(Mazochista árnyvilág és szadista léleksebészet)
A mazochista reagálás mindennapibb, általánosabb a mazochista karakternél illetve a zochista perverziónál. Számtalan alkalmi ösztönkeverék, impulzuskompozíció vezethet ma-zochista reagáláshoz. A témával kapcsolatos szóhasználat sem egységes, a fogalmak nem stabilizálódtak, a mögöttük álló jelenségek állandó átszerveződése miatt. A szadizmus vagy mazochizmus hol defektes jelenséget (pl. szadista perverzió), hol természetes, a hosszú távú közösségi élet által stabilizált komplexumot (pl. női mazochizmus) jelent. A filmelemzések-ben – hogy sarkítva szóljunk –, hol bűnt, hol erényt jelentenek. Ezt az magyarázza, hogy néha valamely alapképesség (pl. női érzékenység), máskor az alapképesség (pl. határozott és elszánt kivitelező készség) elfajulása (rongálás, kínzás) értelmében használjuk a szót.
Minden képesség szakadatlanul próbálgatja lehetőségeit és kisiklásokon át fejlődik. Ez azért van így, mert minden érték szakadatlan pervertálódik a létharcban, s célja és értelme csak üldözött menekülőként adott, csak a torzulásokon túlra projektálódva csalogat, messziről hív fel termékenyebb és teljesebb életre, eszményként táplálva a valóságot, csalétekként a fejlődés erőfeszítéseit. Ezért az elsietett definíciók eltakarják a jelenségek gazdagságát. Ez-zel Freud is számolt: „Csak az illető jelenségkör behatóbb vizsgálata után képes az ember az ahhoz tartozó szakterület tudományos alapfogalmait élesebben körülhatárolni, és azokat továbbfejlesztve úgy módosítani, hogy széles körben használhatóak és egyszersmind telje-sen ellentmondásmentesek legyenek. Ekkor lehet csak itt az ideje annak, hogy meghatáro-zásokkal rögzítsük őket. A megismerési folyamat haladása azonban nem tűri a definíciók merevségét. Mint ahogy a fizika példáján ragyogóan láthatjuk, még a definíciókban megha-tározott alapfogalmak tartalma is állandóan módosul.” (Freud: Ösztönök és ösztönsorsok.
Metapszichológiai írások. Bp. 1997. 43.). A pszichoanalízis nem természettudomány, hanem a megélt lét fenomenológiai leírása, a megélt lét pedig önszervező lét, mely a természeti ösz-tönökben a kompozíció anyagát látja. Az egzisztencia realitása a projektum, melynek kial-vása ( „az egészen normális élőhalál”) a tények passzív elfogadása és a kritikátlan kölcsönös utánzás illetve hivatalos normakövetés. A „Mi vagyok?” kérdés nem a „Mi akarok lenni?”, hanem a „Mit hozhatok ki magamból és a világból?” kérdésben nyeri el értelmét, ami azt is jelenti, hogy akár a művészet, akár a filozófia, akár a pszichoanalízis leírásai teremtő termé-szetűek. Ennek hátránya az, hogy nem egyformán írják le az embert, s a létvíziók pluralizmu-sa állandó szellemi erőfeszítésre késztet. Minden lelkierő szövetkezhet vagy szembekerülhet minden más lelkierővel, ezért ha a pszichoanalitikusok néha revideálják ösztöntanukat, ez nem jelenti, hogy az általuk az adott összefüggésben elvetett lehetőséget nem kell többé reális lehetőségnek tekinteni.
