A Hamletben – az Ödipusz-tragédiával ellentétben – nem az a probléma, hogy megölték az apát és elvették jogos birtokát (ez itt a tragédia előzménye és nem tárgya). A probléma az, hogy nem ölték meg a jogtalanul bitorló, gyilkos kvázi-atyát. Az Ödipusz tragédiában a tragikus gyilkos megrendült erkölcsalapító, míg a Hamletben a cinizmus társadalmát alapítják meg a volt gyilkosok. Ödipusz esetében az elhamarkodott, kitörő indulat, Hamlet esetében a tétova melankólia nehezíti a léleképítést. A következőkben, a további modernizálódás során a különfé-le apa-hamisítványok elszaporodása különfé-lesz a probléma. A XX. század a gyilkos kvázi-atyák kora (Hitler, Sztálin, Mussolini stb.). A XX. század című Bertolucci filmben az igazi atya főbelövi magát az istállóban, miután a kint épülő világban az emberi autonómiának nincs többé helye.
A fallosz termékenység szimbólum, a diktátor mint államosított fallosz, a katasztrófa jele.
komplexusról beszélünk, ha az apa helyét gyilkos kvázi-apa bitorolja. Ennek a Hamlet-ből ismert apahamisítványnak lefokozott változata a kvázi-apai konkurens, a családot elhagyó vagy elhanyagoló eltűnő apa, illetve a család által túlságosan befogott és alávetett infantilis apa.
A gyilkos kvázi-apa és a semmis, halott tehetetlen kísértet-apa ugyanaz: az apátlan társadalom-ban meg nem valósult apafunkció defektes képviselője. Egy új matriarchátustársadalom-ban a feleség válta-kozó férjei illetve szeretői az apafigura lecserélhetőségét hangsúlyozva támadják meg a funkciót.
Az új társadalom a gyász testvérisége helyett a gyászdefekt testvériségének alapítását ösztönzi.
Lugosi Béla idején vagy a Hammer-horrorban a vámpír háremtartó és kvázi-fiakat za-báló atyatípus. A mai vámpírfilmben a vámpír tinédzser bandatag, s a vámpírizmus részben influenzajárványt, részben impotens szexuális kísérletezést idéz. A modern apátlan társada-lom tipikus alakja a felnőni nem tudó gyenge vagy a versenyszférában helytálló, de a privát életben csődöt valló eltűnő apa. A versenyszféra által elnyelt láthatatlan apa esetében nem a személy, hanem a funkció gyengeségéről beszélhetünk. A Shane című filmben mindkettő jelen van: az anyát és gyermeket szolgáló farmer, illetve az idealizálható, de eltűnő magányos lovas személyében. Korunk amerikai filmjei mindinkább politikai tanmesék, melyek alkotói a kvázi-testvérként megformált apafigurát érzik „politikailag korrekt” megoldásnak.
A klasszikus amerikai film idején már érzik a problémát, de menteni igyekeznek a ment-hetőt: a Gun Glory című film végén áll elő a határozott kontúrokkal bíró apa-fiú viszony, míg a két szerep a korábbiakban inkább a testvérharc viszonyában van. A gyenge apa – az
elementáris emberi kapcsolatokat bomlasztó tőke terméke – apapótlékok igényét veti fel, fe-tisizált álapák keresését a nagy társadalomban vagy az apaság információja helyett a kortárs csoport információi felé való fordulást.
