A Kopár sziget című filmben a kedvezőtlen környezet ítél robotra. A dzsungelfilmekben a természet mindennel ellát, de más lényekkel is ilyen bőkezű, ami kiélezi az egymás egyede-iből táplálkozó fajok harcát. A történettudományi narratívák vadság, barbárság és civilizáció egymásutániságáról, máskor matriarchátus és patriarchátus egymást követéséről beszélnek, az előbbi esetben, vadság címén, a szélsőséges kegyetlenséget, az utóbbiban, matriarchátus-ként, egyfajta egyensúlyt, sőt idillt ábrázolva. Az eredmény attól függ, melyik lényt nevezzük ki az ember kezdetének. Az Egymillió évvel Krisztus előtt című filmben a törzs tagjai egymás kezéből tépik ki a táplálékot, s leszúrják egymást egy falatért. Itt a kommunikáció, érintkezés és társadalomszervezés első formája, szegényes, tárgyalásképtelen nyelv híján, maga az erő-szak. Minden percben megjelenik valamilyen szörny, az élet nem ismer sem nyugalmat, sem irgalmat. A film végén katasztrófa söpri el ezt a világot. Az Egymillió évvel Krisztus előtt a hüllők Elfújta a széljének is tekinthető.
A hiány negáció, a szükséglet a negáció negációja: „…a szükséglet … egy elérendő cél átélt feltárulása, ami mindenek előtt nem más, mint egy organizmus helyreállítása.” (Sartre:
Kritik, 95.). A szükséglet, mint a hiány negációja, a kielégüléshez képest maga is negativitás.
A pozitivitást nemző negativitás szenvedélyt nemző szenvedés. Amint a tőke munkára vált-ható, úgy váltható a szükséglet tevékenységre. A szükséglet mozgósító hiánytőkének tekint-hető. A testi szükséglet a materiális igényeiben ellátatlan test funkciózavara, a lelki, szellemi, kulturális szükségletek az ambícióiban ellátatlan lélek funkciózavarai.
A szükséglet függés: „az organizmus magán kívül, az élettelen létben találja meg létét.”
(Kritik, 85.). A hiány egyesít a természettel, melynek készleteiből a hiányt pótolják. Át sem éljük, mennyi szükségletet igényel létünk fenntartása: pl., hogy talaj legyen a lábunk alatt, ne a semmiben lebegjünk. Csak a légszomj ébreszt rá a lélegzetvétel szükségletére. A hiány egyesít egymással: a végtelen természettel szembenálló véges egyed együttműködésre szo-rul. Az együttélés barbár technikája az erőszak. „Az első ökonómia a hiány ökonómiája, a hiány ökonómiája pedig az erőszak ökonómiája.” (Sartre: Kritik, 158.) A másik ember (a Másvalaki) úgy választ el a természettől, mint a szemléleti formák a magánvaló dologtól.
A szemléleti formák áldása a jelenség, átka az illúzió, a másvalaki áldása a kooperáció, átka a kizsákmányolás. A másik általi kizsákmányoltatás megelőzésének barbár módja a másik kizsákmányolása. A másvalaki nem veszélyezteti tulajdonomat, ha ő is a tulajdonom. Nem a többlettel, hanem a hiánnyal kell kezdenünk, mondja Sartre, mert mire a többlet lehetővé teszi egy vezető réteg kialakulását, a hiány már megteremtette a vezető réteget. Az első mun-kamegosztás nem szellem és fizikai munka, hanem munka és háború, termelés és rombolás, szülés és ölés, életfenntartás és terror differenciálódásaként bontakozik ki.
Az ember nem találja készen szükséglete tárgyait. A kielégülés eszközei (támadó fogazat más fajokkal versengő izomzat) szintén nem készen adottak. Míg a többi lény természeténél
fogva életképes, az ember, lévén a társadalom és kultúra szolgáltatásai híján életképtelen, maga teremti meg az őt életképessé tevő második természetet. A lét és nemlét határán felbuk-kanó hiánylény, kinek a lét egésze teher, ezáltal a nagyobb hiány által nagyobb mértékben edzett tevékeny lénnyé válik. Így teremti a receptív mínusz a produktív pluszt, az ellátottság hiánya az önellátást és így lesz a hiánylényből többletlény, fölösleg birtokosa. A hiány aján-déka a fölösleg, a természeti környezet speciális feltételeihez való alkalmazkodottság hiánya dobja be az embert a plurális környezetek nagyvilágába. Az önmaga számára terhes lét a cselekvés által tehermentesíti, felszabadítja magát: „…az embernek saját eszközei és saját te-vékenysége révén tehermentesítenie kell önmagát, azaz egzisztenciális feltételeinek fogyaté-kosságát a tulajdon tevékenysége révén létfenntartásának lehetőségeivé kell átváltoztatnia.”
