6. A jelenet kifejezése: a mondat
6.2. A mondat jelentésszerkezetének elemei
6.2.2. Személy és szám, számosság
A dolgokat a jelenetek megkonstruált szereplőiként a mondatban a beszélők lehorgonyozzák, vagyis azonosíthatóvá teszik. Az azonosítás, a lehorgonyzás egyik állandó nyelvi kifejezője a nyelvtani személy és szám.143 (19a)-ban a jele-net elsődleges szereplőjét az egyes szám első személyű (E/1.) igei személyrag jelöli, (19b)-ben a hallgatót az egyes szám második személyű (E/2.) igei
sze-142 l. Panther–Thornburg (2009).
143 Vö. Corbett (2000), Langacker (1991a, 2002), Brisard (2002).
mélyrag, (19c–e)-ben a szereplőket az egyes szám harmadik személyű (E/3.) főnév és igei személyrag.
(19) a. Holnap akkor felhívlak.
b. Bevásárolsz hazafelé?
c. A könyv az asztalon hevert.
d. Az elnök megnyitotta a tanácskozást.
e. Szabadon szárnyal a szellem.
A mondatban kifejezett jelenetben szereplő lehet a beszélőktől független vala-mely dolog éppúgy, mint maga a beszélő vagy a hallgató. A beszélő nézőpont-jából különböznek a jelenetbeli szereplők, attól függően, hogy az adott szereplő maga a beszélő, a hallgató vagy a referenciális jelenet tárgya. Emellett a szemé-lyek egymáshoz is viszonyulnak, egymáshoz viszonyítva kapják meg egyér-telmű jelentésüket. A magyar nyelvben ezeket a különbségeket a három személy-lyel és a két számmal (egyes, többes) lehet kifejezni.
Az E/1. alapbeállításban a mindenkori beszélő. Az E/1. jelentése a beszélő nézőpont-szerkezetbeli kiindulópontjából: én, aki beszélek, itt, most, a beszéd-helyzetben. A beszélő kiindulópontjából a beszélő „én”, a beszélő az E/1. által önmagára referál, vagyis önmagát objektivizáltan színre viszi a mondatbeli jelenet szereplőjeként. Egyúttal a beszélő önma gára deiktikusan referál, önma-gát csak deixissel tudja jelölni, szubjektivizáltan is. Másrészt az E/1. a hallgató nézőpontjából „te”, vagyis a hallgató „te”-ként érti meg társát a beszélgetésben, miközben az saját magáról „én”-ként, E/1.-ben beszél.
Az E/2. alapbeállításban a mindenkori hallgató. Az E/1. jelentése a beszélő nézőpont-szerkezetbeli kiindulópontjából: te, aki hallgatsz engem, itt, most, a beszédhelyzetben. A beszélő kiindulópontjából a hallgató „te”, a beszélő az E/2. által a hallgatóra referál, vagyis a hallgatót, beszélőtársát objektivizáltan színre viszi a mondatbeli jelenet szereplőjeként. Egyúttal a beszélő a hallgatóra deiktikusan referál, a hallgatót csak deixissel tudja jelölni, szubjektivizáltan is.
Másrészt az E/2. a hallgató nézőpontjából „én”, vagyis a hallgató „én”-ként érti meg saját magát a beszélgetésben, miközben a beszélőről „te”-ként, E/2.-ben beszél. Ez a kettősség a beszélő nézőpontjából konstruálódik meg.
Az én és a te kettőssége minden beszédhelyzetre jellemző úgy, hogy a részt-vevők tisztában vannak saját maguk és beszélőtársuk nézőpontbeli kiinduló-pontjukkal. A beszélő és a hallgató jellegzetesen egy percepciós térben van a nyelvi interakció alatt, vagy valóságosan, vagy metaforikusan, elvontan fel-dolgozva. Tehát vagy közvetlenül érzékelik: hallják és látják egymást (20a-ban, ahol egy asztalnál ül a két beszélő), vagy a nyelvi interakciót elvont tér-idő viszonyban dolgozzák fel (20b-ben, ahol A Budapestről, B Párizsból beszél telefonon). Ezért a beszélő és a hallgató mindig közel vannak egymáshoz a dis-kurzusvilágban, a fi gyelmi jelenetben.
(20) a. A: Kérlek, add ide a kenyereskosarat.
B: Tessék.
b. A: Itt vagy még? Rosszul hallak.
B: Igen, itt vagyok.
A beszélő és a hallgató beszédhelyzetbeli viszonya interszubjektív, közösen járulnak hozzá a megértéshez.
Az E/3. alapbeállításban a mindenkori távollevő említett dolog. A beszélő nézőpont-szerkezetbeli kiindulópontjából jelentése: ő vagy az, akiről szó van, itt, most, a beszédhelyzetben. A beszélő kiindulópontjából az említett dolog „ő”
vagy „az”, a beszélő az E/3. által az említett dologra referál, vagyis az említett dolgot objektivizáltan színre viszi a mondatbeli jelenet szereplőjeként. A beszélő az említett dologra deiktikusan referál, ha az említett dologra a szövegvilágban rá lehet mutatni, máskor a deiktikus jelleg háttérbe szorul, de a nominális le van horgonyozva, ezért deiktikus. Az E/3.-at azonos módon érti meg a beszélő és a hallgató. Az E/3. bármilyen lehetséges entitás, míg az E/1. csak a beszélő lehet, az E/2. csak a hallgató.
