A DIALÓGUSOK TÖRTÉNETE

Belga püspök felszólalása

A német megszállás idején rendkívül bátran visel-kedett. Koncentrációs táborokban nevelődött hozzá az élethez. A protestánsok felé való közeledésnek mindig támogatója volt.

Tiltakozó távirattól barátságos találkozóig

Az előttem felszólaló püspöktársaim úgy beszéltek a kommunistákkal való dialó-gusról, mint valami nagyon szükséges vagy épp ellenkezőleg, nagyon elkerülendő jövő eseményről. Most kissé zavarban vagyok: hát püspöktársaim nem tudják azt, hogy e dialógusnak már komoly múltja van? Azokat még megértem, akik mellette szólaltak fel, mert a kapcsolatok elmélyítése érdekében lehet felhozni újabb szempontokat és érveket, de elítélni olyasmit, aminek már valóságos történelmi fejlődése van, sokat ígérő bonta-kozása és előzőleg soha nem remélt eredményei, ilyesmi ellen hadakozni csak egészen rideg elfogultsággal lehet. Ez pedig méltatlan hozzánk.

Az érintkezésnek oly gazdag története áll előttünk, hogy én nem is tárgyalom, csak a hivatalos találkozásokat, másokra hagyva, hogy bemutassák az utóbbi évek párat-lanul érdekes konferenciáit Kölnben, Salzburgban, Herrenchiemseeben és Marien-badban.

A dialógus nagyon rövid szavakkal és igen szomorúan kezdődött. Amikor XIV.

Benedek pápa 1919 áprilisában elküldte tiltakozó táviratát Leninnek az egyházüldözé-sek megszüntetése érdekében, és csak Csicserintől⁹¹ kapott egy nagyon kurta kis vá-laszt, amely nélkülözte a megszokott diplomáciai simaságokat, senki sem hitte volna, hogy rövid 48 év múlva VI. Pál pápa dolgozószobája ajtajában állva fogadja majd a mosolyogva belépő Nyikolaj Podgornij⁹² szovjet államelnököt. 1919-ben minden buzgó és hívő katolikus azt hitte, hogy a szovjet forradalom csak egy borzalmas erdőtűz, ame-lyet majd lokalizálnak, és miután kialudt, jó példa lehet arra, hogy az emberi gonoszsá-got az isteni gondviselés sohasem engedi végleg elharapózni. Viszont a túlsó oldalon is minden buzgó és hívő kommunista azt hitte, hogy az egész világot lángba fogják boríta-ni, s ebben a nagy tűzben az Egyház lesz az első, amelyik elhamvad.

A dialógust, ha lehet egyáltalán ennek nevezni ebben az állapotában, XI. Piusz pápa folytatta, aki 1922 májusában Mons. Pizzardo-t⁹³, az államtitkárság helyettes veze-tőjét (azóta bíboros) küldötte Genfbe, ahol akkor a Szovjetunió Népszövetségbe való felvételét tárgyalták. Mons. Pizzardo egy emlékiratot tett le az asztalra, amely a

91 Georgij Vasziljevics Csicserin, oroszul: Гео́ ргий (Ю́рий) Васи́льевич Чиче́рин (1872 – 1936) marxis-ta forradalmár, szovjet politikus, 1918 márciusától 1930-ig a Szovjetunió külügyi népbiztosa.

92 Nyikolaj Podgornij, oroszul: Николай Викторович Подгорный (1903-1983) ukrán származású szov-jet politikus, 1965-tő 1977-ig szovszov-jet államfő. 1967-ben VI. Pál pápa fogadta a Vatikánban.

93 Giuseppe Pizzardo bíboros (1877-1970) olasz bíboros, diplomata, 1920-tól Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjában altitkár, majd 1929-től titkár.

székkel diplomáciai kapcsolatokat fenntartó nemzetekhez szólt. Három feltétel teljesíté-sét kérte a Szentszék a Szovjetuniótól, amely nélkül nem lesz fölvehető a tagállamok közé. Az első kettő „minden orosz és külföldi állampolgár teljes lelkiismereti szabadsá-ga'’ és „a vallásos istentiszteletek magán- és nyilvános gyakorlásának joga” volt. A harmadik záradék az Egyház vallásos jellegű birtoktárgyainak visszaadását kérte.

Ezek után hosszú hallgatás állott be, amelynek szomorú csendjét csak időnként verték fel a pápai enciklikák kemény szavai, amelyek elítélték a szovjet területeken közben kibontakozott rendszeres egyházüldözést.

