Tér és idő

Ahogy a mondat jelentésének alapszerkezetével kapcsolatban látható volt, az elemi mondat egy jelenetet fejez ki. A mondatok tehát általában dolgokról szól-nak, és ezek a dolgok (tárgyak, emberek) térben és időben elhelyezkednek, pontosabban a beszélő által felállított referenciakeretben helyezkednek el térben és időben. A beszélő és hallgató egyrészt mindig tudja, hogy hol és mikor van ott, ahol, valamint tudja azt, hogy a mondatban kifejezett jelenet a beszéd hez és idejéhez képest hol és mikor történik. A jelenet kifejezésében a tér és az idő nem válik el. Ebből a kettősségből áll össze a térbeli és időbeli referencia-keret, az a vonatkozási tartomány, amiben a beszélők a mondatbeli eseményt mentálisan elhelyezik, a nézőpontszerkezet általános sémájának megfelelően.¹⁴⁰

A tér és az azon belül azonosított dolgok térbeli fogalmi leképezését a beszé-lők egy tágabb fi gyelmi rendszerben, a tér referenciakeretében végzik el. E beli referenciakeretben a tér viszonyfogalom: a tér egy tág fogalmi tartomá-nyában mint referenciakeretben egy megnevezett dolog kerül a fi gyelem középpontjába, más dolgokhoz: a beszélőhöz és egy másik dologhoz (vagy dolgokhoz) viszonyítva.

(12) a. A kulcs a fi ókban van.

b. A vonat Nyitrára ment.

A (12a) mondatban a kulcs térbeli helye a fi ókhoz képest van meghatározva, a (12b) mondatban a vonat haladási iránya Nyitrához képest van megadva, itt ismeretlen kiindulópontból.

140 Vö. (Levinson 1996: 138), Heine (1997: 11–12), Traugott–Dasher (2002: 8).

A térbeli referenciakeretnek négy fő tényezője van:

• a beszélő (konceptualizáló);

• a fi gyelem középpontjában álló, térben elhelyezett, megnevezett dolog, a térviszonyban elsődleges fi gura (trajektor);

• a referenciapont, egy másik térbeli dolog, amihez a megnevezett dolog térben viszonyul, a térviszonyban másodlagos fi gura (landmark);

• a minden irányban kiterjedő tér, amelyben a beszélő, gyakran a hallgató és a két fi gura helyezkedik el.

A térbeli referenciakeret nézőpontszerkezetében az egyik kiindulópont a beszélő perspektívája (a deiktikus központ). A másik kiindulópont egy referenciapont, ahonnan (amihez viszonyítva) a beszélő a fi gyelem középpontjában álló dolgot konceptualizálja.

A dolgok térviszonyai négy tartományban konstruálódnak meg: az elhelyez-kedés, az irány, a kiterjedés és a terjedelem tartományában. Mindegyik térbeli tartománynak vannak fi zikai térbeli és elvont vagy metaforikus megvalósulásai.

Az elhelyezkedés statikus térbeli viszony, ekkor egy dolog (prototipikusan fi zikai tárgy) a térben folyamatosan ugyanott helyezkedik el egy másik dologhoz képest.

(13) A macska a szobában van.

Az irány dinamikus térviszony, a valahonnan valahová irányulás térbeli leké-pezése. Ekkor egy dolog (prototipikusan fi zikai tárgy) a térben egy ösvényen, a – – sémának megfelelően irányul egy másik dologhoz képest.

(14) A macska bement a szobába.

A kiterjedés a térbeli irány mértékékét jelzi, azt, hogy egy dolog milyen mesz-sze helyezkedik el egy másik dolgohoz képest. A kiterjedés egymesz-szerre statikus és dinamikus:

(15) A patakig tart a kert.

A tér negyedik fogalmi és nyelvi leképezése a testi terjedelem, azaz a körülha-tárolt fi zikai test abszolút és méret szerinti kiterjedése. A terjedelem közvetlenül általában nem profi lálódik a mondatokban, inkább közvetve például mozgások-ban:

(16) a. nekimegy a falnak b. vízben úszik c. a szabadból jön be

Minden jelenet időben történik, amely időt elsősorban az igék fejezik ki.

A mondatbeli jelenet időszerkezete több tényezőből áll. Egyrészt a beszélőtár-sak által megértett beszédhelyzet központi részének, az alapnak a mindenkori ideje: a prototipikus párbeszédben a beszélőtársak azonos térben és időben vannak jelen, a beszéd körülményeit az itt és most jellemzi számukra. A beszéd ideje folyamat, a beszéd és annak megértése időfolyamatban történik, ez a fel-dolgozó idő. Másrészt a kifejezett jelenet maga is időben zajlik. Ez az időtartam a beszélők által megértett idő.

