Pasolini filmje az Antonioni-filmekből ismert szűrt fényű tájon indul, csillogó fényt és drá-mai árnyékot nem ismerő tágas tereken. A derengés tájai merengőt igényelnének, de nem találkoznak a szépséget felismerő melankóliával. Három biciklista vérmes elevensége, vir-gonc behatolása a térbe Az élet trilógiája örököse, ám elállják útjukat, megjelenik az osztag, a különítmény, A pók stratégiája világának örökösei.
Kierkegaard esztétikai, etikai és vallási stádiumok egymásutániságaként írja le az emberi szubsztancia érlelődési folyamatát. Az utána következő évszázad szelleme e stádiumsor for-dítottját járta be. A regresszió eredménye a szépesztétika rútesztétikává válása. A Salò cse-lekményének színhelye a domesztikált antiindividualizmus társadalma, amelyet gazdaként kezel egy önelégült csoport. Mintha Jancsó Szegénylegények című filmje tereiből nyílna a Tavaly Marienbadban kastélya. A film a „szegénylegények”, a „bitangok”, azaz az indivi-duumok befogásával indul. A menekülő lepuffantása nemcsak a Szegénylegényekre emlé-keztet, a Dawn of the Dead jövőjét is idézi. Az ellenállás szellemét nem ismerő társadalom valahol Romero zombijai és Buñuel bárányai között helyezhető el. A Szegénylegényekben a betyárságot számolja fel az úri társadalom, itt a társadalmi rendet az úri betyárok. Az utóbbit az előbbi történet folytatásának tekinthetjük.
A férfiak befogását a rabnők szemléje követi. Lányokkal telezsúfolt terem. Emberpéldá-nyok válogatása, osztályozása, minőségellenőrzése. Embereket terelnek, sorakoztatnak. Le-tolni a gatyát! Kalapos urakkal állnak szemben a lemeztelenített emberek. Kezdetben a fiúk némelyike elvigyorodik, azt hiszi, csíny készül, tréfadolog. A sorakozó és a menetelés ugyan-olyan megalázó, mint az altestek felfedése. A tömegtest mint az altest. Mindkettő besorozott-ságot fejez ki (természeti vagy társadalmi hatalmak önkényének való kiszolgáltatottbesorozott-ságot).
Erkélyről szónokol a vezérkar. Népük a mélyben vonul vagy ácsorog. Terített asztal a világ az urak lábainál. A despotikus önkény a kinyilatkoztatott – és nem kitárgyalt – tör-vény lényege. Új társadalmi szerződés meghirdetésének tanúi vagyunk, obszcén szerződésé, melyet a szerződő felek egyike kényszerít rá a másikra. Az obszcén társadalmi szerződés lényege a régi, a mérték szerződésének felmondása. A mérték a hatalom feletti hatalom, a mértéktelenség a hatalom önkontrolljának összeomlása. A hatalom csak a mértéktelenségen mérhető, létmódja azonos elfajulásával.
Anya szalad elhurcolt fia után, a vezérek pedig megtagadják családtagjaikat, érzéseiket, természetes emberi viszonyaikat. A pribékek szembeköpik a cifra polgárlányokat, akik az imént még mit sem sejtve csevegtek az előszobában. Az urak a kolléga fiának sem kegyel-meznek, az úrigyerek könnyes arca növeli a cinikus agresszivitás élvezetét és étvágyát. Az önkény csak akkor teljes, ha nincs határa, senki sem bízhat helyzetében, mindenkivel minden megtörténhet. A hatalom megalapozása során első feladat a védelmező kisvilágok felszámo-lása. A hatalomra törő akarat a részvét és együttérzés kiirtásával alapozza meg identitását, ám győzelméhez azt is el kell érnie, hogy az elnyomottakból is kihaljon az önmaguk iránti együttérzés.
A Canterbury mesékben a mesélés aktusa unaloműzőként jelenik meg, az unalmat pedig a szabadság emlékei űzik el, melyek az idő és tér perifériáiról tükröződnek vissza. A Salòban, az ezeregyéjszakai koncepcióval ellentétben, a mesélés a halál szövetségese, a gyilkosok nevelője. A filmet a nemzetközi szakirodalomban Bazin, a magyarban Karinthy (ő már a némafilm korszakban) úgy mutatták be, mint a múló pillanatot mumifikáló örökkévalóság keresését. A Salò mesélői azért idézik az elmúlt gonoszt, hogy felbujtsanak rá, táplálják a hozzá való gusztust a jövőben.
