(Kovács Katalin: Memoár, 1995.)
„1944. szeptember vége volt. A hirtelen jött döntések és történések közepette rólam, aki a Teltsch villa szuterénjében húztam meg magam, megfeledkeztek. Új-városon már ott voltak az oroszok, s hallottam, amint a felnőttek beszélték, hogy ott lesz a mindent eldöntő nagy ütközet. Az újvárosiak, akik itt maradtak, üres há-zakat kerestek a belvárosban és a Maros közelében, remélve, hogy biztonságos he-lyet találnak. Én is láttam az iskolában kialakított óvóhehe-lyet, ami nem tűnt elég biz-tonságosnak, legalábbis azt mondták a felnőttek, hogy a bombázástól meg ágyú-zástól nem védi meg az embert.
– Attól még az ima is többet ér. - mondogatták. Noha gyerek voltam, ki tudtam hámozni a szóbeszédből, hogy épp az a legveszélyesebb hely, ahol megfigyelőál-lás lesz. Mivel a mi templomunkat választották ki az oroszok, épp a mi iskolánkkal szemben, így ez lett a legveszélyesebb hely. Elhatároztam, hogy biztonságos hely-re megyek.
Eszembe jutott, amikor Dolfi bácsi a pincéjükről beszélt, aminek vasúti sínek-ből készült a teteje, fala pedig vastag betonból, ami minden erőnek ellen tud áll-ni. Sokszor jártam a pincében, ami a szuterén mellett volt, s tényleg nagyon erős-nek nézett ki. Ezért úgy gondoltam, hogy a villa pincéjében rejtőzködök el, ahogy Dolfi bácsi mondta.
Nem találtam Kincses nénit otthon, meg nagy Nénit sem, így vállamra vettem a táskámat, ami szinte új volt még. Az épp megkezdett füzeteim és könyveim mel-lé egy darab kenyeret és egy üveg lekvárt tettem, meg a Palitól emmel-lékül hagyott kavicsot a pörgettyűvel, amit mi „tendelinek”1 hívtunk. Sári babámat bebugyolál-tam és útnak eredtem velük Újvárosról a város másik végére, a Szuszogó irányába.
A Liget utcán néha-néha jött egy-egy teherautó, hoztak valamit, vagy csak jöt-tek-mentek az autók az üzemnél, de ehhez hozzá voltam szokva, mert erre mindig sokan jártak. Most azonban a villa környékét szürke egyenruhások lepték el.
Dolfi bácsi tanácsára kiválasztottam a legmélyebb árkot, s abban mentem Új-városról a Liget utcáig. Az árkok tiszták voltak. A kora őszi sárga, piros levelektől úgy nézett ki, mintha egy nagy színes dunnát terítettek volna a földre. Kedvem tá-madt beleugrani a kellemes fanyarédes illatú levéldunnába, de most nem tehet-tem, mert igyekezni kellett, hogy minél előbb hazaérkezzek.
1 trenderli = pörgettyű
Néha a siető emberek közül rám kiáltott valaki, hogy siessek haza, mert mind-járt itt a kijárási tilalom, s biztos keresnek már otthon. Hát ebben én nem voltam olyan biztos.
Mindenkinek meg volt a maga gondja. Azt mondták Kincses néniék, hogy most olyan időket élünk, amikor mindenkinek saját magára kell vigyáznia, csak utána másokra.
Kezdtem félni, mert ilyen sok katonát még nem láttam, csak amikor masíroz-tak a Korona szálló előtt. Újvárostól Szuszogóig mindenféle katonával találkoztam.
A szürkeruhások németek voltak. Belőlük volt legtöbb. Néhány barnaruhást is lát-tam, azok az oroszok voltak. Feketeruhásokat is látlát-tam, akikről azt mondták, hogy határőr katonák. Hétköznapi ruhás bácsik és nagyfiúk is szaladgáltak, puskával a kezükben. Kicsit féltem, de amikor a bombabiztos pince bejáratához értem, meg-nyugodtam. Az alsó háznál és üzemnél most kicsit nagyobb volt a jövés-menés mint máskor. Már nem féltem. Otthon voltam. Lementem a szuterénbe, és szét-néztem. Üres volt. Benéztem az ételliftbe, az is üres volt. Visszacsuktam az ajtaját.
