látjuk, hogy így elmondva milyen összetett a tolmácsolás folyamata.
A tanár, miközben figyeli az eredeti beszédet és hallgatja a tolmácsoló diákot, arra gondol, hogy vajon „én hogyan mondanám?” és „hogyan kerülném el a csapdákat?”. Ez a tanártól is jelentős szellemi erőfeszítést kíván, mert azonnal fel kell állítania a diagnózist, hogy tudja, mi lehet az oka az adott hibának, és ennek megfelelően adja meg a visszajelzést. Miért követi el a tolmácshallgató az adott hibát? Kimaradt egy információ, nem hallotta, elkalandozott, nem ismeri a szót, nem készült fel a terminológiából, vagy egyszerű nyelvbotlás volt?
Ebben a tolmácsolási módban sok minden egyéb mellett talán a legnehezebb a figyelem megosztása a forrásnyelven elhangzó szöveg megértése és a célnyel-ven történő újrafogalmazás, maga a tolmácsolás között. Minthogy a tanárnak egy-egy órán több hallgatót is hallgatnia kell, és egy-egy emberre kevés idő jut, hasznos, ha a hallgatókat megkérjük – már a képzés elején –, hogy készítsenek
tolmácsolásukról hangfelvételt, amelynek a visszahallgatásával saját maguk telje-sítményét jobban meg tudják ítélni.
Az értékelés és a visszajelzések megadása tehát mind a tanárnak, mind a diáknak nehéz. A tanár akkor szolgálja a hallgatói érdekét, ha megpróbál úgy tenni, mintha ő és a diák is a kabinban lenne. Ilyenkor nem fogja azt mondani, hogy „e helyett a szó helyett ezt meg ezt kellett volna mondani” vagy „ez vagy az a kifejezés nem volt a helyén” stb. Hogyan lehetséges ez? Amikor ugyanis az ember maga is a kabinban dolgozik, megpróbál a szónok fejével gondolkodni.
Az osztályteremben pedig próbáljunk meg a hallgatók fejébe látni, vajon miért mondta ezt vagy azt! Nem könnyű az ilyen visszajelzés megadása, de hasznos.
Ebben az esetben a visszajelzés tényleg személyre szabott lesz. Nem tartom szerencsésnek a túl részletes visszajelzést, annak ellenére sem, hogy a hallgatók gyakran ezt szeretnék. A sok részlet eltereli a figyelmet a lényegről. Olyan hibákat kell kiemelnünk, amelyek javíthatók, és amelyek révén megelőzhetők vagy kikü-szöbölhetők a rossz beidegződések. Sok esetben a hatékony értékelés alapja lehet egy-egy videofelvétel, amelynek segítségével rá lehet mutatni olyan részletekre is, amelyek elsikkadnak az órai teljesítmények egyidejű megfigyelésekor.
ÉV VÉGI ÉRTÉKELÉS, VIZSGA
Az EMCI-hallgatók az év végi vizsgán számot adnak mind a konszekutív, mind a szinkrontolmácsolás órákon megtanult készségekről, mégpedig a vizsgázó minden nyelvi kombinációjában. Röviden azt is mondhatnánk, hogy mindenről, ami a képzés során előfordult, illetve amiről fent szóltunk.
Az értékelés a hálózathoz tartozó iskolákban hasonló kritériumok alapján történik. Első az anyanyelv tökéletes tudása, ami a szókincset, a regisztert és a más nyelvekből átszűrődő interferencia teljes hiányát illeti. Többször előfordul, hogy a hallgatók a vizsgán épp azért nem felelnek meg, mert például kétnyelvű környezetben nőttek fel, és a vizsgáztatók szerint „nincs igazi anyanyelvük”.
A megértés azt jelenti, hogy a hallgató tökéletesen megérti a munkanyelvein elhangzó beszédeket, és ezek célnyelvi előadása koherens. Érti és használja az adott témában előforduló terminológiát, mind a forrás-, mind a célnyelven.
A következő kritériumok önmagukért beszélnek: a folyamatosság, pontosság, problémamegoldási képesség, jó prezentáció, stresszkezelés, valamint a kon-szekutív és a szinkrontolmácsolás technikájának helyes alkalmazása.
Nem egyszerű a kritériumoknak való megfelelés mérése, de ezek azok a kri-tériumok, amelyeket az év során a tanárnak használnia kell, így a hallgatót nem érheti meglepetés a külső vizsgázatókból álló bizottság előtt sem. Az értékelés a fenti kritériumok alapján érdemjegyekkel történik. A bizottság tagjai gyakorlott,
intézményi tolmácsok, akik nem külön-külön értékelik az egyes szempontokat, hanem ezeket együttvéve adják az „osztályzatot”. A külföldi kollégák gyakran panaszolják, hogy a magyarországi öt osztályzat nem ad elég teret a teljesítmé-nyek árnyalt mérésére. Sokszor felvetődik, hogy elég lenne egy „megfelelt” vagy
„nem felelt meg” minősítés.
Akárhogy is van, mindez nem jelenti azt, hogy a vizsga sikeres letételével a tanulásnak vége, hiszen, mint korábban említettük, az embernek érnie kell, tapasztalatokat kell szereznie. A későbbiekben a tanulás már egy-egy valós tol-mácsolási eseményre való felkészülés formájában jelenik meg, és az értékelést a megbízó, a megrendelő vagy az ügyfél adja.