KOMOLY NEHÉZSÉGEK

Spanyol püspök felszólalása.

A spanyol forradalom idején Franco hadseregében volt tábori lelkész, s végig megőriz te hűségét a rendszer-rel szemben.

Két külön világ

Meglepetéssel töltött el francia püspöktársam felszólalása egy lehetséges, sőt szükséges együttélés megkísérléséről a kommunizmussal kapcsolatban. Elég volna, ha csak egyszerűen idézném azt a több mint fél tucat enciklikát és számtalan pápai nyilat-kozatot, amelyek XIII. Leó²⁶ óta napvilágot láttak, hogy elejét vegyek minden közele-désnek. Roma locuta, causa finita²⁷! Igaz, a kommunizmus azóta sokat változott nem-zetközi politikai vonalvezetésében, de abszolúte semmit belső lényegében, tehát az el-ítélések fennállnak. E változásoknak opportunista okait jól ismerjük, de nem felejtjük el azt sem, hogy ma épp oly ateista, mint volt a múlt század végén, s ma épp úgy üldözi papjainkat, híveinket, mint tegnap, és várhatólag holnap is üldözni fogja. Ilyen ellenfél-lel nincs mit tárgyalni, mert csak ő fog fellazítani bennünket s nem mi meggyőzni őket.

A kommunizmussal szemben vallott ortodox felfogásunkban nagy fordulatot je-lentett boldog-emlékű XXIII. János²⁸ pápa magatartása, aki nagy szívvel és nagy lélek-kel a kinyújtott kéz politikáját vette gyakorlatba. Akik azonban oly sokat vártak ettől a nagylelkűségtől, azok később keserűen csalódtak, mert a Pápa béketörekvései nem hoz-ták meg a várt eredményeket. Papjaink továbbra is börtönökben szenvednek a vasfüg-göny mögötti országokban, iskoláinkat nem adták vissza, és az egyházmegyék szabad diszponálási joga önmaga felett csaknem teljesen meg van bénítva. Tudom jól, hogy erre az ateista kommunista kormányok felelős vezetői azt válaszolják, hogy amíg a pa-pok politikai tevékenységet fejtenek ki, elitet szerveznek egy lehető fordulat számára lelki vezetés ürügye alatt, addig őrájuk is börtön vár, mint minden más országban ellen-kező előjellel, s addig teljes szabadságról szó sem lehet. A kommunistáknak ez a vak-merő monopol-igénye tesz bennünket örök ellenségükké, mert a politika szerves része az egész ember magatartásának, s így az egész emberrel együtt a politikája is a mi ha-táskörünkbe tartozik. Spanyolország büszkén mutatja be a világnak, hogy mily csodála-tos lelki eredményeket hoz létre az Egyház és az állam egysége. Az ateista kommuniz-must, minden idők legnagyobb veszélyét, az állam tartja ott nálunk vasfegyelemmel féken, ha kell börtönökkel is. Erre az önvédelemre a felforgatók ellen nemcsak joga van minden államnak, hanem kötelessége is.

Tehát igenis érvényben vannak a nagy enciklikák elítélései, s ezek kell hogy állás-foglalásunkat szabályozzák. Ezért tiltakozom minden új hang és új stílus ellen. A Popu-lorum progressio sem jelent változást, mert azzal, hogy szociális reformokra serkent bennünket, nem oldja fel a régi elítéléseket egy ellenséges rendszerrel szemben. A

26 XIII. Leó (sz. Gioacchino Pecci; 1810–1903) 1878–1903 között római pápa.

27 Róma szólott, a vita le van zárva.

28 XXIII. János (sz. Angelo Giuseppe Roncalli; 1881–1963) római pápa 1958–1963 között, a II. Vatikáni Zsinat összehívója

kommunizmus marad az, ami volt, még akkor is, ha mi látszólag átveszünk néhány gondolatot a programjából. A Populorum progressio nem a kommunizmust menti fel, hanem számunkra tűz ki elérendő célokat. Tehát a régi pápai nyilatkozatokhoz való hű-ség van veszélyben minden közeledési kísérlettel. Veszélyes fegyelem-lazulást jelentene eltérni XIII. Leó, XI. Piusz²⁹ és XII. Piusz ³⁰pápák világosan leszögezett nagy alapelvei-től. Hogyan tudjon hinni buzgó katolikus az enciklikák tanításaiban, ha rövid évtizedek elegendők ahhoz, hogy ami addig tilos volt, ma megengedett legyen?

