ALAPOK KERESÉSE EGY DIALÓGUS SZÁMÁRA

Holland püspök felszólalása.

Már az előző ülésszakokon feltűnt merész felszóla-lásaival. A fiatalabb generációhoz tartozik. Több világné-zeti cikke élénk vitára adott okot.

Isten a történelemben

Spanyol püspöktársam leszögezte azt a nagyon helyes elvet, hogy az Egyház so-hasem vonhat le következtetéseket az adott történelmi tényekből az elvek felé, mert ez közönséges opportunizmus lenne, hanem minden esetben az elvekből kiindulva kell megközelítenie az eseményeket. Áll ez főleg egy olyan kényes kérdésben, mint az Egy-ház és a kommunizmus viszonya. Az, hogy egyáltalán dialogizálunk-e vagy sem a kommunizmussal, nem lehet még csak vita tárgya sem, mert az Ecclesiam suam encik-lika ezt feladatként tűzte elénk. Csak a közös alapok megkeresése lehet a megbeszélések tárgya. És ebben a kérdésben valóban elvekből kell kiindulnunk. Ilyen magasságra fel-emelve ezt a kérdést, az első megállapításunk az lehetne, hogy visszaidézzük emlékeze-tünkbe azt a tényt, amely leszögezi, hogy az Egyháznak van egy belső, örök és változ-hatatlan lényege, amely a dogmák összessége, és van egy filozófiai és tudományos kere-te, amelyben kénytelen megjelenni a látható nagyvilágban. Úgy is mondhatnám, hogy az első a lelke, a második a teste. A lelke a kinyilatkoztatott igazságok, s ez önmagában is megáll, nem függ természettudományi és egyéb elméletektől; teste pedig az Egyház beilleszkedése az egyes korok tudományos és társadalmi fejlődésébe, amelynek ered-ményeit, látható formáit magára ölti, mint annak az időnek éppen divatos ruháit. Így járt valamikor az Egyház geocentrikus ruhákban, és az akkori hivatalos szakértők azt hitték, hogy lényegéből veszít, ha ezt feladja. És fel kellett adnia a Santo Officio³⁹ minden til-takozása ellenére, és átöltözködött heliocentrikus ruhákba. Hogy nézne ma ránk a világ, ha a tradicionalista irány hivatalos képviselői győztek volna és Józsué könyve miatt ma is a Földet tartanók a világegyetem szilárd központjának?

Van azonban veszedelmesebb példa is, amely már az erkölcsöket érinti. Valami-kor a kamatszedést a maga teljességében elítélte az Egyház, mint erkölcstelent. Aztán változtak az idők, és teológusai kénytelenek voltak kieszelni, hogy az Egyház maga is szedhessen kamatot, mert a fejlődésnek indult gazdasági élet lassan egyenesen megkö-vetelte a hitelezést. A maga idejében ez jobban kétségbe ejtette a tradicionalistákat, mint a maiakat az, hogy mi dialogizálni akarunk az „istentelen” kommunistákkal. Az Egyház már sokszor cserélt ruhát, és még néhányszor fog, főleg amikor az idők nagyot fordul-nak.

39 III. Pál pápa 1542-ben alapította meg a Sacra Congregatio Romanae et Universalis Inquisitionis (Ró-mai és Egyetemes Inkvizíció Szent Kongregációja) nevű hivatalt, mely 1908-ban kapta a Sacra Congre-gatio Sancti Officii, röviden „Szent Officium” nevet. XV. Benedek pápa 1917-ben hozzá kapcsolta az önállóságától megfosztott Index Kongregációt. VI. Pál pápa 1965-ben adott új nevet e hivatalnak: Sacra Congregatio pro Doctrina Fidei. Magyarul a „Hittani Kongregáció” elnevezés használatos. Feladata az egész katolikus világban előmozdítani és védelmezni a hitről és erkölcsről szóló tanítást.

