MENNYIRE LEHET VALAMI ROSSZ?

Angol püspök felszólalása

Szociális munkáiról közismert püspök, aki hosszú elméleti harcok után a gyakorlati szervezések területén ért el nagy sikereket.

Ideológiai abszolutizmus

A korábban felszólaló portugál püspöktársamnak tökéletesen igaza van akkor, ha mi a kommunizmussal elvekben akarnánk megegyezni. Egy közös nevező keresése va-lóban elképzelhetetlen, de ki beszél itt erről? Mi egy modus vivendit akarunk megte-remteni. Egyszerűen élni akarunk, és dolgozni a lelkek javára, s mivel a vasfüggöny mögött ők az urak, bebocsájtást kérünk és megkérdezzük a feltételeket. Feltételek nélkül mi sem bocsájtunk be senkit a saját területeinkre, Próbálna Moszkva egy ideológiai pro-paganda-központot létesíteni Rómában! Minden püspökség, kommunista szemmel néz-ve, egy ilyen iroda. Nem elveket teszünk mérlegre, hanem fizikai értelemben vett mű-ködési lehetőségeket és ezekhez keressünk utakat, a lelki beállítottságot, több megértést.

Ne higgyük, hogy a kommunistáknak nem okoz ez legalábbis annyi fejtörést, mint ne-künk. Ők egy zárt ideológiai tömb, féltékenyen őrzött határokkal, s mi keressük a rése-ket, ahol be lehetne oda hatolni, ahol a mi keresztényi felfogásunknak helye volna. Erre szolgál a dialógus. Az ibériai félszigeten lehet állami asszisztenciával dialogizálni, de ezzel semmire sem megyünk Budapesten és Prágában, pedig nekünk ott is vannak érde-keink. Ezeket az érdekeinket pedig kizárólag akkor tudjuk megvédeni, ha méltányoljuk azoknak az érdekeit, akik ott egy új világot akarnak felépíteni, és minden jel szerint ez sikerül is nekik. Ezzel a zsinattal lezárult az egyháztörténelemnek egy egész szakasza, amelyet bizonyos diktatúra jellemzett. Maradtunk lényegünkben, akik voltunk, de már nem annyira azt keressük a másikban, hogy mit lehetne benne még elítélni, hanem hogy mi az, ami – hála Istennek – jó benne. Ha ezt a nagy változást végre akarjuk önmagunk-ban hajtani, akkor egész beállítottságunkon változtatni kell, különben csak úgy fogjuk viselni, mint egy kényszerből elfogadott, rosszul szabott ruhát, amelyet a legelső alka-lommal eldobunk – feltéve, hogy ez az alkalom valaha is az életben még egyszer adódni fog, amiben egészen komolyan kételkedem.

Nekünk, katolikusoknak az egész tanrendszerünk olyan, hogy hajlamosak va-gyunk szélsőséges magatartásokra. Ha emberi mivoltunkat nézzük, akkor lesújtóan pesszimisták kell hogy legyünk, mert életünk hajnalán belezuhantunk az eredendő bűn átkába, annak minden rossz következményével együtt; magunktól semmire sem va-gyunk képesek, elesettek vava-gyunk. Viszont, ha a megváltás tényére gondolunk, a másik végletbe kell átcsapnunk, és olyan optimistáknak lennünk, mint amilyen pesszimisták voltunk azelőtt; mert hiszen egy ember közülünk Isten is Jézus Krisztus személyében, és Ő olyan hatalmat bízott reánk Egyházában, amellyel mi a végtelenségbe nőhetünk bele.

Egy ilyen szélsőséges alapélményből nagy erények és nagy hibák fakadhatnak. A hibák közé tartozhat az a könnyedség, ahogyan mi másokat elítélünk, mert meggyőződésünk, hogy mi birtokolunk minden igazságot és egyedül csak mi! Nagyon sok katolikusnak túl nagy az öntudata, és ítéleteiben elhamarkodott. Könnyen kimondja a nagy átkot, és számtalan jót észre sem vesz vagy elfelejt a másikban, mert annak van néhány nagy