Ezeken a diszciplináris szempontokon túl, nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a kommunizmus csak ott és akkor dialogizált velünk – a mi részünkről ez mindig privát vállalkozás maradt! –, amikor erre neki valami miatt szüksége volt. Most egy belső fe-szültség enyhítésére, most egy nemzetközi előny megszerzésére, majd hogy kedvező nyilatkozatokat könyvelhessen el önmagának, de sohasem a megbékélés belső vágyá-ból. Ő nem békére született, lényege az osztályharc, s mi az ő számára mindig csak egy osztály maradunk.

Egyet szívesen venne a kommunizmus: a beolvadásunkat, de ez lényegünk meg-szűnését jelentené. Komolyan csak akkor leszünk a kommunizmus számára szüksége-sek, ha nélkülünk veszélybe kerülne egész nemzetközi pozíciója egy keresztény tenger közepén; süllyedő ellenséges hajó megmentésére azonban sohasem fogunk vállalkozni.

Csodálkozom az előttem elhangzott felszólalás logikáján is: azért, mert egy reális ténnyel állunk szemben, ezért számolnunk kell vele, és le kell ülnünk tárgyalni. Ez op-portunizmus és nem logika. A katolikus Egyház nem engedheti meg magának azt, hogy a külső reális tényből induljon ki, és azokból vonjon le gyakorlati következtetéseket.

Tehát abból a tényből, hogy a marxista kommunizmus létezik, mondjuk úgy, épp olyan komoly realitással, mint mi katolikusok, nem következik semmi, aminek elvi jelentősé-ge volna. Számunkra az elvek a lényejelentősé-gesek, nekünk az elvekből kell kiindulnunk, és az azokból folyó következtetéseket alkalmaznunk az életre. És ha az élet olyan, hogy el-lentmond ezeknek a nagy és alapvető princípiumoknak, akkor ebből csak az következik, hogy a világ, sajnos, még messzebbre távolodott az Istentől, és nekünk a világot vissza kell térítenünk az Istenhez, és nem az Istent hozzá igazítanunk a világhoz.

Tudom, erre sokan azt mondják, hogy a múltban is alkalmazkodtunk a világhoz.

Én azt mondanám, hogy inkább megteremtettük magunk számára azt, mint például az egész középkort. Hogy rosszul teremtettük meg? Épp ez a vita tárgya. Én nem merném rossznak bélyegezni azt a középkort, amely a dómokat építette és annyi szentet adott.

Egy másik meggondolás, amely elparancsol bennünket a kapcsolatok felvételétől az, hogy a marxista világ lényegében ateista, ami sokkal rosszabb, mint volt a bálvány-imádó római pogányság. Mert annak a pogánynak mégis volt valamilyen istene, akit tisztelt és imádott, és a mi feladatunk csak az volt, hogy a hamis isten helyébe odaültes-sük az igaz Istent, azt, akit ismeretlenül is már eleve tiszteltek Szent Pálnak areopagi beszéde³¹ szerint; de ahol már hely sincsen egy bármilyen isten számára, ott meg sem hallgatnak bennünket, amikor mi az igaz vagy akár hamis istenről is beszélünk. Itt, saj-nos, nincs mit tárgyalnunk.

29 XI. Pius pápa (sz. Achille Ratti 1857–1939) a római katolikus egyház pápája 1922-től 1939-ig.

30 XII. Piusz pápa (sz. Eugenio Pacelli 1876 –1958) római pápa 1939–1958 között.

31 ApCsel 17, 22-33

Bár az ateizmusnak, már csak nevéből kifolyólag is, nincs istene, mégis számos jel arra mutat, hogy valóságos vallássá nőtte ki magát. Az, ami pótol valamit, mindig megőriz sokat a pótolandóból. Ez a lényege. Így az ateizmus is pótolni akarja a vallást, és ezért kell hogy sokat megőrizzen belőle. Meg is teszi. Eltanulta tőlünk a dogmák szükségességét, a kizárólagossági jogot, a velejáró könyvtilalommal és kitiltásokkal, amit mi exkommunikációnak neveztünk. Őeminenciája König³² kardinális, abból az alkalomból, hogy kinevezték a Nem-hívők Titkárságának elnökévé, a következő nyilat-kozatot tette: „A marxista ateizmus a hittagadás legveszedelmesebb formája, amely ed-dig csak megjelent a föld színén. A marxizmus valóságos ál-vallás, amelynek hivatalos tanrendszere láthatólag kikristályosodott.”³³ Túl fiatal ez az új vallás, hogysem belefá-radt volna a küzdelembe, s jönne megegyezést keresni. Ellenben taktikai fegyvertárában ott van a félrevezetés is, amellyel hol engedékeny, hol kegyetlenül következetes tud lenni.