(17) a. Péter tüsszentett.

b. Az elnök lassan vonult végig a termen.

A (17a) mondatban a megértett idő, vagyis a jelenetbeli esemény (a tüsszentés) ideje rövid, a feldolgozásához (megértéséhez) is kevés idő kell. A (17b) mondat-ban a megértett idő, vagyis a jelenetbeli esemény (a vonulás) ideje hosszú, a feldolgozásához (megértéséhez) viszont nem sok idő kell.

A feldolgozó és megértett idő leképezését a beszélők egy tágabb fi gyelmi rendszerben, az idő referenciakeretében végzik el, szintén a nézőpontszerke-zet általános sémájának megfelelően.¹⁴¹ Az időbeli referenciakeretben az idő viszonyfogalom: az idő egy tág fogalmi tartományában mint referenciakeretben egy megnevezett és lehorgonyzott folyamat kerül a fi gyelem középpontjába, más folyamatokhoz: a beszélő (általánosabban a konceptualizáló) megértő műve-leteihez és más folyamatokhoz viszonyítva.

Az időbeli referenciakeretnek négy fő tényezője van:

• a feldolgozó idő (a beszélő és a hallgató, pontosabban a konceptualizáló mondatfeldolgozásának az ideje, a „beszédidő”), a lehorgonyzó viszony-ban ez az alap, referenciapont az időkeretben;

• a fi gyelem középpontjában álló, időben elhelyezett, megnevezett és az alaphoz lehorgonyzott folyamat mondatbeli jelenetként megvalósulva, ez a megértett idő;

• a jelenetként megvalósult folyamat hatóköre, határoltság esetén kezdő és/vagy végponttal;

• esetleg egy további meghatározott időpont vagy másik folyamat inherens, lehorgonyzott ideje mint referenciapont.

A deiktikus igeidő (jelen idő, múlt idő) az így felállított időbeli referencia-keretben kapja meg az értelmét: a jelen idő a jelenet megértett idejének és a feldolgozó időnek nagyjábóli időbeli egybeesését jelzi, a múlt idő a jelenet megértett idejének a feldolgozó időhöz viszonyított korábbi voltát fejezi ki.

141 Langacker (1987, 2008), Brisard (2002), Heine (1997), Traugott–Dasher (2002: 8), Evans (2003, 2013).

A jelen és a múlt idő azonban nem csupán a feldolgozó és megértett idő tempo-rális viszonyát jelöli, hanem a beszélő és a kifejezett jelenet közötti viszony más oldalát is. A jelen idő szerint a beszélő episztemikus közvetlenséggel viszonyul a megkonstruált jelenethez, mintegy szemtanúként számol be arról. Viszont ezzel szemben a múlt idő szerint a beszélő és a megkonstruált jelenet között nincsen episztemikus közvetlenség, a beszélő nemcsak időben van távol az eseménytől, hanem tapasztalatában is. A magyar nyelvben a mára jórészt kihalt elbeszélő múlt (jára, kére) fejezett ki múltbeli episztemikus közvetlenséget, szemtanúságot. A jövő idő esetében nem érvényesül episztemikus közvetlenség.

Az ige jelentésének része az aspektus, a folyamat kezdő és végpontjainak hiánya vagy megléte (l. 3.2. A folyamat kifejezése: az ige). Az igék aspektustar-talma a mondatban változhat, az aspektus mondatbeli megvalósulása dinami-kusan történik. A lexikális ige aspektuális tartalmát újraértelmezi és kidolgozza az igeidő (az episztemikus lehorgonyzással), az ige másodlagos fi guráinak (a landmarkoknak) a mondatbeli kidolgozása, a grammatikai tárgy, idő- és hely-határozók és a szórend, az ige típusával, a mondatkonstrukcióval és az alappal összefüggésben. Az igeidő az ige lexikális jelentésén belül egyes folyamatsza-kaszokra irányíthatja a fi gyelmet a folyamat mint egész helyett, illetve olyan szakaszokat állíthat a fi gyelem középpontjába (vagyis profi lálhat), amelyek az adott ige típus szerinti prototipikus jelentésében nem profi lálódnak. Például a (18a) mondatban a megy ige imperfektív, a mondat jelen idejű és folyamatos, a (18b) mondatban a megy ige imperfektív, a mondat múlt idejű és folyama-tos, a (18c) mondatban a bement ige perfektív, a mondat jelen idejű és folyamafolyama-tos, a (18d) mondatban a bement ige perfektív, a mondat múlt idejű és befejezett.

A metonimikus fi gyelemáthelyezés rendszerszerűen megvalósul e típusokban.¹⁴² (18) a. Sok ember megy az utcán.

b. Sok ember ment az utcán.

c. Az elnök éppen bemegy az irodába.

c. Az elnök bement az irodába.