TALÁLKOZÁS A FEJLŐDÉS FILOZÓFIÁJÁBAN

Francia püspök felszólalása

A koncíliumon részt vevő prelátusok legfiatalabb-jai közül való. Merész írásaival néha közel járt a cenzú-rához. Személyes ismerőse és tisztelője volt Teilhard de Chardin-nek.

Van-e híd a materialista fejlődéstanból spiritualista fejlődéselméletbe?

Amikor az Egyház kinyilatkoztatott dogmatételeit leszögezte és kánonokba foglal-ta, befolyása alatt állt kora tudományos fejlettségének. Magyarázatokat nem fűzhetett a dogmákhoz más szellemben, mint amennyit az illető kor szellemi fejlettsége megenge-dett. Az Egyház abszolút tekintélye megkövetelhette, hogy mindenki elfogadja Mózest, mint a Genezis első fejezeteinek Istentől inspirált egyedüli szerzőjét, mert nem tudta, hogy ezer évvel Mózes előtt azt már megírták a sumérok a Gilgames eposzban, amelyet majd Ezdrás főpap egy másik ezer év múlva Mózes után fog a Biblia első fejezeteként a szent könyvekhez csatolni. Amikor a XIII. században az Egyház legnagyobb teológusai leszögezték Adám teremtésének tényét, mint kinyilatkoztatott igazságot, akkor Európá-ban még soha senki nem látott egyetlen gorillát sem, s amikor a profán tudósok fölsza-badulva az megégetés veszélyétől, kidolgozták a fejlődéstant, az Egyház közel egy századig hadakozott az istentelen tan ellen, míg végre belenyugodott, hogy Ádám év-milliók alatt lassan lett csak emberré. És ma már össze tudja egyeztetni a kinyilatkozta-tással, pedig ez számára valamikor abszolúte lehetetlennek látszott.

Most vagyunk újra egy olyan tudományos fejlődési fokon, hogy az egész világké-pünket hozzá kell formálnunk az új eredményekhez, amelyek egyre világosabbak lesz-nek, s amelyekhez ha nem alkalmazkodunk, mi magunk mind sötétebbek leszünk a pro-fán tudományos világ szemében. Ez pedig nem mellékes, mert ők ma még csak tapoga-tóznak, de minden jel szerint holnap már igazuk lesz. Az anyag mibenléte, az élet kelet-kezése és állandó fejlődése terén olyan felfedezésekkel és igazságokkal áll elő [a világi tudomány], hogy lassan a modern ember számára csak azok a vallások jöhetnek számí-tásba, amelyek ezeket az eredményeket be tudják illeszteni rendszerükbe, még akkor is, ha az 1000 – 1500 év előtti legnagyobb egyházdoktorai írásaiba még a sorok közé sem csúsztathatók be. Egy valóságos katakombába dicsőség volt bevonulni, de egy szellemi katakombába visszavonulni, ahová senki nem fog utánunk jönni, hogy üldözzön ben-nünket, nem lesz dicsősége az Egyháznak. Pedig ennek a veszélye fennáll. Egyetlen tradíció sem tud fennmaradni forradalmár-gondolkodók nélkül, akik időnként aktuali-zálják, időszerűvé teszik azt, ami az idő feletti mag körül változtatásokra szorul, mert csak kéreg és állandó kopásnak van kitéve.

Voltak évszázadok, amikor egyetemeket csak az Egyház tartott fenn, s mindenki, aki gondolkodónak számított, aki filozofált vagy vitatkozott, legalábbis tonzúrát viselt.

