A KÖZÖS HUMANIZMUS KÉRDÉSEI

Örmény püspök felszólalása

Gazdag élettapasztalatokkal és sok esztendővel a háta mögött, a zsinatnak mégis fiatal csoportja közé tar-tozott. Sok felszólalása a legkényesebb témákban mindig valami újat hozott és haladó szellemet képviselt.

Természetes és természetfölötti humanizmus

A humanizmus és humanista szavakat már nagyon sokféle értelemben használták.

Petrarca, Boccaccio, Erasmus, Melanchton, Maritain, Sartre és sokan mások mind hu-manistáknak számítanak, és ha most ezek után mi is fel akarunk sorakozni, mint egy bizonyos fajta humanizmus képviselői, nagyon pontosan körül kell határolnunk, hogy mit is értünk mi ezen a fogalmon. Nehezíti a helyzetünket, hogy éppen ebben a huma-nizmusban keresünk valamelyes ideológiai érintkezési felületet a kommunistákkal. Az-tán még ennél is jobban megnehezíti a kérdés világos feltárását az, hogy beszélhetünk mi itt elvi magasságokban a legszebb okfejtéseinkkel, híveink nagy része egészen más-képpen fog reagálni már a címszavak hallatára: a katolikusok közül sokan felháborodva fogják kérdezni, hogy hogyan tarthat igényt egy kommunizmus a humanista elnevezés-re, amikor diktatúrát gyakorol, vérengzéseket rendezett, amikor más módon nem tudott fölénybe kerekedni, és így tovább. Vigasztaló ebben a felháborodásban csak az, hogy a kommunisták is, olvasva a címet, ugyanúgy méltatlankodásban törnek ki, és az Egyház történelméből fölös számmal sorolnak fel véres, embertelen és felháborító eseményeket, amelyek valóban illuzórikussá teszik azt, hogy mi magunkat humanistáknak nevezzük.

Pedig azok vagyunk, és ők is azok. De a legelső feltétel, hogy ezeket a szélsőséges pél-dákat mindkét oldalon tegyük félre, és azt elemezzük csak ki, hogy elveink alapján mi-lyennek kellett volna, hogy legyünk, és főleg, hogy milyenekké kell hogy váljunk sür-gősen, még a közei jövőben.

Ennek az új keresztény humanizmusnak az alapja az, hogy az érdeklődésünk kö-zéppontjába az embert helyezzük a maga mélységében, azaz összes problémájával és szélességében, azaz mindenki számára egyformán. Ez ellentmondani látszik a mi teo-centrikus világnézetünknek, amely az Istent tartja kezdetnek, végnek és a kettő között mindeneket betöltőnek, Akiért vagyunk, élünk és meghalunk. Ez mind igaz. Ez a vallás élése és gyakorlása: minden, ami a természet fölött van. De az összes, ami az alatt van, ami láthatóan körül vesz bennünket, az maga az ember és újra csak az ember mindenes-tül és egyetemesen. Akár úgy vesszük, amint azt P. Teilhard de Chardin bemutatja, hogy mi vagyunk a fölfelé törő nyíl hegye, akár úgy vesszük, hogy egész létezésünk be van ágyazva szervesen a kozmoszba, és az összes élettelen és élő testvér között mi jutot-tunk erre a legteljesebb öntudatra: mindenképpen mi vagyunk a központ. Nem értékel-jük túl önmagunkat, mert tudjuk, hogy a világegyetemben oly kicsinyek vagyunk, hogy közel járunk a semmihez, de a magunk naprendszerében, a mi saját külön világunkban óriási nagyok vagyunk, jelentőségünk minden mást homályban hagy; a humánum ad jelentőséget, értelmet és jövőt az egész világnak. Ez az egyik ok, ami miatt

humanisták-nak nevezzük magunkat, s ebben egyet értünk a kommunistákkal. Az ő számukra is az ember, az öntudatig felvergődött anyag a legfontosabb ezen a világon. Az erők, amelyek idáig juttattak fel bennünket, csak részletkérdés; Isten közvetlen beavatkozása volt-e, vagy csak egy távoli meglökése, amellyel elindított valamikor nagyon régen egy vala-mit, amely ma még csak mi vagyunk, de holnapra már többek leszünk. Mind részletkér-dés, amelyen lehet vitatkozni, és a teológia legújabb állása szerint lehet megegyezni is.