A második világháború a Szovjetuniót a Szövetségesek oldalára sodorta, és a szörnyű vérfürdőből fél Európát megszállva tartó győztes nagyhatalomként került ki.

Már nem lehetett nem tárgyalni vele. XII. Piusz pápa egy magyar jezsuita páter sugal-mazására, egyelőre bizalmas jellegű érdeklődések alakjában, felvette az orosz kommu-nistákkal a kapcsolatokat. A Páter magától Őszentségétől és az akkor még államtitkár Mons. Montinitől kapta meg személyesen az utasításokat, amelyek értelmében 1945 és 1946-ban négyszer volt Magyarországon tárgyalni egy lehető modus vivendiről, már akkor használva ezt a kifejezést. A tárgyalások formális dialógusok alakját öltötték, és pozitív reményeket támasztottak. Mindszenty bíboros azonban bízott egy egészen közeli harmadik világháborúban, amely a Szovjetuniót meg fogja semmisíteni, s ezért a legme-revebb szembefordulás politikáját tartotta egyedül helyesnek; ennek értelmében határo-zottan követelte Őszentségétől, hogy a jezsuita pátertől vonja vissza megbízatását, ami meg is történt, s a pátert szemináriumi spirituálisnak Uruguayba parancsolták.⁹⁴ Hogy a kommunista vezetők mily komolyan vették egy modus vivendi lehetőségét, az mutatja a legjobban, hogy a megkezdett tárgyalásoknak ez a drasztikus és egyoldalú megszakítása sem vette el kedvüket és bizalmukat, mert a következőkben ők voltak azok, akik emberi gesztusokon keresztül a közeledés újabb lépéseit megtették.

1956 augusztusában, teljesen váratlanul, a Szovjetunió hivatalosan megküldte a Szentszéknek a leszerelésre vonatkozó egyik memorandumának másolatát.

1958 januárjában maga Andrej Gromiko⁹⁵ állapította meg, hogy a békéért való küzdelem összekötő kapocs az Egyház és a kommunizmus között. 1962 szeptemberében az akkor még miniszterelnök Nyikita Hruscsov⁹⁶ nyíltan támogatja XXIII. János pápa nyilatkozatát a kubai kérdéssel kapcsolatban. Ugyanezen év novemberében Hruscsov hivatalosan gratulál XXIII. János pápa születésnapja alkalmából, és 1965 márciusában Őszentsége magánkihallgatáson fogadja Alekszej Adzsubejt, az Izvesztyia főszerkesztő-jét, feleségével együtt, aki Hruscsov leánya, és szívélyes társalgás fejlődik ki közöttük.

Egy hónapra e látogatás után megjelent a Pacem in terris, amely új korszakot nyi-tott meg. Első eredménye magának az enciklikának egy soha nem remélt fogadtatása volt a szovjet sajtó részéről, amelyik így bizonyságot tett arról, hogy a jó szándék és a mondanivalók hangja reménytelen helyzeteken is változtatni tud. A dialógus mindkét

94A jelen könyv szerzője volt ez a jezsuita páter. [NT]

95 Andrej Andrejevics Gromiko (oroszul: Андрей Андреевич Громыко; 1909–1989) szovjet közgazdász, diplomata és politikus, 1957-től 1985-ig Szovjetunió külügyminisztere

96 Nyikita Szergejevics Hruscsov (oroszul Ники́ та Серге́евич Хрущёв; 1894 – 1971) szovjet kommunis-ta politikus. Sztálin halála után, 1953-tól 1964-ig a Szovjetunió Kommuniskommunis-ta Pártja első titkára (a párt vezetője), 1958 és 1964 között pedig egyúttal a Minisztertanács elnöke (kormányfő).

részről el lett fogadva. Ezek után természetes volt, hogy még ebben az évben a Szovjet kiküldöttei támogatták a Pápának kitüntetését a Balzan-díjjal⁹⁷.

Most egymást követtek a kölcsönös gesztusok: VI. Pál pápa csatlakozott a Szovjet tiltakozásához a vietnami háború ellen; viszont a kommunisták szabadon eresztették Beran⁹⁸ és Szlipij⁹⁹ főpapokat. Ugyanezt a szabadságot Mindszenty bíborosnak is fel-ajánlották, amely ténnyel a menedékjog további igénybevétele elvesztette értelmét, de a bíboros továbbra is az amerikai követségen, a számára fenntartott lakásban kívánt ma-radni, visszautasítva Őszentsége többszöri felszólítását, hogy jöjjön Rómába.

