A KÉRDÉS FONTOSSÁGA - SZKÉMA: AZ EGYHÁZ ÉS A KOMMUNIZMUS

XV. SZKÉMA: AZ EGYHÁZ ÉS A KOMMUNIZMUS

1. A KÉRDÉS FONTOSSÁGA

Német püspök felszólalása

Hosszú ideig az egyháztörténelem professzora volt.

Közben tevékeny részt vett különböző katolikus moz-galmak szervezésében. Néhány merészebb tanulmányáért annak Idején figyelmeztetést kapott.

A 99 eltévedt bárány

Nem hunyhatunk szemet ama szomorú tény előtt, hogy a modern világ mind messzebbre kanyarodik el az Istentől, és hogy a modern ember min jobban függetleníti magát bármilyen vallás kötöttségétől. Érinti ez elsősorban a katolikus Egyházat, mert mi vagyunk azok, akik a legtöbb kötöttséget jelentjük, s akik a tradicionális formákból a legnehezebben engedünk. Ez a tény maga már eleve bizonyos ellenséges magatartást teremt meg egy modern emberben, főleg fiatalban, aki viszont túlságosan is arra veti rá magát, ami neki újnak tűnik fel. Mi a régi ember megtartását őrizzük, s a kifejezetten modern ember az új keresi. Ennek számtalan jele fedezhető fel az egész világnézeti alapfelfogásban, irodalmi megnyilatkozásokban, művészetben és a hétköznapi magavi-seletben. Voltak évszázadok, amelyek egész szellemi magatartásukkal kifejezetten a javunkra dolgoztak, ez viszont, amelyikben ma élünk, kifejezetten ellenünk dolgozik.

Több szempontbél nézve valóságos pogány világot alkot, de egy igen szomorú kü-lönbséggel, összehasonlítva a kereszténység első századainak pogány világával. Akkor a pogányság tudatlanság volt, jóhiszemű tévedések, sötét babonák láncolata, úgy is mondhatnám, vakság volt. Naiv hiedelmek, primitív rítusok és tudománytálán állítások zavaros tömege. A mai „pogányság” nem ez. A legtávolabbról sem tudatlanság, még kevésbé csak úgy egyszerűen „vakság”, ahogy oly könnyen önmagunk titkos megnyug-tatására nevezni szoktuk, hanem a kereszténység tudatos és megokolt elutasítása. Íme, a modern ember tragédiája: azoknak a pogányoknak a számára, akik Szent Pál idejében éltek, a kereszténység nagy újság volt, igazi evangélium, azaz „jó hír”, s így valódi re-ménység is lehetett az életükben; a mai „pogányok” számára azonban a kereszténység már nem újság, mert kétezer éven át tapasztalatot szereztek benne, s ez a tapasztalat nagyon sokszor keserű volt. Ami egy szent páli kortársnak reménység volt, az a mai kortárs számára csak egy kiábrándulás. Az evangélium elvei akkor, kétezer év előtt, egy új világ ígéreteként hatottak, és azért volt oly döbbenetes varázsuk, azért hódítottak oly elemi erővel; a mai ember nyugodtan ki meri mondani és nem minden alap nélkül, hogy az Egyház eddig még adós maradt eszméinek megvalósításával. Sőt, geográfiai kiterje-désében, a római katolikus Egyháznak kétezer év sem volt elég ahhoz, hogy kitörjön a régi római birodalom határain túlra: ha megnézzük a világ vallásainak elosztását

bemu-tató térképet, világos lesz előttünk, hogy az Újvilág spanyol hódításait leszámítva, alig-alig lépi át a régi limes határait. Az akkori ember talált választ égő problémáira az Egy-ház keretén belül, a ma embere sokkal komplikáltabb, és sokkal jobban ismeri az in-vesztitúra-harcok történetét, a reneszánszot, a 30 éves háborúkat és ezer más részletet, hogysem oly őszinte egyszerűséggel le tudna ülni az Egyház lábaihoz erkölcsi tanítást hallgatni. A ma embere, nem minden alap nélkül, azt mondja: Ne prédikáljon nekem erkölcsökről az, aki maga oly sokszor megszegte az erkölcs örök nagy törvényeit. A modern ember nem tudja elfelejteni, hogy az Isten nevében majdnem annyi véres hábo-rút viselt az emberiség, mint kereskedelmi érdekekért, és börtöneinkben legalább annyi ember ült valamilyenfajta hitéért, mint lopásért. Az első 12 apostol a pogányok megtérí-tésére indult el, utódaik, akik mi vagyunk, a keresztényeket szeretnénk megtéríteni. És ez nehezebb feladat. Amit akkor az ember magához ölelt, mert reménysége volt, azt ma elutasítja, mert sokszor méltatlanok képviselték. A mai ember éretté lett, felnőtté vált, kifejezetten az Egyház nélkül, még ha nem is mindig ellene.¹⁵