Ha ők annyira „hívők” a saját tanításaikkal kapcsolatban, mint mi vagyunk a mi-enkben, akkor kell, hogy ők is elutasítsanak minden egyezkedést, amit én, a magunk részéről, ezennel meg is teszek. Az alapok legmélyén nemcsak egyszerűen ellenkezünk egymással, hanem kizárjuk egymást. Nemcsak a természetfölötti világ teljes elvetéséről van itt szó, hanem oly felfogásról, amely egész létformánkat érinti: a marxizmus felál-dozza az egyént a közért. Nálunk az egyén áll e világ központjában, s felettünk a min-dent átfogó Isten; náluk a közösség a minden, és nem fogadnak el istent maguk fölött, hanem csak a Jövőt maguk előtt. (Vö.: Garaudy³⁴ „La Moral Marxista”³⁵) Mi őket csak egy módon tudjuk elképzelni: mint az egy akolba visszatérő bárányokat; ők pedig min-ket másként nem láthatnak, mint a már eddig is idejét múlt babonát, amely a Jövőben, amely az övék, végleg el fog tűnni. Egy vallásnál az nem számít, hogy holnap-e vagy ezer év múlva. Aki a fejlődést vallja istenének, az ráér várni. Ők ráérnek, egész viselke-désük ezt mutatja. Annyira keresve a barátságukat mi meg azt mutatjuk ki, hogy nem érünk rá; vagyis bevalljuk a gyengeségünket.

Nem értek egyet azzal a megkülönböztetéssel sem, amelyik elválasztja a kommu-nizmus gazdasági programját az ateizmustól, mint ahogy próbálja meg valaki elválasz-tani a középkori feudalizmust az Egyháztól. Ha ez a különleges házasság bajt hozott valamikor az Egyházra, hát ugyanígy hozza a bajok tömegét a kommunista rendszerre is az ő külön házi ateizmusa. Mindkettőnek egy a bázisa: a legridegebb anyagelvűség; ez köti össze őket s ez választ el bennünket örökre tőlük.

Az a nagy újdonság a kommunizmusban, hogy lényegileg összekötötte az ideoló-giát a gazdasági rendszerrel, s úgy látja önmagát, hogy egész gazdasági rendszere csak ezeken az ideológiai alapokon tud megállni. Az anyag eretneksége ez, szemben a mi természetfölötti lelkiségünkkel. Tehát nem lehet egymáshoz semmi közünk.

Amiről eddig szólottam, az a kérdés elvi magasságokon való megítélése volt, mondhatnám úgy is: ideológiai síkon vitáztam. Azonban szálljunk le a hétköznapi élet

32 Franz König (1905– 2004) bíboros, 1956–1985 között bécsi érsek, 1965–1980: a Nem-hívők Titkársá-gának elnöke

33 Inform. Catól. Intern. 1965. 11. 22. [NT]

34 Roger Garaudy (1913–2012), francia író, neves marxista filozófus, az 1960-as és 70-es években a mar-xista–keresztény párbeszéd híve, idősebb korára katolizált, majd az iszlám követője lett.