Most nézzük, hogy fordulnak-e ma az idők, és hogy ki áll ezek mögött? Egyálta-lán, állhat-e a történelem mögött más valaki, mint maga az Isten? Feltételezhetjük-e, hogy ez a világ, nem a maga milliárdnyi kis és nagy bűnével, hanem egyetemes bonta-kozásában, csodálatos fejlődésében, az embernek vagy a sátánnak a műve lenne? Ezek szerint Isten csak annak a tíz igaznak lenne a gazdája? Merjük-e föltételezni, hogy az összemberiség sorsa, maga a nagy világtörténelem, Isten akarata nélkül jött létre? Az a kimagyarázás, hogy Isten nem akarja, hanem csak megengedi az eseményeket, fennáll-hat egyéni életek ezer apróságára vonatkozóan, de amikor az egész emberiség sorsáról, századok fordulóiról van szó, egy ilyen csak „megengedés” megfosztaná Istent az Ő mindenható szuverenitásától. Kevés lenne egy Világ Ura számára, hogy az Ő akarata nélkül alakuljanak ki a legnagyobb és legsorsdöntőbb események. Ezért a korokat véd-jegyző nagy fordulókban Istennek egy „természetes” kinyilatkoztatását kell látnunk, szemben a természetfölöttivel, amely közvetlen beszéde volt hozzánk. Mindkettőt meg kell hallgatnunk és kiértékelnünk. Végeredményben itt minden egyetlen nagy szintézis-be olvad. Az egész élet mindenestül az Istené; maga az emszintézis-beriség fejlődése és haladása is az övé.

Páratlanul érdekes az exegézis legújabb nyelvtani megállapítása, amely szerint Is-ten Mózesnek az égő csipkebokorban megadva önmaga definícióját, nem azt mondta, hogy „én vagyok, aki vagyok”, hanem „Én vagyok, aki leszek”. Az óvatosabbak ezt oda akarják lecsökkenteni, hogy Isten itt nem önmaga lényegét határozta meg, hanem csak azt akarta mondani Mózesnek, hogy „Én vagyok, aki mindig veled leszek, aki oltalmaz-ni foglak”, de a merészebbek már látják benne a fejlődés gondolatának teológiai értel-mezését. Isten maga is, nem lényegében, de előttünk való megjelenésében, állandóan

„lesz” és újra „lesz” és mind többet mutat be Önmagából, mert Ő az emberi fejlődés motorja egészen a végső tökéletességig, amely a történelem végső kifejlődése lesz. Ily értelmezésben a világ minden irányú fejlődése és haladása mögött Isten áll. Tehát a fej-lődésbe való bekapcsolódásunk egy természetes folyamat kell hogy legyen. Nem méltó hozzánk, hogy minden esetben, egy évszázad múlva, úgy kelljen önmagunkat fölrángat-ni az új vágányokra, mert már egészen tarthatatlan a régi helyzetünk, akár tudományos világszemléletünket tekintjük, akár a társadalmi formákhoz való merev ragaszkodásun-kat mérlegeljük. Őrizzük gondosan Isten természetfölötti kinyilatkoztatásait, de közben figyeljünk arra is, hogy természetes úton, a történelem nagy fordulóin keresztül, mit üzen a számunkra. Ezzel nem a természetfölöttit süllyesztjük le, hanem a természetest emeljük föl.

Ma már van hozzá történelmi távlatunk, hogy egy másfél évszázados szociális ki-bontakozást a maga teljességében felmérni tudjunk. A kommunizmus és a szocializmus kétségtelenül oly világtörténelmi arányokban áll már előttünk, annyira nyilvánvalóan egy egészen új fordulata az emberiség történelmének, tengelyproblémája a XX. század-nak, hogy legalább következményeiben fel kell ismernünk benne a világot tovagörgető isteni akarat megnyilatkozását. A jó, ami következik belőle, a rossz, ami állandóan ked-vesebb benne, a negyedik rend felszabadulása, földi javak arányosabb elosztása: tagad-hatatlan törekvés egy igazságosabb rend felé. Mindez gondolkodóba kell hogy ejtsen bennünket. Egy ilyen páratlanul nagy korforduló nem képzelhető el Isten nélkül. A fej-lemények arányai nem engednek megfenekleni csak egy emberi erőlködés határai kö-zött, Isten egyszerű megengedésének oltalma alatt. Lassan a világ már csak két nagy

táborrá lesz, és mi feltételezzük, hogy az egyik kisiklott volna az isteni akarat hatáskö-réből? Ekkora nagy fordulatot Isten csak úgy megengedett volna?

