1. Homály és szemérem
Az expozíció pillanataiban meglepi a nézőt az alaktalan homály, mely azonban nem alapta-lan. A természetet, a természetest, a táboron kívüli világot, a közönyös, egyhangú erdőséget élesben láthatjuk, csak az áldozatokat nem. A hős – Saul – beszűkült immanenciasíkban mo-zog, melybe az kerül bele, akivel érintkezésre lép. Így a cselekmény szinte prés alatt zajlik, olyan világban, melynek feladata egydimenziós emberré tenni bennünket. A kép a főszerep-lőre fókuszál, a világ homályban marad, amit megértünk, ha meggondoljuk, mi folyik az éles körvonalaktól megfosztott háttérben. A Sault körülvevő homály, a kontúrok megtámadottsá-ga stílussá teszi a szemérmet, a civilizációnkból kipusztuló érzést, amely visszatartott attól, hogy a gyermek a szülő meztelenségére bámuljon. A szemérem világában élők igyekeztek meghagyni szeretteiknek esendőségük titkait.
Minél magasabb kultúra találkozik az extrémszituációval, annál lehetetlenebb lesz utólag elfojtani, elhallgatni, túltenni magát rajta. Aki ezután megszólal, mindazok nevében is szól,
akik addig hallgattak, nem találtak szavakat, és azok nevében is, akik a jövőben hasonló szituációk áldozataivá válhatnak, ha nem találunk szavakat. Másrészt, minél extrémebb az extrémszituáció, annál kegyetlenebb az áldozatokra irányuló empátia dolga, s az azonosuló szemérem számára annál nehezebb bevallani a megaláztatásokat. Nehéz bevallani a fizikai kínokat, az embert cserbenhagyó test kiszolgáltatottságát, még nehezebb bevallani az erköl-csi megsemmisítésre és az identitás megtámadására irányuló megaláztatásokat, de a legne-hezebb beszámolni az önleépülés és önelvesztés eseteiről, sőt, mint Bettelheim bemutatja, az ilyen jelenségeknek a régebbi rabok esetében bekövetkező valóságos lelki járványairól (Bettelheim: Egyéni és tömegviselkedés szélsőséges helyzetekben. In. Bettelheim: A végső határ. Bp. 1988. 39-82.). A tettesnek több ereje van a tagadáshoz, mint az áldozatnak a beval-láshoz, ezért válik a múltfeldolgozás lassú történelmi folyamattá.
2. Az iszonyat kimondhatatlansága és a nyelv határai
A kontúrtalan homályvilág, mint a téma elbeszélhetőségének keretfeltétele második oka, mondhatni szükségszerűsége, hogy a film a kifejezhetetlenről, a megfilmesíthetetlenről, az eltelt sok évtized ellenére még mindig megközelíthetetlenről szól. Az iszonyat ugyanis a negativitás elnémító mélypontja, amelyet csak jelezni lehet, s minél óvatosabban közelítünk hozzá, annál kevésbé trivializáljuk. Elsuhanó vagy elvánszorgó homályos alakokat látunk.
A vetkőzést és a gázkamrába való beterelést követően a kívül maradtak hallgatnak, a zárt ajtók mögül pedig zörejbe fulladt kiáltások alaktalan hangmasszája dobol a falakon. Mindkét oldalon értelmét veszti a nyelv: a csend és a zaj, a szótlanság és a zörej szembesül, s az utókor feladata megtalálni a nyelvet, mely, ha sikerülne újra tagolni a tagolatlanná lett világot, ha jóvátétel, „kárpótlás” vagy mentség nincs is, legalább az újrakezdés nyelve lehetne, termé-szetesen teljesen más történelemé, ha az eddigi ide vezetett, ami azonban nem elképzelhető, ha nem kíséreljük meg elképzelni és kimondani, mi történt. Máskülönben minden jövő, mint ez mind a mai napig tapasztalható, a gonosz örök visszatérése.
A filmben is láthatjuk: a lét végső iszonyatát társadalmi üzemmé tevő nácik áldozatai sem akarnak megszólalni, vonakodnak szembenézni, kitérnek, nem válaszolnak, elutasítják Saul kommunikációs kísérleteit. A foglyok konokul hallgatnak, az egyenruhásoknak pedig nincs emberi nyelve, nyelvük, a parancsszótól eltekintve, az ütés, a rúgás, a korbács és a szurony nyelvezete.