Ezt Őszentsége nem oly régen ily szavakkal jellemezte: Ma már nem az egy elté-vedt bárány jelenti a problémát, hanem az, hogy 99-en vannak, akik eltéelté-vedtek.¹⁶

Az pedig külön tragédia az Egyház számára, hogy az a társadalmi réteg, amelyik a legeslegnagyobb a többi felett, s amelyik nem naponta, hanem óránként növekszik je-lentőségben és hatalmi súlyban, az az óriási társadalmi réteg, szinte a maga teljes egé-szében kicsúszott a befolyása alól. Maga Őszentsége VI. Pál pápa írta, még mint Mons.

Montini, egy könyv¹⁷ bevezetőjeként: „Teljesen haszontalan, hogy egy pap meghúzza a templom harangjait, mert azt senki sem fogja meghallani, mert az igazság az, hogy az emberek ma a gyárak szirénáit hallgatják, azokét a gyárakét, amelyek a technikának valóságos templomai, ahol él és lüktet az egész modern világ.” Mons. Veuillot ugyan-abban a könyvben, amelyhez Mons. Montini írta e bevezetést, vallotta be, hogy ne is reméljük pár év alatt betömhetőnek azt az árkot, amelyet évszázadok mélyítettek ki. S itt arról az árokról beszélt, amely a munkásság és az Egyház között húzódik, s amelynek áthidalása parancsolóan szükséges. Annál is inkább, mert itt nemcsak egy árokról van szó, amely végeredményben egy statikus valami, hanem egy dinamikus harcról kell beszélnünk, amely harc már nem is ellenforradalmi jellegű, ami mindig bizonyos gyen-geséget és körülhatároltságot jelent, hanem amelyik már régen ideológiai síkra terelő-dött át.

Elvesztettük ezeket a munkástömegeket, az evangéliumok szegényeit, akiket nem tudtunk boldoggá tenni, pedig az Úr Jézus azoknak nevezte őket, pedig az evangéliu-mokat is ott szorongattuk a kezünk között, de a szívünk és a lelkünk oda volt tapadva ahhoz a társadalmi rendhez, amelyről azt hittük, hogy a miénk, pedig mi voltunk az övék. Kiszolgált bennünket, mert elvárta tőlünk, hogy mi is kiszolgáljuk őket. Meg is tettük. S amikor konfliktusba kerültek a felszabadulni akaró szegényekkel, a munkások tömegeivel, akik akkor még nem ismerték a 8 órás munkaidőt, a felmondási

15 Vö. La Civiltà Cattolica quaderno No. 2738. [NT] (Utalás Jézus példabeszédére az elveszett bárányról:

A száz juhból egy eltévedt, gazdája az egy keresésére indult, hagyván a többit. Amikor megtalálja, jobban örül az egynek, mint a hátrahagyott kilencvenkilencnek, amint a mennyben is jobban örülnek egy megtérő bűnösnek, mint kilencvenkilenc igaznak. (Mt 18,12-14; Lk 15,1-7)

16 Vö. Inform. Catól. lntern. 1966. 11. 22. [NT]

17 Pierre Veuillot, Mgr.: Notre sacerdoce. Documents pontificaux de Pie X à nos jours. Paris, Fleurus, 1954.

séget, fizetéses szabadságot és száz más jogot, mi nem a szegények mellé álltunk, ha-nem ott maradtunk évszázados szövetségeseink oldalán, s így ez az egész e világi nagy fejlődés, átalakulás és haladás nélkülünk jött létre, ami egyúttal azt is jelentette, hogy ellenünk. Ennek szenvedjük ma a következményeit. Nem azért, mert elveink szerint jártunk el, hanem mert társadalom-politikai elkötelezettségek másfelé sodortak bennün-ket.