És ha abban, ami jó, feltételezzük Isten akaratát, miért félünk leülni velük szóba állni? Ők is Isten háza népe, és nagyon sok jel szerint ez a háztípus az, amelyet a törté-nelem fejlődése a számunkra tartogat. Sokat kell még rajta alakítani, más tetőt tenni rá, több ablakot nyitni rajta, de az alapokat a történelem fejlődése vetette meg, vagyis Is-tennek része volt benne, mert nélküle itt e földön senki alapokat nem rakhat le. Ne lop-juk meg az Istent azzal, hogy a mai óriási szociális fejlődést csak Marxnak és Engelsnek a számlájára engedjük írni.

Sokan oly tökéletes és teljes elutasítással beszélnek a kommunizmusról – főleg katonai diktatúrák alatt élő népek – mintha az egyenesen magának a Sátánnak a műve lenne, vagy legjobb esetben az emberi gonoszságé. Hol vagyunk mi már ettől a rosszul leplezett manicheizmustól, amely elfogadja a Gonoszság nyílt harcát Isten ellen, és fő-leg ily tökéletesen szervezett formában, mint a kommunizmus! Ez Isten tökéletes vere-sége lenne az egész világtörténelem folyamában, mert ha a kommunizmus Isten veresé-ge, akkor csatavesztésnek kell vennünk a kapitalizmust és feudalizmust is, a reneszán-szot és a lovagkort is, és egyáltalán az egész történelmet, mert mindegyik rendszer leg-alább annyi fogyatkozást cipelt magával, mint a kommunizmus. A még kiforratlan és befejezetlen ember bukdácsol itt előre a történelemben, amelynek végső motorja mégis-csak maga az Isten. Az, Aki Mindig Lesz és mindenekben Ő lesz. Akik ezt nem fogad-ják el, azoknak még csak reményük sem lehet, hogy valaha is lesz egy társadalmi rend-szer, amelynek több-kevesebb részlete ellen ne kellene majd harcolniuk, mert előre megmondhatjuk, hogy minden új rendszer tökéletlenségekkel lesz tele, s mindegyikre ráfogható lesz, hogy a Sátán műve vagy a mi gonoszságunk szüleménye. A történelem-ben a Teljes Egész a nagyszerű; a hatalmas lépések a biztatóak, mert tudjuk, hogy az Egész mögött ott van az Isten. Nincs jogunk elutasítani a nagy történelmi fordulókat;

nemcsak emberi okosságból, hanem azért sem, mert a mi világnézetünk optimista és pozitív. Mi Istenre vezetünk vissza mindent, s az ő akaratát fürkésszük, főleg azokban az eseményekben, amelyek egy-egy új korszakot nyitnak meg, mert pontosan ott kell leginkább keresnünk a Gondviselés keze nyomát. Ahhoz pedig több, mint egyszerű vak-ságra van szükség, hogy valaki a kommunizmusban az emberiség fejlődésének csak egy kis mellékes epizódját lássa meg, s ne mérje föl óriási történelmi szerepét. Történelmi szerepeket pedig a Gonoszság nem osztogathat, és még kevésbé tarthat fenn végérvé-nyesen és eredmévégérvé-nyesen.

Az új fejlődés követelményekkel áll elénk. Az örök Egyház örök mivolta két pil-léren áll: az egyik az, hogy van egy isteni kinyilatkoztatáson nyugvó dogmatikus rend-szere, a másik pedig, hogy külsőleg mindig meg tudott újulni. Ez ad megokolást egy józan és tisztességes dialógus számára, amelyet a magam részéről szükségesnek és sür-gősnek tartok.

Belga püspök felszólalása.

Hosszú évekig az egyházjog tanára volt. Püspökké szentelése után egyházmegyéjét modern szervezetekkel hálózta be. Az előző ülésszakok vitáiban élénken részt vett.

