(Kovács Katalin: Memoár, 1995.)
„1945. február 14-én hamvazószerda volt. A misén hamuval keresztet rajzolt a plébános a homlokunkra, ami nekünk érthetetlennek tűnt, noha tudtuk, hogy ez-zel megkezdődik a böjti idő, mely Jézus feltámadásához vezet, ami a húsvéttal jön el. Gondolataim csapongtak. Eszembe jutott Emília nővér, aki a lelkemre kötötte, hogy igyekezzek haza, és pakoljam össze a holmimat. Én hol a halottakra és Jézus-ra gondoltam, vagy apukámJézus-ra, mert talán már vége van mindenhol a háborúnak, s jön értem. Latyakos tél végi idő volt. Néha kisütött a nap, de inkább csak világí-tott, mintsem meleget adott volna. Előző nap még hó is esett, így lucskos volt a jár-daszegély. A Liget utcánál tartottam már, amikor váratlanul gondoltam egyet. Hí-vogatott a mély árok, amiben olyan sokat játszottunk a barátaimmal. Beleugrot-tam az árokba. A tőlem elválaszthatatlan kandli, s a benne lévő liternyi tej is meg-indult, de szerencsére nem ömlött ki. A levelek zizegtek alattam. Csiklandoztak.
Nem számított, hogy átázott a mackónadrágom. Énekelni támadt kedvem. Csak úgy „Fã-ma, Doamne, ce mi-i face”2 s ezt ismételgettem.
2 Változtass Uram, amivé szeretném. Román nyelven.
XV. Kovács Márton családegyesítése
Közben jóval utánam, a nagyállomás felől egy férfi két kamasz gyerekkel, Bö-zsikével és Marcival3 ráfordult a Liget utcára. Lassan haladtak, a házakat nézték, amelyek siralmas állapotban voltak. Azt gondolhatta a járókelő, némelyikben ta-lán már ember sem lakik.
Közben meghallották a dudorászásomat, majd egy piroskabátos kislányt, en-gem pillantottak meg az árokban, aki a levelekkel játszadozva énekelt, s járása közben fehér kannájából lötyögtette a tejet. Amint közelebb értek, a férfinak na-gyon ismerősnek tűnt a dallam. A feleségétől is hallotta, amikor altatta a gyere-keket. Románul és magyarul is énekelte. Abban a pillanatban megérezte, ez a kis piroskabátos gyermek csak az ő kislánya lehet! Lépteit fölgyorsította. A lány, meg a fiú szinte már szaladt utána. A férfi megtorpant, nem akarta megijeszteni a kis-lányt, ezért nyugodtnak tettetvén magát, így szólított meg:
– Szervusz kislány! Ki kislánya vagy? – kérdezte barátságosan, mire én a szemé-be néztem.
– Dicsértessék a Jézus Krisztust! Kovács Katica vagyok. És maga? – kérdeztem vissza gyanakvóan.
– Kovács Márton vagyok. Én vagyok az édesapád! Jöttem érted, hogy hazavi-gyelek. Azzal lépett is, hogy karjába kapjon, de én nem mozdultam. Megdermed-tem.
– Én ismerlek. – kezdeményezte a kedves bácsi a beszélgetést.
– Az nem lehet. Az én apukámnak barna kalapja van. A magáé meg fekete kucs-ma. Meg az én apukám akkor jön értem, amikor mindenhol véget ér a háború. Még nincs vége mindenhol a háborúnak.
– De, vége van mindenhol a háborúnak! Számunkra véget ért a háború. Való-ban, nekem régen barna kalapom volt. De most ez a fekete kucsma, mert most hi-deg van.
Eltűnődtem, s egymás mellett tettünk meg pár lépést.
– Katica, én ismerem ezt az éneket, amit az előbb te is énekeltél. Valamikor réges régen az édesanyád énekelte. Én is tőle hallottam.
Azzal a gyönyörűséges bariton hangján az árok szélén rákezdte „Fã-ma, Doamne, ce mi-i face.” Akkor már én is tudtam, ez a bácsi tényleg az én apukám.
Apukám szeme megtelt könnyel, miközben mosolyogott rám. Összeölelkeztünk.
– Katicám. Emlékszel Bözsikére és Marcira, a testvéreidre? – kérdezte apukám.
– Persze hogy emlékszem. – s máris összebújtunk, erősen öleltük egymást.
– De hol vannak az ikrek4, meg a pólyás Misuka?
– Értük is elmegyünk. Most már mind együtt leszünk!