tévedése. Így vagyunk a kommunizmussal is. Vannak országok s majdnem földrészek, ahol ezt a szót ki sem lehet mondani hisztérikus reakciók nélkül. A megbélyegzés és erkölcsi tönkretevés legbiztosabb módja, ha valakire ráfogják, hogy kommunista; amit ki is használnak teljesen egyéni célok érdekében. Elég, ha valaki csak szimpatizál velük, az államvédelmi titkos rendőrség már listára veszi. A manicheizmusnak egy fajtája ez, amelybe éppen katolikusnak nevezett országok esnek bele, egyházi tekintélyeikkel együtt, ahol ugyanakkor a legnagyobb szükség volna egy egészen gyökeres szociális reformra. Már ez a teljes merevség is mutatja, hogy itt egy beteges tünettel állunk szem-ben. Nem lehet valami annyira rossz, hogy ily nagyon kellene tőle félni. De áll ez a má-sik oldalra is.

Külön tárgyalni lehetne ennek a kérdésnek morális oldalát, mert számtalanszor olvashatunk olyan híreket és cikkeket a kommunizmusról legjámborabb vallásos folyó-iratainkban, amelyek bőven kimerítik a halálos bűn mértékét, mert klasszikus rágalmak.

A rosszindulat, a félremagyarázás és kitaláltság valósággal kiabálnak belőlük, és híve-ink hátborzongva olvassák, és fenntartás nélkül hitelt adnak neki, mert hivatalos egyházi férfiak védjegyezik minden sorát. Pozitív, biztos tudomásom van arról, hogy egyes új-ságírók rendszeres fizetést kapnak bizonyos helyről, s ezért kötelesek lapjakban hetente elhelyezni kellemetlen híreket a Szovjetről, s tudom róluk, hogy a „hírek” nagy részét úgy találják ki, mert végeredményben ki tudja azokat leellenőrizni? Isten ügye nem szo-rul arra, hogy hazugságokkal támasszuk alá.

Amit mondottunk saját magunkról, áll az csaknem szórul szóra a kommunistákra is. Az újonnan beérkezettek buzgóságával veszik komolyan az első idők írásainak min-den túlzását. Egy akkora világmozgalmat nem is lehetett jámbor frázisokkal elkezmin-deni, ide erő és düh kellett, és egyik sem hiányzott. Sikerük egyik titka az volt, hogy meg merték mondani mindazt, amire azelőtt gondolni sem volt szabad. S megmondták a sze-gény nép számára egyedül érthető nyelven, kíméletlenül, bőséges illusztrációkkal ellát-va. Ez a nyelvezet ma már anakronisztikus, de a tartalom is az; viszont a buzgóbbak a tartalmat még mindig megőrizték, csak a nyelvezetet ötvözték át finomabbra. A kom-munistáknak is be kell látniuk, hogy azért az egyházra nehéz ráfogni, hogy csak a sötét-séget terjeszti, mert valamikor Galileit elítélte s volt egy sereg hasonló tévedése. Ha ennyire nevetségesen együgyűek, máskor meg rafináltan gonoszok lennénk, mint ahogy ők írásaikban és tankönyveikben megfestenek bennünket, akkor hogyan voltunk képe-sek egy egész világ szeme láttára négy évig oly mélységes komolysággal itt, Rómában végigtárgyalni legégetőbb problémáinkat? Ha azt akarják, hogy elismerjük mindazt a sok jóakaratot és értéket, ami bennük van, miért nem néznek bennünket ők is egy kicsit tárgyilagosabban. Ne azon vitatkozzunk, hogy ki kezdje el, mert lehet egyszerre is köze-ledni egymáshoz. Egy igazi párbeszédnek ez a feltétele.

Mindketten egy ideológiai abszolutizmus áldozatai vagyunk. Ez bezártságot je-lent, szűk látókört és vaskos filozófiai tévedést. Tudnunk kell, hogy emberi közössé-gekben a tévedések mindig csak részlegesek, körülvéve számtalan igazsággal. A kom-munisták például megszüntették a magántulajdont a termelőeszközökre vonatkozóan.