A szadizmus határozottság és kegyetlenség között mozog, a mazochizmus érzékenység és önkínzás között. A kisebbrendűségi érzés pl. mazochista egzaltációkkal próbálja feldolgozni a kudarc szégyenét és szenvedését, míg a bűntudat önbüntetésként, s ezáltal az önbecsülés helyreállításának sanszaként veszi igénybe a kínt. A drasztikus fegyelmezés (megveretés, megkínzatás) igénye fakadhat bizonytalanságból, orientálatlanságból, a tekintély hiányából, az önkínzás az intenzív életérzés hiányából. Mazochista provokáció a büntetést vágyó dacmagatar-tás, a dackorszak permanens konfliktusa általi kielégülés. Mazochista magatartás az életkezdet
ellen életfogytiglan lázadó felnőtt infantilizmus. Tömegmazochizmus a félelem a szabadságtól, s a vezérigénybe kapaszkodó önlemondás. A lelki életben azonban a vezér házőrző kutyája parancsra átváltozik a vezér vadászkutyájává. A pszichoanalízis mint a lélek hermeneutikája találkozik az irodalom vagy a film hermeneutikájával. A kollektív álmok olyan lehetőségeket is feltárnak, amelyek kibontására az individuális álomnak nem volt elég szellemi kapacitása.
Életösztön és halálösztön viszonya nem konkurenciaharc. Az utóbbi, a vetélkedő létharc, az életösztön belső problémája. Életösztön és halálösztön viszonyának leírására alkalmasabb a konkurenciaharccá nem pervertálódott munkamegosztás fogalma. Ez azt is jelenti, hogy épp ez a végső kettősség alkalmas arra, hogy az alapösztönök kiegyensúlyozott viszonyá-ra való törekvés védje őket a pervertálódás elfajulásától. Freud előbb arviszonyá-ra figyelt fel, hogy létezik egy ismétlési kényszer, mely szembeszegül az örömelvvel és fatálisabb erő az öröm-elvnél, de annak nem konkurense, csak határa. A sors legsorsszerűbb mozzanata a halál, az a szükségszerűség, mely minden megelőzőt véletlenné nyilvánít, s amelynek beteljesedését megelőlegezi minden pillanat elmúlása, azaz halála, az, hogy az ember az idő közegében él, mely – mint az istenek – mindent elvesz, amit adott. Nietzsche örök visszatérés fogalma is azt jelenti, hogy az ember el van ítélve, s a végítélet a születés előtt van és nem a világvégén vár.
Az ismétlési kényszer korábbi állapot helyreállítására törekszik. Az életösztön minden moz-gással az első sikeres mozdulat felszabadító hatását idézi, s a libidó az első kapcsolódásokat, a másvalakivel való ősegységet, mely permanens az intrauterin állapotban, s ritmikusan ismét-lődő a szoptatásban, az orális ősélményben. A méhen belüli állapot a világgal való találkozást, mint előbb szemlélő (mazochista), később cselekvő (szadista) szembenállást megelőző állapot, a léttudatot mint ütközést és szembenállást jelentő élményt megelőző tudattalan élmény, eleve-nen eltemetettség az élő húsban. Ennek a tudat nélküli létnek ismétlése végül az eltemetettség az anyaföldben. Az ember tudatos lét, mely tudja, hogy semmi volt, és semmi lesz.
A korai pszichoanalízis koncepciójában a mazochizmus visszavett, megfordított s az énre irányított szadizmus. Ez azonban feltételezi az én kialakultságát, melyet megelőz egy sor ma-zochista reakció, pl. a tehetetlen kiszolgáltatottságot jelző sírás korábbi a követelőző, agresz-szív sírásnál. Freud a Jenseits des Lustprinzipsben azt mondja, hogy a szadizmus olyan ha-lálösztön, melyet a nárcizmus befolyása eltérített a külvilág felé. Ezúttal a szadizmus jelenik meg kifelé fordított mazochizmusként és a mazochizmus – legalábbis kifejlett formájában – a nárcisztikus hipochondria önélvezeteként. Egyszerűbben szólva az egyelőre még tudattalan destrukció eredetileg befelé irányuló impulzus lenne, mely később a felismert külvilág felé fordul, és kívül keres – pótló – objektumokat. Ez vajon nem azt jelenthetné-e, hogy az ere-dendő életgyűlölet öngyűlöletből világgyűlöletté válik? Így a szadizmus a szenvedés – mint minden élet schopenhaueri átka – elhárítási kísérlete lenne.