Az elítélt kommunizmus

Egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy az Egyháznak a kommunizmushoz való viszonyát oly hosszan tárgyaljuk itt a zsinaton, mert valóban bonyolult kérdés. A kom-munizmus filozófiai elvei miatt ateista. Gazdasági programja miatt azonban legalábbis közömbös a számunkra, de ha jól meggondoljuk, éppen szociális elgondolásai címén közelebb áll az evangéliumokhoz, mint bármelyik előbbi rendszer, amelyikkel tudtunk együtt élni, sőt együttműködni is. „Modus vivendi”-t keresünk velük, és eddig azt hit-tük, hogy csak „modus moriendi”⁴⁰ lehetséges náluk. Pápai enciklikák ítélték el a kom-munizmust a legkeményebb szavakkal, feltételek nélkül. Egy harminc esztendős encik-likáról pedig még nem mondható ki, hogy elavult volna, pedig XI. Piusz pápa „Divini Redemptoris"⁴¹-a nem idősebb ennél, s az óta, mintegy megerősítésként, XII. Piusz pápa kiközösített mindenkit, aki nemhogy a lelkét, de csak egyetlen, közönséges politikai szavazatát adja oda nekik. Tehát nincs se irgalom, se megbocsátás. És most azt halljuk, hogy legkiválóbb teológusaink évente leülnek a kommunistákkal dialogizálni, s a leg-utóbbi megbeszélésen, Marienbadban, már a Vatikán is képviseltette magát. Akik a me-rev szembehelyezkedés álláspontján vannak, méltán hivatkoznak a tökéletesen körülírt és meghatározott elítélésekre, viszont a reformnemzedék a legújabb fejleményeket mu-tatja fel önmaga igazolására. Érdemes egy pillantással áttekinteni az elítélések történe-tet, mert hasznos lehet jövőbeni magatartásunkra vonatkozóan.

XIII. Leó pápa a múlt század végén felkavargó szellemi viharok között hivatásá-nak tekintette, hogy valamennyi tévedést nagy gondosan sorba vegyen, lényegüket ki-elemezze és valamennyit elítélje. Övé az érdem, hogy a kommunizmus is bevonult az Egyház hivatalos irodalmába, és szerényen helyet foglalt egyelőre a mellékesen elítélt tanok között (Quod apostolici muneris. 1878.) Érdekes, hogy a nagy pápa, aki pedig éles szemmel figyelte kora eseményeit és vaskos tévedéseit, nem fedezte fel a kommu-nizmusban azt az erőt, amit valójában már akkor képviselt, és főleg, nem fedezte fel benne a leendő nagy ellenséget, s ezért nem is szentelt külön tanulmányt az elítélésének.

A „Rerum novarum”⁴² inkább pozitív jellegű írás volt, s így a kommunizmus elkerülte a részletes analízist.

Ezután zajos idők következtek a munkásvilágban. Híressé vált véres május elsejék váltogatták egymást katonasággal elnyomott hatalmas sztrájkokkal, s a kommunizmus megvívta a maga külön nagy harcát egyedül, minden támogatás nélkül, azokért a

40 Modus moriendi: a meghalás módja

41 Divini Redemptoris: XI. Piusz Pápa 1937-ben megjelent, az ateista kommunizmust elítélő körlevele. (A néhány nappal korábban kiadott a Mit brennender Sorge enciklikában pedig a német nemzetiszocialisták tévtanait ítélte el.)

42 A Rerum novarum XIII. Leó pápa 1891. május 15-én kiadott enciklikája. Az első szociális pápai körle-vél. Elsősorban a munkásság helyzetével és a társadalmi igazságosság kérdésével foglalkozik.

lis jogokért, amelyek nélkül ma el sem tudunk képzelni egy igazságos társadalmi rendet.

Végül az összeomlott cári Oroszország megszerzésével önálló állam birtokába is jutot-tak, és berendezkedhettek kedvük szerint. És megismétlődött a francia forradalom, ép-pen csak egy társadalmi réteggel mélyebb síkon, de ugyanazon kegyetlenségekkel és túlzásokkal, amelyek minden forradalom örök kísérő jelenségei maradnak. A rendszer lassan megszilárdult, és a világ minden táján felbukkanó „ötödik hadoszlopai” végre is szólásra kényszerítették a másik nagy enciklika-író pápát, boldog emlékű XI. Piust.