Még arra nézve is van formula, hogy szükséges-e a legigazibb lényeg, az istentől való teljes függés számára egy teremtést feltételezni, vagy elégséges a fenntartás ténye, amely akcidens mivoltunkat elégségesen kifejezi.

A következő fázisa a mi humanizmusunknak az, hogy az embert nem tartjuk rossznak. Azért még nem vagyunk optimisták, mert tudjuk magunkról, hogy nem va-gyunk a lehetők között a legjobbak, (optimi), hanem csak „bonisták” vava-gyunk, mert jóknak (boni) ismerjük el önmagunkat. Nem tartjuk azt, hogy az ember valamikor, ott történelme hajnalán, elbukott volna, hanem csak nem emelkedett volt fel, s ameddig ez a felemelkedés időszerű lesz és tartani fog, addig az áteredő bűn is rajtunk marad. Az Úr Jézus természetfölötti erőkkel elibénk jött, hogy segítsen felemelkedni, sőt egy maga-sabb világba beemelkedni, s ezt nevezzük mi megváltásnak. De ennek elfogadása már csak egy ráadás az eredeti alapokra, amely a föl-nem- emelkedés ténye. A kommunisták nem fogadjak el ezt a ráadást, de elfogadják az alapokat, s ez már egy közös érintkezési felület.

Mielőtt az ember el kezdett volna emelkedni, nem tökéletesség, jóság vagy ártat-lanság jellemezte, hanem tudatártat-lanság, még pontosabban: öntudatártat-lanság. Az ember ön-tudatra ébredése, vagyis specifikus lényének gyakorlása, ami lényegében őt megkülön-böztette az állattól, abban állt, kegy megismerte a jót és a rosszat. „Megismerni” a zsidó nyelvben azt jelenti, hogy magáévá tenni, ("megismerte feleségét") vagyis az ember kezdte felfogni és gyakorolni a jót is és a rosszat is. Emelkedése pedig abban állt és áll még ma is, hogy mind kevesebb rosszat és mind több jót gyakorol. Akik elfogadjuk ember fejlődésének ezt az útját, humanisták vagyunk, mert bízunk az ember állandó javulásában. A kommunistákkal eddig együtt haladtunk, és csak itt lépünk mi tovább egyet, és a természetes haladásra ráhozzuk a természetfölötti segítséget. Ez a többlet nem semmisíti meg azt, hogy az alapokban ne értsünk egyet. Azért beszélhetünk arról, hogy a humanizmus alapjaiban megérthetjük egymást, mert a természetes és természet-fölötti humanizmus lehetnek egymástól nagyon messzire, de nem mondanak egymásnak ellent.

Ellentét akkor születik csak meg és lesz láthatóvá, amikor mi keresztények az élet természetfölötti jellegét annyira kihangsúlyozzuk, hegy a természetes jelleg már nem is lesz fontos; és másrészt, amikor a kommunisták velünk ellentétben annyira kihangsú-lyozzák a természetes jelleget, hogy az már egyenesen kizárja a természetfölötti életet.

Egyik sem tartozik a rendszer lényegéhez. Ma az Egyház nem engedné meg, hogy egy stilita¹⁴¹ Szent Simon¹⁴² egy oszlop tetején üljön, és gyakorlatilag semmit se csináljon a természetfölötti életen kívül. Ma senki nem tartaná ezt egészséges, józan emberi élet-nek. A kommunizmus még nem jutott el odáig, hogy az ő csak-természetes életéről el-higgye, hogy az is lehet épp oly egyoldalú valami, mint stilita Szent Simon élete volt,

141 Stilita (a görög sztülosz, 'oszlop' szóból): oszlopon élő remete, oszlopos szent

142 Oszlopos Szent Simeon (kb. 388-459) szír szerzetes, aszkéta

csak ellenkező előjellel. Elméleti egyoldalúságok tudnak [embereket egymástól] mes--szire eltávolítani, de nem ellenséggé tenni. Ezt az érzelmi élet adja hozzá és a tipikusan emberi merevség, amelyből épp úgy ki kell nőnie magát az embernek, mint a többi hi-bákból. A kölcsönös megértés ma már folyamatban van, ezért beszélhetünk arról, hogy a humanizmusban találkozunk; már csak azért is, mert egy igazi humanista nem lehet mereven elfogult, ő ennél sokkal jobban bízik az ember alakíthatóságában.