(Gehlen: Az ember. Bp. 1976. 47.). A természeti lényként fogyatékos ember megteremti a civilizációt és kultúrát. Teste és ösztöne (első természete) egyre kevesebb terhet visel el és problémát old meg, második természete (kultúrája, szelleme) egyre több problémamegoldást vállal. Az ember ösztönszegény (Instinkt) és ösztönzésgazdag (Trieb) lény: természetileg alultáplált vagy hiányosan felszerelt, kulturálisan túlizgatott. A faj léte szociális ősrobbanás-tól függ, mely megkettőzi magát a létezést.
Gehlen előbb tehermentesítésről beszél, utóbb túlterheltségről: „Az ember, az állatok-tól teljesen eltérő módon, túláradó ingerek céltáblája…” (Gehlen, 47.). A közvetlen, elemi szükséglet („firsthand szükséglet”) a kezdet, s a szükséglet kielégítése (öröm, egyensúly, nyugalom) elérése a vég; közöttük lép fel a megismerés és cselekvés, a nyelv és a mun-ka, a tudatos cselekvés és az együttműködés (munkamegosztás, cselekvés-csere) rendszere.
A kielégülés örömnyomatékának mind nagyobb része helyeződik át a megismerésre, mun-kára, együttműködésre. Az öröm előrelátása örömmé teszi a fáradságot, a siker szenvedéllyé teszi a munkát. A közvetítések (a ráismerés öröme, a fogások elsajátítása, az együttműködés öröme) az örömök tenyészetévé válnak. A kiváltó inger plusz reakció kapcsolat gátlás alá helyezése szabadít fel a másik oldalon egy új, az ösztönök nyomásától tehermentesített vi-selkedési rendszert (Gehlen, 72.). Az ember a szabad cselekvésben ismer magára és nem a veleszületett reakcióban, mert az előbbi a maga műve, míg az utóbbinak ő csak játékszere.
Ha az utóbbi legyőzi az előbbit, úgy az ember helyére, aki „dönt”, természeti lény kerül, aki
„dől”. Az egyed történetének első szakasza, hagyományosan legalább négyéves korig, a lét-fenntartás feladatai alól felszabadított, tehermentesített, ellátott életszakaszban egy irracio-nális impulzustömeg kifejlesztése, melyet a második szakasz a világ felé fordulva hasznosít.
A beavatás a receptív impulzusokat produktív impulzusokká, a játékot munkává változtatja.
Az impulzustúltengés beavatatlan szakaszát nemcsak a játék jellemzi, hanem általában az impulzusok uralma az ember felett, túlcsordulásuk a beszámítható alakzaton, amit személyi-ségnek nevezhetünk. Ugyanaz az impulzustúltengés, amely később összetartja a feladatokat vállaló közösséget, eredetileg széttépő hatású. A természet a formálás, az ember az önfor-málás tárgya: „…az impulzusok túltengésének következtében egyfajta formálódási kényszer nehezedik az ember belső életére…” (Gehlen, 81.). A specializálatlan hiánylény természeti vákuumba van belevetve, melyben – második természet alapítása híján – halálra lenne ítélve, így nem pusztán a természeti létben részesedik, ezen túl megalapítja a kulturálisat. Az ember önnön vad impulzusainak szelídítője, mely képesség csődje a dekadencia. A gátlás és önle-győzés pozitív értékek, az önformálás, a lét újraalapítása készségei: „a gátlások magán az im-pulzus életen belül kényszerűségből lépnek fel és a túltengés módozatainak feldolgozásaként
jelennek, meg, másfelől azonban cselekvésközeli és társadalmilag elviselhető szükségletek kifejlődésének eszközei.” (Gehlen, 81.).