3. A lukácsi társadalomontológia munka-fejezetétől a Saul fia munka-képsoráig
A náciknak, ha ideiglenesen is, sikerült felszámolni a történelem motorját, úr és szolga di-alektikáját, s ezzel az evolúciót, a társadalmi struktúra metamorfózisainak lehetőségét.
A Saul fia nyomasztó képsoraiban munka munkát követ, akárcsak a régi, ipari munkástémájú realisztikus filmekben, de az a munka, amellyel ezúttal szembesülünk, az embert emberré tevő munka ellentéte. Előbb a testek eltakarítását látjuk, majd a ruhákét, igazolványokét, ira-tokét, emlékekét. A gázkamra takarítása hajszolt, gépies súrolás, háttérben a meztelen testek
gúlájával. A halálgyár üzeme nem tud lépést tartani a végnapjait élő rezsim elhatalmasodó vérszomjával, a halálra ítélt szállítmányokkal, akiket előbb a tehervagonokból egyenesen a gázkamrákba terelnek, utóbb közvetlenül a tömegsírokba.
Fuldolkó nyögés zökkenti ki Sault a súrolás rutinmunkájából. A gyermek, akit nem ölt meg a gáz, nem menekült meg, a nácik sajátkezűleg fejezik be a gáz munkáját, Saul azonban továbbra is körötte kering, gondjaiba veszi. Kell valami, ami fontosabb, mint a lejáró idő, máskülönben minden jelentését veszti s az egészből kivész az értelem, de az értelem tart életben. Az abszurd extrémszituációban azonban a film hősét az értelem keresése, illetve az értelem parancsának követése, külön utakra viszi, megkétszerezve fáradságot és kockázatot, erőfeszítést és gondot.
Életveszélyes kockázatvállalás a letérés a közös automatizmusok idő-futószalagáról, vagyis – az extrémszituáció abszurditásában – az tart életben az értelem létet összetartó erejével, ami veszélyezteti az életet, megszegve a tábor szabályait, személlyé, a gyász tárgyává nyilvánítva a testet, a fiút, aki a náci rendszer számára nem személy, csak – mint sokszor halljuk – „darab”, s személyi mivoltának elismerése a náci rendszer értelmét veszélyezteti.
4. A halott adoptálása, mint az apaság újjászületése
A film hőse – ezt a gondolatmenet jelen pillanatában tudattalan életben maradási és önmeg-őrzési stratégiának tekinthetjük – adoptál egy halottat. Barátja döbbent:
– Ez ki?
– A fiam.
– Neked nincs fiad!
– De van.
Saul társa később is hitetlen.
– Gondoskodnom kell a fiamról. Nem a feleségemtől van.
– Mikor láttad utoljára? Neked nincs fiad.
Saul életbenmaradási stratégiája ezen a ponton találkozik a mai néző személyes problé-máival, a szellemi-lelki életbenmaradás kérdéseivel. A globális massza örvényeiben fuldok-ló, infantilizálódott, „neveletlen” generációk által nevelt ember számára kiutat jelez az apa-ság vágya, a Kafka idejére kínképpé vált apaapa-ság vágyképpé válása, mindannak keresése, ami elveszett. Žižek gyakran felveti, hogy a szuperkapitalizmusban mind fél-lénnyé, élőhalottá, zombivá válunk. Saul igazi halottat adoptál, ami az élőhalott kísérlete igazi élővé válni. Az új emberréválás kísérlete. A film megnézése a mozinéző hasonló kísérlete.
5. A fátum kisajátítása és a lázadás formái
Horkheimer hangsúlyozta, hogy aki a nácizmusról akar beszélni, annak előbb a kapitalizmus lényegéről kell szólnia. A kapitalista „fejlődés” csúcspontján a kizsákmányolók nemcsak a többletmunkát, magát a munkást is, s végül a sors, a végzet, a fátum szerepét is kisajátítják.
„A fátum ellentétes a gondviseléssel, vagyis az isteni hatalommal, amennyiben ez az ész szerint hatékony.” – írja Hegel (Előadások a világtörténet filozófiájáról. Bp. 1966. 466.).