A Pasolini-film szalonja – meleg színek, diszkrét fények, halk zeneszó, mosolygó arcok, finomkodó előadásmód – a glamúrfilmek világát idézik. Kacér sziréndal kíséri a meséket, melyek felszínre hozzák, s a megvalósított gyakorlati ész tanítóiként képviselik mindazt a kegyetlenséget, melyet a hízelgő dallamok eltakarnak. A Salò mesélői a vágyteljesülés olyan obszcén formáira összpontosítanak, melyek a mesékből hagyományosan kimaradtak. Meséik a hagyományos happy end csókjának kritikájaként, két üres száj kölcsönös zabálásának aktu-sát látják az egykori egyesülési szimbólum helyén. A későkapitalista felvilágosodás a nemi-ség kegyetlen és megalázó formáira redukálja a mesei felidézést. Roxane vagy Moll Flanders minden piszokkal érintkezésbe lép, de a piszok kívülről jön, a hősnők vitalitása pedig min-dent legyőz. Az élelmes szépség keresztülgázol rajta, de lepereg róla a rossz. Roxane és Moll Flanders kedves kurvák, nemcsak mint Sartre „tisztességtudó utcalánya”, hanem mint a neorealizmus prostituáltjai vagy még a Rue des plaisirs utcalányai is, míg Pasolini polgárasz-szonyai hervadt, perverz kéjencek. Női kéjgépek tüzelik a férfi destruktivitást. Pasolini úrinői gyilkosságra nevelő antianyák. Csúnya szájuk szüli a bordó szalon mélyén a világból a rosz-szabb világot. Perverz agyuk mélye a minden eddiginél sivárabb és kegyetlenebb világ méhe.
Az urak elgáncsolják az ebédet felszolgáló meztelen lányok egyikét. A cserepek és a moslék egyvelegében elterült lányon anális erőszakot követnek el. Közben az egyik úr, nad-rágját letolva kínálgatja magát a táraságnak: azért rimánkodik, amitől a lány iszonyattal si-kolt. Tehát ugyanaz, ami a kiszolgáltatottság és kényszer feltételei között kín, az önkéntesség feltételével kéj? Ugyanaz a puszta tárggyá, üres testté válás, ugyanaz az önátadás a behatoló idegenségnek: az urak csak azért élvezik, mert kíváncsiak művük hatására. Oshima Az ér-zékek birodalma című filmjében a háziúr előbb szadista mácsó a cseléddel szemben, de a nő elsöprő erotikája következtében fokozatosan átcsúszik a mazochista önátadásba. Pasolini filmjében a társadalom szakadt ketté, így nincs lehetőség szerepcserére. A kínlódót a másik vágya, a kéjelgőt a saját vágya erőszakolja meg: a gyalázat a közös kategória.
A libertinus igazságkeresés agresszív leleplezés, meztelenítés, boncolás, egyszerűsítés.
Ha az igazság törvénye a kijózanító ténymegállapítás törvénye, és nem a teremtésé, nem a világ átalakításáé, nem a félkészt megszületni és beteljesíteni segítő bábáskodásé, ha az igazság törvénye nem az erósz, hanem a destrudó princípiuma, ha tehát az igazság elemi adottság és nem lehetséges teljesség, ha az ember igazsága nem az, ami kihozható az ember-ből, és a jel igazsága sem az, ami kibontható a jelember-ből, akkor az igazság keresése a szép és jó kezdeményeinek vagy maradványainak, sőt lehetőségének felszámolása. Kultúránk három alapkategóriájának egyike szembekerül a másik kettővel.
A mezteleneket is tovább vetkőztetik. Előbb a kulturális szimbólumokat hántják le, aztán az anyagnak is végső, leganyagibb aspektusait keresik. A szemérmetlen asszonyok meséitől izgalomba jött libertinusok vizelésre késztetik a szemérmes lányokat. A libertinus sötét kár-örömmel, cinikus elégtétellel szemléli a formás test formátlan anyaggá válását. Az ürítés
lát-ványa részleges és megfordítható metamorfózisként jeleníti meg a leértékelődést és romlást, amit az utolsó epizód kínzásai megfordíthatatlan formában véglegesítenek.