Az atya monarchiájának összeomlása a felszabadulásként áhított demokráciát a fiúk dikta-túrájaként valósítja meg. Mindegyik számára evidens, hogy ő alkalmas az új atya szerepére, s neki jár a kollektív engedelmesség adója, ezért – a szent hatalmat megdöntő profán hatalom vi-lágában – nincsenek válaszok, csak kérdések, s nemcsak megkérdőjelezhető, hanem elkerülhe-tetlenül megkérdőjelezendő minden. A primér hierarchia a testvérharc fékje volt. A fék defekt-jével előálló modern apátlanság a „társadalom társadalmasulása” jelenségeként is felfogható, amennyiben a hím vezérfunkcióját a természettől örökli a társadalom. A hierarchia fogalmát megbélyegző értelemben használó tömegdemokrácia imperialisztikus és militarisztikus el-fajulása a fogalom újragondolására késztet. A szülő aláveti személyes érdekeit a gyermek érdekeinek és aláveti a gyermeket a maga tekintélyének, amennyiben a gyermek nem ismeri fel saját érdekeit. „A rangsor szerinti fölény elfogadása nem akadálya a szeretetnek. Minden ember emlékezete azt súgja, hogy azokat, akikre gyermekként felnézett, akiknek egyértelmű-en alávetette magát, nemhogy kevésbé, de jobban szerette, mint az egyegyértelmű-enrangúakat vagy az alárendelteket.” (Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. Sopron. 1989. 69-70.) A hierarchizálatlan viszonyok feltételei között nincs gátja a konkurenciának. A féktelen ver-seny az önbecsülés és biztonságérzet garanciájaként tenyészti ki a lélekben a destruktivitás öncélúságát. A hatalom koncentrált, messzi és mértéktelen mivolta ébreszt tiszteletet. A ve-szély nem maga a tekintélytisztelet, hanem a parancsteljesítő mentalitás „gyáva bátorsága”, mely nem az erők harcában hisz, hanem az elnyomó túlerőt csodálja, s biztonságérzete any-nyiban elégül ki, amennyiben a csodált erő sejtjének tudja magát. Önfeladásától függ perverz önbecsülése. Ezt a figurát ismerhetjük meg Bertolucci XX. századának gazdatisztjében vagy a fantasztikus filmek vámpírszolgáiban. „Az áldemokratikus dogma egyik legnagyobb vétke, hogy két ember között a természetes rangsort a melegebb érzelmek útját álló frusztráló aka-dálynak tekinti.” (Lorenz, 70.) Az új amerikai komédia nem tudja megfogalmazni az emberi autonómiát, csak a bandásodás és a menekülő lélek alternatíváját ismeri. A Vissza a jövőbe esetében a menekülő lélek birtoka az idő, az agresszív banalitásé a tér. A család dekonstruk-ciójával kiküszöbölik a szociális szelekciós mechanizmusok a felettes ént és a benne felhal-mozódott kollektív tapasztalatot: „…a rangsortól megfosztott csoportban a gyermek teljesen természetellenes helyzetbe kerül. Magasabb rang elismerésére irányuló, ösztönösen beprog-ramozott törekvését ugyanis saját maga nem képes elnyomni, és ezért ellenállás nélkül szü-leit tirannizálva a csoportvezető szerepébe kényszerül, amelyben persze nem érzi jól magát.”
(Lorenz, 70.). Egyetlen kompetenciája a követelőzés. Így alakul ki a nyugati demokráciák fogyasztói „csőcseléke”, mely az egyéb világ rabszolgamunkájával kívánja eltartatni magát.
Ma az egyéb világ is kezdi elhinni, hogy a munka szégyen, s a követelőzéssel magasabb életszínvonal és kényelmesebb élet elérhető. A naiv követelőzés kritikai kultúrának álcázott gyűlöletbeszéddé növi ki magát. A nyelv célja nem a megértés, a kommunikációs eszköz harci eszközzé, a kultúra szellemi polgár-, sőt világháborúvá degenerálódik. Ez már nem az a világ, amelyben legalább két és félezer éve éltünk, s melynek vívmányait a XX. század rövid úton visszavonta. A visszavonás előbbi módja a feledés, újabb, radikális módja a rágalmazás.
Az infantilis hatalmi harcban a gyermek nemcsak az átadandó információnak, gyakran még a kínált ételnek is öncélúan ellenáll. A szülőtől kapott meglepetés-ajándékhoz hozzá sem
nyúl, sőt az ajándék agresszív dührohamot is kiválthat belőle, mert a szülő akarata diadalának kifejezését látja benne: ő nem ilyet akart! Máskor gyökeret ver egy kirakat előtt, olyan tárgyat követelve, amellyel otthon nem tud mit kezdeni, mert a kirakat összefüggésében betöltött dekoratív értéke ragadta meg. A fogyasztói társadalom tömegei hasonlóan reagálnak köny-nyelmű impulzusvásárlásaik során, úgy zsákmányolva ki a bankhitelt, s ennek közvetítésével önmaguk jövőbeli lehetőségeit, mint gyermekkorukban a szülőt. A családtól a kortárs csoport felé való fordulás lefelé homogenizálja a társadalmat: „… a kamaszt hatalmas vágy sarkallja, hogy csatlakozzék egy etnikai csoporthoz, mégpedig első sorban azért, hogy annak kollektív agressziójában részt vegyen.” (Lorenz, 72.). Az azonosulási csoportok a külvárosban a ban-daháborúk, a belvárosban a partykultúra felé terelnek. Az előbbiek destruktív eksztázisoknak hódolnak, az utóbbiak a tudatvesztés eksztázisainak. Az a vér és hatalom, ez a vegyszeres megváltás kultusza.