„A fátum ellenben a szellem nélküli, az elvont hatalom, a szükségszerűség, amelynek
szomo-rúsága azon alapul, hogy szellem nélküli.” (466.) Ha valamely egyén vagy nép akarja meg-testesíteni a másik számára a fátumot, azt a végzetet, amely az isteneknek is felette áll – mert nekik is van elkerülhetetlen sorsuk, végzetük – ezzel a megalomániás egyed, tömeg vagy nép a végső esztelenség megtestesítőjévé, a felhalmozott emberiesség, azaz a történelem ta-gadásává válik (mint a demagóg őrült elnökjelölt Cronenberg és Stephen King Holtsáv című filmjében, az atomtöltetű rakéták kilövésekor, a harmadik világháború „tettével” kívánva bevonulni a történelembe).
Az elemzéseinkben többször előkerülő istenkomplexumnál rosszabb az ördögkomple-xum, mert az isten emberarcú, vagy az ember istenarcú, az ördög azonban nem, így számá-ra a gőgnek, aljasságnak, kiszámíthatatlanságnak és kegyetlenségnek, s mindezek bevallott élvezetének nincs többé határa. Az ördögkomplexus tehát mélyebb regresszió, mely a nácik esetében a legprimitívebb szellemtelenség birtokába adja a legmodernebb technikát, miáltal minden termelőerő pusztítóerővé válik, ami előrevetíti a neoprimitivizmus és a technika pár-huzamosan kibontakozó „forradalmainak” globálisan fenyegető „eredményeit”.
A Saul fia a lázadás két formáját állítja egymás mellé (és nem egymással szembe), az ellenállást, a fegyveres felkelést, vagy az egyén mint kiolthatatlan egyszeri érvény felfede-zését, aki egyszer volt és soha nem lesz többé, de helye pótolhatatlan a lét szövetében, s a lét egésze kifosztott az üres hely, valami soha jóvá nem tehető hiány által, mely a világot megfosztja egy tekintettől, amelyet csak ez az egyetlen tanú vethetett rá. Az emberiség em-lékezete „a pótolhatatlan veszteség siratóéneke”. Ezt teszi itt egy átlagemberben tudatossá az extrémszituáció. A legextrémebb extrémszituáció tanulságaképp minden egyes ember szert tesz arra a jogra és rangra, amely Hegel vagy Goethe felfogásában még a világtörténelmi személyiség kiváltsága volt.
6. A remény vagy a gyász autenticitása a történelmi pillanat függvénye
A Sonderkommandoba besorozott ember voltaképpen más emberek megsemmisítéséhez való segédkezésre rendeltetett, de nem olyan világban, amelyben dönthet sorsáról és tény-kedéséről, tehát nem fél adag babkonzervért teszi, hanem mert nem tehet mást, s tudja, hogy rá is ez vár, ezért nem az egyenruhásokkal azonosítjuk, nem az ő táborukba soroljuk őt, ha-nem a többi áldozattal foglaljuk egybe, azokkal, akik még ha-nem tudják, hogy Saul és társai a gázkamrákba terelik őket. Saul, akinek a társadalom irányában kifejezéstelenül fegyelmezett arca nem árul el érzéseket, az áldozatok folyamával szemben, egy-egy segítő mozdulattal, érintéssel kísérve őket, érzőn kifejező mivoltában valójában a lélekkísérő – eme lélektelen világban titkos – szerepét tölti be. Az ókori mitológiák lélekkísérőjének szerepe tér vissza, a történelem hajnalának jellegzetes szerepe a történelem végén. Ez a lélekkísérő funkció pró-bál alakot ölteni, tudatosulni a temetés tervében.
Hegel a Bölcsesség könyvét értelmezi: „Mert az apa, miután nagyon is korán elragadott fia miatt fájdalmas gyászt érzett, képet készíttetett, s kezdte azt, a halott embert, istennek tartani, s istentiszteletet és áldozatokat alapított övéi számára.” (Előadások a világtörténet fi-lozófiájáról, 353.). Hegel gyász és értelemadás viszonyát kutatja: „Adonis ünnepe körülbelül úgy, mint Osiris tisztelete, halálának ünnepsége volt, gyászünnepség.” (uo.). A továbbiakban így értelmezi a kultikus cselekedetet: „…a kultusz mind a két mozzanatot tartalmazza, a
fáj-dalmat az elragadott, és az örömet az újra megtalált isten miatt. Az élet itt újra értéket kap.”