Nem az a fő kérdés, hogy legvégső soron redukálható-e az élet egyetlen ösztönre és akkor melyik lenne az, hanem hogy melyik ösztön vezetésével szolgálják az összes ösztönök az éle-tet. Ha igaz, hogy „az embernek el kell kezdenie szeretni, hogy ne betegedjék meg” (Bally:
Einführung in die Psychoanalyse Sigmund Freuds. München. 1968. 80.), akkor a libidóban is nagy szerepet játszik az odaadás, az önfeláldozás, a felajánlás, a feltétlenség, s van olyan rabság – a szeretet rabsága – mely maga a termékeny és közös életre való felszabadulás, a teljes energiafelszabadítás és produktív kiélés feltétele, tehát olyan mazochizmus, mely a libidinális beteljesedés komponense. Így sem az ősmazochizmus, sem az erogén mazochiz-mus nem lenne azonos a karaktermazochizmazochiz-mussal és a mazochista perverzióval.
A szadizmus mint karakterszadizmus (vagy mint kulturális karakterszadizmus, egy egész kultúra jellemzője – pl. militarizmus) az életösztönnek a létharc kihívásai általi elvadulása harciösztönné, az öngyilkossági ösztön pedig, a halálösztön torzulásaként, az életösztöntől átvett önzés műve, az én önvisszavétele a felajánlás – talán sikertelennek bizonyult – vállal-kozásától. Mindez annak példája, hogy a mozgatóerők különböző váratlan kombinációkra képesek, ezért lehet az ember szabad („szabadságra ítélt”) lény. Szabadság és sors nem ellen-tétesek, mert a sors végső soron a halál, melytől az ember minden egyes kijutó percét vissza-veheti, de át is adhatja neki, s épp a halálösztön biztosítja azt a relatív önállóságot az életösz-tön önzésétől, ami az embert szabaddá teszi a sorsformálás számára. Azt is mondhatnánk, a korrupt csibészkultúrák halálösztön-hiányban, kulturális hiánybetegségben szenvednek. Az egzisztencia bizonyos leértékelése (amit pl. Humphrey Bogart jól eljátszik, Bruce Lee pedig szinte eltáncol, a legkeményebb akciót a tánc szabadsága szintjére emelve), elkerülhetetlen, hogy az életösztön ne fulladjon nárcisztikus hipochondriába vagy szintén nárcisztikus kéjva-dászatba. Az olyan thrillerek, mint a Femme Fatale vagy a Bűvölet azt mutatják be, hogy a bogarti halálösztön életösztönt fegyelmező hatalmának hiánya miként sodorja katasztrófába a telhetetlen egyén ösztöni dezintegrációja, az életösztön kontrollálatlan leszakadása, önál-lósulása által mértékvesztett működését. Ha a halálösztön megpillantása „az örömelven túl”
jelenik meg, úgy az egész eddigi ösztöndinamika fölé emelkedés vágyában kell kifejeződnie, egy új létszint lehetőségének víziójaként.
Az életösztön és a halálösztön erejét bizonyítja, hogy néha még pervertálódott radikalizációikat is visszavehetik, szolgálatukba állíthatják. Ezért mondhatja a bölcs: semmi sem idegen tőlem, ami emberi (bár ez a bölcsesség is könnyen újra pervertálódhat, egy totá-lisan pervertált kultúra igazolásaként vehető igénybe, mint a fogyasztói és kényelmi társada-lomban, s az inváziós globalizmusban, melyben semmi sem idegen tőlünk, ami embertelen).