Ma a profán tudósok tekintélye óriássá nőtt az emberek szemében, s mivel az emberek-nek kell vallás, a tudományos világszemléletből csinálnak maguknak vallást: az ég lyett a föld, az örök helyett az időbeli, az ideális helyett a reális, a természetfölötti

he-lyett a természetes. Teilhard de Chardin tette azt a megállapítást, hogy „az igazi harc körülöttünk nem a hívők és hitetlenek között folyik már, hanem két különböző hívő között. (…) A Föld vallása van kialakulóban az Ég vallásával szemben.”¹³⁷ Ez nem je-lent számunkra veszélyt, sőt egy újabb lendületet adhat, ha megértjük az új világképből mindazt, ami valóság; mint ahogy a transzformizmusból is kivettük azt, ami igaz volt benne, úgy most ezeket az új eredményeket is be kell építenünk a rendszerünkbe. Ne csak foltozgassuk az arisztotelészi világképet modern ötletekkel, hanem a minden filo-zófiától független örök természetfölötti igazságokat a tudomány mai eredményeivel állványozzuk körül. Azért is meg kell ezt tennünk, mert a legkiválóbb katolikus értelmi-ségek széles rétegében él egy mély nyugtalanság egy szellemi revízió után, amely hi-vatva volna összeegyeztetni a vallás örök alaptételeit a mai idők tudományos felfogásá-val és történelmi adottságaifelfogásá-val.

Ilyen elgondolások miatt kell örömmel üdvözölnünk, hogy akadt egy P. Teilhard, aki vállalkozni merészelt erre a páratlan szellemi feladatra: egyetlen új szintézisben ös--szehozni az Ég és a Föld vallását, nem azzal, hogy profanizálta volna azt, amit eddig mi szentnek tartottunk, hanem szellemmel feltöltve azt a fejlődéstant, amelyet eddig csak materialistának tudtunk elképzelni. Nemcsak utolérte az előttünk haladó tudományos világot, hanem előnyöket is szerzett vele szemben, kozmikus méretekre emelve és lé-lekkel megtöltve annak sokszor egyoldalúan elfogult megállapításait. Írásait olvasva, sokszor az a benyomásunk, hogy a világ fölött álló Istent, akit ugyan mindenütt jelenle-vőnek fogadunk el, mégis valahogy ő hozta közelebb hozzánk, jobban beépítette egész anyagi világunkba, szinte a panteizmus veszélyéig. Néhány meggondolatlan, túlzó kife-jezése miatt nem vethetjük meg azt a nagyszerű kozmovízióját, amelyet a modern em-ber megért és sajátjának elfogad, mert tudósai mindennap jobban megközelítik ennek a világképnek empirikus bebizonyítását. Joggal írhatta le P. de Lubac, hogy „Teilhard de Chardin az Úr Jézusnak az a szavahihető tanúja, akit pontosan ez a jelen század igényel magának.”

Az eddigi nemzedékek, akiket Istenhez kellett vezetnünk, valamiképpen csak tör-melékei voltak az egyetlen, azonos ősi pogányságnak, ma azonban egy valóságos új emberiség van születőben, akik nem közelíthetők már meg sem a régi módszerekkel, sem a régi szellemi struktúrákkal. Lényegében mások ma a szellemi igények; skolaszti-kus okoskodások nem győzik meg, intuitív meglátások viszont, amelyek fizikai valósá-gokra támaszkodnak, magukkal sodorják. Teilhard egy olyan új utat fedezett fel, ame-lyen az Egyház el tud jutni a modern emberhez. A „fejlődés” szónak keresztényi értel-met adott, szintézisbe hozta a katolikus tant az eddig harcosan materialista anyagelvű evolúciós tannal, amelyik szívós következetességgel bizonyította be évtizedről-évtizedre, hogy nagy intuitív meglátásai lényegükben igazaknak bizonyultak. Eleinte az adatok hiányossága, az összefüggések felderítetlensége sok támadási felületet hagytak rajtuk, amit az Egyház ki is használt. A baj csak ott kezdődött, hogy ők a kutatásban tovább haladtak, korrigálták első tévedéseiket, s mi továbbra is megmaradtunk az elle-nük szóló régi bizonyítékok mellett, pedig már régen gondolkoznunk kellett volna, hogy itt új Kopernikuszok ostromolják a régi világot.

A program lényegét P. Teilhard így fogalmazta meg a már idézett pekingi tanul-mánya utolsó szavaiban: „Elmerülni, hogy kiemelkedhessünk és felegyenesedhessünk.