(uo. 356.). Esetünkben az utóbbi a döntő: a szertartás visszaveszi a kegyetlen számítástól, a bukott civilizációtól a kultúrát, sőt, az életet.
Kalatozov El nem küldött levél című filmjének értelme szerint az a levél ér célba, ame-lyet nem küldenek el (Lacan is hasonló eredményre jut Poe írását elemző tanulmányában).
A Saul fiában is az a rítus ér célba, amelynek bizonytalan a tárgya és címzettje, mert hit és bizonyosság elvált, lehetetlenné – a nácik esetében puszta ürüggyé, a kegyetlenség kiélésé-nek ürügyévé – vált a fanatikus hit. Bizonytalan, hogy a halott valóban Saul halottja-e, az-e, akit felismerni vél benne, ám a rítus által örökbe fogadja az akárkivel egybemosódott övét, a gyermeket, s ezzel a rítussal rekonstruál egy közösséget és kultúrát, a kultúravesztett gyil-kosokkal szemben. Ha csak a gyár marad az életből, a civilizáció a kultúrából, akkor a civi-lizáció összgépezete, általános értelemben, halálgyár. Ezzel szegezi szembe Saul, a szellem eredeti, szó-előtti kristályosodási formáját. Mindez a korábban exponált témával, a szemé-rem problematikájával is összefügg. A szellem általános léttörténetét író Hegel által várat-lanul asszociált messzi Adonis-tematika megvilágító hatása ebben a tekintetben is kétségte-len. Adonis atyja idealizáltan szépnek látja halottját, mert a gyász egyik feladata az értékek átmentése a múltból a jövőbe, hogy a múlt minden méltó igyekezetének és jószándékának teljesülési esélye lehessen a jövő. Ezért nem hajlandó az ember az övéit, különösen elveszett szeretteit és általában elődeit banálisan látni. Az extrémszituáció pedig tágítja a mindenkori kört, a „mieink” körét, akárcsak a lélek azonosulási potenciálját.
7. Az értelemkeresés mint tévelygés, és az emberség mint a hermeneutika eposza
A „fasiszta mítosz” nem mítosz, csupán politikai propaganda, a profanizálódás végpontja.
Ezért, ilyen időkben, Saul sem lehet hivatásos lélekkísérő, mint az ősök, hősök, mítoszok és istenek korainak lelket kalauzoló beavatottjai, csak laikus, aki mégis, a magában az embert fenntartani próbáló dacreagálással, a rabbi mint hivatásos és avatott lélekkísérő szolgálatait szeretné előteremteni. A fiaként azonosított holttestet keresve járjuk be, tiltott utakon, ezt a zárt világot, s közben lassan körvonalazódik a természeti és társadalmi logikán is kívül eső abszurd üzem, így jutunk el a krematóriumba is. Az előírt útjáról letért embert kísérve szembesülünk mindazzal, ami sem a tettesek, sem az áldozatok számára nem áll össze, amíg mindenki „teszi a dolgát”.
Őrült-e Saul, elvesztette-e az eszét, eltompult-e vagy egyszerűen a szétszórt tehetetlenség reagálása talán, amiért csak a halotti rituáléra gondol, és rabbit keres a foglyok között, elveszít-ve közben az ellenállók terelveszít-veinek végrehajtásához szükséges robbanóanyagot? Az elnyomott monomániája válaszol az elnyomók megalomániájára? A bibliai Saul a törzsek egyesítője, míg az új Saul a kezdet hősének, a keménykezű alapítónak az ellentéte. Nem tud egyesülni, nincs egész lelkével a csapattal, s épp ellentéte a centrumnak, aki az egykori Saul volt. A szerveződni próbáló ellenálló csapatban ő a rizikófaktor. De mivel a kollektivizmus ebben a korban szél-sőségesen negatív formákat öltött, azonosulni tudunk vele: pontosan ez a periférikus, a lélek belső útvesztői felé forduló individualizmus az, ami a külvilág útjai elleni lázadásban keres valamiféle új bizonyosságot, de nem az önzés, a nárcizmus kultuszában, amit a nácik ugyanúgy
kompromittáltak, mint a kollektivizmust, hanem valamilyen talán azt mondhatnánk, Levinas etikájának ösztönös előérzetét kifejező odafordulásban a „másvalaki”, az „övé”, a „hozzátar-tozó”, az elveszett közelség képviselője felé. A világ olyan egérfogóvá vált, mely az egész emberiséget készül elnyelni, de ez a helyzet újfajta, szublim individualizmust szül, mely a leg-közelebbi viszonyokban való legteljesebb felelősségvállalás tippjével keresi a menekülési utat.
