EGYETLEN ÁTFOGÓ TEKINTET

Német püspök felszólalása

Kiváló egyházjogász. A Codex Juris Canonici²³⁴ megreformálásán dolgozó bizottság egyik tagja. Az előző ülésszakok alkalmával is többször felszólalt, s minden esetben retorika nélkül a rideg tények és meghatározások tették szavait értékesekké.

Az Egyház és az Állam viszonya

Bevallom őszintén, hogy ezt az immár hosszúra nyúló vitát az Egyház és a kom-munizmus dialógusáról egészen különös figyelemmel ki sértem végig. Sok szempont került megvitatásra, néha talán túl éles is volt a hang. Súlyos igazságok, vádak hangzot-tak el, óhajok merültek fel, de valamit nagyon hiányoltam. A kommunizmus ma már nemcsak egyszerűen ideológia, egy a sok világnézet közül. Nem csak Marx Károly el-mélete átcsiszolva és felduzzasztva száz más szerző könyveivel. A kommunizmus ma reális tény, létező valóság, és ez a reális létezés az ÁLLAM formájában jelenik meg. A kommunizmust nem tárgyalhatjuk csak úgy, mint az istentagadás egy formáját, mint a materializmus egy modern változatát, mint az Egyház egy új ellenfelét, amely a Den-zinger²³⁵ kötetben előkelő helyet foglal el a sok száz, sőt ezer tévedés között. A kom-munizmus ma már elsősorban egy államforma, jogosan létező államforma, mert a forra-dalom lehet jogforrás. És mivel híveink milliói tagjai ennek az új államformának, enge-delmeskedni tartoznak neki, mert jogosan az ő államuk, vagy megfordítva a nézőpontot, jogosan állampolgárai ennek az új államformának, amelynek lehetnek tévedései, de nemcsak tévedésekből áll, hanem sok jogos követelésnek adott helyét és létezést. Ma nagyon sok országban, amelyik hevesen küzd a kommunizmus ellen, azért javult a sze-gény dolgozók helyzete, mert létezik egy jogszerűen fennálló, az Egyesül Nemzetek Szövetségébe felvett kommunista állam, sőt az államoknak már egész sorozata, és min-den jel szerint számuk még erősen nőni fog. Ettől nem kell megijedni, mert ha jogosan létezik, akkor jogosan gyarapodhat is. Amit nélkülöztem az elmúlt napok sok retoriká-val előadott felszólalásaiban, az a rideg áttekintése volt azoknak az alapelveknek, ame-lyek irányt szabnak a kommunizmushoz mint államhoz való viszonyunknak. Nem is a Vatikán[hoz fűződő] viszonyáról beszélek, mert az vagy létezik, vagy nem. Ez diplomá-cia kérdése. De gondolok arra a viszonyra, amely a hívek millióinak a lelkében feszül.

És főleg gondolok arra a magatartásra, amely kell, hogy vezesse a kommunista állam-ban élő papjainkat, akik egy jogosan létező államállam-ban jogokat és kötelességeket élvező állampolgárok. Nem lehet hagyni, hogy mindegyik a maga szenvedélyes vagy szenve-dély-mentes temperamentuma szerint viselkedjék, „hőssé” legyen vagy „árulóvá” asze-rint, hogy melyik oldalról nézzük őket. Mert ne felejtsük el, hogy ha jogosan létezik az

234 Egyházi Törvényköny

235 Heinrich Joseph Dominicus Denzinger (1819–1883) német katolikus teológus, dogmatikus és dogma-történész. Fő műve az „Enchiridion Symbolorum”: az egyház tanítóhivatali dokumentumainak gyűjtemé-nye. Ez a mű (illetve újabb, bővített kiadásai) a teológiával foglalkozók nélkülözhetetlen forrásműve, amit röviden csak „Denzinger”-ként emlegetnek.

a kommunista állam, akkor jogosan követel hűséget is alattvalóitól. A kommunista ál-lamok ellenséges magatartása papjainkkal szemben sokszor motiválást talált egyes fő-papok nagyon merev magatartásában vagy lelkes papjaink igyekezetében, átmenteni a hit tételeihez nem tartozó társadalmi kereteket és évszázados szokásokat, amelyeknek egy másik államformában törvényerejük volt, de a forradalom ma másokkal pótolta azokat. Ilyen változás gyakran fordult már elő a történelemben. Isten szolgáinak nem szabad annyira egy határozott társadalmi forma szolgáivá lenni, hogy az Isten ügyét veszélyeztessék e világi ügyekért.