A befogás, sorakoztatás, válogatás témáit mélyíti el a dresszúra. Kutyákként, négykézláb közlekednek a kötőféken vezetett meztelenek. Vad ostorozás puhít az identitásmentes kész-ség társadalma számára. Szögeket gyúr a vihogó libertinus a kásába, melyet odavet az egyik szép kutyanőnek. A kiéhezett lány mohón majszol, majd véres szájjal felüvölt. Meg kell tanulni elfogadni értéktelenségünket, az egyediség semmisségét. Lemondani büszkeségről, önbecsülésről, sőt életakaratról. Az új világ rendje megkívánja, hogy az emberanyag minden kis atomja helyre tegye magát. Már folyik a dresszúra, amit az önkénnyel kollaboráló, igyek-vő önkéntesség továbbfejlesztett állapotában tanulmányozhatunk a G.I.Jane című filmben, ahol már senki sem háborodik fel, ellenkezőleg, töri magát. Tanulj meg rendelkezésre állni, oktat a G.I.Jane őrmestere, tanuld meg nem szeretni, nem sajnálni, nem értékelni magadat.
Ha magukat sem értékelik és sajnálják, miért kímélnék az idegen ország polgárait, ahol partra szállnak, vizsgázni: azaz „rendet” csinálni gépfegyverekkel és bombákkal.
Repülőgépzaj kíséri a következő mesélő felkészülését. Ismét hervadó nőt látunk. A glo bál-fasiszta elit lelkületét és kultúráját mintegy jóserejű, megelőlegező pszichoanalízisként elő-relátó vízió korántsem a visszafiatalodó világ megnyilvánulása. Az urak félbeszakítják a me-sét: tárja fel előbb, kérik, „legdicsőbb testrészét”. Az agy és a nemi szerv egyaránt nemző, alkotó teremtő szervek, az erósz terrénumai. A libertinusok legdicsőbb szerve a tompor, mint a tehetetlen anyag destruktív igazságának birtokosa, a formát formátlanná átgyúró fogyasztó képesség kifejezése. A libertinus igazságfolyamok hierarchizálódnak: a könnyű műfaj a vi-zelet nyelve, a komoly, a magas művészet nyelvezete a széklet.
Az anyagyilkos asszony mesél. A rendeltetése szerint lehetséges anya az anyaság taga-dójaként lép fel. A receptív ember (az uralkodó fogyasztó) legmagasabb aktivitása az ölés, az alkotó lény passzív szemétté változtatása és a szemétlakoma. A szülőgyilkosság meséje vezeti be az ürüléklakomát. Közben felsír az egyik rableány, akinek anyja az ő védelmében halt meg. Erre az egyik libertinus a szalon közepére ürítkezik, amit a vonakodó, zokogó lány-nak fel kell ennie. Meg kell alázni a részvétet, az emléket, a gyászt. A „szar”, a libertinusok végső igazsága, az emlékek cáfolata. A kultúra és érzékenység illékony, csak a szemét kumu-lálódik. Bizonyítani kell, hogy az élet erősebb, mint a lélek, tehát lélek nélkül is jól megvan.
A libertinusok a lélek nélküli életben látják a felszabadított, felfokozott életet, melyben a nemi szervektől a szuperszonikus vadászgépekig minden mozgásba jön. A gyász érzelmi lázadását óvatlanul megnyilvánító lány végül kiskanállal eszi az ürüléket.
A Salò köztársasága társadalmasítja az ürítkezést. Nemcsak helyét, idejét is előír-ják, rajtaütnek a hálótermek lakóin, éjjeliedény szemléket tartanak. Az ember tökéletes társadalmasulása nem ismerhet nyilvánosságmentes, titkos szférákat, nem is érdemes ilye-nekről ábrándozni, a titkosszolgálatok ebben a korban már mindenbe belelátnak.
Pasolini még nem sejti, milyen messzire lehet elmenni, a kor mindig hoz újabb megle-petést. A valóságshow szereplői és nézői valamennyien a Big Brother, mindent látó, kollek-tivizáló és terrorizáló tekintetével azonosulnak, nem a magukéval. A valóságshow kéjenc tömegmozgalomként reprodukálja, amit Pasolini villalakói még kényszerként szenvednek el, a nyilvános meztelenségtől, a nyilvános nemi életen át a WC-kbe betekintő kamera fenn-hatóságának feltétlen elismeréséig. Amikor az egyik résztvevő szellentés-showt rendezett a Való világ című magyar sorozatban, akaratlanul összefoglalta a műfaji össztörténés lényegét.