Bettelheim idézett tanulmánya szóvá teszi, hogy a koncentrációs tábor sűrített képe a terror által alapított és kontrollált egész Birodalom lényegének. Az ember szellemi önfenn-tartását meggátló rendszer egyrészt a jövő engedelmes emberiségét kikísérletező laboratóri-um, másrészt az ezt az emberiséget terrorizáló szörnyek felépítését és trenírozását szolgáló frankensteini laboratórium is. A táboron belül a legcsekélyebb ellentmondásért megölnek a pribékek, a táboron kívül azonban még lehetséges az ellenállás. A szökés esélye kevés, mert – Bettelheim beszámolója szerint – a lázadást kollektív, sokak számára halálos büntetéssel sújtó rendszer ellenségessé teszi a nem-lázadót a lázadóval szemben. A film hősének reagálá-sa, ha ennek tudatában nézzük a filmet, nem annyira abszurd, mintha azzal a naivabb tudattal közelítenénk hozzá, ahogyan a „szocreál” filmek tették, melyekben feltétlen morális parancs az ellenállás. Miután az ellenállás lehetetlen formája a filmek sokaságában morális parancs volt, most felvetődik a kérdés: van-e a lehetetlen ellenállásnak lehetséges formája? Ez a le-hetetlen lehetőségfeltételeinek problémája. Megőrizhetünk-e magunkból valamit egy olyan világban, melyben létfeltétel az emberség kiküszöbölése? Olyan világról van szó, melyben erre kijelölt csoportot vagy népet fizikailag semmisítenek meg, ez azonban tartósan csak any-nyiban lehetséges, amennyiben mindenkiből sikerül kiirtani az emberséget, ami a Birodalom idő hiányában csak részlegesen megvalósult célja volt (és amire Az elátkozottak faluja című Carpenter film új generációja készül).
A megkeményedés és az elfásulás végletei között mozgunk. Egyesek átveszik a németek stílusát (ez az életösztön műve), Saul azonban, tétova fellépésével, jelenléte különös, távol-létnek látszó módján, de elszánt következetességével, az életösztön szempontjából irracio-nális cselekvésével és az elmosódott képvilágra rímelő rekedtes, halk hangjával, a szellem mint az élet ellentéte, a halálösztön mint a szellem ösztöne képviselője, aki nem tulajdonít fontosságot annak, ami az adott világban az életből marad.
8. Tragikum és szenvedéstörténet
A robbanóanyag elvesztése után jogos a szemrehányás: „Cserbenhagytad az élőket a halotta-kért.” Hogyan értsük ezt? A kompozíció elég kifinomult, hogy ne csupán egyféleképpen ér-telmezhessük. Cserbenhagytad? Mit és miért? A közösséget az egyénért? Vagy a közösséget a nagyobb közösségért, a társadalmat a kultúráért, a lélekvesztett létet a lélekszimbólumért?
A temetés és a lázadás, a gyász és a harag tette két nem egyenrangú, de egyaránt jogosult vállalkozás, és végső soron, ha ellentett módon is, az ellenállás formája mindkettő. Az egyik:
fegyvereket szerezni, kitörni a rabságból, értesíteni a világot a történtekről. A másik: helyre-állítani az egyes ember létrangját, helyet adni holtában a lét rendjében annak, akinek életében a rendszer nem adott helyet, s így az egyénre szállt az értelemadás funkciója.
A film feladata nem az igehirdetés, nem is tanító-nevelő funkció, ennél több is, kevesebb is: szellemi munkaeszközül ajánlja fel magát, a néző döntse el, hogy a két egyaránt nehéz és
reménytelen feladat közül melyik az ő útja. Albert Camus pl. úgy érezte, ha választania kelle-ne a világlélek és az anyja lelke között, az anyja lelkét választaná. Anya és partizánháború kö-zötti választásra kényszerülve Camus az előbbit, Aragon az utóbbit választotta volna. A Saul fiában végül a gyermekét vagy az emberiséget választó együtt hal meg az erdei kunyhóban.
