(Kovács Katalin: Memoár, 1995.)
Estefelé, otthon kihallgattam a szuterénben Kincses néniék pusmogását, hogy lezárta a csendőrség a gettót, mert másnap, június 16-án hajnalban, a neológ zsi-nagógában, ahova Teltschék is elmentek néha istentiszteletre, ott kell majd gyüle-kezni a zsidóknak, mert vonattal viszik őket Szegedre. Kincses néni, aki görög ka-tolikus volt, vagy háromszor keresztet is vetett, kérve rájuk a jó Isten könyörületét.
Én szedelőzködtem, hogy elmegyek Palihoz meg Dolfi bácsiékhoz. Gondoltam, azt mondom, hogy játszani megyek, s akkor kiengednek még. Persze ezen a füllen-tésen átlátott Kincses néni, s nem engedett el otthonról.
– Nem mégy gyerek sehova! Maradsz itthon! Kellene neked, meg nekünk is a baj? A csendőrök nem könyörülnek senkin! Oda se be, se ki!
Nem volt apelláta, maradnom kellett. Bánatomban behúzódtam a pince legsö-tétebb zugába és Sára babámat szorongatva sírdogáltam.
Másnap korán reggel keltem. Kincsesné elküldött tejért, mert soron kívül akart valamit sütni. Hozta is a kandlit. Gondolta, jobb lesz mindentől távol tartani en-gem, még mielőtt újra eszembe jutna, hogy elmenjek a gettóhoz. Nagyon féltett Kincses néni.
Én szorgalmasan készülődtem, mert ez épp jó alkalom, hogy eltrappoljak a get-tóba. Mondtam is Kincses néninek: – Jó, hozok tejet, de ma menni kell Emília nővér-hez is a zárdába. Ő csak annyit válaszolt: – Jól van, azt is elintézed, meg a tejet is, és igyekszel haza! Nem volt beszédes kedvében az egyébként kedves Kincses néni.
Én példás gyerekhez méltón öltözködtem, készültem Emília nővérhez a zárdá-ba, meg persze a gettóhoz, amiről mélyen hallgattam. Gondoltam, először kimére-tem a tejet, az elfér a kandliban. Utána Dolfi bácsiékat nézem meg, úgyis útba es-nek. Sajnos nem találtam őket, de még csak a szomszédokat sem. Alig volt csendőr, most azok sem foglalkoztak velem. Így a téren lefelé mentem, nehogy meglásson Kincses bácsi a műhelye ablakából, ami a tér másik oldalán volt. Szaporáztam a lépteimet a Búza utca irányába, Emília nővérhez. Itt-ott emberek kisebb csoportját láttam. A gettó szinte kiürült. Szaladtam a titkos helyünkhöz, a zsidó iskolához, hát-ha ott találom Paliékat. A titkos helyen csak egy szép fényes kavicsot találtam, amit csak Pali hagyhatott ott nekem, gondoltam én. A kavicsot erősen megszorítottam, de hirtelen nem tudtam mitévő legyek. Gondoltam, nincs mit tenni, megyek a zár-dába Emília nővérhez. Ahogy haladtam, egyre több embert láttam, ami kíváncsi-vá tett. Már a Vásárhelyi utcánál jártam, amikor láttam, hogy a zsidók fölbatyuz-va botorkálnak. Felnőtteknél, gyerekeknél csomag. Tétován ide-oda tipegtek, de a port mégis fölverték. Elcsigázta őket a meleg és a bánat. Csendőrök vigyázták őket.
Néhol függöny mögül vagy a falhoz tapadva kukucskált ki valaki. Futni kezdtem.
Kerestem a tömegben az enyéimet. Kiabáltam a nevüket. Odadúródtam közéjük.
– Dolfi bácsi! Gizella néni! Anyuka, Apuka! Pali! - de nem válaszolt senki.
Egy néni rám szólt: – Menj innen kislány! Menj! Fuss! Semmi helyed itt!
Egyre izgatottabb lettem. Végre megláttam Teltschnét. Odaszaladtam hozzá, s belekapaszkodtam.