Közös humanizmusunk jellemzője továbbá, hogy az egész emberiségre terjesztjük ki figyelmünket, ami gyakorlatilag abban jelentkezik, hogy az összes javak elosztását és élvezését, legyenek azok szellemi, anyagi vagy bármiféle javak, mindenki számára kö-veteljük. Amikor az Egyház csak a természetfölötti javakat osztotta ki egyenlően min-denkinek, de megvédte és élte a már embertelenné lett anyagi különbségeket, nem volt humanista. Ma már azzá lett, mert a testvériség fogalmát az elvi magasságiakból és Szent Tamás Summájából kiemelte és gyakorlati programmá tette. Ma a „testvériség” az Egyház felfogásában is egyenlő jogokat jelent a műveltséghez, vagyonhoz és életszín-vonalhoz. A Populorum progressio oly követelésekkel áll elő, amelyek valóságosan egy családhoz tartozó, egyenlően öröklő testvérekké tesznek valamennyiünket. Ezek az egyenlő jogok, lenyirbált kiváltságok olyanná teszik a társadalom képét, hogy csak ta-pintatból nem beszélünk osztály nélküli társadalomról, bár nyugodtan megtehetnénk, de ezt a kifejezést a kommunisták teremtették meg és használták. S amikor majd a kom-munisták is eljutnak odáig – szerintük már ott tartanak, éppen csak elfogult tisztviselőik okoznak még adminisztratív nehézségeket –, hogy ne háborítsa fel őket, ha valaki nem elégszik meg az ő természetes humanizmusukkal, hanem ahhoz hozzáadják a maguk természetfölötti világát, annak összes személyi következményeivel együtt, akkor még jobban találkozni fogunk, és ezzel az új világ építése gyorsabb, tisztább és nemesebb lesz.

A keresztény humanizmus tulajdonképpen az evangéliumok autentikus szelleme, alkalmazva a közben kialakult társadalmi életre, ami azt jelenti, hogy mi is fejlődésnek vagyunk alávetve. Aki a középkorban, evangéliumi indításra, annyira nem törődött a holnappal, hogy teljesen ráhagyta magát a mennyei Atya gondoskodására, abból lehetett egy szent, ha egyéb feltételeket is betöltött; a mai társadalmi élet szervezettsége köze-pette [azonban] nem lenne ideje ezeket az egyéb feltételeket betöltenie, mert a rendőr-ség eleve nem engedné meg neki ezt az életformát. Nem az evangélium néhány mondata vesztette el jelentőségét, hanem a társadalmi élet valósított meg egyéb evangéliumi el-veket. Akik ezekért harcolnak, ha még tagadják is az evangéliumokat, tulajdonképpen azt segítik megvalósítani. Így közeledünk mi állandóan a „világ fiaihoz” és leszünk lát-szat szerint hozzájuk mind hasonlóbbá; megtehetjük, mert a „világ fiai” a maguk részé-ről nagyon sokat megvalósítanak mindabból, ami reánk lett bízva még az elindulás éve-iben, ők tehát akaratlan munkatársaink.

Ha a kommunista társadalomtól megtagadjuk azt, hogy humanistának tartsa ön-magát, mert sok kegyetlenséget követett el, amíg idáig eljutott, akkor egyetlen társada-lomról sem mondhatjuk el, hogy humanista lenne, mert egyik sem mentes az erőszaktól, és ennek kegyetlen következményeitől. A mi jelenlegi helyzetünk a világon olyan, hogy már csak ott vagyunk „erőszakosak”, ahol egyes elmaradt kormányok még mindig fel akarnak minket használni politikai céljaik érdekében, és megjátszanak egy buzgó kato-likus hitvallást, holott belsőleg olyanok, mint a többiek. Ha ezektől a kényszer-jóakaróktól sikerül majd végre teljesen megszabadulnunk, mi leszünk a világ

