A BESZÉDAKTUSOK FORDÍTÁSÁNAK ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSE

A beszédaktusok fordítását néhány példa kapcsán Hatim és Mason (1990), Bell (1991), valamint Fawcett (1997) érinti monográfiájában. Hatim és Mason a dis-kurzus szintjén vizsgálják a beszédaktusok fordítását. Felhívják a figyelmet arra, hogy a fordítónak a referenciális jelentés mellett az illokúciós erő közvetítésére is törekednie kell, mivel a beszédaktusok az illokúciós erőből nyerik kommuni-kációs funkciójukat (Hatim és Mason 1990: 60). Ebből az következik, hogy az ekvivalenciát nemcsak a propozíciós tartalom (szemantikai jelentés), hanem az illokúciós erő (beszélői szándék) szintjén is meg kell teremteni (ibid.: 76).

A fordítónak azt is figyelembe kell vennie, hogy a megnyilatkozások szándékolt és észlelt illokúciós erejét nemcsak a szavak bizonyos kombinációja határozza meg, hanem a nyelvhasználók relatív státusza is (hatalom, társadalmi távolság), ezért tisztában kell lennie a forrás- és a célnyelvi normával is (ibid.: 86–87).

A fordítás során kommunikációs probléma adódhat abból, ha a fordítók nem megfelelően értelmezik a beszédaktusokat. Mivel a beszédaktusok illokúciós szekvenciába szerveződnek, egy-egy beszédaktus értelmezése attól is függ, hogy milyen pozíciót foglal el a szekvenciában (Ferrara 1980). A szöveg illokúciós struktúráját a szövegkoherenciáért felelős beszédaktus-szekvenciák hozzák létre.

A beszédaktus-szekvenciák kumulatív hatása a szövegaktusban teljesedik ki, ez határozza meg a szöveg illokúciós erejét (Hatim és Mason 1990: 78). A fordítás-ban nem a forrásnyelvi és a célnyelvi beszédaktusok egyenkénti megfeleltetése a fontos, hanem az, hogy az ekvivalenciát a szöveg illokúciós struktúrájában és a szövegaktus illokúciós erejében kell megteremteni (ibid.: 77).

Bell azt a kérdést járja körbe, milyen tudásra van szüksége a fordítónak ahhoz, hogy a beszédaktusokat megfelelőképpen tudja kezelni (Bell 1991: 173). A szerző megkülönbözteti a nyelv belső és külső aspektusait. A nyelv kontextusfüggetlen kódrendszere a nyelv belső aspektusait jelenti. A nyelv mint kontextusfüggő kom-munikációs rendszer a külső aspektusokkal hozható összefüggésbe. A beszédak-tusok a nyelv külső aspektusaihoz tartoznak (ibid.: 172), mert olyan fogalmakkal írhatók le, mint például a képesség (Meg tudnád tenni X-et?), a kötelezettség (Meg kell tenned X-et!), a hajlandóság (Megtennéd X-et?) stb. Ezek a fogalmak inkább a társadalommal, semmint a nyelvvel hozhatók összefüggésbe, ezért a szociológia vagy az antropológia tárgykörébe sorolhatók (ibid.: 173). A fordítási nehézséget az jelenti, hogy az említett fogalmak nem univerzálisak, az egyes beszélőközösségek kisebb vagy nagyobb mértékben másképpen kezelik őket.

Az univerzalitás és az egyediség fogalmaihoz kapcsolódnak a beszédaktusok létrehozásának szabályai. Bell a beszédaktus-elmélet alapján öt szabályt emel

ki4: 1. általános szabályok (a beszélő és a hallgató által használt kódrendszer azonossága), 2. a propozíciós tartalom szabályai (meghatározza a résztvevőket, aktusokat, eseményeket és azok idejét), 3. előkészítő szabályok (a beszédpartne-rek közül kinek előnyös, kinek hátrányos az aktus, a beszédpartnebeszédpartne-rek hiedelmei), 4. őszinteségi szabály (a beszélőnek komolyan kell gondolnia az aktust), 5. alapvető