Tehát elsőrangúan fontos, hogy a zsinat ezt a kérdést a maga teljes őszinteségében megtárgyalja. Itt hiába halasztjuk el ennek megvitatását, az utca naponta vitatja, és nél-külünk fog dönteni róla; s mindig rosszabb valamit foltozni, mint egy rendes és tisztes-séges új ruhát kiszabni. Úgy érezzük, hogy a mi részünkről akár csak a közömbösség is már óriási felelősséggé lesz, éppen a kérdés fontossága és sürgőssége miatt.

Nem elvi megegyezésről van itt szó, mert a dolgok ennyire elmérgesedett formá-jában erről már szó sem lehet. Csak egy „modus vivendi”¹⁸ megtalálásról tárgyalunk.

Ezt a modus vivendit a történelem folyamán nem mindig kerestük, mint végső lehetősé-get, mint egyetlen utolsó mentsélehetősé-get, mert a római birodalomtól sajnos örököltük az el-lenfél teljes legyőzésének elvét és gyakorlatát is. Mivel már álmodni sem lehet a teljes legyőzésről, legalább ezt az együttélést kell megkeresnünk.

A lehetőségek adva vannak: számos dialógus zajlott már le a két ellenfél között, legtöbbje tiszteletreméltó példát adott az őszinte bemutatkozás és kölcsönös megértés keresésére. Ezek a dialógusok ma már behelyettesítették az egykori hangos kiátkozáso-kat, amelyek többet már nem fognak visszatérni. Ez az új légkör lehetővé teszi, hogy mi is új kifejezésekkel, megértőbb szavakkal tárgyaljunk arról, ami lassan történelmileg befejezett ténnyé lesz. Most még alakíthatunk rajta, de holnap talán már csak végleges tényeket leszünk kénytelenek tudomásul venni. Már így is abba a sajnálatos helyzetbe jutottunk, hogy országok álltak talpra, rendezkedtek be egy új életformára teljesen nél-külünk, sőt nagyrészt a mi ellentmondásunk és ellen-tevékenységünk kíséretében.

Szokatlan jelenség ez a nyugati civilizációban, mert eddig még mindenütt és min-den időben részt vettünk a nagy építkezésekben.

A Civiltà Cattolica¹⁹ szögezte le, hogy egy kereszténynek nyitottnak kell lennie minden ember felé. Semmiféle gátnak nem szabad őt megakadályoznia a közeledésben, még ideológiai gátnak sem. Nem szabad, hogy különbséget tegyen „jó” és „rossz” em-ber között, mert Istenen kívül senki sem tudja megmondani, hogy melyik oldalon van-nak, és kik a jók és kik a rosszak. A kereszténynek mindenkiben csak a testvért kell meglátnia, és ahhoz, hogy találkozzanak, nem szükséges személyazonossági igazol-ványt felmutatniuk, sem pedig a másik vallási vagy politikai meggyőződését kifürkész-niük. Nem szabad senkit, legkevésbé önmagunkat, egy szellemi gettóba zárnunk, csak azért, mert különböző politikai vagy szociális meggyőződést vallunk. Az a tény, hogy a kommunisták ateista világnézetet vallanak, egy okkal több, hogy felvegyük velük a kapcsolatokat. Útitársaink az életben. Semmi ezen a földön nincs hivatás nélkül. Nekik is megvan a maguk küldetésük, ezt hinnünk kell, ha hiszünk a mindent magába ölelő