De nem volt-e igazuk abban, hogy az ezekkel való visszaélés hozta a világra eddig a legtöbb bajt? Annyira buzgók voltak a magántulajdon bizonyos területeken való meg-szüntetésében, hogy gazdasági csőd fenyegette őket. Erre, fenntartva a köztulajdont, tág teret engedtek a magánkezdeményezéseknek, s ezzel az egyensúly máris helyreállóban van. Nem kell-e tisztelettel nézni egy akkora kísérletre, amely végeredményben jót

akart, és legvégső kifejlődésében fog is nagyot javítani az emberiség helyzetén? A tör-ténelem nem ismeri a megmerevedett formákat, idővel minden rendszer fellazul, és helyt ad egy másiknak. Aztán majd erre a másikra is rá fog kerülni a sor, de egyelőre nézzük, hogy mi jót hozott a számunkra. Jót kellett hogy hozzon, mert láthatóan beleil-lik az egyetemes nagy történelmi fejlődésbe, amely a mindig szélesebb rétegek beérke-zése felé törekszik. A kommunizmus révén a legszélesebb népi rétegek vannak felemel-kedőben. A kommunizmus fő érdeme, hogy felszabadította a negyedik rendet, s ezzel véget vetett egy hangsúlyos szociális egyenlőtlenségnek. Ha így próbáljuk elemezni ellenfeleinket, találunk bennük annyi jót, hogy kezünkben az evangéliummal, amely szót sem szól a magántulajdon korlátairól, jelentkezhetünk egy őszinte dialógusra. És ha majd ők is nemcsak kuruzslót látnak a papokban, akiknek egyik főfoglalkozása néhány évszázadon keresztül az ördögűzés volt, hanem meglátják az Egyházban azt a szerveze-tet, amely a népvándorlás barbárjaiból városlakókat nevelt ki, és aki lemásolta és átmen-tette számunkra az összes klasszikus irodalmi értékeket, és lehetőséget adott bőkezűség-ével a művészetek kifejlődésére, és ezer más jót hozott a világra, akkor a kölcsönös megértés gyümölcsöket fog teremni.

Nem akarok itt kultúrtörténeti fejtegetést tartani, inkább csak egy-két példával il-lusztrálni a kölcsönös megértés és ezzel együtt a megbecsülés útját. Nagy hibák ritkán járnak nagy erények nélkül, mert minden hibának megvan az őt kiegészítő erénye. Aki kíméletlenül fanatikus, az rendszerint alkotó is. Azt hiszem, mindketten ehhez a típus-hoz tartozunk, azért értjük meg egymást oly nehezen.

Ne felejtsük el: A marxizmust nem érdekli a mi kinyilatkoztatásunk vagy a dog-marendszerünk, amely a Szentháromságról szól és a kegyelemtanról és a többi igazsá-gokról, semmi ezekből nem érdekli. Ellenben kifogásolja magaviseletünket az élet szo-ciális adottságaival szemben, s mi ezt az ő kifogásukat áthárítjuk dogmarendszerünkre, és így elkövetjük világ egyik legnagyobb tényelferdítését: A kommunisták küzdenek az ellen, ami bennünk emberi, és mi ezt oda-torzítjuk, hogy ők az ellen küzdenek, ami bennünk isteni; ahelyett, hogy megvizsgálnánk, vajon nincs-e igazuk, s mi csak komp-romittáljuk a bennünk lévő isteni elemeket a túlságosan sok emberi elem fogyatkozásai miatt. Nyilaik nekünk szólnak, akik éppen olyan emberek vagyunk, mint ők, azzal a különbséggel, hogy mi saját védelmünkre elővesszük a reánk bízott isteni elemeket, s azokat tarjuk oda pajzsként. Felháborodunk, hogy Istent támadják, pedig csak bennün-ket támadnak, és ha az Isten is támadás tárgyává lesz, az egyedül mi miattunk van, mert méltatlanul képviseltük őt, vagy más érdekeket is összekevertünk a természetfölötti ja-vakkal. Képviseljük úgy, ahogy az evangéliumokban meg van írva, és akkor nem fog-nak tudni miben megtámadni; és merjük elviselni, hogy akiket eddig kiszolgáltunk, mert ezt tettük, a jövőben ellenségeinkké lesznek, amint ahogy belső lényegükben ellenségei mindannak, ami isteni mibennünk: az általános testvériességnek, a gazdagság megveté-sének és a Hegyi-beszéd minden igazságának.