Hogyha a kommunizmussal így állunk szemben, akkor egészen helyén való, hogy végigtekintsünk azokon az alapelveken, amellyel az Egyház és az Állam viszonyát sza-bályozzák, minden tekintet nélkül arra, hogy milyen államról van szó, kapitalista állam-ról vagy kommunistáállam-ról. Megismerhetjük ezeket az alapelveket, ha kielemezzük mind-kettőnek, az Államnak és az Egyháznak céljait és eszközeit.

Az Állam célja a közjó. Az Állam egy meghatározott területen élő embereket fog egyetlen egységbe, és azok megbízásából felelős a közjó megteremtéséért, vagyis hogy a közviszonyok olyanok legyenek, hogy minden ember ezen a közösségen belül béké-ben, igazságosságban, gazdasági és kulturális jólétben éljen és fejlődjön. Ez a közjó az emberre vonatkozóan teljes és maradéktalan, e világi életére vonatkozik és teljesen az állam kezére van bízva.

Rendkívül fontos tudnunk és szem előtt tartanunk, hogy a közjó megteremtésében az Államnak teljes önrendelkezési joga van, és senkinek sincs se alá-, se mellérendelve.

A Nemzetek Szövetsége lesz majd egy későbbi fejlődési fokán egy olyan szervezet, amelynek bizonyos esetekben lesz beleszólása ebbe a szuverén önrendelkezésbe, de addig, amíg egy túlerős nemzet engedelmes szócsöve, addig nagyon kétséges jogi hely-zete és teljesen illuzórikus reális rendelkezési hatalma.

A közjó megteremtése az Állam felelőssége, és más nem szólhat bele. Megvan a maga hatalma, hogy ezt végre is hajtsa.

Viszont ez a hatalom csak a közjóra van leszűkítve. Ha ezen kívül másba is bele-avatkozik, túllépte határait. Ami nem érinti a közjót, abba direkte nincs beleszólása. Két példát hozok: semmi köze az Államnak ahhoz, hogy én a szabadidőmben sakkozom vagy sétálni megyek. És ahhoz sincs semmi köze, hogy járok-e misére vagy sem. Ha az Állam annyira hangsúlyozza, az Egyház régi nagy világi hatalmára gondolva, hogy a vallás magánügy, akkor vegye is annak, és ha a vallásos emberek egyébként nem árta-nak a közjóárta-nak és teljesítik állampolgári kötelességeiket, akkor hagyja őket teljesen békében, amikor a maguk módja szerint a vallást gyakorolni akarják, és ne támasszon akadályokat, sokkal inkább, mint ahogy a sakkozást sem tiltja el senkinek.

Az Állam mellett és nem vele szemben, ott van az Egyház. Célja az emberi közös-séget az Isten felé vezetni. Ezen a területen független, és nincs az Állam alá rendelve. A természetfölötti célok elérésében – és csak ezekben! – saját célja, saját felelőssége és saját önrendelkezése van.

Ezekből a szabatosan körülhatárolt célokból a következő elveket lehet levonni: az Államnak van indirekt hatalmi jogköre a vallásos megnyilvánulások területén. Ez az, amit nagyon sokszor az egyháziak nem akarnak elfogadni, pedig a körülhatárolt