Az ismétlési kényszer hajlamos az embert az evésre és ürítésre, vagy még tovább, az élettelen anyag passzivitásával rokon állapotra redukálni. A lustaság a törekvések előtti ál-lapotra való törekvés, melynek könnyen áldozatul esnek a társadalom legaljára illetve csú-csára kivetettek. Az őslustaság – mint egyfajta ős-fogyasztói-társadalom – közegébe betörő, ezt aktivizáló és megszervező eredeti despotizmus őslökést jelent a kultúra előtti állapotból a kultúrába. A morális mazochizmus eredeti freudi fogalma mellé be kell vezetni a morá-lis szadizmus (nevelő szadizmus) fogalmát, melynek a történelem bizonyos korszakaiban (pl. az orientális despotizmus megalapozása és sikerei idején, a legendás császárok korában) nincs alternatívája. Az ősdinasztiák társadalomszervező virágkoraiban a szadizmusnak ne-velő szerepe is volt, s hogy ez mitől meddig volt így, azt a korok produktivitása tanúsítja.
A szadizmus produktív formája a félállatot emberlénnyé szervezi, negatív formája pedig, a virágzó kultúrákat leromboló invázori mentalitással, az embert teszi félállattá. A progresz-szív szadizmust bőséggel dokumentálják a keleti harcifilmek, míg a regresprogresz-szív, patológikus, romboló szadizmust társadalmi szerkezetként a koncentrációs táborok tematikájában, egyéni lélekszerkezetként a thriller, slasher mai műfajaiban tanulmányozhatjuk, de már a klasszikus gengszterfilmben is nagy szerepet játszott, és néha az indítékok mély kidolgozásával szolgált (Hawks, Lang stb.).
Ma a mazochizmus leggyakoribbnak látszó indítékai a testi gyengeség, a teljesítmény gyengesége vagy – az értékvesztő tolongássá lealacsonyodott versenytársadalomban – a va-lóságos teljesítmény megbecsülésének hiánya. Tehát a kapitalizmus mint össztársadalmi
ér-telemben értendő szadizmustúltermelés perifériáira vetettek tulajdonságaként is megjelenik a mazochizmus, mely utóbb, produktumaik elkésett értékelésekor, felértékelődik. A mazo-chizmus chthonikus kultuszként való értelmezhetősége arra utal, hogy egyénileg kell pótolni a társadalmi nevelés (pl. a régi porosz vagy mai amerikai militáris nevelés) által túlságosan kiküszöbölt mazochisztikus elemet. Az esetleges vagy alkalmi igényeknél mélyebb össze-tevője nagy és az egész világtörténelemre, az emberiség összemlékezetére kisugárzó hatá-sú chthonikus kultuszokkal rokonítja a mazochista komplexus, sőt a perverz mazochizmus megnyilvánulásait is, mint Persephoné istennőnek való önfelajánlkozást (mely a nem csupán ezért kimagasló jelentőségű Turks Fruit című filmben tudatosul). A pszichológia logikája szerint a chthonikus kultuszokat kell a mazochizmussal magyarázni, és nem fordítva, de a kultuszok mélyebbek, s nem önállósítják a mazochista komplexumba foglalt elbizonytala-nodás és szorongás kérdéseit, ellenkezőleg, egyetemes életszemléletbe és létrendbe foglalt válaszrendszerrel látják el azokat. A romlóhoz, bomlóhoz, alacsonyrendűhöz, piszkoshoz és primitívhez való önkínzó vonzódásában a mazochizmus a holt anyag békéje felé való törek-vés, a differencia-leadás, a dialektika-leadás vágyának kifejezője, olyan halálösztön, ame-lyet nem sikerült a hőstett vagy alkotás, az önbecsülést visszaadó projektumok szolgálatába állítani, azaz előre menekülni az élettel és önmagunkkal való elégedetlenség állapotából, vagy – ha úgy tetszik – menekülni a valóság elől egy leendő valósághoz. Olyan francia intel-lektuelek esetében, mint Baudelaire, Gide vagy Cocteau, táplálhatja a mazochizmust a visz-szavonuló vagy elveszett természet vágya, a mazochizmus chthonikus aspektusában azonban elébünk jön mindaz, ami elveszett.
