A deixis

Vannak olyan beszédhelyzetek, amelyekben nem szükséges vagy nem lehetsé-ges a dolgok és viszonyok szavakkal történő megnevezése. Ilyenkor az egyik nyelvi megoldás a rámutatás, a deixis, amelynek során a beszélő ténylegesen vagy elképzelten rámutat térben egy dologra vagy egy személyre, temporálisan egy időpontra, valamilyen viszonyra. A rámutatás általában grammatikai ele-mekkel történik, tehát sematikus jelentésű kifejezésekkel, amelyek a beszéd-helyzetben, a kontextusban kapják meg aktuális jelentésüket. Ilyen mondat (35), amelyben a beszélő a hallgatót magához hívja, például egy munkahelyen vagy egy családban, baráti viszonyban:

(35) Most gyere hozzám, ne egy óra múlva!

A deixis, más szóval rámutatás olyan nyelvi művelet, amely a szöveg (szöveg-részlet) megértésébe bevonja a beszédesemény tér- és időbeli, valamint szocio-kulturális viszonyainak a feldolgozásából származó kontextuális ismereteket.

A beszélőtársak mindig tudják, mikor és hol vannak, mi veszi körül őket, és kik ők maguk a beszélgetés során, ki a pillanatnyi beszélő és hallgató. Az ide tartozó részleteket a beszélők gyakran a deixis kifejezőeszközeivel, deiktikus nyelvi elemekkel jelölik. A deiktikus kifejezések kontextusfüggő viszonyítási pontokat kínálnak fel a mondatokban kifejezett jelenetek megfi gyeléséhez, illetve meg-értéséhez.¹⁵² A deixis mindig a nyelvi konstruálás folyamatában működik, hoz-záigazítva a kontextushoz, általa a beszélők dinamikusan alakítják a konstruá-lást. A deixis összefügg az episztemikus lehorgonyzással, a lehorgonyzás

152 Tátrai (2011: 126–150, 2017: 953–980), Laczkó (2008).

mindig deiktikus. A deixis nyelvi jelölője lehet például a határozószó (itt, most), a névmás (én, ez), a számot és személyt jelölő grammatikai elemek, vagyis az igei toldalékok és birtokos személyjelek

Az (35) mondat első tagmondatának mindegyik szava deiktikus kifejezés.

A most azt jelzi, hogy a mondatbeli jelenet ideje nagyjából egybeesik a beszéd idejével. A beszélők tudják, mikor hangzik el a mondat. A hozzám a mozgás végpontjaként az éppen beszélő személy térbeli elhelyezkedését jelöli meg, a beszélő és a hallgató helyéhez képest. A gyere ige is ezt a térbeli viszonyt fejezi ki, és azt is jelöli, hogy a mondatbeli jelenetben felszólított szereplőként megjelenő hallgató mozgása a beszélőhöz közelítő irányú. Ugyanakkor a mon-dat sem az időt, sem a helyet nem fogalmazza meg részletező nyelvi kifeje-zésekkel, tehát a beszélő nem adja meg órában és percben a „most” fogalmát, és nem határozza meg saját tartózkodási helyét sem (amely lehet az irodája, a lakhelye).

A gyere igealak E/2. személyragja a beszédhelyzet társas viszonyait is jelöli.

Az E/2., a második személy, vagyis a mindenkori hallgató csak a pillanatnyi beszélőhöz képest határozható meg. A mindenkori beszélő ezt az E/2. személy-raggal jelöli, amely az E/1. referenciális középponthoz képest érthető meg mind-két fél számára. A beszélőt és a hallgatót alapvetően deiktikus elemekkel (sze-mélyes névmással és személyt, számot jelölő grammatikai elemmel) lehet megjelölni (vö. 6.2.2. Személy és szám, számosság). Egyúttal az E/2. személy-rag tegező forma, amellyel a beszélő a hallgatóhoz fűződő társas viszonyát is jelöli. A magázó alak formálisabb kapcsolatot mutat:

(36) Most jöjjön hozzám.

A deixis műveletének három alapvető típusa van: a térdeixis, az idődeixis és a társas deixis.

A térdeixis a mondatnak a szövegvilágban kiépített térbeli viszonyait köz-vetlenül a résztvevők fi zikai teréhez kapcsolja, vagyis a beszédhelyzet fi zikai terében a beszélők által észlelt vagy elképzelt (mentálisan szimulált) dolgok elhelyezkedését vagy mozgásuk irányát rámutatással jelölik a beszélők.

A deiktikus térjelölés általában a pillanatnyi beszélő térbeli elhelyezkedéséhez képest történik meg, a térbeli referenciakeretben, amelyben a beszélő elhelyez-kedése vagy mozgása az alapvető perspektivikus kiindulópont.