Vállaljuk a kockázatát és néha ódiumát is annak, hogy leülünk tárgyalni azzal, akit naiv tömegeink és sokan a számottevő vezető személyiségeink közül ma még a megtestesült rossznak tart. Ilyen nincs, mert valamennyien, emberek és intézmények egyszerre jók is és rosszak is vagyunk.

Magyar püspök felszólalása

A fiatalabb generációhoz tartozik, végigélte a nagy átalakulás minden mozzanatát, ezért meglátásai értéke-sek.

A szükséges jóindulat

A zsinat megnyitásának a napja, vagy talán még inkább a Pacem in terris dátuma, úgy fog szerepelni a történelemben, mint egy határkő: Ha valakit elfogadnak szentnek a marxisták, akkor az XXIII. János pápa. Küldetése volt a számunkra az isteni gondvise-léstől, pontosan ránk szabva. Megjelenése valóságos forradalom volt, s ez érezhetővé lett már a nevének megválasztásakor: volt már az Egyházban huszonhárom János, de az utolsó, a XXIII. kétséges körülmények között jutott a tiarához, ezért Mons. Roncalli határozottan kijelentette, hogy ő lesz a XXIII. Még nagyobb lett a meglepetés, amikor a János nevet egy eddig ismeretlen, szinte gyerekes egyszerűséggel azzal okolta meg, hogy egy öreg parasztembert, édesapját is, Jánosnak hívtak. Eddig a pápák csak Krisz-tust képviselték a trónon, ő ellenben azt a szegény, írni-olvasni alig tudó falusi földmű-vest is képviselni akarta ott a tiara aranyának nehéz súlya alatt.

Csak mi tudjuk igazán elmondani, akik a szocialista országokból vagyunk itt, hogy mit jelentett az Egyháznak XXIII. János pápa: más szemmel néztek ránk az embe-rek, a kommunisták is gratuláltak. Éreztük, hogy bizalom támad irányunkban. Legyünk meggyőződve, hogy a legharciasabb kommunista is azért harcias, mert békét szeretne, és most felmerült a lehetősége annak, hogy harc nélkül is lehet békét teremteni. Ennek a gondolatnak vagyunk mi itt most örökösei és lehetőleg megvalósítói: békét teremteni a Pacem in terris nevében.

Az előttem felszólaló testvérem oly hangot ütött meg és oly gondolatokat vetett fel, amelyeket mi már rég óta szorongva vártunk odaát, a túlsó oldalon. Hozzá vagyunk szokva, ha megkérdeznek itt Rómában bennünket az otthoni helyzetről, csak azért te-szik, mert valami rosszat remélnek hallani, és ha nem kapják meg, amit vártak, csaló-dottan könyvelnek bennünket az elkötelezettek közé, megfeledkezve arról, hogy ők is legalább ugyanúgy el vannak kötelezve egy másik világ számára, de ezt már megszok-ták, és amelynek épp oly kevés köze van az Egyház küldetéséhez, mint ennek. Szó esett itt arról, hogy lássuk meg az ellenfélben, főleg, ha tárgyalni akarunk vele, a jót is, ami benne van. Szeretnék itt egyet a sok közül megemlíteni, amely oly nagy pozitívum, hogy ezért az egyért magáért érdemes bekapcsolódnunk az együttműködésbe.

Élénken figyelem országom eseményeit, és a következő megállapításra jutottam, amely közelről kell, hogy érdekelje az Egyházat is, ezért hozom itt elő: egy önmagát megreformálni képtelen (de egyedeiben rengeteg értéke képviselő) hatalmat birtokló réteg valóságosan és teljesen megsemmisült 1944 után. Az új, hasonlóan kisebbségi uralkodó csoport, 1945 és 1956 között képtelen volt a megsemmisült uralkodó réteg szerepét átvenni. Ez volt az első kommunista vezető-garnitúra. Ugyanakkor 1945 és 1948 között inkább félénken, de 1956 óta öntudatosan és bátran az egész nép, osztályta-gozódás nélkül, rendkívül lassan, de már érezhetően, önmaga veszi át a korábbi törté-nelmi vagy az 1945-ben rátelepített uralkodó csoportok szerepét. Sokféleképpen beszé-lő, gondolkodó, új arcú, [de] a múltba kapcsolódó – hiszen onnan jött – egységes nem-zetté születik. A nagy összeomlás a második világháború után, az első idők diktatúrája,