Az apátlan társadalom érvényesülési, szerveződési és produkciós igényei totalitárius ál-apa keresésére ösztönöznek, aki a nemzet családfőjeként lép fel, mindkét organizációs szin-tet, családot és nemzetet is kompromittáló erőszakossággal. A kultúrát agresszivitással pótló éngyenge egyedek a Führer közvetítésével identifikálódnak egymással (Mitscherlich: Die Unfähigkeit zu trauern. München. 1968. 33.). Így visszakapnak valamit a Führer idealizálá-sából, pontosabban idolizálásából. A parancs, az ügy, a közösség tehermentesít, megkímél a lelkiismeret és intelligencia érzelmi és szellemi munkájától. Az erős közösség pótolja a gyen-ge ént. Az erőszak felszabadulása, minthogy az erőszak nem énmunka, hanem ösztönmunka, az éngyengeségre számít. Az éngyenge egyének nem tudnak közakaratot konstituálni: paran-csoló akarat eszközei. A politikából való kiábrándulás sem eredményez józanságot. A Crash című Cronenberg-filmben a legőrültebb, legdeviánsabb személyiség válik csoportképző centrummá és sodorja el a többieket, az élettel mit kezdeni nem tudó tanácstalan lézengőket.
A fogyasztói társadalomban a követésre méltónak látszó „másságot” a szeszély, az őrültség és a gátlástalanság emeli a többiek fölé.
Mitscherlich szerint Hitler a tömegek számára énideálként funkcionált, bukása tehát az énideál bukása. Ez a bukott énideál nem azonos az általában vett énideállal. A tömegtársada-lom, a „tömegek lázadása” elsöpörte az egyetemes majd a polgári kultúra által felhalmozott, énideálként megszervezett értékeket, primitív parancsénnel, belső diktátorral pótolva a kultu-rális orientációs rendszert. Mindezt előkészítette a viktoriánus korszak moralizáló kényszer-kultúrája, amennyiben a számonkérő lelkiismeret cenzurális kultúrájaként prezentálta magát.
Az első lépésben a polgár énkorlátozó és nem énépítő, receptív és nem produktív mentalitás, represszív és nem empatikus kritika szellemével azonosítja a kultúrát, második lépésben a barbarizáció már nem az érzékek és értékek cenzurális irtásával befolyásol, hanem közvet-lenül a terrort, mint rendcsinálást, mint a stabilitás garanciáját nyilvánítja értékké. Ezért le-hetett a kollektív énideál (Sztálin, Hitler stb.) a kollektív bűnözés felszabadítója. Az objektív őrület modern formáit a bukás felé viszi az irracionalitás korlátlansága. Ödipusz idején az egyén vesz magára világmegváltoztató tragikus bűnt, Hamlet idején a kriminalisztikus érte-lemben bűnös kvázi-atya bukik meg. A modern tömeg nem megöli a totalitárius kvázi-atyát, hanem elveszíti. A Führer halála után nem a kvázi-atya halála a legfőbb probléma, hanem a szelf elvesztése és a bűnrészesség általi kompromittálódás. A „létező szocializmus” bukása nem autonóm emberhez, hanem a közvetlen múlttól elhatárolódó, s az emberiség múltját nem ismerő köpönyegforgatóhoz vezetett. A közelmúltat ő veti ki magából, a múltak teljessége
ezzel szemben őt. Az új társadalom divatembert, trendembert termel, aki semmiben sem hisz, csak a mindenkori áramlat felszínén szeretne maradni. Rövid távú áramlatok nevelik a jel-legtelen hullámlovasokat. Már A megalkuvó című Bertolucci filmnek is az autonómiadeficit a témája, Az utolsó tangó Párizsban pedig arról szól, hogy milyen provokatív, antiszociális rabjává válik önmagának az autonómia nosztalgiája ebben a lefokozott világban.