35 Qu’est-ce que la morale marxiste?, Paris, Éditions Sociales, 1963

gyakorlatára. Az ideális kommunizmus talán lehet kellemes tárgyalófél, az eddigi dialó-gusok rendkívül szimpatikus és igen művelt kommunistákat mutattak be, de félek, hogy ezek csak kirakat-figurák, mert a vasfüggöny mögött létező, pártot, fegyelmet, rendőr-séget fenntartó kommunizmus egészen más arcot mutat. Maga a megtestesült türelmet-lenség. A marxizmus, amiben elítélte az egyházat, ugyanabban utánozta is, mert az élet rávitte a dolgok lényegében rejlő igazságok felismerésére: minden hódító eddig türel-metlen volt, és üldözte ellenfeleit, tehát ne is várjunk mást a kommunizmustól, legfel-jebb ügyesebb álarcot vagy pillanatnyi fegyverszünetet. Türelmes lesz majd, amikor megöregszik, és jönnek nálánál erősebbek. Amikor az újságok majd arról írnak, hogy a vasfüggöny mögött teljesen szabad a vallásgyakorlás, tudni fogjuk, hogy a kommuniz-mus feladta lényegét, és ha majd akkor leülünk tárgyalni velük, az nem a kommunizkommuniz-mus lesz, hanem az utódja. Addig azonban a marxizmus érdekterületén folyik tovább az Egyház üldözése. Az ateizmus a legteljesebb szabadságot élvezi, sőt komoly állami tá-mogatásban részesül. Ugyanakkor az egyházak szabadsága a minimumra van korlátoz-va: a püspökök senkit nem helyezhetnek át állami hatóságok engedélye nélkül, senkit nem vonhatnak felelősségre anélkül, hogy a fegyelmezetlenek ne találnának védelmet az illetékes állami közegek részéről. A papi utánpótlás súlyos válságban szenved; a szemináriumok csak a minimális szükségletek fedezésére elegendők. A katolikus sajtó, könyvkiadás állandóan papírhiány-nehézségekkel küzd, miközben az ateista kiadványok számára korlátlanok a lehetőségek. A hitoktatás meg van engedve azok számára, akik azt kifejezetten kérik, de ennek a kérésnek a kinyilvánítása valóságos hősiességet tételez fel, mert annyi oldalról lesz megostromolva. Az új püspökök kinevezése pedig csak megszilárdítja a helyzetet, mert csak olyanok jöhetnek számításba, a már kinevezett püspökök együttese csak olyan újakat jelölhet, akikről tudott dolog, hogy alkalmazkod-ni fognak. Fáj ezt így kimondanom, mert talán püspöktestvéreimet sértem meg vele, de tartozom az igazságnak.

Élesen meg kell különböztetnünk a „vallásszabadságot” és a „vallási liturgia sza-badságát”. Ez utóbbi meg van engedve, de ez még messze van az igazi vallásszabadság-tól, amely a szabad terjeszkedést, sajtót, közéleti tevékenységet is magába foglalja. Nem tehetek jobbat, mint hogy e kérdésben idézem az Ecclesiam suam enciklika szavait:

„Ezek azok az okok, amelyek arra kényszerítenek bennünket, hogy elítéljük az istenta-gadó ideológiai rendszereket (…) amelyek elnyomják az Egyházat, s amely rendszere-ket gyakran azonosítani szoktak gazdasági, szociális és politikai szisztémákkal, közöt-tük elsősorban az ateista kommunizmussal. Nyugodtan mondhatjuk, hogy nem mi va-gyunk azok, akik elítéljük őket, hanem maga a rendszer és azok az állami berendezke-dések, amelyek megszemélyesítik, mondanak ki ítéletet önmaguk felett. (…) A mi el-marasztalásunk velük szemben a valóságban inkább az áldozat panasztétele, semmint a bírónak ítélete."

Mindezen elgondolások után, ha még egyszer feltesszük a kérdést, hogy lehetsé-ges-e dialógus az Egyház és a kommunizmus között, azt kell válaszolnunk, hogy egy

„ideológiai együttélés” érdekében folytatott eszmecserét egyszerűen önellentmondó abszurdumnak tartok; még egy „fizikai együttélésről” sem lehet komolyan beszélni, mert akkor el kellene fogadnunk, hogy osztálytalan társadalomban éljünk, márpedig az Egyház hierarchikus felépítésű révén ezt soha nem helyeselheti. Egész múltunk az osz-tálytagozódásra épült föl, hogyan tagadhatnók meg egész 2000 éves történelmünket?

Őeminenciája Beran³⁶ bíboros is ily értelemben nyilatkozott egy esetleges dialógusról.

(Inform. Catól. Intern.³⁷ 1965.11.22.), pedig neki személyes tapasztalatai vannak a mar-xizmussal kapcsolatban. Az L’Osservatore Romano pedig (1966. április 2.) Frederico Alessandrini helyettes főszerkesztő megszövegezésében hangsúlyozza, hogy becsületes párbeszéd ott nem lehetséges, ahol mindkét részről fennáll a cselekvés elvekhez való igazodása.