18 Modus vivendi: ellentétes érdekű csoportok békés együttélésének módja

19 Civiltà Cattolica, 2782. füzet [NT]

isteni gondviselésben. Tehát fennáll az Ecclesiam suam²⁰ nagy programja, amely meg-valósításra vár a kommunizmussal szemben is: „A nagy probléma: összekötni az Egy-házat az emberek életével határozott időben, határozott helyen és határozott társadalmi keretben.” Hogyan volna lehetséges ezt a nagyszerű programot végrehajtani anélkül, hogy ne ismernők meg azt a „határozott társadalmi” keretet, amely immár meggyökere-zett a szomszédunkban, saját házunkon belül, sőt már számos hívőnk lelkében is? Sokan félnek a kérdéshez még hozzá is nyúlni, mert tartanak azok rosszallásától, akik a régi társadalmi keretet vallják a magukénak, és naivul azt hiszik, hogy léteznek örök társa-dalmi formák. Amikor az Ecclesiam suam a fenti bölcs tanácsot adja, és össze akarja kötni az Egyházat az ember életével határozott helyen, időben és társadalomban, erre az új világra gondol, különben nem volna a mondatnak értelme és célja. Új világ alakul ki körülöttünk, új erényekkel és új hibákkal. A megoldásoknak is újaknak kell lenniük. A régi megoldások már a régi világ számára sem érnek sokat, ezért keresnek oly lázasan és össze-vissza új utakat. Ha hiszünk abban, hogy minden eljövendő társadalom számá-ra van küldetésünk, akkor össze kell kötnünk az Egyházat vele az alapelvek által meg-engedett fokig. Ha sikerült [az Egyháznak] az alapelvek feladása nélkül, és sokszor azok feladásával, évszázadokig feudálisnak lennie, akkor a legkevesebb, amit elvárhatunk a kommunizmussal kapcsolatban, hogy leüljünk dialogizálni vele, hogy lássuk, mit is akarnak ők maguk tulajdonképpen, és nemcsak hogy mit tételezünk mi fel róluk, és hogy van-e a fejlődésnek valamelyes ígérete a rendszerükben, amely a közeledést majd lehetővé teszi.

Azonban messze túl ezeken a szellemi motívumokon, van egy szempont, ami az-tán végérvényesen és perdöntőén rákényszerít bennünket, de a marxistákat is, a dialogi-zálásra, s ez az, hogy mindkét tábor létezik, és a legnagyobb tévedés volna bármelyik fél részéről, ha abban a reményben ringatná magát, hogy a másik hamarosan megszűnik számottevő tényező lenni. A két nagy tábornak múltja, arányai, jövője lehetnek külön-bözők, de egyben végzetesen megegyeznek! A létezés tényében s az ebből folyó összes következményekben. A marxizmus félelmetes erőt jelent, szinte körülötte forog ma az egész világ politikája, mellette vagy szemben állnak vele, közömbös talán senki sincs;

világnézete utcai harcokra vezet ki tömeget oly országokban, ahol minden hivatalos erő és fegyver csak ellenük mozdul meg. A kereszténység terjedt valamikor ily belső erőtől hajtva. A marxizmus a modern eltévedt ember „kereszténysége”. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy csak nekünk vannak vértanúink, mert a marxista világ is köteteket tud kiad-ni vérrel „megkeresztelt” híveiről, akiket csak mi, ezen az oldalon állók, nevezünk ös--szeesküvőknek, rendbontóknak, börtöntöltelékeknek vagy legjobb esetben fanatikusok-nak, mert ők – odaát a túlsó oldalon – a tőlünk átvett szóval és belső értelemmel vérta-núként tisztelnek. Az ellenség lebecsülése mindig nagy hiba volt, de különösen az ma, amikor az ellenfél ugyanazokkal az eszközökkel támad, ugyanabban a fegyvernemben díszeleg, és főként ugyanolyan reálisan létezik, mint mi. Az emberi intelligencia világ-márkái szimpatizálnak velük, első vonalbeli tudósok, művészek, alkotók, írók és peda-gógusok biztonságuk veszélyeztetésével vallják magukat híveiknek. Egyetemi ifjúsá-gunk tömegei húznak feléjük; nem egy kormány riadt tétlenséggel nézi, mint csúszik ki kezei közül világnézetileg az ifjúság. Ezek mind tények, valóságok, amelyek azt mutat-ják, hogy az a bizonyos túlsó oldal már itt van a mi oldalunkon is. Tudomást nem

20 Az „Ecclesiam suam” VI. Pál pápa első enciklikája, amelyet a második vatikáni zsinat 2. és 3. üléssza-ka között, 1964. augusztus 6-án adott ki, "minden jószándékú emberhez" címezve és párbeszéd kultúráját szorgalmazva.

rezni erről, le nem ülni tárgyalni velük, akik naponta vonulnak el és fel ablakaink alatt, vakmerő bizakodás egy oly jövőben, amely már most a múlté.