137 Algunas reflexiones sobre la conversión del mundo. Peking, 1939.

Részt venni, hogy kifinomíthassuk. Ez magának a megtestesülésnek is az alapgondolata.

Ezer évvel ezelőtt egy napon a pápák, elbúcsúzva a római világtól, elhatározták, hogy a barbárok mellé állnak. Nem valami ehhez hasonlót, sőt ennél mélyebb értelmű gesztust várnak ma az emberei tőlünk? Úgy gondolom, hogy a világ nem lesz a Kereszténység mennyei reménységévé, hacsaknem maga a Kereszténység nem válik előbb a Föld re-ménységévé."

Egy rendkívül mély problémát érint itt P. Teilhard, s mi is szeretnénk néhány szót fűzni ehhez. Eddigi teológiánkban és főleg egész magatartásunkban, élesen kétfelé lett osztva a világ: létezett egy természetes világ, amely rossz volt, vagy legalábbis meg-romlott, és e fölött szinte csak úgy lebegve létezett a természetfölötti világ. A cél az volt: elszakadni az elsőtől és beleolvadni a másodikba. Áteredő bűn, siralomvölgy, a test kívánságai, az anyag, ami lehúz: közel jártunk ahhoz, hogy mindez az ördögnek lett átadva, csak azért, hogy bennünket próbára tegyen és elvonjon a természetfölöttitől. Az általános kép, amelyet a vallások elterjedésének térképéről és a gyóntatószékek milliói-ból magunknak megalkothatunk, az volt, hogy itt e világon az ördög győz, és kétezer év után az Istennek még kevesebb esélyei vannak a XX. század emberével szemben, mint volt a XII. században. Az anyag, amelyet oly nagyon rossz hírbe hoztunk, s amelybe végeredményben mindannyian a fejünk tetejéig beágyazva vagyunk, megbosszulta ma-gát, és elvonta híveinket, s ő maga lett bizonyos fokig, pontosan addig a fokig, ameny-nyire ily esetekben arra szükség van, ő maga lett „vallássá”.

Az egyik lehető megoldás az, hogy megadjuk magunkat annak az aszketikus-teológiai elvnek, hogy ez így van rendjén, mert jónak és szentnek lenni minden időben kisebbségi kérdés volt; „sokan vannak hivatalosak és kevesen a választottak”, tehát kér-jük az Istent, hogy emeljen be a kevesek közé. A másik megoldás azonban revízió alá veszi magát a fő tételt: lehet-e ekkora ellentét a természetes és természetfölötti között?

Mindaz, amit mi eddig lelkinek vettünk és az anyag ellenségének tartottunk, tulajdon-képpen összehozható egyetlen kozmikus rendszerbe. Miért kell a lelket úgy felfognunk, mint Isten egy állandó külön teremtő tevékenységének gyümölcsét, amellyel folytono-san gyarapít egy külön szellemi világot, amely a már régen megteremtett anyagi világ mellett lassan felszaporodik? És a vallás csak ennek a külön világnak a számára, annak a javára létezik, minden más csak eszköz ennek a nagy célnak az elérésére? Lassan gyűlnek itt a súlyos érvek, hogy itt egyetlen egy nagy kibontakozási létezik csak, s mi, a fejlődésen keresztül, ennek a kibontakozásnak szervesen beépített csúcspontja vagyunk, olyan csúcspontja, amelyik halad tovább felfelé és el fog jutni az Istenségig, Aki a kez-det kezkez-detén elindított és a végek végén várni fog bennünket. Egy ilyen világképben az anyag nem valami rossz, hanem csak alsóbb foka Isten összművének. Mi magunk is a fejlődés gyümölcse vagyunk. A származásunk: az eredendő bűn, a még alacsonyabb fokon való létezésünk. Ezt cipeljük magunkkal ma is. Krisztus küldetése volt ebből ki-emelni bennünket, és közelebb segíteni ahhoz az elgondoláshoz, amely Istenben él az ő egész világának végső kifejlődéséről. Ez a világkép tágabb, szélesebb, mint volt a sira-lomvölgy világszemlélete, és ami a számunkra legfontosabb, egyedül ezt érti meg az az ember, aki komputerek előtt ül és az anyag utolsó alkotó elemeit most szedi szét, hogy aztán újra összerakja. Egyedüli dogma e kérdésben az, hogy Isten létezik, és mi nem vagyunk Ő. Minden további magyarázatot a világra vonatkozóan az egyes korok adták hozzá a maguk módján: hogy a világ részletenként lett megteremtve, vagy az egész csak egyetlen egy „meglökés” volt, de mert istentől jött, ez a kis lökés képes volt a mai