szabály (a megnyilatkozás x vagy y beszédaktusnak számít). Megállapítja, hogy az első két szabály a megnyilatkozás szemantikai reprezentációjára vonatkozik, ezért univerzális lehet, míg a többi szabály viszonylagos, mert azokat az adott nyelv és beszélőközösség konvenciói határozzák meg. Ebből az következik, hogy a fordítónak tisztában kell lennie a beszédaktusok létrehozására vonatkozó szabá-lyok kultúraspecifikus aspektusaival (Bell 1991: 176–177). További nehézség, hogy a beszédaktusok illokúciós erejét olyan funkciójelölő operátorok határozzák meg, mint például a hangsúly, az intonáció, a szórend, az igemód, a performatív igék és a kontextus (ibid.: 175). A fordítónak az a feladata, hogy a forrás- és a célnyelvi operátorokat ekvivalencia-viszonyba hozza, ezért tisztában kell lennie azzal, hogy az adott kontextusban az operátorok milyen illokúciós erővel töltik meg a meg-nyilatkozást. Végül arra is rámutat, hogy az egyes nyelvek eltérő módon fejezik ki a nyelvi udvariasságot, és ez meghatározza a beszédaktus felszíni formáját.

Fawcett azt a kérdést veti fel, hogy a beszédaktusok elméleti ismerete mennyi-ben hasznos a fordítónak. Véleménye szerint általában a szó szerinti fordítás is elérheti a kívánt hatást. Ez különösen igaz az olyan, nem rituális beszédaktusokra, mint például az ígéret vagy a fogadás. A rituális performatívumok esetében (pél-dául Ezennel házastársakká nyilvánítom önöket) a szó szerinti fordítás azonban nem éri el a kívánt hatást, mert ezek a rítusok nyelvenként eltérő formulákat használnak (Fawcett 1997: 128). Searle (1975: 76) nyomán Fawcett is megjegyezi, hogy az indirekt beszédaktusok tükörfordítása megváltoztathatja a beszédak-tusok illokúciós erejét. A jelenség illusztrálására Hönig és Kussmaul (1982: 77) példáját használja: a Why don’t you close the window? (‘Miért nem csukod be az ablakot?’) angol megnyilatkozás német tükörfordításából elvész a kérés illokúciós ereje, vagyis a kérésből egyszerű kérdés lesz. Tehát a fordító feladata viszonylag egyszerű: meg kell tanulnia, hogy a célnyelvben mely formák használhatók és melyek nem. Mindebből Fawcett arra a következtetésre jut, hogy a fordítónak nem kell feltétlenül tudnia azt, hogy a megnyilatkozás melyik beszédaktustípus-hoz tartozik, de ez nem jelenti azt, hogy a beszédaktusok egyáltalán nem okoznak problémát a fordítás során (Fawcett 1997: 129).

Blum-Kulka (1986) szerint a beszédaktus helytelen azonosítása hatással van a fordított megnyilatkozás pragmatikai jelentésére. Példaként az angol I beg your pardon (‘Elnézést kérek’) megnyilatkozást említi, amely az angol nyelvben a  kontextustól függően betöltheti a  felháborodás, az elnézéskérés, valamint

4 A szabályrendszer eredetileg Searle (1969) nevéhez fűződik.

a visszakérdezés funkcióját is. A héber nyelvben a felszíni forma tükörfordítása viszont csakis a formális elnézéskérés beszédaktusával azonosítható, ezért a másik két implikatúra elvész (1986: 30). Ez akkor okoz problémát, ha a forrásnyelvi beszélő szándéka nem az elnézéskérés kifejezése volt.

Leuven-Zwart (1989; 1990) szerint a beszédaktusok fordítása során szintak-tikai-pragmatikai modifikáció jöhet létre, ha a fordító megváltoztatja a forrás-nyelvi logikai formát például úgy, hogy a forrása forrás-nyelvi állítást kérdésként fordítja.

A szerző által idézett szépirodalmi példában a forrásnyelvi állítás azt sugallja, hogy a szereplő kimért, közömbös és távolságtartó, míg a célnyelvi kérdés azt a benyomást kelti, hogy kétségbeesett, zavart és vigaszt vár (1990: 83).