1964 januárjában már katolikusok mennek részt venni a marxisták Lyonban ren-dezett egyhetes megbeszélésére, s igyekeznek nem félremagyarázni a másik gondolatait.

Viszonzásul a következő évben a marxisták jelennek meg a kiváló és nagy tekintélyű Roger Garaudy vezetésével a francia katolikus értelmiség kongresszusán, s keresnek új szavakat a másik fél megértésére.

Közben 1964 augusztusában nyilvánosságra került Palmiro Togliatti¹⁰⁰ politikai végrendelete. Az olasz kommunista párt nagy vezető alakja, halála alkalmából új életet akart elvtársaira örökségként hagyni, s ezért az Egyház felé egy megértőbb politikát ajánlott, és főleg a vallásszabadság tiszteletben tartását hangsúlyozta ki.

Luigi Longo¹⁰¹, az olasz kommunista párt új főtitkára folytatja elődje elgondolása-it, és a XI. pártkongresszuson kifejti: „Mindig visszautasítottunk bármiféle kísérletet, amely ideológiai alapon való közeledést akart volna előmozdítani katolikusok és kom-munisták között. Egy ilyen megegyezés egyszerűen lehetetlen. Ellenben (…) szükséges megvizsgálnunk a lehetőségét és alkalmas pillanatát annak, hogy kölcsönösen megért-sük egymást, és kölcsönösen elismerjük egymás értékeit, amiből majd következhetik egy megegyezés a külső célok elérésére, amennyiben ezek szükségesek és nélkülözhe-tetlenek az egész emberiség javára."

Az Egyház hivatalos kifejezései is a kommunizmussal kapcsolatban új köntösbe öltöztek, az Ecclesiam suam enciklikából csak egyesek próbálták a kommunizmus elíté-lését kiolvasni, de a valóság az, amelyet későbbi zsinati események, a nyílt elítélés fölé-nyes leszavazása világosan igazoltak, hogy csak az ateizmus van benne elítélve. Ez pe-dig egészen természetes. A kommunizmus mint társadalmi-gazdasági szervezet ezzel szabadjára lett engedve. „Az Egyház el van merülve az emberiségben, annak egy részét alkotja. (…) Mindenki tudja, hogy a jelen időkben az emberiség nagy átalakulásokon és változásokon megy keresztül, fejlődésben van, amely nemcsak külső életformáját vál-toztatják meg alapjaiban, hanem gondolatvilágát is. Gondolkodásmódja, kultúrája, lel-külete alakulnak át bensőségesen, részint a tudományos, technikai és társadalmi haladás

97 A milánói Eugenio Balzan (1874–1953) újságíróról elnevezett, 1956-ban Zürichben alapított díj. Éven-te két díjat osztanak ki a társadalom- és szellemtudományok, valamint a művészeÉven-tek Éven-terén, kettőt pedig a matematika, fizika, természettudományok, illetve az orvostudomány területén. 1963-ban ítélték e díja XXIII. János pápának.

98Josef Beran (1888-1969, prágai érsek, bíboros. 1949-ben letartóztatták, 1950-63-ig házi őrizetben tartot-ták

99Joszif Szlipij (1892-1984) lembergi érsek, bíboros, az ukrán görög-katolikus egyház feje, 1945-63-ig szibériai letartóztatásban

100 Palmiro Togliatti (1893–1964) olasz balodali politikus. 1947-től 1964-ig az Olasz Kommunista Párt főtitkára.

101 Luigi Longo (1900–1980) olasz politikus, 1964-72-ig állt az Olasz Kommunista Párt élén.

következtében, részint pedig a filozófiai és politikai gondolati áramlatok befolyására, amelyek rázúdulnak és átjárják.” (Ecclesiam suam)

Ki merné állítani, hogy itt a kommunizmusról nincsen szó, amikor ez a legna-gyobb fordulata ma az emberiségnek? Ha ezek a fenti szavak nem vonatkoznának a kommunizmusra, ezt az enciklikának külön ki kellett volna hangsúlyoznia, mert ma annyira itt ömlik el körülöttünk ez az új társadalmi rend. Épp ő az egyik hordozója és megvalósítója – jól-rosszul – annak a szellemi fordulatnak, amelyet a pápa az encikliká-ban elismer létezőnek, és akarja, hogy megértsük, mert enélkül nem illeszkedhetünk bele a jelen korba.