em-beri szellemig eljutni, és még további lehetőségek is várnak ránk … mindez magyarázat.

A szivárványt valamikor hídnak nézték, ma fénytörésnek; a lényeg az, hogy létezik ott fenn az égen és megszépíti a világunkat.

Valahol írja Teilhard: „Sokan a keresztények közül érezni kezdik, hogy az az Is-ten-kép, amit nekik nyújtanak, nem méltó ahhoz az Univerzumhoz, amelyet ma már ismerünk.” A modern fejlődéselméletet a maga nyers materializmusával Teilhard úgy fogja fel, hogy az csak „egy öntudatlan impulzus az Ég felé, annyira, hogy azok az erők, amelyek oly veszélyeseknek látszottak első pillanatra az Egyház számára, ellenkezőleg, mint új erőforrások hivatottak lesznek új lendületet adni az Egyház Örök szellemi életé-nek. Nem elítélni, hanem megkeresztelni és magába olvasztani. (…) Egy oly Krisztoló-giát kell bemutatnunk, amely arányaiban megegyezik azzal az Univerzummal, amelyet ma már ismerünk”. Más szavakkal: „kibontakoztatni egy evolúciós Fizikát és Metafizi-kát! Ezek a távlatok meglepő harmóniában vannak Szent János és Szent Pál legmélyebb szövegeivel és a görög szentatyák teológiájával. Meg vagyok győződve arról, hogy a Tudomány és Gondolat legújabb vívmányainak egy hűséges értelmezése logikusan el-vezet bennünket nem egy materialista, hanem egy spiritualista fejlődéselmélethez.” (A már idézett pekingi tanulmányból.)

Úgy mondhatnánk, hogy a mi feladatunk „megkeresztelni” vagy „krisztusítani” a világ dinamikus és fejlődésre alapozott új elképzelését. Nem kell hogy a szentpáli Krisztust megmásítsuk: tartsuk meg benne az összes tulajdonságokat, amelyek miatt imádjuk Őt, de egészítsük ki a világegyetem fejlődésének nagy látomásai alapján, ugyanúgy, mint Szent Pál is kiegészítette a saját százada egyetemes kozmovíziójával.

Sokszor megtéveszt bennünket Teilhard költői stílusa, de az új gondolatok új szó-tárat igényeltek. Egész élete egy állandó emelkedésben lévő intuíció volt, amely abban a mértékben semmisült meg, amily mértékben múlta felül önmagát. Egy intuíció jobban kifejezhető költői nyelvezettel, mint tudományos szakkifejezésekkel. Meglátásaival kitöltötte a valóságok között megrekedt űröket, és mint valami egyetlen élő szervezetbe egységesítette a világmindenség egészét. Teilhard gondolatai oly erővel és meggyőző-déssel törnek előre a fejlődés tengelyének irányában, hogy valósággal feltöltik az olva-sót egy szinte misztikus lelkesedéssel és a beteljesülésbe vetett oly erős hittel, hogy haj-landóvá lesz vele együtt figyelembe nem vett szakadékokon is átugrálni. Nem mintha tilosak lennének ezek az ugrások, és tévedésbe vezetnének. Sőt, ellenkezőleg, Krisztus-hoz vezetnek, Aki a fejlődés végső Ómegája.¹³⁸