Befejezésül szeretnék válaszolni azoknak, akik azt vetik a szemünkre, hogy mi olyasmit követelünk a kommunistáktól, amit magunk nem gyakoroltunk évszázadokig és még ma sem gyakorolunk ott, ahol az államhatalommal oly szoros egységben élünk, hogy az magáévá teszi érdekeinket. A mi érdekterületeinken sem neveznek ki olyan püspököt, aki nem felel meg az államhatalom igényeinek; sőt a főkegyúri jog gyakorlá-sa még többfelé gyakorlatban van, s így plébánosok áthelyezése sem tőlünk függ, ha-nem kegyurainktól. Kommunista propaganda kifejtése is tilos, vezetőik minduntalan börtönökben ülnek, rendőrségünk állandóan nyomoz röpiratok után. Mindez igaz, de nekünk isteni rendeltetésünk van a hitet és a jó erkölcsöket védeni híveink lelkében.

Nekünk kötelességünk a gonoszság ellen küzdenünk, s mi fel vagyunk készítve arra, hogy megmondjuk, ki a gonosz, ki nem. A gonoszságnak isteni jog alapján nincsen megengedve, hogy terjeszkedjen. Ennek az isteni jognak a következménye, hogy reánk kötelesség hárul, amely még a világi hatalmat is igénybe veheti, ha a gonoszság meg-akadályozásáról van szó. A tévedhetetlen Egyház ezt így gyakorolta évszázadokon át, s ezzel a szigorával fenn tudta tartani a hitet és a jó erkölcsöket.

Az még érthető és elfogadható, hiszen a zsinat már hozott is róla döntést, hogy az eltévedt protestáns testvérekkel megértést kell keresnünk, és megmutatnunk nekik a helyes utat, de a kommunizmus nem eltévedt bárány, hanem idegen farkas. A jó pásztor elmehet megkeresni az eltévedteket, hogy visszahozza őket az egy akolba, de nem me-het megkeresni a farkast, amelyik magát az aklot akarja megtámadni és lerombolni.

Bízzunk a gondviselésben, amely eddig is az Isten népének minden ellenségét megaláz-ta, s a XX. században sem fog bennünket elhagyni.

36 Josef Beran (1888 –1969) 1946-tól Prága érseke, 1951–63 között házi őrizetben, 1963-tól bíboros Ró-mában.

37 Inform. Catól. Intern.: „Informaciones Católicas Internacionales”: Mexikóban megjelenő spanyol vál-tozata volt az eredeti, Párizsban 1955-1988 között megjelent francia nyelvű „Informations catholiques internationales” (ICI) periodikának

Hindu püspök felszólalása.

Ősi brahman családból származva, már felnőtt ko-rában tért át katolikus hitre. Két világ tapasztalatait hord-ja a lelkében. Rómában végezte összes teológiai tanul-mányait.

Csak katolikusnak lenni

Előttem úgy tűnik fel, hogy az Egyház rendkívül nehéz helyzetben van, amikor egy ilyen nagy történelmi forrongás, korforduló idején döntenie kell, egyelőre még nem is arról, hogy ki mellé álljon, hanem csak arról, hogy mutathat-e szimpátiát vagy hal-vány megértést a régi rendszer új, halálos ellenségéi iránt. Alaposan a dolgok mélyére nézve nekem úgy tűnik, hogy ezeknek a komoly nehézségeknek nem annyira dogmati-kus vagy elvi forrásai vannak, mint inkább lélektani gátlásai. Ma két világ áll egymással szemben: a feudálkapitalista és a kommunista. Az Egyház az előbbivel relatív békében él, az utóbbit sokszor elítélte, s ma azt látja, hogy nem tekinthet el a vele való érintke-zéstől, amelyet eddig híveinek tételszerűen megtiltott. Ha közeledik hozzá, ellentmond önmagának, és főleg eddigi szövetségesei rosszallását, sőt haragját vonhatja magára. A nehéz dilemma nem ebben van, hanem abban a tényben, hogy mind a kettő egyformán idegen tőle. Senki eddig még nem tudta nekem bebizonyítani, hogy miért állhat az Egy-ház szoros összeköttetésben kapitalista berendezésű államokkal, és miért van elvileg kizárva, hogy együtt dolgozzon a kommunistákkal, amikor mindkettő formájában mate-rialista és tartalmában ateista. Az egyik épp olyan eretnekség, mint a másik, a különbség csak abban van, hogy a kapitalizmus a XIX. század, a kommunizmus pedig a XX. szá-zad nagy eretneksége. Az egyik a túlságos szabadsággal engedte meg a többség kizsák-mányolását, a másik viszont a túlságos korlátozással esik ugyanabba a hibába. A kapita-lizmus csak azért tűrte meg az Egyházat maga mellett és juttatott neki az élet javaiból, mert az Egyház szövetségese lett, beleépült e világi érdekszálaival, és nem is titokban, hanem nagyon is láthatóan. Ez sokkal jobban megfigyelhető messziről és kívülről. Most bontsa-e fel az Egyház ezt a szövetséget, amikor az egyik hajó nem süllyedt még el egé-szen és a másikat csak most bocsájtják vízre? Jól-rosszul még működik a kapitalizmus.