A gyász a halott létvesztését vagy a saját objektumvesztését, a tisztelet vagy szeretet objektumának elvesztését gyászolja? Az elképzelhetetlen végesség elutasított bizonyossága felfoghatatlan bekövetkeztének botrányát? Azt, hogy egy ismételhetetlen, pótolhatatlan egy-szeriség tekintetében szegényebb lett a világ? Ez mind a gyász része, de a bukott hatalom által kompromittált egyén gyásza bonyolítja a gyászproblémát. A gyilkos vagy bűnrészes, tragikus katarzis híján, nem az áldozatot gyászolja, hanem saját énideálját. A képzelőerő is csődöt mond, ha az áldozat nem közelálló egyén, hanem egész népek. Az énideál elveszté-se mögötti prózaibb oka a gyásznak az előnyöket élvező agresszor társadalmi helyzetének elvesztése. A kívülről irányított karakter szelf-vesztésére való ráébredés mellett az öngyász másik formája ez a helyzeti gyász.
A bűnökhöz vezető társadalmi formáció lecserélhetetlensége esetén a régi újrakezdése a megoldás, melynek feltétele a múltfeldolgozás megtagadása. „A gyászra való képtelen-ség… a bűntudat, szégyen és szorongás intenzív hárításának eredménye.” (Mitscherlich, 34.) A gyász annak is szól, ami elveszett, azoknak is, akiket az ember veszejtett el, és annak is, ami benne veszett el az emberséget törlő veszettség eksztázisa idején. A gyász, szégyen és bűn egyaránt tárgya a megtagadás elhárító mechanizmusainak. Az eredmény „a globális visszavonulás a saját múltból.” (Mitscherlich, 36.). A nyolcvanas évektől a régi műfajokat kiszorítja lecsúszott, leegyszerűsített tinédzserfilmi változatuk, melyben a múlttalan és jö-vőtlen figurákat önkényes bolondozásra, értelmetlen tettekre készteti, hogy létük már nem íródik be a természet és a történelem egyetemesebb összefüggéseibe. Előbb az agresszió közös eksztázisa támadta meg a szelfet, most a közös feledéskultúra mámora. Egyszerűen nem gondolnak többé a történtekre és a gazdasági verseny felé fordulnak. A bűnök elől való menekülés a gazdasági verseny élénkítője, melyben az összes bűnöket reprodukálhatják, ez-úttal a háború frontja helyett a munka frontján. A cél ugyanaz: rablás és hódítás. Ettől kezdve a múltmegvallás elkövetkezte is csak olyan elbeszélés, amely a jelen bűneinek hárítását szol-gálja. Olyan elbeszéléskincsként habosítják fel, és idomítják a mindenkori pillanat önigazoló igényeihez a múltat, mely a múltat ismétlő jelent a múlttól való megváltásnak tünteti fel.
A múlttól örökölt gátlástalan, kemény, kegyetlen, köpönyegforgató, aljas típusok megváltók-ként ágálnak. A szovjet szocializmusban is kisiklik a múltfeldolgozás, mert a XX. kongresz-szus után csak a káderek ellen elkövetett bűnöket vallják meg, s nem a nagyszabású népirtást.
Az októberi forradalom újrakezdés volt, az újrakezdés újrakezdésének kísérletei azonban, melyekre Hruscsov majd Gorbacsov vállalkoztak, nem sikerültek, mert az eredeti népmoz-galmat kisajátító káderosztály belső megújulási mozgalmai, továbbra is az államkapitalizmus felülről jött direktívái voltak.
A későkapitalizmusban mindenki zsidó a legitim agresszió, a részvétlen leszámolás tár-gyaként, és mindenki náci, a legitim agresszió alanyaként. A hárító-játékot követő beval-lás-játék is hárítás, a régi bűnök bevallása az újak hárítása. A hárítás, tagadás, feledés célja a destruktív energiák átmentése a háborús imperializmusból a gazdasági imperializmusba.
A régi rendszerben az „atya” az ideál, az új rendszerben a sikeresebb testvér. Ott a háború a
csoportok viszonyában, itt minden egyes egyén viszonyában realizálódik. A múlt iránti fe-lelősség feladása nem védi meg a jövőt a múlt kisiklásának okaitól, ellenkezőleg, a jelennek áldozza fel a jövőperspektívákat, melyek a múlt felnyílásától függően nyílnak fel. A pillanat embere áll előttünk, aki a természeti környezet és a biomasszaként kezelt alattvalók kizsák-mányolásának sikerein felbuzdulva a történelmet és időt is kizsákmányolja, védelmezve a praxis gátlástalanságát a megértés leleplezéseitől. A múlt elsikkasztásával a jövő is elsikkad, a jelen pedig a ragadozó pillanatember zsákmánya. Ma a zsákmányolásra koncentrálódnak az energiák, míg a gyász, a múltfeldolgozás szublim áttekintésre és hosszú távú törekvésre tesz képessé. A jóvátételi törekvés, a gyász, a bűntudat vagy a szégyen nem támasztja fel a holtakat. A jóvátétel lehetetlenségének tézisét mégis ki kell egészíteni egy másikkal: ha a bűn nem is tehető jóvá, a világ jobbá tehető. Ha a jelenben bekövetkezik az Esemény, akkor a múlt „tévelygései és tévedései” ennek iskolája voltak, megedzették a kritikus haragot és lelkiismeretes elszánást.