A pusztító tombolás és az pusztító orgiázás egyaránt a destrukció műve. A destrukció heves energia leadás, energiapazarlás, melynek formái az orgiázó luxusfogyasztás, a pusztító orgiázás vagy az utóbbinak célt, értelmet és formát adó forradalom. Sartre a hiány fogalmára alapítja a társadalomelméletet, Bataille a felesleg fogalmára. Ott az ember felháborodott lény és a világ perverz, itt az ember a „túl sok” által kárhozott fölösleglény, aki többet fog fel és dolgoz fel a kozmikus energia kiáradásából, mint amit funkcióval képes ellátni. Az energia eltorlaszolása és felduzzasztása a tulajdon és kisajátítás. Egyszerre kínoz, kétfelől fenyeget a felesleg nyugtalansága és a hiány dühe. A felül levők javaikkal nem tudnak mit kezdeni, az alul levők alkotó energiáikkal. Az emberlét olyan paradox mozgásforma, melyben még a nyomor is pazarlás.
A felül levők luxusfogyasztása önfogyasztásba csap át, s ezt az öncélú önelhasználást az teszi lehetővé, hogy a kizsákmányolás által az alul levők energiáit, idejét és sanszait fogyasz-tották. A felül levők az alul maradottaknak előbb testét falják föl, utóbb létüket és idejüket fogyasztják. Az örök kannibalizmus kétféle formájáról beszélhetünk. Ha az alul levők fo-gyasztják a felül levőket (fogyasztáson ezúttal az élet kioltásától a tulajdon kisajátításáig egy sor megvonást értve): ez a forradalom. Az egyik egész napi fizikai munkában él, tetteit pa-rancsra teszi, s egyszobás udvari lakásból jön. A másik fejedelmi udvari intrikákkal foglalko-zik, márványpalotában él és még cipőjét is az előbbiekkel huzatja fel. Az egyik a másik előtt térdepel. Mindezeket az összemérhetetlen életformákat a nagyváros szembesíti közvetlenül egymással, s ezért a mozinéző nem csodálkozik úgy, mint a hercegek és hercegnék, akiknek levágott fejét lándzsán hordozza a nép a forradalom kitörésekor. A mai néző azért sem cso-dálkozhat úgy, mint ahogy még maga Eric Rohmer is tette az Egy hölgy és a herceg című film készítésekor, mert ma világméretekben indult meg, a mobilitás és az információs technikák révén, az a szembesülés a dühítő különbségekkel, ami Franciaországban a XVIII. században következett be és 1793-ban érte el csúcspontját. A felül levők az alul levőknek tartoznak, de egyben valamennyien tartoznak a természetnek. Az energiatúltengésben burjánzó élet az élőket pazarolja, s a halál által ad le energiát, egyenlíti ki tartozását. Az élet úgy tartozik a napnak, mint a gyermek a szülőnek. „Nyugodjék békében”, mondják, mert ha mindent kapott és végül mindent visszaad, ez a kiegyenlítés nyugalmát eredményezi.
A filozófiai antropológia kibontakozása egyidős és párhuzamos a horrorfilmmel, és alap-kérdésük így ugyanaz: „hogyan lehet életképes egy ilyen torz lény”? (Gehlen, 47.). Sartre és Gehlen hiánylényként jellemzik az embert, akit Bataille szerint a felesleg kínoz, ezért lényege – az utóbbi szerint – az excesszusokban (háború, ünnep) nyilatkozik meg. Gehlen kérdése: „hogyan képes egy ilyen védtelen, támaszra szoruló, annyi veszélynek kitett lény egyáltalában életben maradni?” (21.). Nincs nyugalmas optimum, csak hiány vagy többlet.
A gondoskodás gondozza a permanens egyensúlyhiányt. A kultúra feltételezi, hogy a keve-sebb által többre késztetett hiánylények, akik a specializációban egyben felesleglények is, egymást ajándékozzák meg a természet ajándékaival, ennek érdekében pedig önmagukat az ajándékozás képességével. A természet emanációját az emberi emanáció közvetíti. Egy alkal-matlan lény ellenszegült a feltételeknek, melyek között alkalalkal-matlan volt, egy lehetetlen lény fellázadt a környezet ellen, melyből hiányoztak lehetőségének feltételei. Az ember magát lehetségessé tevő, a világot átalakító lényként változtatta előnnyé a hátrányt.
A spórolás a jövővel köti össze az embert, a tékozlás a jelennel. De ez azt jelenti, hogy a spórolás a jelent tékozolja, alávetve a jövőnek, instrumentalizálva a jelen tartalmait, míg a té-kozlás a jövőt tékozolja, feláldozza a jelen passzív, receptív élvezeteinek a jövő biztosítását.