A szülői szadizmus a gyermeki mazochizmusra apellál, a gyermeki szadizmus pedig a szülői mazochizmusra. Hasonló kétértelműséggel reagálnak egymásra a társadalmi rétegek, s ezúttal a strukturális szadizmus strukturális mazochizmust nemz, a társadalmi rétegződés rendjét újratermelő szociális karaktereket. Hasonló a férfi és női erogén szadizmus és mazo-chizmus kölcsönviszonya. A két hajlam vagy képesség (aktivitásé és passzivitásé, behatolásé és kinyílásé, ölésé és szülésé stb.) a matriarchális illetve patriarchális társadalmakban ellen-tett módon függ össze a hierarchizációs harcokkal. A szociális szadizmus illetve mazochiz-mus esetén parancsolás és engedelmesség hierarchizálja a viszonyokat és a viszonyokba való beszorítottság kölcsönös irigységet eredményez. A szadizmusba beszorított hatalombirtoko-sok az egyszerű élet vágya és a mazochista dekadencia önpusztító élvezetei irányában is keresik a kiutat a szadizmus feszültségéből.
Az alávetettek szociális mazochizmusa a szolgálat által próbál részesedni a hatalomban.
A hierarchia imádata a hatalom leosztásának utópiája. A hatalom akarását a kudarc a másik hatalmának akarásává változtatja, melyből a bukott önleértékelő a tisztelt, csodált vagy irigy kíváncsisággal figyelt másiknak való önalávetés rituális gesztusai és a másik életmódjának olcsó utánzása által próbál részesedni, önként ajánlva fel magát rabnak és szolgának. A titkár-nő című filmben a lány eredendő tétovasága a szeszélyes és erőszakos főnökhöz ragaszkodva próbál megkapaszkodni a vélt hatalomban.
A feszültséggel teljes, elsodró modernségben valamennyien egymást tükröző közönyös esetekké válunk, s az áldozatok közé besorozottat a tolerancia hiánya vagy az intoleran-cia lázadása teszi tettessé (az előbbi esetben bűnöző, az utóbbiban lázadó bosszúlovag). Az izolált bűnnel szembenálló bosszúlovag bűne értelmezhető és véges, a teremtés rendjével szembenálló bosszúlovag lázadása értelmezhetetlen és végtelen. Fulci The New York Ripper
című filmjében előbb egy bűnöző külvárosi figurát, később nagy képzettségű értelmiségieket gyanúsítunk. Kire vár a sorozatgyilkos szerepe, az ösztönre vagy az észre, az indulatra vagy az érzelemre? A megbecsült vagy megvetett személyre? Ha a tűrőképesség rohamosan csök-ken s a felül levők fogják elpusztítani a világot, mert az alul levőknek már nincs elég erejük a felül levők kiküszöbölésére, akiknek táblára írt képletsorok formájában megnyilvánuló is-tenkomplexusa és a horrorfilmekben kitárgyalt laboratóriumai borítják fel a homeosztatikus egyensúlyokat (ami egyértelmű a freudi örömelv megtámadásával), akkor világos a kataszt-rófa képlete: a felül levők elkényeztetettsége leviszi toleranciaküszöbüket, istenkomplexusuk pedig megtámadja a természet toleranciaküszöbét.
Hulladék és piszok, a meggyalázott természetet képviselő folyópart fölött magasodnak a felhőkarcolók. Fulci hangulatosan mazsolázik New York miliőiben, s a felhőkarcolók közé a mélybe leszorított utcák vagy a várost átszelő folyó mind veszélyes hasadékoknak tűnnek, a forgalom lehengerlő szeszélye pedig a láthatatlan gyilkos személyében összefoglalt feszült-ség általánosságát jelzi. Egy szép hajón is mint valami természetellenes, abszurd furcsaságon akad fenn tekintetünk. A művi dolgok nagysága az embert aránytalanul kicsivé, idegenné és feleslegessé teszi.