A (37)-ben a kérdésre adott válasz pontosan csak a beszélők által érthető meg, ők tudják, hogy a válaszoló a fi zikai térben hová mutat, mert feldolgozás saját maguk és a közvetlen környezetük térviszonyai alapján történik:

(37) A: Hol van a só?

B: Itt.

A térbeli viszonyokat a beszélő általában saját magához viszonyítja, például a közel – távol megosztásban. A (38) példában az asztal közel van a beszélőhöz (ezt jelzi a közelre mutató névmás), a (39) példában viszont távol van tőle.

(38) A: Hová tegyem a csomagot?

B: Ide az asztalra.

(39) A: Hová tegyem a csomagot?

B: Oda az asztalra.

Az idődeixis a mondatban megnevezett események idejét közvetlenül az elhangzó beszéd idejéhez viszonyítja. A beszélőtársak a beszéd folyamatában tudják, hogy mi számukra az időbeli most, mert észlelik a beszéd elhangzásának és megértésének időbeli egybeesését, ami a pillanatnyi most a számukra. Min-den más időpontot és időtartamot ehhez az állandóan alakuló mosthoz mérnek, az időbeli referenciakeretben, amelyben a beszélő beszédének jelen ideje az alapvető perspektivikus kiindulópont. Az (40)-ben a tavaly a beszéd idejéhez képest egy nappal korábbi, a (41)ben a most határozószó a beszéd idejéhez ké -pest nagyjából egyidejű eseményt fejez ki a mondatban.

(40) Tavaly nem utaztunk sehová.

(41) A: Mikor indulunk?

B: Most.

A társas deixis a beszédtevékenység során a szövegben említett szereplők azo-nosítását és viszonyuknak a kifejezését végzi rámutatással. Ez a deiktikus rend-szer a szövegvilágban érvényesül. A személydeixis középpontja a pillanatnyi beszélő, az E/1.: én, itt, most. Ez a deiktikus középpont a pillanatnyi beszélőhöz van kötve, tehát beszélőváltás után a következő beszélő lesz a deiktikus közép-pont. A második és harmadik személy mindig a pillanatnyi beszélőhöz képest van meghatározva.

Az én (E/1.) és a te (E/2.) mindig deiktikus, a beszélőt és a hallgatót a pilla-natnyi beszélő csak deiktikusan tudja említeni. Amikor a beszélő saját magát nevén említi (például az esküszövegben: Én, XY, esküszöm…), akkor az XY kilép az E/1. deiktikus említésből, E/3. nem dekitikus megnevezésre vált, majd visszavált az E/1. deixisre.

A második és harmadik személy mindig a mindenkori beszélőhöz képest van meghatározva. Az E/2. a pillanatnyi hallgató, a te, aki a szövegvilágban (a dis-kurzustérben) kommunikációs értelemben közel van a beszélőhöz. Az E/3.

a beszélgetés tárgya, az ő vagy az, aki vagy ami a szövegvilágban (a diskurzus-térben) kommunikációs értelemben távol van a beszélőtől.

A társas deixis részeként az attitűddeixissel a beszélő saját szociokulturá-lis viszonyait és másokhoz való viszonyulásait fejezi ki, a beszélőtárshoz és másokhoz való kapcsolatában. E deiktikus kifejezések a mindenkori beszélő

és a hallgató között a kommunikáció során létrejövő társas kapcsolatot, egyen-rangú, illetve alá- vagy fölérendelt társadalmi viszonyt, valamint a közöttük lévő társadalmi távolságot (közelséget) teszik megjeleníthetővé. A társas atti-tűdjelölés jellegzetes nyelvi kifejezései a magyarban a tegező és nem tegező alakok, illetve a különböző felszólító és megszólító formák.

(42) a. Zsuzsi, te is jössz a kirándulásra?

b. Zsuzsa, maga is jön a kirándulásra?

c. Asszonyom, ön is jön a kirándulásra?

Egyes cselekvések, főképp tárgymanipulációk esetében az egy percepciós térben tartózkodók számára sokszor könnyebb az adott műveletet móddeixissel meg-mutatni, mint szóban leírni, körülírni. A segítő, például a mester, a tanár meg tudja mutatni valós fi zikai végrehajtásában a műveletet, például egy szerszám használatával, egy hangszer jó megszólaltatásával vagy egy számítógépes műve-let képernyőn való elvégzésével, ahol az így vagy úgy határozószó a deiktikus elem:

(43) a. Így fogd meg.

b. Úgy görgesd lefelé.