A tragikum felé mutat a két lehetséges választási típus – a lázadás vagy a temetés – el-lentétességükben is közös jogosultsága: a cselekményben ellentétes jogosultságok egysége az értelemben. Hasonlóképpen a tragikum klasszikus formáival rokonul a hely és az idő egységéhez való közeledés, a sűrítés tendenciája. Az elbeszélés ideje és az elbeszélt idő azo-nosságának markáns egysége Hitchcock A kötél című filmjének nagy teljesítménye. Ez a Saul fiában azért nem érvényesülhet hasonlóan markáns formában, mert az embertelen és egyetlen mechanizmusra redukált halálgyárban a természet szinte eltűnik. Az extrém sűrítés félbeszakadt kezdeményeket, suta gesztusokat sűrít: a tehetetlenség harcát a lehetetlenséggel.
Minden bizonytalan, az is, honnan jött a transzport, melyhez a fiú tartozik. A fiúnak csak halálnyögését hallottuk, nem tudható, milyen nyelven beszélt. A férfi, akiről eddig sem hitték a társak, hogy valóban rabbi, csak dadog, de Saul részéről a hullamosás gyengéd mozdulatai megteszik azt, ami ebben az esetben a lényeg, és amit Saul a rabbitól várt. Minden negatívum pozitívumba fordul Saul útjai során, de a pozitívumok ismét negatívumba. A rabbi sem rabbi, és menekülés közben Saul elveszíti a holtat. Körmükkel kaparták a földet, hogy eltemessék, végül mégis temetetlenül marad, de úgy távozik el a folyó és az idő hullámain, ahogy a mó-zeskosár érkezett Cecil B. de Mille Tízparancsolatában.
A tragikus mozzanatok végül nem tragédiához, hanem szenvedéstörténethez vezetnek, mert olyan világban élünk, melyben nincs helye a személyiség autonómiájának.
9. Erdei kunyhó és gázkamra
Két teljesen különböző akció a társak lázadása és Saul menekülése a halottal. A párhuzamo-sok találkozása a végtelenben illetve az ezt képviselő halálban. Mindkettőt olyan pillanat hitelesíti, amit Bettelheim is leír, az a pillanat, amikor mindenkinek minden mindegy, mert olyan elviselhetetlenné vált a szenvedés, hogy nem féltjük tovább az életet. Az ilyen pilla-natokban fenntarthatatlanná válik az elnyomás rendje. Az álcázott tömeggyilkosság nyílttá válik, a gázkamrák nem tudják „elintézni” az újabb éjszakai szállítmányt, a terror fokozódása és a teljességével való szembenézés pillanata lázadáshoz, ez pedig szökéshez vezet. „A szov-jetek már Krakkó alatt vannak.” A feladat: csatlakozni a partizánokhoz. Saul lehajtott fejjel, némán ül az erdei kunyhóban, két front, két világ között, szinte Sam Raimi filmjére (Az erdő szelleme 1.) emlékeztető helyzetben, amit lélekkísérő mivolta felidéz a „filmkísérő” elmében.
Kisfiú jelenik meg a kunyhó ajtajában. Mintha jelenés lenne. Saul arcán ekkor első ízben látunk valami mosolyfélét. Mintha feltámadás tanúja lenne. Mintha az erdő visszahozná, amit elvitt a folyam. A kisfiú elfutásának hosszú beállítása kíséri a menekülők kivégzésének hangjait. A menekülés nem csap át győzelmes menetelésbe. Carpenter Az elátkozottak faluja című filmjében új nemzedék jelenik meg, zárt osztagban menetelő kis scifi-nácik. Amíg az elátkozottak bolygóján érezzük magunkat, hitelét veszti a klasszikus happy end.
A végső igazságnak nem lehetünk tanúi. Az erőszakfilmi műfajok váratlan elszaporodása a XX. század végéhez közeledve talán előkészület arra, hogy – egyelőre komolytalanabb
műfajokban kísérletezve – egyszer eljussunk oda, hogy megpróbáljunk szembenézni azzal,
műfajokban kísérletezve – egyszer eljussunk oda, hogy megpróbáljunk szembenézni azzal,