célok-ból logikusan következik. Ha a vallást vagy a vallásos megnyilvánulásokat a földi közjó ellen használják fel, akkor az Állam joggal beleszólhat, ellenőrizhet és eltilthat mindent, ami a közjó ellen van. Így kontrollálhat és betilthat vallásos gyülekezeteket, ahol állam-ellenes politikát folytatnak, lázítanak vagy szervezkednek. Ennél a pontnál rendkívül fontos a „közjó” fogalmának a meghatározása. Hogy mi a köznek a java, azt egyedül az állam szabja meg, s ebben csak az isteni törvények jelentenek a számára gátat. Hogy az Állam a királyságot tartja-e önmaga számára közjónak vagy a köztársaságot, azt nem az Egyház szabja meg neki, hanem ő saját maga, tehát ha az Állam úgy döntött, hogy ő ezentúl nem királyság, hanem köztársaság akar lenni, akkor az Egyház papjai nem szer-vezkedhetnek a királyság visszaállítására, pedig nem egy helyen ezen a ponton bukott el az Egyház sorsa. Az is teljesen az Államtól függ, hogy ő a termelő javakat közösségi alapon akarja-e fenntartani vagy pedig feudál-kapitalista alapon. Erre vonatkozóan nin-csenek isteni törvények, tehát az egyháziaknak bele kell törődniük, hogy ezentúl nem lesznek sem ők, sem pedig mások több ezer holdas nagybirtokosok, és nem kockáztat-hatják az Egyház sorsát azzal, hogy ebben a teljesen e világi ügyben tevékenyen részt vegyenek az állami akarattal szemben. Itt e pontban is súlyos hibákat követtek ki egyhá-zi személyek a közelmúltban.

Ugyanekkor le kell szögeznünk azt is, hogy az államnak sincsen joga beleszólni a vallásba vallásos motívumok alapján. Tehát nem tilthat be egy vallásos gyülekezetei azon az alapon, hogy „nincs Isten”, mert ennek az eldöntése egyáltalán nem tartozik az államra. Az Állam nem szólhat bele, hogy melyik istentisztelet a helyes és melyik nem, ha ezt vallásos nézetek alapján akarja eldönteni. Tehát az elvet így szövegezhetjük meg:

az Állam indirekt beleszólhat a felekezetek életébe, ha politikára használják fel a vallást, de vallásos alapon nem szólhat bele. A kommunista államok gyakran követtek el jogsér-tést ebben a pontban, szinte vallásos jellegű ateizmusuk miatt.

Most nézzük azt, hogy az Egyháznak mennyi köze van a „közjóhoz”, amely első-sorban az Állam kizárólagos területe. Itt le kell szögeznünk, hogy az Isten felé csak az emberek szolgálatán keresztül lehet eljutni; az emberek szolgálata azonban lényegében egyenlő a „közjóval”. Ez a jogi alapja annak, hogy az egyháznak, bár a célja túlvilági, mégis van joga beleszólni a földi életformákba is. Fontos már csak az, hogy ezt megfe-lelően körülhatároljuk. Okosan kell ezt megszövegeznünk, mert itt az Egyház oly terüle-ten mozog, ami nem a sajátja; sok súrlódás elkerülhető, ha helyesen fogalmazzuk meg a kérdéseket.

A hivatalos Egyház működése elsősorban is nem „hatalmi” befolyás az embersze-retet és emberszolgálat területén, vagyis a közjó területén, hanem „prófétai”. Azért használtam ezt a szót, mert hangsúlyozni akartam, hogy az Egyház nem rendelkezik, nem parancsol ezen a területen, hanem úgy viselkedik, mint a próféták: beszél, meg-mondja az igazságot, megvilágítja a napi eseményeket egy távoli horizont látószögéből.

A prófétai befolyás nem diktatórikus, hanem a saját erejénél fogva hat: az igazságot prédikálva az emberek belátják, hogy amit az Egyház mond, az igaz, és utána már a saját eszük szerint és a saját felelősségükre megvalósítják vagy nem valósítják meg, amit a próféta mondott. Az igazság meghallgatása és megtevése már az ő dolguk és az ő egyéni felelősségük, nem az Egyház kötelessége, mert ez parancsuralmat jelentene, ami a történelem nem egy szakaszában gyakorlatban volt: az Egyház világi ereje elsöpörte azokat, akik nem úgy éltek, amint ő azt prédikációiban megkövetelte. Az Egyháznak nincs karhatalomhoz joga, az embereket [erővel] Istenhez vezetni. Nem szükséges újra

hangsúlyoznom, hogy éppen így az Államnak sincsen joga állampolgárait az Istenhez vezető útról karhatalommal visszatartani.

