(Rekonstruált történet)
Kisétáltak az állomásra. Sok idő volt még a vonat indulásáig. Kincses néni egyik ismerőse behívta őket az állomással szemben lévő házba, hogy várakozzanak ott.
Katica pedig véget nem érő elbeszélésbe kezdett arról, hogyan éltek Makón.
Mikor az állomáson Katicát fölemelte az édesapja a vonatra, a kislány ijedté-ben fölkiáltott:
– Mi nem arra megyünk, amerre Dolfi bácsiékat vitték!... Kovács Márton szo-rosan magához ölelte a kislányát, átérezte, miken mehetett keresztül a gyermeke.
Azt is érezte, hogy Katica is megszerette Teltschéket, s ezért ő hálát érzett irántuk.
Lassan ismét visszatért a vidámság, és Katica énekelni kezdte a „Hamvadó ciga-rettavég”-et, meg a „Valahol Oroszországban” című dalokat, melybe az édesapja és testvérei is bekapcsolódtak. A vonat zakatolt, a gyerekek énekeltek. Kovács Már-ton boldog volt, hogy ismét karjaiban tarthatta a kis Katicáját, kiről a súlyos ostrom miatt az a hír járta, hogy nem élhette túl. A Gondviselés megsegítette őket, mert megkerült a kislánya, kinek arcán szeretett feleségének vonásai tűntek föl, ami az évek múlásával egyre erőteljesebbé váltak.
Boldog volt, ugyanakkor a torkában dobogott a szíve. Három gyermekével való találkozása még hátra volt. Előre félt látni, hogy mennyire viselte meg őket az el-múlt négy esztendő szerető anya és apa nélkül. A gyámokat illetően a legkegyetle-nebb helyre – Makó-Rákosra – az ikrek kerültek. Mivel aznap már nem tudtak to-vább utazni, ott aludt náluk Kovács Márton is a gyerekeivel. Gondolta is, ha szál-lást kaptak tőlük, nem lehetnek olyan rossz emberek, csak a nehéz sors erősítette föl bennük a kapzsiság iránti hajlamot. Az ikrek utáni, államtól kapott ellátmányt a saját gyerekükre költötték, a lelencek meg a régi, kinőtt ruhákat kapták meg. Az
ik-reket cselédnek tartották. Ők elviselték, mert legalább együtt voltak! Mikor meg-érkezett az édesapjuk és testvéreik, nehezen ismerték föl őket. Éveken át nem ta-lálkoztak. Nem akarták elhinni, hogy hazaviszi őket az apukájuk. Miután feloldód-tak, elmondták azt is, hogy látták, amikor hozta a lelences nagysága a ruhacsoma-got nekik, de most sem kapták meg.
Reggel Kovács Márton kivárta az időt, amikor a gyámok is megjelentek a kony-hában. Ők is szedelőzködtek. Indulásra készen álltak a gyerekek a szakadt, szét-nyűtt ruhában, amiben a jószágot látták el, s amiben a mindennapjaikat élték.
Nyelt egyet, s kellemes hangján, érzéseit elfojtva szólalt meg búcsúzás előtt:
– Köszönöm, hogy vigyáztak a gyerekeimre. A lelences nagysága említette, hogy a gyerekeknek a váltás ruhaneműt leadta Önöknél, amit távozáskor adjanak rájuk.
Legyenek szívesek rájuk adni.
A hirtelen fordulattól összenéztek a gyerekek, s alig hittek a fülüknek. Az asz-szony bement a szobába, s kihozta a szép nagy csomag ruhaneműt. Szó nélkül vit-te az ikrek elé.
– Öltözzetek át! – szólt színlelt kedvességgel.
– Jól van fiacskáim. Vegyétek le a régit, s vegyétek föl az új ruhát! – biztatta az apa a gyerekeit, akik azonnal levetették rongyaikat. Életükben először érezték az új ruha illatát, a bolyhos mackó melegét, az apai szeretetet. Jóleső érzéssel töltötte el őket, hogy nekik is van apukájuk, aki szereti és megvédi őket.
Bözsike, a legnagyobb gyermek5 a régi kopott holmit becsomagolta, és batyu-jukba tette, gondolván arra, hogy megfoltozza, mert otthon munkára még jó lesz.
Ő is korán megtanulta, hogy mindent meg kell becsülni, mert sosem lehet tudni, mire lesz még jó.