A pincéből halk neszt hallottam. Bekukucskáltam oda is, s láttam a tábori katonai ágyakat, ahol pár felnőtt beszélgetett az újvárosi bombázásról, közben pedig pako-lásztak. Engem itt szinte mindenki ismert, én hozzátartoztam a villához, így nem is foglalkoztak velem, csak köszöntünk egymásnak. Fölszaladtam a lépcsőn s az üzem felé settenkedtem, ahol már volt mit látni. Néhány férfi épp akkor tetejezte a bun-kert. Jó lett volna többet látni belőle, de nem mehettem közelebb. Így visszasom-fordáltam, kezemben a Sári babával. Szerintem a pince, meg a szuterén volt a leg-jobb hely a villában. A szuterénben volt a konyha. Itt mindig akadt valami ennivaló, egy kedves néni vagy bácsi, aki tréfálkozott velem. Ezen az estén is megkínáltak en-nivalóval. Így amit a táskámba eltettem még Újvároson, azt meghagytam később-re. A szuterénben, a konyhában volt az ételfelvonó, ahol berakták az ételt, most is éppúgy, mint Teltschék idejében, csak most nem olyan díszesen. Fönn, a tálalóban kivették és föltálalták. Nem sok idő telt el, egyre hangosabban hallatszott az ágyú-dörgés. A zaj egyre fülsüketítőbbé vált. Erős fegyverropogás, golyózápor kezdett süvíteni a falon. A villany pislákolt. A katonák kirohantak a házból, míg a személy-zet a pincébe. Kint már sötét volt. Sziréna, majd hatalmas durranás, ami úgy ráz-ta a villát, mintha földrengés érte volna el. Nem ráz-tapaszráz-talráz-tam még, hogy milyen a földrengés, de gondoltam, hogy ez a félelmetes dolog csak olyan lehet, mint a föld-rengés. Hangos kiáltozás hallatszott, s berohant a villába néhány katona. Köztük sebesültet húztak le a pincébe. Közben lövöldöztek az ablakon kifelé. A szuterén ablakából csak úgy láttam ki az udvarra, ha fölálltam egy székre. Ha épp az ablak előtt ment el valaki, a lábát láthattam, mert a szuterén félig a földbe volt beépítve.
XIV. Ostrom idején
Az ablakai sokkal kisebbek voltak, mint a rendes ablakok, így csak az ablak előtt álló ember térdéig ért. Ha a villa előtt volt valaki, az észre sem vette, hogy a szute-rén ablakából figyelik. A szuteszute-rénből rendesen lehetett látni a szép parkot, az úton elhaladó embereket vagy kocsikat. Sokat néztem így a külvilágot, és képzeletem számtalanszor sugallta, hogy az édesapám jön értem.
Most azonban félelem kerített hatalmába. Jó lett volna legalább Kincses néni-hez, vagy Emília nővérhez odabújni. Eszembe jutott Dolfi bácsi, hogy nagyon-nagy baj esetén, bújjak be az ételfelvonóba, ugyanis az a leges legbiztonságosabb hely az egész villában, de lehet, hogy az egész városban. Bekucorodtam az ételfelvonó-ba, olyan picire, amilyenre csak bírtam. Lábaimat magam alá húztam, babámat erősen szorítottam és imádkoztam. Úgy imádkoztam, ahogy azt anyukámtól lát-tam, ahogy Emília nővér is tanította. De még Dolfy bácsi módjára, és úgy, mint Gi-zella nénivel egyszer sábeszkor. Az a sábesz olyan szép volt, de most nem tudtam többet gondolni rá, mert egyre jobban hallottam a repülő zúgását, erős morajlá-sát, a lövések süvöltését. Próbáltam befogni a fülem, de csak egyre hangosabban dörögtek a fegyverek körülöttünk. Az Istenre gondoltam, aki mindent lát, s bármit meg tud tenni, én csak azt kértem, hagyassa már abba ezt a háborút. Aztán anyu-kámra gondoltam, aki azt énekelte nekem „Változtass uram, amivé szeretném...”
dalt románul is, meg magyarul is. Én is énekeltem vele, csak nagyon halkan, ne-hogy meghallja valaki. Közben folytak a könnyeim a félelemtől és az anya utáni vá-gyamtól.