Egyszóval, az Egyház azzal a világossággal, amelyet az örök igazságokból és az Istenhez való orientációjából nyer, megvilágítja a földi valóságokat, és ez inspirálja az embereket, hogy mit tegyenek ők is vallási motívumok alapján a közjóért. Mert a közjó a felebaráti szeretet egyik megfogalmazása. Ez lehet néha kellemetlen szerep az Állam számára, amikor [az Egyház] olyan igazságot mond ki, amelyet az Állam nem akar meghallgatni, de sokkal inkább föltételezhető, hogy ez komoly nagy segítség az Állam számára, mert igazi közjó csak egy van, amit a természetes élet és a természetfölötti élet is egyformán megkövetel.

Ha mindezeket az elveket, amelyeket eddig a hivatalos Egyházra alkalmaztunk, rávetítjük az egyes hívekre magukra, azt kell leszögeznünk, hogy bennük mind a két szerep egyszerre él.

A haza polgárai ugyanakkor, amikor az örök hazának is honpolgárai. Ennek elle-nére nem szabad összekeverniük a szerepeket. A hívő inspirálja magát az örök igazsá-gokból, a prédikációkból és a Bibliából, és erőt merít, hogy másokért dolgozzon, hogy a közjóért együttműködjék az Állammal. De amikor megjelenik az emberszolgálat és a közjó területén, akkor nem úgy lép fel mint hívő, hanem mint honpolgár és nem hivat-kozhat vallásos érvekre, mert őt a vallás arra nevelte, hogy jó honpolgár legyen és dol-gozzon a közjóért, mert ezzel is közelebb jut az örök élet megnyeréséhez. Az Egyház megnevelte őt, hogy most már önállóan működjék, mint jó honpolgár.

Így nem léphet fel súrlódás az Egyház és az Állam között. Mindegyik a maga cél-jáért dolgozik, és tiszteletben tartja a másik sajátos területét. A jog az, amelyet minden államnak tiszteletben kell tartania mindenkivel szemben, akkor fogják csak az ő jogait is tiszteletben tartani. Áll ez a vallások látható képviselői, az Egyház és a felekezetek szervezeteire vonatkozóan. A dialógus legelső követelménye ezeket a jogokat és köte-lességeket világosan körülhatárolni, az érzelmi áthangolódást az idő majd meghozza magától. Még túl fiatal a nagy átfordulás, hogysem zökkenő nélkül mehetne végbe. Még kevés is a súrlódás ahhoz [képest], hogy oly nagy változásnak vagyunk a szereplő sze-mélyei. Ne felejtsük el, hogy a kommunizmus már nem mint ideológia és nem mint ate-izmus áll velünk szemben, hanem mint önálló és megszilárdult állam új házigazdánk és szállásadónk. Ezek történelmi tények, amellyel nem számolni, végzetes rövidlátás vol-na. Egy ember még be tud menekülni egy idegen nagykövetség védelme alá, de hol van az a követség, ahova maga az egész Egyház be tudna vonulni. Itt nincs [más] kiút: le kell ülnünk és tárgyalnunk kell.

Skandináv püspök felszólalása

Egyszerű, közvetlen ember. XXIII. János pápa is-merte és nagyra becsülte őt. A nagy pápa emelte ki egy kis vidéki szemináriumból, ahol spirituális volt, és tette meg püspökké. A zsinat egész ideje alatt ez volt az egyet-len felszólalása.

Egyszerű gondolatok a kommunizmus múltjáról, jelenéről

Az Egyház és a kommunizmus viszonyának lehetőségeit már több mint egy hete vitatjuk. Nekem úgy tűnik fel, hogy sokkal egyszerűbb ez az egész kérdés, mint aho-gyan azt legtöbben tudományos felkészültséggel tárgyalták, megvilágítva teológiai, fi-lozófiai, szociológiai és még más szempontok szerint. Én csak néhány leegyszerűsített gondolattal szeretnék hozzájárulni a tétel megvilágításához.