A hatalmi ösztönné kifejlett életösztön hierarchizáló luxusa, a dekadens dőzsölés az öngyil-kossági ösztön műve. A passzív vegetálás az ember esetén a hanyatlás jelensége, a repro-dukció prorepro-dukciót követel, a béke lázadást. A lázadás előre nem látott eredménye a pazarlás:
önmagunk pazarlása a teremtő, önfeláldozó halálösztön vagy a dőzsölő öngyilkossági ösztön által. A harmadik út: egymás pazarlása – a hatalomfelhalmozás. A negyedik út az egyesített energiák bevetése az ön- és világalakításban.
Sartre hiánylénye és Bataille felesleglénye, mely létünk két oldala, azt jelenti, hogy a legalul és legfelül is kiéleződő krónikus szükségletválság kétféle őrjöngést (tébolyt) ered-ményez, melyek önreflexív és társadalomkritikus feldolgozása útjait keresi a történelem. Az
„ősközösség” fogalmában az emanáció kollektivizálódásának eszméje jelenik meg. Miután a problémamegoldások alól való tehermentesítés civilizatórikus és kulturális apparátusai problémává tették a felesleges energiát, az energiaplusz feszültségként jelentkezett. Miután a hiányt legyőzik, fölösleg keletkezik. A fölösleggel való két bánásmód a felhasználás vagy a pazarlás. A pazarlás, dőzsölés vagy rombolás. A termékeny felhasználás formái a termelés vagy a teremtés. Az adott egyén adott pillanatában a kiélés ténye fontosabb, mint a módja, ezért olyan tárgy vagy esemény is a keresés tárgya lehet, ami korábban a menekülés tárgya volt. Másként: a lázadás a fontosabb, nem a tárgya vagy célja. A találkozás a fontos, és nem az, hogy a léttel vagy a semmivel találkozunk. A produkció lét és semmi határán zajlik: itt keletkezik az új. Az emberlét specifikus lehetőségei a halálösztönben teljesednek be, mely az élet csúcsra futása által elért nyugalom ösztöne. Gehlen elemzése is eljut „ahhoz a szen-vedélyhez, hogy magát az életet is kockára tegyük…” (83.). A populáris kultúra hőskultusza hűbb képet ad az ember specifikus lehetőségeiről, míg a magas kultúra szkepszise az önfel-adás válságjelenségeit „eszményíti”. A kockázat csökkentése a minőségi ugrástól a mennyi-ségi halmozáshoz vezet, míg a kockázat növelése a mennyiségtől a minőséghez. „A fizikai kockázat csökkentése, mint a lehető legtökéletesebb alkalmazkodás a környezethez, tehát mint specializáció, nem jelentette az emberhez vezető fejlődés útját.” (Gehlen, 83.)
Fellini Satyriconjában még a költemény recitálása vagy a színielőadás élvezete is bujál-kodás. A szépség a természet fenyegetően vad színekkel pompázó, gyászos drámaiságába vonul vissza. Meghasadt égbolt tárulkozik véres sebként az elégtelenséget termelő kielégíthe-tetlenség kavargása fölött. Az ókort faggató Fellini kérdése: hova vezet mindaz, amit az Édes életben láttunk? A fizikailag, érzelmileg és értelmileg megalapozott szükséglet a turbókapita-lizmus számára nem elégséges, mert a szükséglettudat elhomályosítása és az érdekérzés meg-zavarása tartja üzemben a szellemi kontrollt levető civilizációt. A korábbi társadalmakban a dekadens véget kifejező jelenségek ma a normális üzemmód ismérvei. A korábbi dekadenciák egy-egy társadalom hanyatlását fejezték ki, az új forma az emberiség hanyatlását, a globális öngyilkosság stádiumait. A hiány excesszusa a vérengzés, a felesleg excesszusa a bujálkodás.
Az utóbbi, mint a Salòban láthattuk, előbb-utóbb maga is vérengzésbe csap át, míg az előbbi, mint A háború sámánja mutatta, békevágyba. Ezért a dekadens bujálkodás az undorítóbb.