Mindenben utánoznak bennünket: szocialista dogmákról beszélnek és köteteket írnak össze róla. Van „szentírásuk” is: Marx, Engels és Lenin írásai, idézik is őket leg-alább oly gyakran, mint mi az evangéliumokat. Már dolgozzák ki a maguk külön morá-lis tanítását, amely van olyan szigorú, mint a mienk, és ha nem tartják meg a gyakorlat-ban minden tételét, ezt a rossz szokást is tőlünk veszik át. Már áll a teológiai moralis-szal szemben a democratia moralis; külön tragédiánk, hogy nagyon sok tételben meg-egyezik a mienkkel, mert ez csak a kárunkra van, mert az övék frissebb, nélkülözik az évszázadok alatt rájuk rakodott elavult rétegeket, azt sok skolasztikus distinkciót a kis és nagy bűnök között; ők még csak most kezdik a nagy morális reneszánszot, mi már azon régen túl vagyunk, már a barokkot is elhagytuk, és ma már a rokokónál tartunk, behozhatatlan előnyt adva át ezzel ellenfeleinknek. Olyasmi helyzet ez, mint aminőt az első keresztény egyházközségekbe belépő pogányság élvezett a már ott talált zsidó-keresztényekkel szemben, akik cipelték magukkal a zsidó vallás több ezer éves rabulisz-tikáját. Már nekik is van katekizmusuk, de jobb, mint a miénk, mert a modern lélektan minden vívmánya bele van építve. Gyónni is eljárnak pedagógusaikhoz és rideg felol-dozó formulák helyett hosszú válaszokat kapnak. Van liturgiájuk, ők felvonulásoknak nevezik, és félelmetesen többen vesznek részt rajta, mint a mi ünnepi körmeneteinken a legkatolikusabb országokban. Mindenben versenyeznek velünk, a mi nehézkességeink nélkül. Ők még vakmerőek, mert tegnap kezdtek el csak élni, és most van a hódítás ide-je, mi már csak óvatosak vagyunk, mert 2000 év nyújtózkodik mögöttünk, és ez minden nagy előnye mellett legalább ugyanannyi hátrányt is jelent. Minekünk több van, amit megőriznünk kell, és ez a védekezés magatartását idézi elő, s ez mindig gyengeséget jelent az előretörő fiatal hódítóval szemben.

De ha ők már ily szilárdan léteznek ezen a közös földgolyón, akkor mi is még mindig létezünk legalább ugyanolyan szilárdan. Immár ötödik éve „központi vezetői nagytanácsot” tartunk itt, az örök Rómában. Ha valahol és valamikor érezni lehetett a katolikus Egyház létezésének reális voltát, itt ebben a bazilikában, ennyi egyházfejede-lem között válik valósággal megfoghatóvá ez a létezés.

Az az erő, súly és komolyság, ami most itt a világ legnagyobb bazilikájában érez-hető, csak szimbóluma az Egyház öt világrészre kiterjedő reális létezésének. Papjaink és apácáink százezrei életük legtöbb erejét az Egyház érdekébe vetik be, egy fegyelmezett szervezet gépezetén belül. Iskolák óriási száma, nyomdák, folyóiratok, könyvek statisz-tikailag alig kimutatható mennyisége nekünk dolgozik. Egyesületek, összejövetelek, felvonulások, kongresszusok mint egy áramlás ömlenek el mindenütt, ahol a lábunkat megvetettük. Túl az isteni kegyelmen, az emberi leleményesség minden eszközével igyekszünk létezésünket biztosítani, sőt kiterjeszteni.

Konklúzióm tehát egy ténynek a leszögezése: mindketten létezünk, veszedelme-sen és reálisan létezünk; ideológiailag értve a kifejezést: állig fegyverben állunk és min-den jel szerint állni is fogunk még hosszú ideig. Legyőzésnek, kiirtásnak, elsekélyese-désnek nyoma sincs. Ugyanakkor a földgolyó mindig kisebb lesz, könnyebben érintke-zünk, könnyebben súrlódunk. Irodalmi és művészi kölcsönhatások hálózzák be a vilá-got. Valóságos népvándorlás keveri össze a nemzeteket turizmus ürügye alatt, ki- és bevándorlás címén, munkakeresés jogán. A válaszfalak láthatólag föllazulnak.