A The New York Ripper első áldozatát követő nyomozás során a sorozatgyilkos áldoza-tává lett fotómodell, a kirakatvilágot képviselő, de már csak rothadt, feldarabolt hullaként megismert lány lakásadónője különös ember feltűnéséről beszél, aki Donald kacsa hangján beszél. Egy férfi nem férfihangon, nem emberhangon, még csak nem is állathangon, nem természetes kacsahangon, hanem a rajzfilm-kacsa hangján szólal meg. Később több alkalom-mal halljuk az áldozatokat, sőt a rendőrfelügyelőt is provokáló telefonokat, a még állatnak is művi állat, Donald kacsa hangját, a hátborzongatóvá vált nevetségesség és a gyilkossá vált játék megnyilatkozásaként.
Az áldozatok fásult, agresszív, érzéketlen, sem a világot és életet, sem magukat nem be-csülő lények. Autók közt karikázó, karosszériáikat nem kímélő, kihívó és szemtelen biciklis-ta nő következik. Ez a második áldozat, akinek csapdába hajszolását és megkéselését szinte kétségbeesetten sipító gágogás kíséri. Minden erőszak, a töménytelen reklám villogása, az autók tolongása, a bűnözők gyanúsan szótlan ügyletei a sötétben, és a nők kihívóan provoka-tív meztelenkedése. Az úrihölgy, a polgárasszony, dekoraprovoka-tív de kemény arcú nő, magányosan ül a pornómoziban, s rezzenéstelenül izgalommentes tekintete inkább a régi gengszterfilm tetteseinek destruktivitását idézi, nem az obszcén vágyak belső kényszerítő hatalmával való küzdelmet fejezi ki. A vadászatra induló kóbor bestia sokkal inkább kihívja és felidézi a bajt, kevésbé tekinthető áldozatnak, mint a Psycho szerencsétlenségében egyúttal ártatlan hősnő-je. A magányos úrinő alvilági mácsókkal szemezve maszturbál az asztal alatt egy lokálban.
A rosszkedvű, lassú, nehézkes, öregedő rendőrfelügyelő mellett fiatal nőt látunk az ágyban.
– Főznél egy kávét?
– A kurvád vagyok, nem a házvezetőnőd!
Pedig jól jönne a kávé, s vele a figyelem és összeszedettség, mert az álmából felriasztott nyomozót a kacsahangú rém hívja. Mindenki fáradt és rosszkedvű, tanácstalan és zavarodott, csak a gyilkosnak van életereje és hivatásérzete, ő az összeszedett lény, akinek áttekintése van a viszonyokról, s ezért lépéselőnyben van. Egyébként az egész társadalom személytele-nül sodródik a rosszkedvű munka és az undorral teljes kéjek között, miáltal végül a szórako-zás is munka és a fájdalom is fájdalomcsillapító.
A harmadik áldozat egy szexklub férfiakat meglovagoló, nagy kielégüléseket eljátszó, de az öltözőben bosszús, fáradt és kiégett fizikai munkássá átváltozó páriája, aki a szexuális aktust, a reális aktust fokozza le puszta illúzióvá, s ezzel a testet álcává és csalétekké. Az áldozatok taszító mivolta arra utal, hogy a gyilkos az Ítélő és Végrehajtó Felettes Én képvi-seletében lép fel. A pregenitális szadizmus gyermekies gyurmája, aki kiüríti a testet és fizikai sárrá változtatja azt, ami morális értelemben már „sáros” volt. A The New York Ripper kelet-kezésének idején nem lehet többé együttérezni az áldozatokkal, őket is tetteseknek érezzük, csak egy későbbi nemzedék, a Volver vagy a Felicia utazása női hozzák vissza az áldozatos (és nem pusztán áldozattá vált) lét lehetőségét a réginél kiábrándultabb melodrámákban.