Megállapítja továbbá az enciklika az Egyház új módszerét is: „Az Egyháznak igénybe kell vennie a dialógus eszközét azzal a világgal szemben, amelyben élni kény-telen, (…) a lehető legjobban megközelítve megtapasztalnia, megértenie az őt körülvevő világot.”

Mi lenne az emberiség egész gondolatvilágának az a belső nagy változása, amely-ről Őszentsége itt beszél, ha nem a társadalmi formák forradalma, amely egy egészen új szemléletét adja a világ javainak és az ezt kezelő embernek? A többi „nagy változások”, mint a művészetek, divat, stílus, gépek, szokások forradalma, nem érdekelheti az Egy-házat oly mélyen, mint a társadalmi világnézet forradalma; tehát itt az enciklikában el-sősorban erről beszél Őszentsége, és erre vonatkozóan mondja, hogy „az Egyháznak igénybe kell vennie a dialógus eszközét” és „a lehető legjobban megközelítve megta-pasztalnia és megértenie kell az őt környező világot.”

Az események most már valósággal egymást kergetik: 1964 szeptemberében Bu-dapesten Mons. Casaroli¹⁰² aláírja a Vatikán nevében az első megállapodást egy kom-munista kormánnyal, s hamarosan kihirdetik a közös megegyezéssel kinevezett öt új magyar püspök nevét. A következő évben Mons. Casaroli már Belgrádban ír alá egy kedvezőbb megállapodást, amely már egy állandó megbízott jelenlétéről is gondoskodik a diplomáciai testületben.

Őszentsége 1965. október 4-én a Nemzetek Szövetségének New York-i Kristály Palotájában beszél az összes népek képviselői előtt; s utána azok között a kevesek kö-zött, akikkel külön is tárgyalni akar, ott van Gromiko szovjet külügyminiszter.

A II. vatikáni zsinat 4. ülésszakaszának utolsó nagy vitái nyilvánvalóvá teszik, hogy a zsinat abszolút többsége kifejezetten visszautasítja a kommunizmus elítélését, és különválasztja tőle az ateizmust, és csak azt ítéli el. Pár hónapra rá, 1966. április 27-én Őszentsége magánkihallgatáson fogadja Gromiko szovjet külügyminisztert, s ami nyil-vánosságra jut ebből a találkozásból, a legjelentősebb talán az, hogy egy újságíró kérdé-sével kapcsolatban az orosz külügyminiszter hangsúlyozni látszik, hogy ő nem az ál-lamfőt látogatta meg, hanem az Egyház fejét. Az ember nem tud szabadulni attól a gon-dolattól, hogy ami e megkülönböztetés mögött van, az lesz talán a kulcsa a katolicizmus

102 Agostino Casaroli (1914–1998) szentszéki diplomatája, bíboros államtitkár. 1940-től a vatikáni Állam-titkárság szolgálatában állt, a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjánál 1961-től titkárhelyettes. 1964.

szeptember 15-én Budapesten aláírója a Szentszék és Magyarország közötti részleges megállapodásnak.

1967. június 29-én kinevezték a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának titkárává. 1979-től bíbo-ros. Nagyrészt az ő nevéhez kötődik az „Ostpolitik”, a Vatikánnak a szocialista országokkal kom-promisszumokat kereső „keleti politikája”.

egész jövőjének: egy politika-mentes, társadalmi formák és gazdasági rendszerek fölött álló, hitet terjesztő, természetfölötti életet sugárzó szervezet. Ez az, amit e világ hatal-masai ma neki megengedni akarnak. Tudom, kevésnek tartjuk, mert máshoz vagyunk szokva, de vajon Isten is kevésnek tartja-e? Őt kellene megkérdeznünk; de előre tudjuk, hogy mit fog válaszolni: szó nélkül kezünkbe adja majd újra az evangéliumokat, és ránk bízza, hogy igazodjunk el rajta mi magunk.

De térjünk vissza az események felsorolásához. Csak néhányat ragadunk ki. Még ugyanazon évben a Szentszék feloldja a kiközösítés alól azokat, akik egy választás al-kalmával a kommunistákra szavaznak. Nehéz megérteni ezek után, hogy milyen logiká-val lehet elítélni azt, ha logiká-valaki leül velük tárgyalni, mikor nincs elítélve az, aki rájuk szavaz. Egy szavazás nemcsak előzetes dialógust tételez fel, hanem helyeslést is, sőt beállást a sorba. Már meg van engedve!