Teilhard egész elmélete a teremtő egységesülésről, ahogyan ő a fejlődést elnevez-te, csak azok számára tűnik fel veszélyesnek, akik a skolasztikus filozófia varázslatából nem tudnak kiszabadulni. Pedig már valóban itt lenne az ideje, hogy fellazítsuk ezeket a szellemi kereteket, amelyek az utolsó kétszáz év minden erőfeszítése ellenére sem tud-tak valami újat hozni, és ma már naponta lesz egyre elavultabb fegyverré teológusaink kezében. Egy teljesen hamis és megokolatlan félelem az, amely visszatart bennünket attól, hogy elszakadjunk egy olyan filozófiai rendszertől, amely kényelmes magyaráza-tokra adott alkalmat bizonyos nehéz dogmákkal kapcsolatban, de amely filozófia egy-szerűen tehetetlenné tesz bennünket a természettudományi és fizikai realitásokkal szemben állva. Teológiai főiskoláink falai között oly biztonságosan mozgunk a mi

138 Vö. „ESTUDIOS”. No. 562. Buenos Aires. [NT]

lasztikus filozófiánkkal, de ha modern kutatóintézetek előadótermeiben jelenünk meg, a priori elvektől megterhelt okoskodásaink hatástalanul hangzanak el, és a felfedezések, matematikai számítások, kísérletek ezrei között csak támolyogni látszunk a mi arisztote-lészi örökségünkkel, amelyet Szent Tamás alkalmazott a teológiára. Annyira hozzá va-gyunk szokva az elvont okoskodásokhoz, hogy a fizikai világ természetes tényeiből is filozófiát szeretnénk csinálni, pedig ez nem lehetséges és nincs is rá szükség. Ilyen lel-külettel eltelve nem is tudhatjuk megérteni egy P. Teilhard merészségét, aki természet-tudományi tételekből kiindulva jutott el egy mindent átfogó filozófia-teológia rendszer-hez, végső fokon ugyanazon teológiai igazságokhoz, csak más utakon. A teológiai igaz-ságok közül csak azok maradtak el nála, amelyek nem voltak alapigazigaz-ságok, hanem csak az előzetes filozófiai rendszer tipikus magyarázatai. Szent Tamás nem beszélhetett kozmikus méretekben, és nem nézhette az embert úgy, mint az egyetlen egy nagy fejlő-désnek élen haladó szerves tagját, mert ő még úgy tudta, hogy a nóva csillagok hirtelen megfordított lámpások, és a szúnyog meg a bolha porból születnek. A pozitív tények tömege elfojtotta a skolasztikus filozófia szubtilis okoskodásait. Teilhard érdeme, hogy a nyersen materialista evolúcióból tudott kidesztillálni egy teológiailag elfogadható evo-lúciót. Az Egyház nem kerülhette el, hogy ezt az intellektuális bravúrt, mert annak kell nevezni, valamikor egyszer a közel jövőben el ne végezze, mert a pozitív tudományok mennek a maguk útján előre feltarlózhatatlanul, és a szakadék egyre csak szélesebb lesz a pozitív eredmények és a századok előtti okoskodások között.

Amikor Darwin könyve, A fajok eredete megjelent, már a következő évben a köl-ni püspöki konferencia sietett elítélköl-ni az új tételt, amely szerint az ember teste egy ala-csonyabb rendű állati testből fejlődés útján jött volna létre. Később egy felületes kon-kordizmust megengedtek, azon az alapon, hogy a test és a lélek két külön önálló létezés:

a test kifejlődhetett alacsonyabb elemekből, de a lelket minden egyes foganás alkalmá-val isten külön teremti és mintegy bele leheli a testbe. A gondolat súlyos hibája az, hogy feltételezi a lélekről, hogy az a testtől elválasztva önálló lényeg marad, holott ugyanez a filozófia szerint a testiség és a lélek oly lényeges egységben élnek, hogy a lélek a test

„formája”. (Forma dat esse rei.¹³⁹) Ezek szerint az ember egy élő ellentmondás.

Teilhard elgondolásában az ember nem egy újfajta állat, hanem egy újfajta élet.