Kényte-lenek vagyunk együttélésre berendezkedni; ebből nincsen kivezető út; a reálpolitika valósággal rákényszerít, hogy törődjünk ezzel a problémával. Ennek pedig feltételei vannak, s az első az, hogy ismerjük meg egymást, de úgy, ahogy mindegyikünk saját magát látja, és nem úgy, ahogy a másik róla feltételezi vagy ócska könyvekből kiolvas-sa. Ez annyira szükséges, mint maga a létezésünk, mert pontosan ez a mindkettőnk léte-zése parancsolja ezt reánk. Kína sokáig úgy szerepelt a nyugatiak nemzet-listáján, mint egy nem létező valami, nem vettek róla tudomást, csak úgy tekintették, mint Formosa egy rebellis tartományát. Közben Kína mindennap jobban létezett és még ennél is job-ban fog létezni. Teoretikus és világnézeti okok vagy vágyálmok miatt nem lehet a léte-zés ellen állást foglalni, csupán csak azért, mert számunkra nem kívánatosak.

Csak egyet lehet: leülni és tanácskozni. Ezt javaslom. Valamikor a tridenti zsinat²¹ idején a hozzáértő teológusok kijelentették, hogy Európa vagy protestáns lesz vagy ka-tolikus, de a kettő együtt nem férhet meg egy oly szűk kis területen, mint Európa, pedig akkor hónapokba került, míg egyik országból a másikba utaztunk. És a végén mégis megfértek. Jobb lett volna, ha már az elején megfértek volna. Ezerszer jobb lett volna, ha minden dogmatikus engedmény nélkül nem 1965-ben egyeztek volna meg. Savona-rolát²², aki csak véletlenül nem lett Husz János²³, akkor elégettük, ma a boldoggá avatá-si perén dolgoznak a hozzáértők, és egy máavatá-sik csoport hozzáértő Luther Márton utóla-gos fölmentésén dolgozik; mennyivel másként alakult volna a történelem, ha ezt még akkor, a maga idejében megkísérelték volna, de akkor az Egyház még csak a feltétel nélküli megadást ismerte. Anakronizmus lett volna többet várni tőle. A történelem fej-lődése és új erők születése azonban megtanított bennünket leülni tárgyalni. Az előző ülésszakokon megtettük ezt a protestáns és ortodox testvérekkel. Most legalábbis kísé-reljük meg ugyanezt a harmadik testvérünkkel szemben is, mert ne felejtsük el, az előző ülésszakok után őket is testvéreknek kell tartanunk, mi magunk határoztuk ezt el így, csak a következményeit nem vontuk le egészen.

Nem is volt rá módunk, válaszolják egyesek, mert a kommunizmus türelmetlen velünk szemben. Az Ecclesiam suam is leszögezi, hogy mi inkább üldözöttek vagyunk, mint üldözők. Ne csodálkozzunk rajta. Nekünk közel 2000 évre volt szükségünk, hogy végre türelmessé legyünk, a kommunizmus csak 130 éves, ő most van a hódítás elején, és a hódítók mindig türelmetlenek. De ugyanakkor ők reálpolitikusok, és ezért kell ne-künk is azzá lennünk. Ha a türelmetlenséget a szemükre vetjük, nene-künk magunknak még jobban kell ügyelnünk, hogy mi ne essünk ugyanabba a hibába.

Az ő világnézetük nem hirdeti az ellenséggel szemben is gyakorolandó szeretet parancsát, de a miénk kötelességünkké teszi. Nem az ateizmusuk miatt félünk velük komoly tárgyalásokba is bocsátkozni, hanem mert például a magántulajdonról úgy véle-kednek, hogy az idegesíti e világi évszázados szövetségeseinket, akik számára ugyanak-kor a mi istenhitünk nem sokat jelent, csak a mi gazdasági filozófiánk jelent komoly

In document Egyház és kommunizmus című könyvéhez Nagy Töhötöm 1963-ban, Argentínában írta meg élete fő művét Jezsuiták és Sza-badkőművesek (Pldal 15-25)