Ha a mondatban az egyik szereplő a beszélő, jelölője E/1.-es kifejezés, a beszé-lőnek „én”, a hallgatónak „te”. Ha a mondatban az egyik szereplő a hallgató, jelölője E/2.-es kifejezés, a beszélőnek „te”, a hallgatónak „én”. Ha a mondatban az egyik szereplő az említett dolog, jelölője E/3.-as kifejezés, a beszélőnek
„ő” vagy „az”, a hallgatónak „ő” vagy „az”.
Az E/1. szereplő leggyakoribb jelölője az igei személyrag vagy birtokos sze-mélyjel, névmás csak ritkán használatos specifi kus helyzetben (pl. a beszélői nézőpont/kiindulópont kijelölésében). Az E/2. szereplő jelölője az igei személy-rag vagy birtokos személyjel, illetve a személyes névmás. Az E/3. jelölője teljes főnév (nominális), E/3. személyes névmás vagy az igei személyrag vagy birto-kos személyjel, a koreferenciális helyzettől, a megjelölt dolog aktiváltsági szint-jétől függően.
A megértés szempontjából az E/1. és E/2. szereplők könnyebben hozzáférhe-tőek, mint az E/3. szereplő. A deiktikus tartalom tendenciaszerűen csökken az E/1. szereplőtől az E/3.. szereplő felé. Az objektivizáció tendenciaszerűen nő az E/1. szereplőtől az E/3. szereplő felé.
A többes számú személyjelölések részben hasonlítanak az egyes számúakra.
A T/1. mindig magában foglalja a beszélőt. Emellett a T/1. további személyt vagy személyeket is jelöl: szemantikai tartalma vagy (1) a T/1. a beszélő és a hallgató vagy hallgatók, bennfoglaló módon, vagy (2) a T/1. a beszélő és más személyek, kivéve a hallgatót vagy hallgatókat, kizáró módon. A T/1. a beszélő kiindulópontjából referáló és önreferáló, deiktikus, továbbá a beszélő a T/1. által csoportot képez saját maga és a beszédében általa képviseltek köréből.
A T/2. általában magában foglalja a hallgatót. Emellett a T/2. további személyt vagy személyeket is jelöl: szemantikai tartalma vagy (1) a T/2. a hallgatók
cso-portja, vagy (2) a hallgató és más személyek, kivéve a beszélőt vagy beszélőket.
A T/2. a beszélő kiindulópontjából referáló, a hallgató szempontjából önreferáló, deiktikus, továbbá a beszélő a T/2. által csoportot képez a hallgatók és a beszéd-helyzetben a hallgató(k) által képviseltek köréből.
A T/3. több említett dolgot jelöl, azokat csoportként konstruálja meg. A T/3.
bármilyen lehetséges entitások csoportja, ennek nem része a beszélő és a hallgató vagy a beszélők és hallgatók csoportja A T/3. referáló, deiktikus, lényegében objektivizált.
A jelenetet kifejező mondatban a dolgok számosságát a beszélő jelöli, így is elősegítve a szereplők azonosíthatóságát (l. még 3.1. A dolog kifejezése: a főnév).
A számosságot alaki kifejezői: szám (számadat) (21a), határozatlan számnév (21b), grammatikai szám (21c-d), a főnév jelentése (21e):
(21) a. Két pohár van az asztalon.
b. Sok csomagot hozott a futár.
c. Poharak vannak az asztalon.
d. A csomagjaid az asztalon vannak.
e. A tömeg önfeledten ünnepelt.
A szám és a számnévi névmás tipikusan jelzős szerkezetben képezi le a számos-ságot, a dolgot megnevező főnévhez kapcsolt jelzővel.
A grammatikai szám a magyar nyelvben kétosztatú: vagy egyes számú, vagy többes számú a főnév vagy a dologjelölés más módja (igei személyrag, birtokos személyjel). Az egyes szám alapbeállításban egyetlen példányt jelöl meg a típus-ból (a kategóriátípus-ból) (22). A többes szám több példányt jelöl meg a típustípus-ból, anélkül, hogy pontos számadatot adna meg (22).
(22) a. Csomagot hozott a futár.
b. Este szél támadt.
(22) a. Csomagokat hozott a futár.
b. Nagy esők voltak tavasszal.
Az egyes szám bizonyos szerkezetekben nem jelöl feltétlenül tényleges egyetlen példányt. A (23)-ban az alma főnév egyes számú, de a mondat jelentése nem zárja ki, hogy több darab alma volt az üzletben:
(23) A zöldségesnél volt szép alma.
A többes szám bizonyos szerkezetekben (főképp tulajdonnevekben) nem jelöl feltétlenül valóban több példányt. A (134)-ben a Virtuózok főnév többes számú, de a mondat jelentése és a világról való tudás egyértelműsíti, hogy egyetlen dologként megértett szereplőről van szó:
(24) Amikor elindult a Virtuózok,144 a lelkesedés mindannyiunkat magával ragadott.145
A magyar nyelvben alapbeállításban van grammatikai különbség a megszámol-ható és megszámolhatatlan dolgokat jelölő főnevek között. Metonimizáció ese-tén nincsen grammatikai különbség. Egyes dolgok főnévi megnevezése inkább egyes számú, többes számú alakjuk vagy ritka vagy nem használatos, nem kapnak határozott számnévi jelzőt (ilyen például az öröm, zeneszerzés, merész-ség főnév). Más dolgok, például az anyagok főnévi megnevezése elsődleges jelentésükben szintén egyes számú (víz, por), azonban meghatározott más meto-nimikus jelentésben, például az adott anyagon belüli fajták elkülönítésére hasz-nálatos a többes szám: vizek, porok.