Illedelmesen elköszöntek, s boldogan jöttek el, miközben az új otthonukról be-szélgettek, mintha nem is történt volna az a sok rossz, ami érte őket. Alig tudtak betelni egymással, kimerülésig beszéltek, és apró kis kópéságok is színre kerültek, amin jót nevettek.
A családegyesítés legnehezebb és legszomorúbb pillanatai Kiszomborban, a legkisebb gyermekhez köthető. A család, akihez Misuka6 került, nagyon szépen, szeretetben nevelte. Amikor megtanult beszélni, anyukának és apukának szólítot-ta a gyámszülőket, akik bizakodszólítot-tak abban, hogy a háború után is náluk maradhat a kisfiú. A lelenc nagysága is bátorította a gyámszülőket, hogy minden bizonnyal le-mond Kovács Márton a kis Misuról, mert ezt a kicsit biztos nem bírja már fölvállal-ni, aki még pólyás korában került hozzájuk.
5 Kovács Erzsébet, Bözsike tizenhároméves volt ekkor, aki gyakorlatilag kilencéves korától vitte a háztartást. Férjhezmenetelekor adta át e szolgálatot Katicának.
6 Kovács Mihály = Misuka
XV. Kovács Márton családegyesítése
Náluk tanult meg járni, beszélni. Már négyéves volt. Minden, ami a világhoz kö-tötte, az mind e családnak volt köszönhető. Ők jelentették számára a biztonságot, a családi szeretetet. Misuka nem ismerte az édesapját, idegen volt számára. Ami-kor Kovács Márton, az édesapa megjelent, hogy Misukát is hazavigye, a gyermek nem akart elmenni vele. A testvérei is hiába próbálták kérlelni, simogatni, ölelni.
A kis Misu, mint ismeretlen gyerekekkel, bizalmatlan volt irányukban, különösen az apjával, aki számára csak egy idegen ember volt. Nem értette, miért kellene el-menni azzal az idegennel. Végül az apja, aki nagyon türelmes ember volt világ éle-tében, akkor sem háborodott föl, hiszen a sors tette próbára az életüket.
Hátára vette a kisfiát, és járkált, leguggolt, ugrált vele, s közben kiabálta: – Sót vegyenek! Sót vegyenek! A többi gyerek meg úgy csinált, mintha tényleg sót akar-nának venni. Hangos nevetés töltötte be az udvart. Az apa teljesen leizzadt. De ne-vetett és próbált tréfálkozni. Úgy gondolta, elérkezett a pillanat, amikor az udvar-ból elindulhatnak az állomásra. A gyámszülők az ablakon át nézték könnyes szem-mel, mint próbálkozik az apa a legkisebb gyermekének szívét megnyerni. Kettős érzés kerítette hatalmába őket. Szerették volna, ha az apa, ez a két világháborút is megjárt, már ötvenedik évén is túli özvegy ember belátja, ez a kisgyermek már nem hozzá tartozik, s odaadja nekik, akik fiatalok, akik ugyanúgy szeretik, mint Ő.
És az asszony elkezdett sírni, amint látta, hogy az apa nem adja föl, a kis Misu meg nevetni kezd. Kinyílt a kiskapu, és Kovács Márton elérkezettnek látta, hogy ki-lépjen gyermekével az utcára. Ő egyre árulta a sót. – Sót vegyenek! – Nevettek mindannyian. Már több háznyira elkerültek a gyermek otthonától, amikor észre-vette, hogy egyre távolodnak a biztonságos otthontól.
Elkezdett hadakozni, hogy lemászik az apja hátáról. Minél jobban szorította Ko-vács Márton a legkisebb gyermekét, ő annál erősebben lökte, rugdalta az apját. Dü-hében a nála lévő pálcával elkezdte ütni az édesapját, s közben torka szakadtából egyre csak azt kiabálta:
– Nem megyek sehova! Csúnya bácsi botot érdemel!
Kovács Márton már nem árulta a sót, hogy gyermeke kedvére tegyen. Csitította, s hagyta, had pálcázza csak a kisfia. Mindketten sírtak, végül a kimerült gyermek föladta a hadakozást. Maszatos arcocskáját letörülgette az édesapja, s gyöngéden magához szorította. Sós könnyeit egyre csak nyelte, hogy minél előbb megnyug-tassa gyermekét.
Nem haragudott a gyermekére, de még a sorsra sem. Árvák voltak. Szükségük volt egymásra.
Szegény, de lelkiekben gazdag élet várt az özvegy apára és hat gyermekére.
Dávid zsoltára – Zsoltárok 23:6