Már most álljon oda az ellenséges rendszer mellé? Nem lesz ez túl korai? És ha vár, nem lesz ez túl késő? Kényes helyzet. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a pénz na-gyobb ellensége az Egyháznak, mint az ateizmus, mert a pénz minden egyes embert külön-külön magához láncol, legyen az laikus vagy prelátus, magához láncol az ember ösztönös bírhatnámsága miatt, tehát egy természetes folyamaton keresztül; az ateizmust ellenben úgy kell külön bebizonyítani, hogy legyőzhesse az ember ösztönös vonzódását a misztikum, a titokzatos, a földöntúli felé. Az ateizmus azért tűnik fel nagyobb ellen-ségnek, mert nagy zajjal, propagandával közeledik, és még mindig csak ott tart, hogy az erőszakot is igénybe veszi; a pénz ellenben szótlanul furakodik az Isten és az ember közé, sőt meghagyja, hogy az ember bizonyos liturgiákra megszokásból eljárjon, de a lelket veszi el tőle, a kereszténység alapigazságait, mint a szegénység értékelését, a ter-mészetfölötti keresését, ezektől fosztja meg.

Sokszor élményszerűen úgy élem át a kereszténységet, s ilyenkor logikus érvekkel nem is rendelkezem, csak látom világos kozmovízióban, hogy a lényeg itt abban van, hogy nekünk CSAK keresztényeknek kellene lennünk, minden egyéb hozzáadás nélkül,

és nem törődve államformákkal, szociális fel- és alépítményekkel, a lelkek megtisztulá-sán kellene dolgoznunk. Ne államformák segítségét várjuk a lelkek gondozásához, de gondozzuk úgy a lelkeket, hogy azok teremtsék meg a maguk számra a legjobb állam-formát, s akkor ez az államforma a mi számunkra is a legjobb lesz. Persze ez évszáza-dos program, de mit csinált a kereszténység kétezer éven át? Kár volt a külső feltételek megteremtésére annyi energiát elpazarolni; ez a rengeteg energia kizárólag a belső épí-tésre fordítva ma már messze előbbre vitte volna a kereszténységet. Mivel a jelek szerint az emberiség ma már igencsak a vallások nélkül szándékszik államformát kiépíteni, most lenne a legalkalmasabb pillanat, erre a kizárólagos lelki munkára átállni. Időnk van hozzá, mert még néhány kétezer év előttünk áll. Ilyen perspektívákból nézve a kérdést, nem lehet probléma, hogy szóba állhatunk-e a kommunizmussal vagy sem. Minket csak

és nem törődve államformákkal, szociális fel- és alépítményekkel, a lelkek megtisztulá-sán kellene dolgoznunk. Ne államformák segítségét várjuk a lelkek gondozásához, de gondozzuk úgy a lelkeket, hogy azok teremtsék meg a maguk számra a legjobb állam-formát, s akkor ez az államforma a mi számunkra is a legjobb lesz. Persze ez évszáza-dos program, de mit csinált a kereszténység kétezer éven át? Kár volt a külső feltételek megteremtésére annyi energiát elpazarolni; ez a rengeteg energia kizárólag a belső épí-tésre fordítva ma már messze előbbre vitte volna a kereszténységet. Mivel a jelek szerint az emberiség ma már igencsak a vallások nélkül szándékszik államformát kiépíteni, most lenne a legalkalmasabb pillanat, erre a kizárólagos lelki munkára átállni. Időnk van hozzá, mert még néhány kétezer év előttünk áll. Ilyen perspektívákból nézve a kérdést, nem lehet probléma, hogy szóba állhatunk-e a kommunizmussal vagy sem. Minket csak