1928-tól 1937-ig öt enciklikában tér ki a kommunizmusra, s mind keményebb hangon marasztalja el a XX. század nagy tévedését. (Miserentissimus Redemptor⁴³ - 1928;

Quadragesimo anno⁴⁴ - 1936; Caritate Christi⁴⁵ - 1932; Acerba animi⁴⁶ - 1932; és Di-lectissimi nobis⁴⁷ - 1933). Végül 1937-ben megjelent a Divini Redemptoris, amely a lenini és sztálini kommunizmust tartva szem előtt, ünnepélyesen elítélte a rendszert, kihangsúlyozva annak ateista mivoltát. Egy lelkiismeretes analízissel azonban kimutat-ható, hogy a pápa nem a Marx-féle klasszikus materialista dialektikát ítélte el, hanem az úgynevezett determinizmust, amely az anyagban, történelemben egyaránt jelentkezik.

Azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a Divini Redemptoris megjelenése egybe-esik egy hatalmas kommunista birodalom megalapításának befejeztével, amely az eddi-gi idealista elgondolásokat az ilyenkor szokásos páratlan erőszakkal jól–rosszul váltotta valóra. Az élet akkor még nem tanította meg ezt a fiatal birodalmat, hogy nem minden elgondolás valósítható meg, és hogy az emberiség társadalmába való beilleszkedésnek ára van, és vannak bizonyos alapfeltételei. A második világháború befejezése oly óriási előnyökhöz juttatta a kommunizmust, hogy előretörésétől ellenségei érthetően megijed-tek. Az Egyház a maga részéről elővette ősi fegyvertárából a valamikor oly félelmetes fegyverét, és a Santo Officio kiközösítette mindazokat a katolikusokat, akik bármi mó-don, akár csak szavazásukkal is, támogatnak egy akármilyen formában jelentkező kommunista pártot vagy csoportosulást. (1949. júl. 1.)⁴⁸

Azonban az atombombának szánt kiközösítés az emberek mai lelki beállítottsága közepette csak mint kis viharágyú robbant fel. Maga az Egyház is annyira érezte az ilyen fegyverek időszerűtlenségét, hogy azóta már fel is oszlatta a Santo Officiót, a haj-dani híres inkvizíció utolsó adminisztrációs irodáját.⁴⁹

43 Miserentissimus Redemptor: tárgya a Szent Szív-tisztelet

44 Quadragesimo anno: a második pápai szociális enciklika, újrafogalmazza és kiegészíti a katolikus egy-ház keresztény-szociális tanítását.

45 Caritate Christi compulsi: A vallásellenes mozgalmakkal szembeállítja a Jézus Szíve-teológiát

46 Acerba animi: a mexikói egyházüldözésről szól

47 Dilectissimi nobis tárgya a spanyol egyházüldözés

48 A Szent Officium 1949. június 28-án kelt dekrétuma szerint a „kommunista pártokba való belépés, illetve ezek pártfogása”; „olyan könyvek, folyóiratok, napilapok, vagy röplapok kiadása, terjesztése, vagy olvasása, illetve az azokban való publikálás, amelyek a kommunisták tanítását vagy tevékenységét védik”

a katolikusok számára nem megengedett; akik e tevékenységeket „tudatosan és szabadon végrehajtották”, azok számára nem megengedhető a szentségek vétele. Arra a kérdésre, hogy „vajon azok a krisztushívők, akik a kommunisták materialista és keresztényellenes tanítását vallják, elsősorban pedig azok, akik azt védelmezik, ill. terjesztik, kizárólag e tény következtében a katolikus hittől elszakadtakként az egyébként speciális módon az Apostoli Széknek fenntartott kiközösítés alá esnek-e”, a Szent Officium röviden és indoklás nélkül igennel válaszolt. (Forrás: Bánkúti Gábor: Jezsuiták elleni koncepciós perek 1948−1965 c. disszertációja) –

49 IV. Pál pápa 1965-ben az Integrae servandae kezdetű (motu proprio jellegű) pápai iratával nem meg-szüntette, hanem megreformálta (szervezetileg átalakította, feladatait és illetékességi körét módosította) a Szent Hivatalt, és korábbi nevét Hittani Kongregáció-ra változtatta.