Az 1966. évre esik egy másik szokatlan esemény is: Őszentsége, elhagyva a szo-kásos diplomáciai formákat, amelyek feltételeznek egy előzetes bizalmas tájékozódást a várható válaszról, egyszerűen üzenetet küldött a szovjet, kínai és észak-vietnami kor-mányoknak a béke érdekében. A gesztus jelentősége épp abban van, hogy ezekkel az országokkal a Szentszéknek nincsenek diplomáciai kapcsolatai, s így Őszentsége kitette magát annak a veszélynek, hogy még csak választ sem fog kapni üzenetére; vagy eset-leg egészen rideg elutasítás lesz a felelet. Voltak, akik ezt evangéliumi diplomáciának nevezték el. És valóban az volt.

Közben állandóan röppennek fel hírek, mint például hogy a francia Kommunista Párt Argentuilban megtartott kongresszusán állást foglalt a teljes vallásszabadság mel-lett, vagy hogy Mons. Boleslaw Kominek¹⁰³, Wroclaw érseke, nyilatkozva az „Europe N° 1.” riportere előtt (1966. máj. 12.), kijelenti, hogy bízik a katolicizmus és a kommu-nizmus együttélésében, mert – mint mondta – embereknek és nem a tanoknak kell együtt élniük.

Így érkezett el 1967. január 29., nevezetes dátum a párbeszédek történetében, amikor is Nyikolaj Podgornij, a szovjetunió elnöke, olaszországi hivatalos látogatása alkalmából privát audiencián beszélgetett VI. Pál pápával több mint egy órán keresztül.

Hogy miről beszéltek, nem fontos, hogy rágyújtott-e cigarettára az elnök vagy sem, csak a kellemes és barátságos hangulat tükrözésére szolgál; a fontos, hogy találkoztak, és egymás mellett ültek. Szomorúan érdekes, hogy voltak katolikusok, akik szerették vol-na, ha mindez nem történik meg, pedig a feltétel nélküli meghódolások korszaka már lejárt. Elég régen lejárt. Akik ilyen szellemben akarnák továbbra is vezetni az Egyházat, hamar nagyon egyedül találnák magukat, és nem sokat érne az a vigasztalás számukra, hogy igaznak és jónak lenni mindig kisebbségi kérdés volt.

Ebből a találkozásból épp úgy tévedés volna túl sokra következtetni, mint túl ke-vésre. Egy egészen bizonyos: hogy ez valami pozitívum. És ebben a hányattatott világ-ban, amely annyi negatívummal van tele, értékelnünk kell mindent, ami pozitívum. Ez a találkozás ígérete egy másik találkozásnak, és az majd egy harmadiknak. Összegezve valamennyit, az ellenfél megismerésére és megbecsülésére vezet. Ez a zsinat kivezető

103 Bolesław Kominek (1903-1974) érsek. 1951-ben XII. Piusz pápa címzetes püspökké nevezi ki, de csak 1954-én szentelik (titokban) püspökké. 1956-ban tudja elfoglalni a neki szánt wroclawi püspöki széket.

1962-től címzetes érsek, 1972-től wroclawi érsek, 1973-től bíboros.

utat keresett és talált az utolsó évszázad valóságos útvesztőjéből. Ebben a labirintusban ott kanyargott össze-vissza, zsákutcákkal terhelten a kommunizmus is. Sok katolikusnak a lelkében akkora félelem és szinte gyűlölet él ezzel az új társadalmi formával szemben, és főleg oly vitális gazdasági és pozícióbeli érdekeket lát veszélyben, hogy egy modus vivendinek már a gondolata is türelmetlenné teszi. A maga egyéni szempontjából lehet, hogy igaza van, mert lehet, hogy ő pozíciót veszít, de a történelmi fejlődés, a befejezett tények parancsoló ereje és nem utolsó sorban maga az igazság is azt parancsolják, hogy az Egyház változtasson merev magatartásán. Ez tulajdonképpen már egy elkésett igény-nek a benyújtása, mert a találkozások már folyamatban vannak, imitt-amott már ered-mények is mutatkoznak.