A múltfeldolgozás önfeldolgozás, mely a „kommunistáknak” nem sikerült, mert úgy vádol-ták a nemzetet, mintha nem volnának részei, s így – a valójában mindig egymást tükröző bűnök részesei – reprodukálhatták mindazt, ami ellen fellépni véltek. A szakadatlan vádolt és mocs-kolt nemzet elleni sztálinista ideológiai invázió az új gyarmatosító szovjetcsatlós elit bűntuda-tának és szégyenérzetének mániás elhárítása. A nemzetet gyarmatosító új („moszkovita”) elit a nemzetet vádolja az előbbi gyarmatosító (náci) elit bűneiért. Nyugat-Európában karrierista és fogyasztási láz fojtja el a háború után a gyászt, ami – a világátalakítási eufória sikertelensége mértékében – Kelet-Európában is kezd leszivárogni az „új osztály” kultúrájából a tömegekébe.
Az atombombával és a világ önkényes újrafelosztásával záruló háború után a győzteseknek is van mit elfojtani. A termelési és fogyasztási verseny nem egyszerűen a bűntudatot fojtja el, a strukturális világterror kioltja az érzékenységet és megtámadja a gondolkodást. Mindkét fél, a győztes és a vesztes is szükségét érezte az önleértékelés és a művével való szembenézés meg-spórolásának, amit azáltal érhetett el, „hogy a mögötte levő múlttal összekötő minden affektív hidat felszámolt.” (Mitscherlich, 38.). A csődvallást kell elkerülni, ezért megy neki a Nyugat a „gazdasági csodának”, a Kelet a „társadalmi csodának”. A gyászmunka elfojtása felettes-én-gyilkosság, mind az érzelmi érintettségé, mind az értelmi hűségé. Az intézményesített kollektív múltgyilkosság vagy lélek-kasztráció egyszerre anya- és apagyilkosság, melynek eredménye a lélek és szellem degenerálódása, parciális ösztönökre redukálása. A lázas tevékenység sike-resen hárítja a bűntudatot és szégyent, s új gazdaságot, sőt új gazdagságot is létrehoz, de új kultúrát nem. A mennyiségi felhalmozás sikere felszabadít a minőségi lemondásra, a gazdasá-gi halmozás szabad utat nyit a kulturális lemondásoknak. Az orgazmusképtelenség fogalmát, mely Wilhelm Reich elméletében középponti szerepet játszik, tovább általánosíthatjuk a kul-túra mindenoldalú orgazmusképtelensége, az általános legátoltság, középszerűség és görcsös érzéketlenség értelmében. A szürke ötven árnyalata című film sikere ma azt bizonyítja, hogy tömeges és akut probléma az önátadás és érzelmi elfogadás defektje.