– Gizella mamácska! Vigyen magával!
Ő meg csak minden érzelem nélkül szigorúan annyit mondott, hogy nem lehet.
Még el is zavart.
– Menj innen! – kiáltott rám, de én csak kapaszkodtam belé. Erre odalépett egy csendőr:
– Mi van itt? Kié ez a gyerek? Hogy nem tudnak parancsolni neki?
– Nem tudom kié. Nem ismerem. - mondta Teltschné.
Én meg dühösen kiabáltam:
– Dehogynem tudja, mamácska, ne hagyjon itt! - sírtam kétségbeesésemben.
Teltschné meg rimánkodva szólt:
– Csendőr úr. Én nem ismerem ezt a gyereket. Nekem nincs ilyen kisgyerekem.
Én már idős vagyok, honnan is lenne?
Én azonban nem hagytam annyiban.
– Igenis van, én vagyok az. És Dolfi bácsi? Mégiscsak elhagynak maguk is! Ma-guk se szeretnek! MaMa-guknak sem kellek, csak becsaptak, hogy mennyire szeretnek.
Lökdösődtem tehetetlenségemben.
XII. Genocídium
– Na elég volt ebből, menj te is a többivel. - förmedt rám a csendőr.
– Nem megyek! Én itt maradok mamácskáékkal, meg Palival!
– Hallgass el, mert kihúzod a gyufát! Maguk meg fogják a gyereket, s vigyék magukkal! - intette meg a csendőr a felnőtteket, s kilépett, megelégelve a cirkuszt.
Ezt a pillanatot kihasználva egy kéz megragadott, s kirántott a tömegből. Azon-nal behúzott a kapubejáróba. Én hadakoztam, még jobban sírtam, mert a kandlit kiejtettem a kezemből, s kidőlt belőle a tej. A kéz azonban erősen magához szorí-tott, miközben befogta a számat, és a bő, fekete köpenye alá rejtett, míg a tömeg szétoszlott. Elcsöndesült minden, a por kezdett leülni. Engem egy jóságos kéz si-mogatott, nyugtatott. Éreztem a levendula illatát. Ekkor eszméltem föl, hogy Emí-lia nővér az. Belekapaszkodtam az apácába, s még jobban sírtam. Sűrű szipogások közepette motyogtam:
– Engem senki sem szeret. Nekik sem kellettem! Ők is itt hagytak! Én senkinek sem kellek! Kincses nénitől is kikapok, mert majd azt mondja, eljátszottam megint a tejet!
Emília nővér karjába vett, s a közelben lévő zárdájukba vitt. Ott egy bögre kaka-ót készített és egy szelet kaláccsal nyugtatott meg. Együtt imádkoztunk, s próbálta megmagyarázni, hogy engem nagyon szeretnek, mert okos és szép kislány vagyok, s a Jézuska is mindig mellettem lesz, aki megvéd engem. Adott egy szép szentké-pet, amely a Boldogságos Szűz Máriát ábrázolta a kis Jézussal. Látod, Téged épp így szeretnek, mint a Szűzanya a kis Jézust! A képet betettem a trenderli mellé az óvodás kistáskámba, ami a vállamon átvetve mindig velem volt. A fényesre dör-zsölt kavicsot pedig a kezemben szorongattam. Meg is kérdezte tőlem Emília nővér, hogy mit szorongatok annyira. Én elmondtam, hogy ezt a kavicsot hagyta ott ne-kem Pali... Emília nővér egyik kezével a kezemet fogta, másik kezével, meg az üres kandlit. Hazavezetett, s otthon mindent elmondtunk Kincses néninek, aki ki tudja hány keresztet vetett, hogy épségben visszatértem.
Este megjelent Nagy néni, s elmondta Kincses néninek, hogy szegény zsidó nő-ket behajtották Isten szent házába, a gyönyörűséges neológ templomba, s meg-motozták őket, még „ott is”, az altestükben ékszert, meg pénzt kerestek. Az isten-teleneket még az sem zavarta, hogy a frigyládánál becstelenítették meg azokat a szerencsétleneket mások szeme láttára. Ilyet jó érzésű ember nem csinál! Hát ke-resztények ezek? Utána az állomásra vitték őket, ahol már várta őket a tehervonat.