Az egész kommunizmus, ahogyan én látom, a fejlődés belső kényszeréből fakad-va, önmagától indult el, és épp ezért első perctől kezdve nem lehetett feltartóztatni. Ma sem lehet. Ezt észre kellett volna venniük az akkori egyházi vezetőknek és a maiaknak is. Marx és Engels és a többiek szerepe teljesen akcidentális volt: ha ők nem jöttek vol-na, jött volna más. Az emberiség fejlődésének egy földrengése, vulkanikus kitörése volt a munkásság megmozdulása, Az igazságtalanságok felgyűltek és annyira rendszerré váltak, vagy egyszerűen, mindig is azok voltak, hogy a mérték végül betelt. Végérvé-nyesen betelt, nem volt tovább! Ilyen esetekben az egész emberiség mindig egy-egy nagy lépést tesz előre. Ezt a jelenlegi nagy lépést elneveztük kommunizmusnak.

Magatartásunkat vele szemben úgy határozhatjuk meg, ha kielemezzük belső lé-nyegét. Ezt a belső lényeget pedig könnyű megtalálnunk. Azt kell csak megnéznünk, hogy mi volt az, aminek a megléte és aminek a hiánya ezt a vulkánkitörést előidézte.

Kétségtelen, hogy az emberiség óriási többségének a nyomora volt a mozgató erő. Hi-ányzott az emberiség nagy többségének szociálisan igazságos elhelyezkedése a többi rétegek között. Ennek a megoldása levezette volna a feszültségeket. Megoldása azonban erre a nagy problémára senkinek sem volt: a vezető rétegnek nem is lehetett, mert senki sem fog önmaga ellen dolgozni; a humanisták csak az értelmiséggel foglalkoztak; az Egyháznak pedig lett volna ugyan megoldása, amely be is vált évszázadokon keresztül:

evangéliumi türelem itt a földön és jutalom odaát a másvilágon, de az történt, hogy az emberek türelme elfogyott és a hite elveszett. Eredményét ott nézegethetjük az úgyne-vezett „vasfüggöny” mögött.

Helyes magatartásunk tehát ezzel a történelmi földrengéssel kapcsolatban csak egy lehetett volna: megérteni és támogatni az immár beérett igényeket, vagyis elősegí-teni a munkásréteg fölemelkedését a többiek közé, ami természetesen egyben ősi privi-légiumok megnyirbálását is jelentette volna. Ezt mint kötelességet nem ismertük föl, s ezzel az egész nagy megmozdulás vezetése mind a mai napig mások kezébe ment át.

Minden forradalom negatív jellegű. Lényege, hogy romboljon. Tömegeket nem lehet megmozdítani arra, hogy gyerünk, építsük újjá az országot, ellenben igenis neki-lódul, ha ki lehet irtani egy társadalmi réteget, és el lehet venni tőle mindent. Ez a

rom-bolás azonban nemcsak valami negatívum, mert ott van benne a pozitív elem is, a re-mény, hogy ezek után jön majd az új világ felépítése, az új helyzet összes új előnyeivel.

Egy nélkülünk elindult ily óriási megmozdulásba nem lehet bekapcsolódni addig, amíg az a rombolás korszakában él; meg kell várni a pozitív időszakot, a „megbékélés”

fázisát. A klasszikus kommunizmus lényegében elérkezett idáig. Nem szívesen haszná-lom a következő kifejezést, mert sértés van benne, de Nyugaton használják: a kommu-nizmus szalonképessé lett. Inkább úgy mondanám, hogy kifutotta az első periódusát, a romok eltakarítását, és már az új házak tetejét cserepezik. Már mehetünk téglát adogat-ni.