legauten-tikusabb humanistái, természetfölötti síkra emelt humanistái, akik épp ezért meg fogják tudni értetni magukat mindenkivel, akik szintén humanisták szeretnének lenni, még ha tagadnának is minden természetfölöttit. Jobb, ha csak egy felületen is, de érintkezni és megérteni egymást, mint ellenséges lelkülettel, gyűlölködve harcban állni egymással és ezzel késleltetni annak az annyit emlegetett és annyira várt egészségesebb jövőnek a megérkezését. A humanizmus – csak így, egyszerűen, jelzők nélkül kimondva – az az ajtó, amelyen keresztül kölcsönösen meglátogathatjuk egymást, sőt közösen tervezget-hetünk is, és sok mindent meg is valósíthatunk. Hogy nem mindent, az egészen termé-szetes, nem is lehetne hinni benne, ha úgy lenne, mert ekkora csodák nem történnek.

Gyanús lenne az egész nagy megértés. De így, megverve nehézségekkel és megáldva reménységekkel, bízhatunk benne. Ezzel valószínű a jó eredmény, enélkül biztos a rossz eredmény. A választásunk nem lehet kétséges.

Így állunk mi egymás mellett, Egyház és kommunizmus, az elméleti okoskodások területén. A gyakorlati valóság ellenben még mindig egyrészt “adminisztratív nehézsé-gek” alakjában jelenik meg, másrészt a kiközösítés feloldása ellenére a csaknem teljes gyakorlati kiközösítés fenntartásában. És ha valaki felemeli a szavát a század egyik leg-nagyobb ügye érdekében, akár itt vagy akár ott, a sorsa azonos: valamelyes bélyeget kap a homlokára, amely őt a másik táborban naggyá, de sajátjában kicsivé teszi. Néha me-nekülni is kénytelen.

Pedig a kommunista területeken az életnívó kiegyenlítődött, és állandó emelkedő-ben van. „Ne legyen köztetek szűkölködő”, mondta Szent Pál. Ugyanakkor mi, katoli-kusok is változunk, és utcán, vasúti állomásokon és villamosok megállóinál halljuk kia-bálni rikkancsok szájából, hogy ‘’VI. Pál pápa legújabb enciklikája megjelent”, és az emberek a napilapok mellé megveszik az olcsó papíron, de hiteles szöveggel kinyomta-tott, mindenkinek szóló nagy üzenetet, mert az ember született humanista, és megérzi a Populorum progresszióban a neki szánt igazságokat. Természetesen az új enciklika is megkapta a maga új bélyegét. Épp a legkatolikusabb országokban; amiből nyilvánvaló lett, hogy számukra Róma csak addig csalatkozhatatlan, és csak addig lesik áhítatos várakozással minden szavát, amíg villámokat szór és átkokat szövegez azok ellen, aki-ket ők, személyes okok és ellenérdekek miatt ellenségnek tartanak. Pedig a világ alakul és forrong, a zavaros must kitisztul, az új tömlőket készítik már, és a nagy Szőlőműves új munkásokat fogad fel szőlejébe. Akik egy süllyedőben lévő világ mélyedéseiben él-nek, nem is láthatják, hogy mi nyüzsgés folyik ott fenn a szőlőhegyen.

Teilhard de Chardin sokat irt a „humanizációról”. Ő ezt nemcsak biológiai for-mákra értette, hanem szellemi és társadalmi keretekre is. Ő is nagy humanista volt, ter-mészetfölötti szellemmel megkeresztelve. És műveit fordítják oroszra és rokon gondola-tokat fedeznek fel benne, mert odaát ők is humanisták, csak így egyszerűen; keresztség nélkül; de ez nem is olyan fontos, mert ma az Egyház mind többeket soroz be „hívei”

közé keresztvíz nélkül; mint ahogy [ellenkezőleg:] egy uzsorás sohasem lesz keresz-ténnyé, mert valamikor tíznapos korában szép szabályosan megkeresztelték.

Üdvözlöm a dialógus gondolatát, és a közös nyelv, amelyet beszélni fogunk, a humanizmus lesz.

Argentin püspök felszólalása

Egyházmegyéjének hívei inkább egyszerű, szegény munkásemberek és ő nekik él, és értük dolgozik. Bátor szociális előadásai minden esetben viharokat támasztot-tak fel. Próbálták félreállítani, megfélemlíteni, de egyik sem sikerült.