3 Bözsike = Kovács Erzsébet (Zombori Istvánné) Marci = ifj. Kovács Márton. Katica testvérei.
4 Kovács Sándor és Kovács József
Megérkeztünk, s izgatottan kísértem be őket az ostrom idején itt-ott belőtt villa szuterénjébe, ahol már nagyon várta Kincses néni a tejet.
– Kincses néni! Véget ért a háború! Eljött apukám értem! – kiabáltam már az aj-tóból. A tejet letettem az asztalra, és erősen megfogtam apukám kezét, miközben ők Kincses nénivel köszöntötték egymást.
A konyhában ültünk le. Azonnal hoztam a táskámat, Sári babámat és a kis fé-nyesre csiszolt emlékkövet Palitól, nehogy azon múljon a hazamenet, hogy nem vagyok összepakolva. Menetre készen álltam. Hogy jobban kibiztosítsam magam, apukám ölébe ültem, s nem moccantam, míg beszélgettek a felnőttek. Kincses néni mindent elmesélt az elmúlt évekről. Teltschékről, rólam, hogy tudja apukám, mi minden történt itt. A drága jó Kincses néni, aki görögkatolikus volt, számos ke-resztvetés közepette hálaimát is mondott, hogy túléltük a borzalmakat és hogy most együtt lehetünk, végül emlékeztünk az odamaradottakra. A nagy, bőszok-nyás Kincses néni búcsúzóul végigvezette apukámékat a villán, amin vészes nyo-mot hagyott az ostrom. Én megmutattam a szuterénben a fekhelyemet, egy nagy fa mosóteknőt, mert az ostrom után ezt tudtuk kimenteni, amelyben megágyaz-tak. Megnéztük a bunkert, a pincétől a manzárdig mindent. Az üzembe is kinéz-tünk, ahol Kincses bácsi szép faportékái voltak. Búcsúzóul apukám megköszönte Kincses néninek s a közben megérkező Nagy néninek a segítségüket, hogy vigyáz-tak rám.
Nagy szegénység volt. A házban sokan laktunk, akiknek nem volt hova menni-ük. Se otthon, se ennivaló. Kincses néni sem tudta megkínálni apukámékat, de ők nem is várták el tőle. Tudták mi a szegénység. Kincses néniék elsírták magukat, amikor elbocsátottak.
Mondta is Kincses néni: – ha másként alakult volna, szívesen fölneveltük volna, mert nagyon hozzánk nőtt ez a kislány. Jó volt, hogy valaki mindig ott csicsereg kö-rülöttünk. A mi fiunk már felnőtt, és ez a kis Katica még hozhatott volna örömet ne-künk. De ha már így alakult, mégis ez a legjobb, hogy együtt lehet ismét a család.
Én is megöleltem a jóságos Kincses nénit, akivel – akkor még nem tudtam – már csak egyszer sikerül találkozni, a fiánál Szőregen. Akkor kaptam egy fényképet tő-lük emlékül, melyen Kincses néni és Kincses bácsi egy vesszőből font kasban vitték az unokájukat, s visszanéznek. Az arcuk így maradt meg az emlékezetemben.
A villából a zárdába mentünk, ahol Emília nővér már várt bennünket. Közben egyre magabiztosabbá váltam. Már nekem is volt édesapám. Testvéreim. Csalá-dom. Majd kiugrottam a bőrömből. Egész úton szóval tartottam őket, de gondo-san ügyeltem arra, hogy erősen fogjam apukám kezét, nehogy megint elveszítsem.
XV. Kovács Márton családegyesítése
A zárdában aláírták az elbocsátási papírokat, hogy átvett apukám, az első osz-tályos Kovács Katalint, s hazavitt Sövényháza, Kalapács majorba 1945. február 14-én. Emília nővér mindent szépet elmondott rólam. Apukámmal beszélgetve bizako-dását fejezte ki, hogy jó keresztényhez méltó nevelésben tudja részesíteni gyerme-keit, ami nem lesz könnyű, de tegyen meg érte mindent. Bennünket meg arra kért, fogadjunk szót édesapánknak, mert ő mindig csak a javunkat akarja. Ha büntetnie kellene, azt csak szeretetből tenné. Apukám átérezte a szavak súlyát, s mivel hitt az Isteni gondviselésben, őszinte lélekkel fogadta a nővér kérését. Búcsúzóul egy cso-magot adott Emília nővér, amit Teltschné állított össze, melyhez a nővérek gyűjtöt-tek nekem és testvéreimnek csupa új ruhákat. Én még néhány füzetet, színes ceru-zát és szentképet meg egy pici kis Mária amulettet is kaptam Emília nővértől, majd búcsúzóul megáldott.”