Közben a kommunizmus is jelentős kopásokon megy keresztül, aminek egyik utolsó állomása az, hogy (1967 augusztusában) a „Komszomolszkaja Pravda” egyik számában felszólal²³⁶ egy A. Ayazeva nevezetű valaki az istenhit mellett, és a szerkesz-tő, V. Kokasinszkij²³⁷, válaszában nyugodt hangon száll vitába a cikkíróval, elhagyva az előzőleg divatos kirohanásokat. Az Inform. Catól. Intern. 1967. május 7-i számában hasábokon keresztül sorolja fel a hasonló kedvező jelenségeket. Igen sok katolikus he-ves tiltakozása ellenére, épp olyan sok – ha nem több – katolikus nyugodtan keresi a modus convivendi lehetőségét a kommunizmussal. Végeredményben, mondják ők, ha nem is urai a kommunisták az egész világnak, de a fele már az övék, s mi nem korlátoz-hatjuk magunkat, egyetemes küldetésünk megcsonkítása nélkül, csak a fél világra. A teoretikus bölcsességgel szemben ez a praktikus bölcsesség, amely mindig jellemezte végső fokon az Egyházat.

Maga az a tény, hogy itt vagyunk együtt a 2. vatikáni zsinaton, azt mutatja, hogy a világ nagyot, igen nagyot fordult. Ha nem lenne így, nem lett volna égetően szükség a zsinatra. Azonban ez az igen nagy fordulat nincs kellőleg képviselve sem a liturgia re-formjaival, sem a püspöki kollégium felállításával, hanem elsősorban a nagyvilághoz való viszonyunk rendezésével. De hogyan akarnánk mi rendezni viszonyunkat a nagyvi-lággal, kihagyva a kommunizmust, mikor lassan velük lesz tele az egész világ.

Ez a lecke, amelyet a XX. század számunkra felad. Helyes megoldásától függ a XXI. század.

Tőlünk teljesen függetlenül most folyik a nagy politikai egyensúly-változás is.

Már hárman vannak a legelső helyen: az Egyesült Államok, Oroszország és Kína. A harmadik odaállása végleg fel fog borítani ezen a világon mindent, ami régi. És erre a harmadik nagyhatalomra is áll az, amit felszólalásom elején mondottam: most van fej-lődése negatív fázisában. Amikor majd átlendül a pozitív oldalra, nem kétséges, hogy hová fog állni.

A dialógus folytatására szükség van.

236 Olvasói levél formájában

237 Vlagyimir Konsztantinovics Kokasinszkij (Владимир Константинович Кокашинский) az 1960-80-as évek ismert szovjet újságírója, többek között a Komszomolszkaja Pravda és a Lityeraturnaja Gazeta munkatársa.

BIBLIOGRÁFIA:

ALTIZER, Thomas J: Radical theology and the death of God. Bobbs-Merrill, Indiano-polis, 1966.

ANCEL, Alfred: Cinque anni con gli operai. Vallecchi, Florenzia, 1963.

ANDREU, Pierre: Grandeza y errores de los curas obreros. Leviatan, Buenos Aires, 1956.

BALTHASAR, Urs von: Wer ist ein Christ? Benzinger. Einsiedeln. 1965.

BEA, Augustin: Der Weg zur Einheit nach dem Konzil. Herder, Freiburg, Basel, Wien, 1966.

BENEGAS LYNCH, Alberto: Teoría y práctica de la libertad. Centro de Difusión de la Economia Libre. Buenos Aires 1959.

BERNE, Louis: L'élan Jociste. S.P.E.S. Paris. 1939.

BIGO, Pierre SJ Marxisme et humanisme : introduction à l'oeuvre économique de Karl Marx. P.Ü.F. Paris.1953.

BOUYER, Louis: ¿Humano o cristiano? Antinomias de un humanismo cristiano. Sigu-eme, Buenos Aires, 1966.

BUTTERFIELD, Herbert: El Cristianismo y la Historia. Ediciones Carlos Lohlé, Bue-nos Aires . 1966.

CAMUS, Albert, El mito de Sísifo. Losada. Buenos Aires. 1959.

CAPORALES, Rock SJ: Vaticano II: El último de los Concílios. Nova Terra.

CAPORALES, Rock SJ: Vaticano II: El último de los Concílios. Nova Terra.