A nagy fordulat XXIII. János pápának köszönhető. A stílus, a harcmód, az érve-lés, a kiértékeérve-lés, minden megváltozott, s ezzel a nagy pápa kiérdemelte házi ellenségei-től a „baloldali pápa” jelzőjét. Enciklikájának első szavai, a „Pacem in terris”, prog-rammá lett. (1965. április 11.) Egészen az evangéliumok első lapjáig nyúlt vissza, hogy onnan hozza el címadó szavaknak forradalmi enciklikája számára a szegény pásztorok-nak küldött isteni üzenetet. Ilyen hivatalos programmal fölszerelve, nyugodt lelkiisme-rettel ülhetünk le tárgyalni bárkivel, akinek tiszta a szándéka, mert egy tárgyalás vagy akár egy „modus vivendi” megszövegezése is, egyik fél részéről sem jelent elv-feladást.

Viszont hogyan akarnánk békét teremteni, ha lelkünk mélyén és gyakorlati életünkben egyformán fönntartjuk az eltörölt kiközösítést?

Első nagy megállapítása az enciklikának a kommunizmussal kapcsolatban az volt, hogy az ateizmust elválasztotta a gazdasági és társadalmi programtól. „Nem szabad ösz-szetévesztenünk a természetről, a származásról, a világegyetem és az ember céljáról való téves filozófiai tanokat történelmi megmozdulásokkal, amelyeknek gazdasági, kul-turális és politikai célkitűzéseik vannak, még akkor sem, ha ezek a megmozdulások a felsorolt tanokból merítették volt inspirációjukat. Mert az egyszer már kidolgozott és meghatározott tanok mindvégig változatlanok maradnak, miközben a mozgalmak, ál-landóan fejlődő történelmi helyzeteken belül működve, nem tudnak annak változásokat előidéző hatásától szabadulni.” Ezzel utat nyitott Őszentsége annak a felfogásnak, hogy a fejlődésben lévő kommunizmus mint társadalmi rendszer nem lehet ellenséges, de még csak idegen sem egy katolikus társadalom-szemlélettől, mert senkivel sem vagyunk örök időkre elkötelezve. Hogy ne kételkedjünk ennek a megállapításomnak a hitelessé-gében, idézem még a következő szavakat is: „Abban a mértékben, ahogyan ezek a moz-galmak mind jobban az egészséges elvek befolyása alá kerülnek, és tekintetbe kezdik venni az emberek jogos igényeit, ki tudná tőlük megtagadni, hogy ne fedezzünk fel bennük pozitív elemeket? Következésképen lehetséges, hogy néhány gyakorlati terv, amelynek megvalósítása a mai napig lehetetlennek vagy meddőnek látszott, a jövőre nézve már reális előnyöket hozhat, vagy legalábbis ilyeneket ígérni tud.”

A skolasztikus vitatkozás egész fegyvertárára lett volna szükség, hogy valaki eb-ből a szövegeb-ből a régi merev álláspont fenntartását magyarázta volna ki. Nem is kísérel-ték meg, ellenben a nagytőkés államok érezhető nyomására és otthoni politikai elvektől sakkban tartva, az akkor már összeült zsinaton egy erős és hangos kisebbség fejtett ki feltűnően éles ellenállást az új, haladó iránnyal szemben. Szomorú volt, hogy az eszkö-zöket se túlságosan válogatták meg, s így ez lett a zsinat egyik szépséghibája, amelyet csak részben hozott helyre a szavazások mindent lehengerlő fölénye.

Hívő lélekkel nehéz megérteni a konzervatívok szívós ellenállását, mert azt kellett feltételezniük, hogy a zsinat felett őrködő Szentlélek Úristen nem tudott magának, a maga számára, nagyobb többséget meghódítani, mint azt a szerény létszámú, de annál hangosabb kis csoportot, amelyik éppen túlságos harci kedvével támasztott kételyeket azokban, akik talán ingadoztak, hogy hová adják le szavazatukat.

A zsinattól független területen kellemetlen epizód lett a szovjet hivatásos ateistái-nak jól átgondolt visszavágása, az 1963 novemberében megjelent úgynevezett „Il-jicsev⁵⁰-információ”, amellyel semlegesíteni akarták a Pacem in terris-ben elrejtett,

50 Leonyid Fjodorovics Iljicsov (Леони́ д Фёдорович Ильичёв, 1906-1990) szovjet filozófus, országos lapok főszerkesztője, pártvezető és politikus.

számukra kedvezőtlen béke-lehetőségeket. A sztálini időkre emlékeztető beadvány

számukra kedvezőtlen béke-lehetőségeket. A sztálini időkre emlékeztető beadvány