Nemcsak a test fejlődött tovább egy komplikáltabb testté, amely ráadásként aztán kapott egy tőle végeredményben teljesen idegen valamit, a lelket, amely jött és állandóan jön ma is felülről és ugyanoda is tér vissza, hanem maga az Élét lépett egyet előre egy ma-gasabb lépcsőfokra, maga mögött hagyva jó néhány alacsonyabb lépcsőfokot, és biza-kodva abban, hogy van még néhány hátra a Végső Ómegáig. Az Embernek csak akkor van értelme, ha összefüggésben látjuk a legmesszibb múlttal, amely az ősanyagig tér vissza, és a legtávolabbi jövővel, mert egyetlen történés az egész. A világfejlődés a na-gyobb tudat és több szellemiség felé mutat. Az ember nem más, mint öntudatra ébredt Evolúció. Így a sajátosan emberi tulajdonságok, mint a reflexió és a gondolat, helyet kapnak a világegyetem egységes körvonalain belül, s az Ember maga a kozmogenezis érett gyümölcsévé lesz. Ha van anyag, akkor ez a csoda és nem az, hogy élet fakad belő-le. Isten abszolút felsőbbrendűségéhez nem tartozik hozzá a teremtés szükségszerű té-nye, mert akkor is Isten marad a klasszikus meghatározás szerint, ha az az örök valami,

139 Forma dat esse rei: a forma adja meg a dolog lényegét (a forma ad a dolognak valóságot). Az arisztote-lészi filozófia egyik tétele.

amiből lett az anyag és minden, ami ma létezik, függő viszonyban volt, van és marad a mindeneket fenntartó Istentől.

Az életnek ez az új felfogása nem csökkenti az egyetlen, örök Isten isteni tulaj-donságait, mert épp olyan nagy dolog egyetlen valamit úgy megalkotni vagy csak fenn-tartani, hogy az később minőségileg is újabb létformákat hozzon ki önmagából, mint a szimbolikus hat nap külön munkájával megteremteni egyenként a világ különböző rész-leteit. És ha már elfogadtuk a bibliai öt napot évmilliós evolúciónak, miért kell fenntar-tanunk a hatodik napot külön a Teremtő munkájának az ember kedvéért. Nemcsak az addig már létező elemek lesznek összeillesztve, hanem egy valódi egység jön létre, amely valami olyat keres, ami még addig nem létezett. A növekvő komplikáltság új formákat alkot, az életnek egy egészen újfajta létezését hozza létre. Ezelőtt néhány év-századdal ez ellentétben állt volna az akkor még dogmának elfogadott több tanításunk-kal, de ma, amikor Adám külön teremtését a természettudományi tényék hatására már úgyis feladtuk, könnyen elfogadható. Máris nyugodtan hozzákészülődhetünk, hogy tel-jes egészében elfogadjuk az egyetemes fejlődést, akár Teilhard konkordizmusában, akár várva egy valaki újra, aki talán kevésbé lesz költői, de merészebbeket fog állítani hide-gen és kíméletlenül, mert a pozitív tudomány fejlődésének jövő lépései már látszanak, és ezekből nincs visszaút. Vagy megmentjük az evolúciós elméletet a tiszta és teljes materializmustól, vagy az menthetetlenül elveszett a számunkra, s mi itt maradunk el-méletekkel a kezeink között, amelyeknek lassan semmi közük nem lesz a reális való élethez. Teilhard megkísérelte a materializmusnak egy olyan evolúciós magyarázatot adni, amely valamelyes közös nevezőt jelent. Az ő megállapítása, hogy az „emberiesü-lés” magának az Anyagnak a célja. Ez viszont az Anyagnak is gazdagabb jelentést ad.

Az ő elméletében a Születő-Anyag létezik, s ez az Erővel-telített-Születő-Anyag, amely belső feszültséggel van teli, az, ami fejlődteti a világot s nem egy kívülről állandóan irányított kozmogenezis. Ezért kapta meg a „titkos materialista” és az „öntudatlan

Az ő elméletében a Születő-Anyag létezik, s ez az Erővel-telített-Születő-Anyag, amely belső feszültséggel van teli, az, ami fejlődteti a világot s nem egy kívülről állandóan irányított kozmogenezis. Ezért kapta meg a „titkos materialista” és az „öntudatlan