Botrány vagy haladás

Az Egyház az idők jeleinek megfigyelésével akarja leélni a maga történelmét, és az evangéliumok fénye mellett igyekszik azokat megfejteni, és alkalmazni az emberek-kel való együttélésére. Ezt másként úgy is mondhatjuk, hogy mi, keresztények, Krisztus művét kell hogy szemléljük az idők alakulásában. Ezt már Szent Pál is programra tűzte.

Ebben benne van az a gondolat, hogy nem célunk az e világi élet formáinak alakítása, a mi hivatásunk azokat csak kiegészíteni. Mennyit elmélkedtünk ezen a fenséges hivatá-sunkon szeminarista korunktól kezdve, de ritkán gondoltunk végig, hogy valóban így volt-e ez a történelemben? Adódott például a feudalista társadalmi rendszer. Elfogulat-lanul figyelve az egész folyamatot, mi volt a valóság? Merjük-e azt mondani, hogy abba a kegyetlen rendszerbe, amely úr és szolga között egyszerűen áthidalhatatlan űrt támasz-tott, mi beépítettük az evangéliumok igazi szellemét? Vagy inkább az áll, hogy a reánk bízott evangélium mellé odafogtuk ugyanazon kezünkbe azt az egész társadalmi rend-szert, és mi éltük bele magunkat, mint sajátunkba? Vagy pedig a keresztes hadjáratok mozgalmába vittünk-e bele valamit is az evangéliumokból, az ölni induló katonák mel-lére festett kereszten kívül? Ma, amikor oly nyílt kritikával néznek bennünket, ne áltas-suk magunkat azzal, hogy elhiszik rólunk, hogy az a tömegmészárlás egyáltalán kiegé-szíthető volt Krisztussal. Tehát amikor ma ugyancsak arról beszélünk, hogy figyeljük az idők járását, hogy beteljesítsük benne azt, ami Krisztusból belőle hiányzik, jól nézzük meg, hogy mit is hoznak ezek az új idők.

Az evangéliumok szelleme oly tisztult, oly szent, hogy ismerve az embert, talán nem is remélhetjük, hogy létezni fog egyszer egy oly társadalmi rendszer, amelyik töké-letesen megfelel majd az evangéliumok szellemének. Itt csak arról lehet szó, hogy me-lyik van közelebb hozzá, meme-lyik ütközik vele kevesebb felületen. Ezt vizsgálva, nem kétséges, hogy egy szocialista rendszer közelebb van elvben az evangéliumokhoz, mint például egy kapitalista. Tehát elvben könnyebb kiegészíteni Krisztussal, és ha ez min-den időkben feladatunk, akkor most is meg kell kísérelnünk. Tartozunk ezzel Krisztus-nak, mert ránk bízta önmagát, és tartozunk a társadalomnak is, mert különben végleg kívül rekedünk Krisztussal együtt az új világ kialakulásában.

Ez a beépülés vagy kimaradás, akármelyiket választjuk is, mindkettő óriási nehéz-ségekkel jár. Hogyan épüljünk bele egy rendszerbe, amelyik ateistának vallja magát, és hogyan maradjunk ki abból, amiben híveink milliói várnak bennünket? Nem közeledhe-tünk az új rendszerhez, mert régi szövetségeseink ezt soha nem tudnák megbocsátani nekünk; viszont ez a „soha” szó a történelemben csak perceket jelent, mert hamarosan lesz idő, amikor senki nem fogja igényelni egy elfelejtett rendszer bocsánatát; viszont mi élni fogunk, és fenn fog állni evangéliumi küldetésünk: figyelni az idők változását és kiegészíteni azt Krisztussal. Bemenni botrányos ma, kimaradni botrányos holnap. Az

átmeneti idők a legnehezebbek: mikor és hol van az az időpont, amikor már lehet, sőt amikor már kell a fejlődés vonalán fordítani egyet? Van kivezető út ebből a dilemmá-ból?