1956 és ami azóta történt, akaratlanul ezt a folyamatot segítette elő. Egy vezető egyházi személy végzetes tévedése is – történelmi távlatból nézve – ezt a kibontakozást segítet-te, mert személye és politikai merevsége magával rántotta a köréje csoportosuló „régit”

s így akarata ellenére egy tisztulási folyamat [kiváltója] lett, s utat nyitott az „újnak”.

S mi ez az új? A népek életében az, ami megújul a múltból. Nálunk ez a tehetség elevensége, a szinte hihetetlen tanulási vágy, szívós munka, áldozatosság, emberies közvetlenség, jobb élet, a minőség forradalma a merev keretek és előjogok helyett. S mindez nem néhány százezer családtag vagy párttag, hanem mindenki számára lehető-ség. Sokban még nem értünk egyet, de egy már világos, az, hogy valamennyien egyet-len nemzetté és egyetegyet-len közös érdekké forrunk össze, ami azelőtt nem volt meg. A régi keretek között azelőtt ennek – legalábbis az én hazámban – még csak a lehetősége sem volt meg. Ma valóság, s azt hiszem, hogy többé-kevésbé áll ez egyformán a többi szoci-alista államra is.

Van ennek az összeforrásnak egy másik mozzanata is, s ez összefügg az életszín-vonallal. Nem egyházi vonal részéről a legáltalánosabb vád ellenünk az, hogy a mi or-szágainkban állítólag nagy szegénység van, s ez bizonyíték lenne a rendszer ellen. Két fajta szegénység és két fajta gazdagság létezik. Amikor összehasonlítjuk két ország sze-génységét és gazdagságát, ezt tehetjük relatív síkon s ekkor egy kommunista ország valóban szegénynek fog tűnni egy kimondottan gazdag nyugati ország mellett. De sok-kal reálisabb, ha abszolút síkon végezzük el az összehasonlítást, s akkor meglepődve azt fogjuk látni, hogy a mérleg a kommunista országok javára dől el. Mert lehet, hogy job-bak a kapitalista országok mosógépjei és finomabjob-bak a levélpapírjai, nagyobb a közle-kedési kényelem és több autójuk van, de a szocialista államokban mindenki, ismét ki-mondom ezt a szót felelősségem tudatában: mindenki egyformábban él, egyformábban közlekedik, egyformábban eszik és egyformábban van megvédve. Az általános életnívó alacsonyabb – bár lehetne erről is sok érdekes adatot felhozni! –, de egy valami nagyon a mi javunkra szól: hiányoznak az annyira evangélium-ellenes óriási szintkülönbségek az egyes társadalmi rétegek között. Felesleges kényelmek tömege sohasem fogja pótolni a tömegek kényelmének súlyos hiányait. Az egyik ország gazdagnak látszik a sok fény-űzés miatt, s a másik evangéliumilag mégis gazdagabb az egyenlőbb vagyonelosztás miatt.

Én, aki még a régi világba születtem bele, és most közvetlenül élem az újat, feljo-gosítva érzem magamat, hogy véleményt mondjak: minden hibája ellenére, amelyet még nem tudott levetkőzni és nagyrészt nem is fog soha, mert emberi alkotás, ma az egész nép és nemcsak egyesek, nagyobb megbecsülésben él, jobb helyzetben van és össze van forrva. Ez olyan pozitívum, amely megérdemli, hogy felfigyeljünk rá, mert egy lépéssel közelebb van Krisztus tanításához, mint az előbbi volt, minden kiváltságolt jólétével együtt. A nagy tömegeknek akkor lényegesen rosszabb volt a sorsuk. A mai helyzet csak egy lépésnyi haladást jelent egyelőre, de a történelemben ez már sokat jelent. Az egész közösség mint egyetlen tényező, közelebb áll az Istennek rólunk elgondolt tervé-hez, mint a születési és egyéb előjogokra felépített rendszerekben. Senki se mondja, hogy én azt állítottam, hogy ez ma már mind gyönyörűen megvalósult nálunk! Csak azt mondtam, hogy láthatóan és érezhetően kialakulóban van. Ez az, amit mi újnak neve-zünk, s ezért sok mindent megbocsájtunk a rendszernek, s úgy érezzük, hogy tudunk vele együtt működni. Az új rendszer is csak nyerni fog velünk, mert egy