A következő áldozat a polgárasszony. Tabuk nélküli szabadságban élnek, nem korlátoz-zák egymást, s nem kérik számon a másik fél titkos útjait, magyarázza a férj a rendőrfelü-gyelőnek. A párjától való érzelmi távolság által elhanyagolt úrinő még meg is fizeti az első számú gyanúsítottat, hogy a rosszképű alak lekötözze és mazochista kéjekkel lássa el egy külvárosi szállodában. Előbb a kín válik kéjjé, utóbb a kéj válik a rettegésig fokozódó kínná, s a menekülő nőt a folyosón teríti le a sokszor lecsapó gágogó kés. Kocsmákban üldögélő lumpenproletár, görög bevándorló, szadista szolgálatokat nyújtó férfiprostituált, sötét tekin-tetű, sebhelyes arcú lény a nő iménti kínzója, akit a rendőrség tettesként üldöz, miután az asszony az ő kötelékeiből menekült, de vajon ő szúrta-e le a menekülőt a folyosón?
A megelevenedett Donald kacsaként taroló gyilkos leegyszerűsített világban él, ahol nincs halál, csak játék. Még a Bűvölet című film sebésze is rajzfilmet néz, s az igazi filmek is képregényekből készülnek, nem enged szabadulni a mesevilág. A nyomozó tanácsadója, a pszichiáter is folyton sakkozik és a lépéselőnyről elmélkedik. A szakember számára az ember csak eset. A pszichiáterre is gyanakodni kezdünk, hisz a nyomozó csak kérdező, míg ő a válaszoló lény (mint a Psychoban). Tehát a gyilkost nem alul, a külvárosi kocsmákban, hanem följebb, talán az egyetemeken kell keresnünk? Nem a hanyatló, hanem az emelkedő egzisztenciák között? Erre utal, hogy a görög is hullaként kerül elő a nagyvárosi szemétből.
A láthatatlanok, a rejtőzködők, a manipulátorok között van a gyilkos, akik számára az egész társadalmi élet sakkjátszma? A gyilkosság nem a vak ösztön műve és nem is kisiklás, hanem tudomány és művészet?
Ad a gyilkos vagy elvesz? Ez az elbizonytalanító kérdés vezet a megoldás felé. Az ál-dozatok sebei tekintetekként nyílnak a véres valóra, mintha ezek a mindeddig érzéketlen lények először nyitnák ki valóban látó szemeiket, az elmúlásra nyíló sebszemeket a halál pillanatában, s a véráram pótolná, amit a szavakkal való kedvetlen takarékoskodás elmu-lasztott. Előbb a pszichiáterre terelődik a gyanú, de a végső poén, hogy a tettes az áldozatok között van, tettes és áldozat egybeesik, s ezzel válik a thriller tragikussá, meghaladva a kon-vencionális thrillerek számító, rejtvényfejtő hidegségét. A Psychoval indult gondolatmenetet
Ad a gyilkos vagy elvesz? Ez az elbizonytalanító kérdés vezet a megoldás felé. Az ál-dozatok sebei tekintetekként nyílnak a véres valóra, mintha ezek a mindeddig érzéketlen lények először nyitnák ki valóban látó szemeiket, az elmúlásra nyíló sebszemeket a halál pillanatában, s a véráram pótolná, amit a szavakkal való kedvetlen takarékoskodás elmu-lasztott. Előbb a pszichiáterre terelődik a gyanú, de a végső poén, hogy a tettes az áldozatok között van, tettes és áldozat egybeesik, s ezzel válik a thriller tragikussá, meghaladva a kon-vencionális thrillerek számító, rejtvényfejtő hidegségét. A Psychoval indult gondolatmenetet