A reformáció idején, amikor hittételeken múlott az Egyház további töretlen fenn-maradása, összeült a tridenti zsinat és mindent definiált. Leszögezte a dogmákat, káno-nokba foglalta őket, és még utánuk is tette a nagy felkiáltójelet: Anathema sit! Ma nem a dogmák tagadása a komoly veszély, hanem maga a társadalmi élet mindenestül, rádió-jával, sajtórádió-jával, irodalmával, gazdasági berendezkedésével, parlamentjével vagy anél-kül. Ezek lettek ma kiszögezve egy láthatatlan wittenbergi templom kapujára, egy látha-tatlan új Luther Márton által. És összeültünk erre a II. vatikáni zsinatra. Nem szövegez-tünk meg egyetlen háromsoros kánont sem a maga energikus „átkozott legyen” befeje-zésével, ellenben hosszú utasításokat adunk a közösségi élet számos mozzanatára, elve-ket szögezünk le, és óvakodunk végleges, határozott, örök időkre szóló tételeelve-ket úgy megszövegezni, hogy azok kinyilatkoztatott dogmáknak tűnjenek fel. A tridenti zsinat az egyedet állította Isten elé, és vizsgálta meg kettőjük viszonyát, a II. vatikáni zsinat a társadalmat állítja Isten elé, és nem kisebb felelősséggel próbáljuk felmérni kettőjük viszonyát.

Az egész módban, ahogy ezt eddig tettük, és immár ötödik éve próbáljuk tenni, érződik valaminek a hiánya: mintha nem állnának a rendelkezésünkre kidolgozott elvek, kicsiszolt formák, precíz meghatározások. A benyomás nagyon az, hogy a zsinat új terü-letre lépett, új eszközök nélkül. Egy szóval: nincs kéznél, de még kezdő formájában is alig létezik egy Társadalmi Problémák Teológiája. Minden probléma valahol tárgyalva van: filozófiában, morálisban, pszichológiában, etikában szétszórva és különböző szem-szögekbe beállítva, de hiányzik egyetlen egy nagy összefoglalás, kifejezetten dogmati-kai módszerekkel és eszközökkel végigvezetve. Ki kell dolgoznunk a földi élet kiértéke-lését az új technikai és gazdasági fejlődés befolyása alatt. A technika haladása, a kénye-lem növekedése, az automatizálás, az anyag felett való mind teljesebb uralom, a beteg-ségek legyőzése az embert egészen más perspektívába állítják az élet javaival és azok élvezésével szemben. A mai ember egyre jobban otthon kezdi magát érezni a földön, sorsának irányítására mind több és hatásosabb eszközöket hódít meg, és ez elérhető lesz lassan mindenki számára. Mind jobban hajlik metafizikai elmefuttatások helyett megfi-gyelésekre. Tapasztalatilag igazolható szabályokat keres. A társadalmak és kultúrák törvényszerű felépítése, struktúrája érdekli, ezeknek szerkezetét kutatja.

E meglátások, egyetemes méretekre kivetítve, jelentős problémává nőnek, amely-re ha nem adunk megfelelő teológiai választ, dogmatikánk egyéb tételei veszítenek meggyőző erejükből. Egy Társadalmi Teológia, minden előzetes megítélés szerint, két-ségtelenül a szocialista társadalmi rendszerek számára lesz kedvezőbb, mert ezek jelen-tenek ma fejlődést. „Az Isten előtt mindenki egyenlő” teológiai világkép bedolgozása dogmatikailag egy jogi-politikai világképbe, új színezetet adna annak a társadalmi rend-szernek, amelyet ma még ellenségesnek tartunk. Teológiai meglátásainkba be kell épí-tenünk a fejlődés gondolatát. Hogy ez mennyire benne van a kor levegőjében, mutatja az is, hogy az 1966 októberében Rómában megtartott teológiai kongresszuson az egyik

E meglátások, egyetemes méretekre kivetítve, jelentős problémává nőnek, amely-re ha nem adunk megfelelő teológiai választ, dogmatikánk egyéb tételei veszítenek meggyőző erejükből. Egy Társadalmi Teológia, minden előzetes megítélés szerint, két-ségtelenül a szocialista társadalmi rendszerek számára lesz kedvezőbb, mert ezek jelen-tenek ma fejlődést. „Az Isten előtt mindenki egyenlő” teológiai világkép bedolgozása dogmatikailag egy jogi-politikai világképbe, új színezetet adna annak a társadalmi rend-szernek, amelyet ma még ellenségesnek tartunk. Teológiai meglátásainkba be kell épí-tenünk a fejlődés gondolatát. Hogy ez mennyire benne van a kor levegőjében, mutatja az is, hogy az 1966 októberében Rómában megtartott teológiai kongresszuson az egyik