Fellini Satyriconja fiatal csavargókat, sőt bűnözőket állít szembe a nagypénzű nagyzabálók zsíros testű és agyú uralmával. A bukott tekintélyek erkölcsi sivatagában kalandozó esztelen tett áll szemben az öntelt tehetetlenség lusta dőzsölésével. Egyik szinten sem akar
kibonta-kozni történet, csak a stagnálás és hányódás epizódjait látjuk, s legfeljebb a film vége utal egy lehetséges történet kezdetére. A Satyricon ifjai úgy érzik, ha a szabadság nem is, legalább a szabadosság elérhető, s az előbbit pótolhatni vélik az utóbbi által. Így azonban csak kéjelgő szolgái, egyben élvezeteket lopkodó tolvajai lehetnek a kéjelgő urak világának. A lezüllött diák, az urak kiüresedett és formális kéjeit hajszoló szolgaként, impotenssé válik, s ezért a film második felében azt kezdi keresni, ami első felében elveszett, a régi pozíciót, ami csak hányódáshoz vezetett. A diák minden szabály megsértésétől várta az omnipotenciát, ám im-potencia az eredmény. A Nagy Néger Anya a nietzschei Nagy Dél funkcióját veszi fel, és az ujjászülés értelmére szert tevő nemi aktus által visszaadja az ifjú potenciáját, míg az összes korábbi nemi aktusok eredménye pusztán a funkcionális kasztráció. A megújulás aktusának helye a sivatag, túl a mocsáron, tehát a kasztráló aktusok a központ megnyilvánulásai, s a pe-rifériáról jön az új élet, a periféria az életerő tartaléka. Kereskedett és intrikált, s gazdag lett, mondja a sánta, impotens és önelégült polgár. A diák azonban nem kereskedik, hanem keres, de amit sem a pózoló cézár, sem a fecsegő polgár nem tudott visszaadni, a potenciát, megkap-ja a Szótlan Nagy Vad Anyától. A film végén az egykori csavargó, gyilkos és hímprostituált el-hajózik a felszabadított rabszolgákkal, míg a zsíros, de savanyú képű polgárok hullát esznek, a perverz örökhagyó rendelete értelmében, az örökség reményében. Ebben a jelenetben már a bíbor egek véres hasítékait sem látni, sötét alkonyat száll a hullazabálókra. Az új tékozló fiú új útra indul, s talán lesz elég bátorsága elérni, amit Gide tékozló fiúja belefáradt keresni.
A tenger törvényében a dél felől érkezőket a tengerbe fojtják, míg itt mi indulunk feléjük, délre.
A hollywoodfilmben a Dél az eltűnő világ szimbóluma, Latin-Amerikában, akárcsak Fellini-nél vagy Pasolininál a jövőé. Fellini filmje leáll, amikor a tulajdonképpeni élet elkezdődhetne, mert olyan társadalmat tár elénk, melyben az autentikus létnek nincs helye, de mielőtt leállna, ráeszmélhetünk, hogy míg a dekadens társadalom két halál között vegetál, ahol a barbárokra vár a létfrissítés kényszere, a Satyricon a tét nélküli létben elhúzódó kamaszkor történetének is tekinthető. A válságos ifjúság, a tékozló ifjú története az egyén léte két születés között.
Első távolnézetből a szükségletek fenntartó vagy romboló szükségleteknek tűnnek.
A romboló, elhasználó szükségletek mindenekelőtt a dőzsölés formájában lépnek fel. Az
„idő pénz” csak lezüllött kifejezése „az idő érték” eszméjének. A dőzsölés az időinfláció ki-fejezése, mely a szociálisan és kulturálisan funkciótlan lét parazitizmusának következménye.
A fenntartó szükségletnek passzív és aktív formája van. A passzív fennmaradást a reproduk-tív, fogyasztói szükségletek képviselik, melyek magukban nem elégségesek, létfeltételük a teremtő szükséglet, a világot átalakító és a praxist kitágító munkálkodás szükséglete. A fel-használó szükséglet ily módon alávetett a teremtő szükségletnek.
A munka két szinten zajlik, a lét reprodukciója illetve produkciója szintjén. Pusztán ki-vitelező illetve teremtő munkáról is beszélhetünk. A kettő kezdetben nem válik el úgy, mint a kapitalista munkamegosztás és a gyáripar kifejlődése révén. A régi kézműves, cipész vagy kovács munkája az alkotó művészet mozzanatát is tartalmazta. A létfenntartás (a lét repro-dukciója) feltételezi az egyensúly reprodukcióját (passzív pihenést és aktív szórakozást).