Itt inkább csak arról van szó, hogy amint az Egyház egyéb reformjai keresztülvite-lében is nehézségeket tapasztalt a konzervatív elemek ellenállása miatt, úgy ebben a kérdésben is küzdenie kell a közvélemény megváltoztatásáért. Ez annál nehezebb, mert egy liturgikus változtatás vagy a protestánsokkal való megbékélés nem érdekli a politi-kai rendszert, amelyben az Egyház benn él és tevékenyen be is kapcsolódik, ellenben egy ilyen ideológiai irányváltoztatás mélyen érdekeibe vág. Az Egyház jobban fél az őt környező politikai rendszerek idegességétől, mint saját hívei esetleges ellenállásától.

Ezért van szükség dialógusokon keresztül eljutni a békés együttélésre, mert közben ki-tisztulnak a gondolatok, felfogások, eltűnnek egészen vak előítéletek és hamis fogal-mak. Áll ez tökéletesen mindkét fél számára. A feladat, amely megoldásra vár, nehéz és komoly, de épp ezért kell a kivezető utat megkeresnünk, mert az idő nem mindenben a mi javunkra dolgozik, de vannak történelmi pillanatok, amelyek kihasználhatók, s most ezeket éljük.

Német püspök felszólalása

Kiváló egyházjogász. A nehéz időkben hősiesen viselkedett a hatóságokkal szemben. Minden jó ügynek őszinte barátja és segítője.¹⁰⁴

A nagy dialógusok

Az Egyház és kommunizmus érintkezését több mint egy évszázadon át a támadá-sok, kölcsönös elítélések és üldözések jellemezték. Ilyen légkör eleve kizárt minden nyugodt vitát. Ma ellenben, aki meglátogat egy kommunista országot – és könnyen megteheti! – az rendszerint azzal jön vissza, ha nem egészen elfogult, hogy a szociális intézkedéseik jók, megfelelnek nagyjában a mi elgondolásainknak. Íme, a tények azok, amelyek összehoznak bennünket. Ezért is van az, hogy bízunk benne.

Nyilvánvaló, hogy egy bontakozó korban élünk, amikor az emberek kívánják a megértést, újra betájolják az útirányt, és igyekeznek a múlt és jelen hibáit kijavítani.

A katolikusok és marxisták között az utolsó években megtartott viták már az „új szellemet” képviselték. Ezek a dialógusok így kezdődtek:

Létezik Németországban 1956 óta egy tudósokból, filozófusokból és teológusok-ból álló keresztény szellemű, többségében katolikus társaság, a Paulus Gesellschaft. Ez a Társaság 1964 óta komolyabban kezdett foglalkozni a marxista ideológia megismeré-sével, és legfőbb alapelve e törekvésében az volt, hogy nem a katolikusok véleményét fogja meghallgatni a kommunistákról, hanem az ellentábor legkiválóbb ideológiai kép-viselőit fogja felkérni egy közös megbeszélésre. Négy egymásután következő évben, egyre nagyobb számú meghívottakkal és mind mélyebbre hatolva a problémákba, és a végén vatikáni megbízott jelenlétében, találkozókat rendeztek meg, hatalmas visszhan-got váltva ki a világsajtóban és a lelkekben. A hozzászólások józanok voltak, mert min-denki kénytelen volt elismerni a résztvevők felkészültségét, tiszta szándékát és azt a nagy pozitívumot, amelyet saját maga részéről mindegyik [résztvevő] letett a közös asz-talra.

Az első találkozó 1964 májusában zajlott le Münchenben. A kommunista felfo-gást egy kiváló marxista filozófus képviselte, Ernst Bloch¹⁰⁵, aki Kelet-Németországból politikai okokból Nyugatra menekült, megtartva lényegében kommunista elveit;

104A következő két felszólalás a Paulus Gesellschaft kiadásában megjelent eredeti szövegek alapján ké-szült – a marienbadi értekezletről, mikrofilm másolatban –, felhasználva a Stimmen der Zeit, Világosság, Mensaje (Chile) és az Inform. Catól. Intern. szövegkivonatait. [NT]

105 Ernst Simon Bloch (1885-1977) német marxista filozófus. Hitler hatalomra jutása után külföldre emig-rált. 1948-ban a Német Demokratikus Köztársaságban telepedett le, ahol az ország vezető filozófusává

105 Ernst Simon Bloch (1885-1977) német marxista filozófus. Hitler hatalomra jutása után külföldre emig-rált. 1948-ban a Német Demokratikus Köztársaságban telepedett le, ahol az ország vezető filozófusává