Dolfi bácsinak mindig igaza volt, biztos most is, de az étellift hideg, sötét és fé-lelmetes. Egy pillanatra hatalmas fényesség támadt, s egy szürkeruhás, fehér gal-léros katona kinyitotta az étellift ajtaját, ami őrületes robajjal tárult ki. Farkassze-met néztünk, a katona és én. Én, aki még csak hétéves voltam. Ő apukám vagy Dolfi bácsi is lehetett volna. Szipogtam és rémült voltam. A katona szájára tette a mutatóujját, csöndre intve engemet, hogy ne féljek tőle. Nem tudom milyen kato-na volt, csak egy keresztet láttam a nyakában. A papokkato-nak van keresztjük. Mivel a ruhája szürke volt, ezért német katonának gondoltam. Lehet, hogy katona is, meg pap is volt. Épphogy becsukta rám az étellift ajtaját, egy gránát robbant fel mellet-tünk, s a légnyomás kirepítette a katonát a kiszakadt ablakon. Az étellift ajtaja be-ragadt. Hiába erőlködtem, nem tudtam kinyitni. Ha portyáztunk a cimborákkal, s repülőzúgást hallottunk, gyorsan lefeküdtünk a földre, s próbáltuk kitalálni, milyen repülők lehetnek. A mienk vagy az ellenségé. Most is próbáltam a repülők zúgásá-ból megállapítani, hogy vajon melyik milyen lehet, a „mienk” vagy az „ellenségé”...
lassan álomba merültem.
Másnap a romeltakarítók nyitották ki az étellift ajtaját, ahonnan csak nehezen tudtak kivenni, ámuldozva, hogy még élek.
Miközben simogattak és egy takaróval betakargattak, akkor láttam, mekkora pusztítást végzett a robbanás. A villanytelepért folytatott harc emberi életet is kö-vetelt, hallottam, miközben a felnőttek lapátolták a törmeléket. Nagy öröm fogott el, amikor megérkezett Emília nővér, aki magával vitt a zárdába, de most nem az újvárosiba, hanem a Szent István téribe. Út közben megnéztük a szétszakított Ma-ros-hidat, melynek egyik része úgy ágaskodott föl, mint a fuldokló ember karja, még utoljára, mintha csak segítséget kérne. Ezt Emília nővér mondta, ő tudott csak ilyen szépeket mondani.
Nem nézelődhettünk tovább, egyrészt nem volt biztonságos, másrészt igyekez-nünk kellett a Szent István templommal szemben lévő iskolába, ahol a nővérek is voltak, meg azok, akik az ostrom miatt nem mehettek vissza otthonaikba. Ide gyűjtötték össze az árvákat. Megmosdattak bennünket, tiszta ruhát és ételt ad-tak. Mire a nővérek ezzel elkészültek, imádkoztak, majd a nagyobbak játszottak velünk, hogy érezzük, foglalkoznak velünk, rendben vannak a dolgok körülöttünk.
Én mint egy kiskutya, ott sündörögtem Emília nővér mellett, akinek nem veszítet-tem el többé a nyomát... Ez volt az első ostromélményem, amit hamarosan újab-bak követtek, de azok ha félelmetesek is voltak, nem voltak olyan szörnyűek, mint az első a villában, mert azokat már a zárda és iskola pincéjében, Emília nővérékkel együtt vészeltem át...”
A
z ostrom véget ért. A németek elmentek. Az oroszok bejöttek. A sok halottat talicskán tolták ki a temetőbe. Emília nővér is temetett, mert a papok nem győz-ték. Egyszer néhány gyerekkel Katica is kiment, hogy megnézze, hogyan földelik el az embereket.Közben, akik elmenekültek a városból, azok kezdtek visszajönni. Az iskolá-ban folytatódott a tanítás. Emília nővér és Ida tanító néni karácsonyi ünnepséget szervezett a templomban. A Kis Jézus születését adták elő, énekeltek és verseket mondtak. Katica is szerepelt, amiről szívesen beszélt még felnőttként is. Sok vesz-teség árán, de boldogok voltak az emberek, mert véget ért a háború. Megkezdő-dött a város újjáépítése. Katica egyre türelmetlenebbül várta, hogy tényleg min-denütt véget érjen a háború, mert az édesapja akkor tud eljönni érte. Hamarosan értesítést kaptak a nővérek, hogy Kovács Mártonnak, az apa szolgálata lejár és jö-het a gyermekeiért, akiket hazavijö-het saját otthonukba.