A létszükségletre épülő többletszükségletek szférájában kezd kibontakozni az emberlét drá-mája, az önteremtés vagy rombolás konfliktusai. Az illegitim szórakozásformák a parazitiz-muson, az értelemadás csődjén alapulnak, s a csődérzés által ébresztett öngyilkossági ösztön művei. Az alkotás az alkotó halálösztön műve, önfeláldozó önrombolás, mely nem célzott, szándékos önrombolás, csak a szenvedélyes teremtés ára.
„A ’comfort’ fogalma jellemző módon fogja át az etikailag elfogadható használati célok körét…” (Max Weber: A protestáns etika… 270.) Az általános legitim cél a komfort, a tör-ténelem fejlődő szakaszában kisebbségi célok a parazita luxus, a hivalkodó fogyasztás vagy a lumpenizálódott vegetálás (a hiányban való dőzsölés paradoxiája). A „racionális szerzés”
(uo. 269.) és a „comfort” együtt teszik lehetővé az alkotást, mely az egyéni létben tőlük függ, míg a kollektív létben ők függnek tőle. A jog az életre, a jog a komfortra és a jog az alkotásra a fejlődés feltételei, s a fejlődéshit megrendülése eme jogok sérelmének bizonyítéka.
A „szükséges” biztosítja a létfenntartást, s az élet újratermelése feltételeinek körét foglalja össze. De a szükségesnek az ember esetében szüksége van a hasznosra. A hasznos biztosítja a lét kellemességét és produktivitását. A szükséges az életfenntartás feltétele, a hasznos a mun-kamegosztás következménye. Az ember világában a szükségesnek ugyanúgy szüksége van a hasznosra, mint a hasznosnak a kreatívra. A nyomorúságot a kreatív dühíti, mert azt érzi fölöslegesnek, a valóban fölösleges azonban a joggal gyűlöletkeltő plusz, a hatalmi gőgöt és mások leminősítését, megalázását kifejező javak birtoklása. A szükség hajtóereje a kezdet, a perverziók hajtóereje a vég. Az életszükségletek teljesülésének jele maga az élet. A közös szükségletek tárgyait a társadalom minden tagjának egyaránt biztosítja. A jogos specifikus szükségletek, az előbbiekkel szemben, már a különbségek kifejezései, tehát a szükséglet-elmélet beszámítja a különbözés jogát. A hivatás, a produktivitás feltételei a horizontális differenciálódás szükségletei. Az egészséges társadalomban a vertikális differenciálódás alá van vetve a horizontálisnak, s a teljesítmény kifejezéseként nem válik botránnyá. A vertiká-lis, mondhatni, a horizontálison belül marad. Mindezek a fejlődés követelményei, melyeken túl, mint láttuk, megjelenik a széthúzást szító, romboló fölösleg. A személyes teljesítménnyel nem arányos vertikális differenciálódás, a hatalmi hierarchia luxusszükségletei a parancso-láshoz való jog kifejezései. A parazita szükségletek, melyek a tétlenségből és unalomból fakadnak, a hatalmi dekadencia jelei.
Az a tiéd a./ amit megeszel, b./ amit megveszel, c./ amit megtanulsz, d./ amit kitalálsz, megalkotsz, teremtesz. A magasabb szintekre tovább nem jutó, fejlődésdefektes rétegek és személyek barbárabb szintekre süllyednek. A szükséglet elsajátítási impulzus, de ha nem üzemel, megjelenik a rombolás szükséglete. Alulról a nyomor tombolása, felülről a tomboló pótkielégülések bomlasztják a társadalmat.
Értelmes és értelmetlen, jogos és jogtalan, létépítő és létromboló szükséglet különbsé-ge elékülönbsé-gedettség és kielégíthetetlenség viszonyát fejezi ki. (Létromboláson mind az önlétet, mind a közös lét károsítását értve.) A természetes egyéni szükséglet határolt: beteljesülése a létfenntartáshoz illetve a minőségi élethez szükséges dolgoktól függ. A minőségi szükséglet az életre és az életminőségre, a mennyiségi szükséglet a gazdagságra és hatalomra irányul.
Értelmes és értelmetlen, jogos és jogtalan, létépítő és létromboló szükséglet különbsé-ge elékülönbsé-gedettség és kielégíthetetlenség viszonyát fejezi ki. (Létromboláson mind az önlétet, mind a közös lét károsítását értve.) A természetes egyéni szükséglet határolt: beteljesülése a létfenntartáshoz illetve a minőségi élethez szükséges dolgoktól függ. A minőségi szükséglet az életre és az életminőségre, a mennyiségi szükséglet a gazdagságra és hatalomra irányul.