A szadomazochista filmkultúrában megjelenik a szerencsétlen antihős. A szürke ötven ár-nyalata milliárdosa nem olyan „jó fogás” a nő számára, mint a harmincas évek komédiáinak milliomosai. Nincs többé szerencse, csak az ambivalenciák vajúdása. A film konok, szeren-csétlen és magába zárt férfifigurája szadista, aki nem tud szeretni, mert csak az úr és szolga viszonyt ismeri, ebben érzi magát biztonságban, mert a társadalomban, melyben felküzdötte magát, csak nyertesek és vesztesek vannak, s a szadista győztes a testvériességet nem ismerő
társadalomban a csúcson üres, boldogtalan és magányos, egy korábbi viszonyban, mond-hatni a „csúcs előtti” életében pedig, célzásai szerint, ő volt a szexrabszolga. A magát nagy nehezen és nagy áron felküzdő egykori mazochista olyan kéjeket ígér a nőnek, melyek nem jönnek el. Sade hőseivel szemben, akik – pl. Pasolini filmjében – a kínzást élvezik, az új sza-dista típus a nő kéjét, ismeretlen kéjekbe való beavatását várja a kínzásoktól, s a nőt szeretné megajándékozni azzal a kéjjel, amelyet számára a győztes oldhatatlan megkeményedése im-már lehetetlenné tett. A cselekmény tehát a szadista férfi mazochista tudattalanjához vezet el, s a női mazochizmust – melynek jeleit kezdetben érzékenyen és kedvesen sikerül bemutatni a rebbenékeny bizonytalanságban, az ügyetlenkedésben – a cselekmény kibontakozása láza-dásra készteti a nem férfias, pusztán tőkés szadizmus ellen. A szadista, mint titkos mazochis-ta, a kín kéjében hisz, melyet adni és nem kapni akar, tehát nem „szeretve lenni” mint Sartre szerelmesei, ellenkezőleg, csupán szeretni szeretne, de a globális terror győztes Herkulesei közé tartozó férfi a másik fél igényeit figyelembe nem véve, sőt nem is érzékelve képzeli el a szerelmi megváltást. Az egykori „szocialista rendszert” a „direktív irányítási rendszer” ural-maként kritizálta a „demokratikus ellenzék”. Ez a „direktív irányítás” A szürke ötven árnya-latában a magánéletet is áthatja. Ezért válhat nyilvánossá az intimitás. Kint ugyanaz történik, mint legbelül. Végül, a magánéletben, a gazdag kiszolgáltatottabb a kisembernek, mint meg-fordítva. A tőkés nem versenyképes tőkéjével, mely minden reagálását előírja, s ezzel feltét-len rendszerszolgálatra készteti: a kisember autonómabb. Ha az ember nem elég trendkövető, nem tudhatja, van-e helye az adott világban. Ha ellenben trendkövető, akkor önmagában nem találja helyét, magával nincs békében, mert a belső ürességben nincs „hely”, azaz centrum.
A kívülről irányítottak világa annál nagyobb alkalmazkodást ír elő, minél feljebb van benne az ember. Eljutottunk egy olyan pontra, ahol a kiegyensúlyozottabb kispolgár megsajnálja a milliárdost. A szürke ötven árnyalata a gazdasági győztest mint személyt ábrázolja érzelmi vesztesként. A győzelem veresége gondolatmenetünkben az egypólusú világot teremtő és a történelem végével dicsekvő nagyhatalmak tébolykultúrájára is utalt. A győzelem veresége elkerülhető, ha a múltgyász jelengyásszá válik, felfigyelve a győzelem kockázataira. Ez le-hetséges: Uruguay elnöke, a volt gerilla, közcélokra utalja át fizetése kilencven százalékát, maga pedig éli tovább a kisember puritán életét. Guattari interpretációja szerint Zinovjev és Kamenyev is a győzelem vereségét látták előre: „…mintha valami előérzetük lett volna a ha-talom meghódítása sztálinista következményeiről…” (Félix Guattari: Psychotherapie, Politik und die Aufgaben der institutionellen Analyse. Frankfurt am Main. 1976. 140.).
Nemcsak a kisember, a kisállam is megvalósíthat valamit a gyászkultúrából és ezzel az öntudatosulásból, amennyiben mind elsöprőbb erejű önkényes hatalmak áldozatává válik.
A szovjetgyarmati pozícióban pl. Lengyelországban Wojciech J. Has Búcsúzások című filmje az elveszett emberi értékeket, s a történelemcsinálás címén a világtörténelemből való ki-szorulás gyászos érzéseit képviseli, míg a cseh filmben a Fekete Péter vagy az Egy szöszi szerelme a jelent merészeli a gyász objektumaként bemutatni, ebből fakad sajátos humora.
Ha már a jelent is gyászolni kell, ez bukott mivoltunk elismerését implikálja. Kinevetjük a jelent, s ezzel mintegy búcsúztatni szeretnénk. Kétféle gyászmunka bűneink gyásza, illetve hőseink és szeretteink gyásza. A Szovjetunióval szembeforduló jugoszláv szocializmusban a
Ha már a jelent is gyászolni kell, ez bukott mivoltunk elismerését implikálja. Kinevetjük a jelent, s ezzel mintegy búcsúztatni szeretnénk. Kétféle gyászmunka bűneink gyásza, illetve hőseink és szeretteink gyásza. A Szovjetunióval szembeforduló jugoszláv szocializmusban a