Korunk jó ideje eljutott a Pasolini által előrejelzett pontra, az alantasság, majd az erőszak kicsapongásaihoz: utazási irodák szerveztek orvlövész, embervadász túrákat a válság sújtotta övezetekbe, Boszniába, Irakba.
„Én nem bírom tovább!” – jajdul fel egy lány. „Próbáld meg áldozatnak tekinteni.” – bíz-tatja a másik. Az urak közben élvezettel falják, amitől az áldozatok iszonyodnak.
A szodomita aktus és a kivégzés között elméleti párhuzamot vonó, fenék-szépségversenyt rendező urak elhatározzák, hogy kivégzés lesz a győztes díja. Egyenlősítik a nemeket, az alámerült arcokat elnyeli a sötétség. A kollektivizmus, mely előbb az egyéniséget oltotta ki, most a nemeket is felszámolja: csak az „egyforma rész” versenyképes. A közösség közös lényegre redukálja tagjait, ez a közös lényeg azonban egy testnyílás, felkínálkozó üresség, kitöltetlen hely, mely egyszerre az odaadás és megerőszakoltatás szimbóluma. Előbb főbe akarják lőni a legszebb tompor tulajdonosát, végül mégsem ölik meg, ez azonban nem a ke-gyelem aktusa, ellenkezőleg, a kegyetlenség elmélyítése. Az egész élet legyen életfogytigla-ni, mindennapi kivégzés. Ha az élők senkik, akkor csak a halottak valakik, csak az egykoriak éltek. Van olyan kiüresedett világ melyben a halál az emberségbe való beavatás élménye.
A korai keresztények is egy bukott világban éltek, melyben az igazságtétel nívóját kereste a szenvedélyes halálvágy élménye.
Pasolini villájában egymás ellen kezdenek játszani a rabok, feljelentő akad, valaki fény-képet rejteget a párnája alatt, közli a besúgó. Az élni akaró társai elárulásával szeretné bizo-nyítani rendszerszolidaritását. Aki nem árulja el a társakat, az a hatalomnak árulója. Fénykép a párna alatt? Miért árulás? A kapcsolat a külvilággal, múlttal, jövővel, identitással nem fér el a villa világában, mert az engedelmesség korlátozása. Nagy felgöngyölítés következik, minden feljelentett maga is további feljelentéssel védekezik, csak a néger szobalánnyal sze-retkező fiatalember emeli öklét a számonkérők felé, így győztesen hal meg. Vagy neki már nem volt kit feljelentenie és a kiúttalanság kényszerhelyzetében vált hőssé?
Az elszabadulásra cserélt felszabadulás világában a fokozás csak az undor és iszonyat fokozása lehet. A nyugati festészet kedvelt erotikus idillje a fürdőző szépségek képe, Pasolini libertinusai azonban ürülékkel teli dézsába ültetik a lányokat. Az életösztönt taszító anyag, az ürülék elnyeli a történelem utáni végtermékké nyilvánított embert, s ennek képviseletében mindenekelőtt a formaprincípium beteljesedéseként ünnepelt „szépnem” plasztikus formá-it. A globalizmus olyan rendszertranszformáció, mely a turbókapitalizmust a turbófasizmus felé viszi. Semmi sem elég, minden szakadatlanul éleződik és vadul. Elszabadul a pokol, pribékek táncolnak polgári szalonzenére, a zongorista azonban feláll, tétova lépéseket tesz, és végül kiugrik az ablakon. Szodomizált nőt akasztanak, megerősítve a két aktus koráb-ban kinyilvánított természetazonosságát. Szemet szúrnak ki, gondosan piszkálva ki a nagy könnycseppé vált szervet gödréből.
Légy gyilkos, hogy ne légy áldozat! Ne cenzúrázd képzeteidet! Ne emelj a képzetek és tet-tek közé gátakat! Rögtön tedd meg, amit el tudsz képzelni! Ne ismerj határt az önkiélésben! Ne ismerj önkritikát! A kultúrkritika elavult! Légy könnyű és szabad! Ne hogy ne tedd meg, amit megtehetsz, mert véged, ha befékezel! Kánkánozó gyilkosok bolondoznak a véres udvaron.
Pasolini új elnyomó szisztéma eredeti felhalmozódását ábrázolja, mely előre megsemmi-sít, azaz megelőz az emberben minden emberit. Pasolini esetén jóslat, ami ma valóság: nincs kiút, csak a kioltás erőszaktettei, a távcsövön szemlélődő likvidátorok és a piszokba fojtott likvidáltak is magunk leszünk ezután.