A melegben meg az idegességben szegények kimerültek. S jaj, amikor szálltak be a vagonokba, rájuk zúdult a nagy eső, meg a csendőrök haragja. Megbolydult az emberi elme ott! Azóta már Szögedében vannak, ki tudja, onnan mikor viszik őket tovább, mert onnan tovább viszik őket.
Szegényeknek hamarosan eldől a sorsuk, talán valahol új életet kezdhetnek.
Kincses néni meg csak imádkozott és vetette a kereszteket. Csak később tudtam meg, hogy Kincses néni nem szólt senkinek sem arról, ami velem történt, nehogy még valami bajunk legyen belőle. És csak jóval később, felnőttként értettem meg, hogy miért volt olyan kimért velem Teltschné akkor. Ha megesik a szíve rajtam, s el-árulja, hogy hozzájuk tartozom, engem is velük deportáltak volna.
*
Makóról, a történelmi gettóból, 1944. június 16-án átszállították Szegedre a kör-nyék zsidóságát, akiket a makói vasútállomás áruforgalmi rakodójában, a METESZ9 raktáránál vagoníroztak be.
Marosi Rezsőt, Teltsch Pál kortársát, aki szintén a Makó Állami Főgimnázium ta-nulója volt egykor, e napon deportálták sorstársaival.
Emlékezete szerint: „Kinn a METESZ raktár előtt raktak vagonba. Rémes képek (...) Pár utaskocsi is ott áll a kikeresztelkedetteknek és a betérteknek. Sok várakozás után – ma már nem sürgős! – Három óra után indulunk, senki nem tudja hová...”10
Hirsch Zoltán11 – deportálását túlélő – emlékezete szerint őt és családját a ma-kói „nagyállomás” rakodójába autóval vitték ki, s ott kellett átszállniuk a vagonba, ahonnan Szegedre vitték őket.
*
A deportálásról évtizedekig alig beszéltek, s ha mégis, az bizalmas körben tör-tént. Irodalmi művek témáiként is ritkán fordult elő. Ezért is történhetett meg, hogy Makón, ahol két vasútállomás is működött 1944-ben, ezért mindkét helyszínt megőrizte az emlékezet, mint a zsidó lakosság elszállításának helyszínét.
„A motozás és a nők belső vizsgálata után a zsidókat az újvárosi állomás felé terelték.12 <[...] Június 16-án délután az 1606 makói és környékbeli zsidót nemzeti színű zászlókkal föllobogózott vasúti kocsikba zárták. Egy-egy vagonba 60-70 em-bert zsúfoltak.>”13
9 METESZ: Mezőgazdasági Termelők Egyesült Szövetkezete 10 Marosi Rezső naplója. Lelőhely: MNL CSML ML X.57.
11 Hirsch Zoltán (1932 – ) egykori deportált, túlélő. Adatközlése: 2021. 08. 17.
12 Makó története. 1920-tól 1944-ig. Szerk. Tóth Ferenc. Makó monográfiája 6. Makó, 2004. p. 299.
13 uo. Makó története. 1920-tól 1944-ig. Szerk. Tóth Ferenc. Makó monográfiája 6. Makó, 2004. p.
299. Bárdos Pál: Az első évtized című műve alapján.
XII. Genocídium
Ugyanitt olvashatjuk Bárdos Pál (Weisz Pál) és családjának, a makói zsidóság deportálásának körülményeit. „Az újvárosi állomáson nyitott szájjal vártak ránk a tehervagonok, hogy bekapjanak bennünket.”14
Az idősek közül van, aki úgy véli, mindkét állomáson vagonírozhattak. Szerin-tük a Makó-Újváros vasútállomásról a vagont „átlökték” a nagyállomás rakodójá-ba, ahol ahhoz a szerelvényhez kapcsolták, ahova teherautókkal folyamatosan ér-keztek a deportáltak.