Ezekből a megfigyelésekből arra következtethetünk, hogy a fordítónak tisztá-ban kell lennie azzal, hogy az adott felszíni forma milyen beszédaktusokat fejezhet ki a használat kontextusában, valamint azzal is, hogy a különböző beszédaktusok milyen felszíni formákban jelenhetnek meg a célnyelvi szövegben. Ez pedig arra utal, hogy a fordítás során mégis fontos lehet a beszédaktus típusának helyes azonosítása.

A beszédaktusok univerzalista és relativista megközelítésében középutas álláspontra helyezkedik Hervey (1998), aki a beszédaktusok fordíthatóságának kérdését járja körbe. Véleménye szerint egy adott nyelv illokúciós funkciói rela-tívak, mivel ezek „autonóm kulturális/nyelvészeti kategóriák” (Hervey 1998: 12).

A kommunikációs funkciók viszont megérthetők más kultúrákban is, ami egyben azt is jelenti, hogy lefordíthatók, de nem fordítási veszteség nélkül. Értelmezé-sében az illokúciós funkciót három mondatjelölő kategória határozza meg: az illokúciós partikulák,5 az intonáció és a szekvenciális fókusz. A fordítási nehézség abból adódik, hogy az illokúciós jelentés kifejezőeszközei nyelvenként eltérnek.

Amit a forrásnyelvben például illokúciós partikulákkal fejeznek ki, arra a cél-nyelvben gyakran más eszközöket használnak. A fordítónak azt is figyelembe kell vennie, hogy a nyelvi eszközök eloszlása nyelvenként eltérő lehet. Ennek alapján különbséget tesz a partikula- (például német), az intonáció- (például angol) és a szekvenciálisfókusz-orientált (például magyar) nyelvek között. Álláspontja sze-rint az illokúciós funkciókat a német nyelvben elsősorban partikulákkal, az angol nyelvben intonációval, míg a magyar nyelvben szekvenciális fókusszal szükséges kifejezni (ibid.: 16–17). Hervey fontosnak tartja kiemelni, hogy a fordítási straté-giák csak lehetőségek, semmi esetre sem tekintendők általános receptnek vagy instrukciónak (ibid.: 23).

Aziz (1998) szerint a beszédaktusok fordításában az okoz nehézséget, hogy a  fordítónak figyelembe kell vennie a  megnyilatkozás jelentésének mindkét aspektusát, vagyis a  propozíciós tartalmat és az illokúciós erőt is. Szerinte a  beszédaktusok univerzálisak, ugyanis a  fő típusai, mint például az ígéret,

5 Csak illokúciós funkciót betöltő nyelvi elemek, mint például az angol nyelvben a please.

a figyelmeztetés, a dicséret stb. feltehetően minden kultúrában megtalálhatók, nyelvi megformálásuk azonban eltérő lehet. Ezzel kapcsolatban érinti a direktség/

indirektség problémáját is. Az arab nyelvkultúrában például a kérések direkt for-mában jelennek meg (Cukrot akarok!/Adj cukrot!). A direktebb nyelvi alakzatok viszont az eredeti beszélő szándékától eltérően udvariatlannak, sőt sértőnek is bizonyulhatnak az angol nyelvben. Más beszédaktusok, mint például a kritika, a dicséret, az egyetértés stb. is eltérő nyelvi direktséget követel meg a különböző nyelvkultúrákban (1998: 127–137).

Azt a kérdést is felveti, hogy a beszédaktusok fordítása során a fordítónak a forrás- vagy a célnyelvi normát szükséges-e követnie, illetve mennyire célszerű alkalmazkodnia a célnyelvi kultúra elvárásaihoz. Bizonyos esetekben a fordító dönthet úgy is, hogy a  forrásnyelvi kultúrát hozza közelebb az olvasókhoz.

Az ígéret beszédaktusának megfogalmazásakor például az arab nyelvhasználók gyakran hivatkoznak Istenre. Bár ez az angolszász kultúrkörben nem jellemző, sőt furcsán is hathat, a fordító mégis élhet a szó szerinti fordítás lehetőségével, ezzel betekintést nyújtva a forrásnyelvi kultúrába.