természetfölöt-tibe oltott emberi lesz hozzáfűzve; mint ahogy mi is nyerünk ővelük, mert komoly em-beri értékek hordozói.

Kis dolognak látszik és mégis jelentős, hogy például a statisztikai adatok szerint a szocialista államokban kevesebb arányszámban betegednek meg az emberek neurózis-ban, mint az úgynevezett nyugati országokban. Nálunk mosolyogva veszik tudomásul az emberek, hogy Amerikában minden tizennyolcadik ember pszichiáterhez jár kezelés-re; és több tenyérjós működik, mint orvos.

Hogy ítéletet tudjunk mondani a szocialista országok helyzetéről, még az is kevés, hogy csak ott éljünk és főleg nem börtönökben, mint a forradalomból kinövő, lassú fej-lődés és átalakulás sajnálatos áldozatai; ott kell élni a vérkeringésbe bekapcsolódva, s akkor számtalan nehézség ellenére, amelyeknek sokszor mi vagyunk az okai, látni fog-juk a járható utat a sok komoly pozitívum között.

Kívülről nézve a kommunizmust, legtöbbször csak azt látjuk, hogy [képviselőik]

fanatikus, mindenre elszánt emberek, pedig tulajdonképpen csak lelkes idealisták; a nyugati országok börtöneiben éveket eltöltő, megbélyegzett, „sötét kommunisták” tulaj-donképpen egy eszme áldozatos hősei, és a vallatások lendületében agyonvert, és a szakszervezetek minden reklamálása ellenére örökre eltüntetett vezető emberek nem felforgatók, hanem vértanúk. Az ütés nekik is fáj, a rúgásokat ők is épp úgy érzik, mint mi, épp úgy özvegyeket és árvákat hagynak hátra, mint a mieink, és hogy milyen jelzőt érdemelnek ki, az teljesen attól függ, hogy melyik oldalról nézzük őket. Ugyanez áll magukra a bírói ítéletekre is: felháborodunk, ha a kommunisták elítélnek valakit eszméi miatt, mert felforgatónak tartják a saját államukban; de nem ütközünk meg azon, hogy nyugati országokban épp így elítélnek eszméik miatt felforgatókat, és nem érezzük eb-ben a magatartásunkban a sajnálatos következetlenséget.

Hogy mennyire a beállítástól függ egy igazság megítélése, magamon tapasztaltam gyerekkoromban: protestáns iskolában járva, tanultam egy kivégzett angol jezsuitáról, bizonyos Campion Ödönről⁸⁹, s emlékszem jól, még gondoltam is, hogy milyen gonosz kellett hogy legyen, hogy az angolok kivégezték; s csak egy évtized múlva tudtam meg, hogy oltáron tiszteljük, mint szentet. Aki egy protestáns iskolában csak kivégzett felfor-gató volt, azt két utcával odébb vértanúként tisztelték.

Valahogy ez a nagyon emberi játék megy ma is, szavakkal es jelzőkkel. Nekünk nem szabad ennyire elfogultaknak lennünk, tisztelnünk kell a másikban azt, hogy egy ideáért küzd, s akkor ők is tisztelni fogják a mi eszméinket, még ha nem is vallják a magukénak. Ez előfeltétele annak, hogy egy normális együttélés kialakuljon, ami nélkül

Valahogy ez a nagyon emberi játék megy ma is, szavakkal es jelzőkkel. Nekünk nem szabad ennyire elfogultaknak lennünk, tisztelnünk kell a másikban azt, hogy egy ideáért küzd, s akkor ők is tisztelni fogják a mi eszméinket, még ha nem is vallják a magukénak. Ez előfeltétele annak, hogy egy normális együttélés kialakuljon, ami nélkül