Szabad Vajdaság – Magyar Szó

1944 dermesztő telének utolsó napjaitól kezdődően a Jugoszlávia területén berendezkedő titói hatalom sorra teremtette meg a szigorúan ellenőrzött, gondosan válogatott újságírók által készített magyar nyelvű sajtótermékeket: a Szabad Vajdaság – később Magyar Szó – első száma 1944 decemberének utolsó napjaiban, az Ifj úság Szava 1945. október 5-én, a Híd folyóirat kettős száma pedig 1945 októberében jelent meg. 1946. április 5-én – a „szabadság és béke második évében” – az olvasók kézbe vehették a vajdasági Népfront új hetilapját, a 7 Napot is, nem sokkal ezután 1946 augusztusában pedig megszületett a jugoszláviai magyarság mezőgazdasági szaklapja, A Föld Népe, amely 1950 őszén előbb az Új Falu

54 Ligeti: 99–100.

című hetilap melléklete, majd a Magyar Szó belső rovata lett. A Vajdasági Dolgozó Nő 1946 októberében indult, 1947. január 1-jén pedig megjelent a Pionírújság is, és ugyan-azon esztendő, (1947) novemberében a Dolgozók címmel kikerült a nyomdából a szak-szervezeti közlöny is. Az újsütetű lapok sorában utolsóként, 1950. október 3-án látott napvilágot a Vajdasági Testnevelési Szövetség magyar nyelvű hetilapja, a Sportújság.

„A dolgozók az új Jugoszláviában annyi, és olyan sajtóterméket állítanak elő, amennyire és ami-lyenekre szükségük van – hirdette hivalkodón címoldalán a 7 Nap első száma. – A szükségletek kielégítésének akadályai egyedül anyagi természetűek: annak a kérdése, hogy van-e elegendő papír, nyomdagép, festék, betű, ólom és más ezer dolog, ami egy lap előállításához szükséges.”

Ez pedig akkortájt kizárólag az újjáépítés kérdése volt.

„Annak a kérdése, teremt-e magának a munkásosztály fegyelmezett, megfeszített munkával, új munkamódszerekkel, erejének és a gépek teljesítőképességének ésszerűbb kihasználásával minden-ből eleget. A dolgozók anyagi és szellemi jóléte kizárólag a dolgozókon múlik. Anyagi és szellemi javakból annyink lesz, amennyit termelünk magunknak. A 7 Nap is Jugoszlávia dolgozói erőfeszíté-sének, az ország hallatlan lendülettel folyó újjáépítésének immár beérett gyümölcse.”⁵⁵

Honnan támadt volna egyszerre tettre kész, jól képzett magyar írástudó sereglet – a lap-csinálásban járatos szakember-gárda – nyolc-tíz magyar sajtótermék előállítására? Volt-e szel-lemi ereje, lelki kondíciója a jugoszláviai magyarságnak biztató üzenettel megtölteni az új lapokat? Vajon a jugoszláviai magyarságot szolgálta-e a partizán-hatalommal megteremtett

„lapcsalád”?

1944. december 24-én – akár egy szomorú karácsonyi ajándék – Újvidéken, a szerb fegyveres csapatok bevonulását követően a Slobodna Vojvodina tükörpárjaként⁵⁶, Szabad Vajdaság címmel megjelent a titói Jugoszlávia első magyar napilapja, a későbbi Magyar Szó elődje. Néhány nappal korábban négy kiválasztott embert – a napilap főszerkeszté-sével megbízott – Kek Zsigmondot, Lévay Endrét, Majtényi Mihályt és Gál Lászlót, az új hatalom pártszigorral rendelte Szabadkáról Újvidékre. Azokban a napokban, alig száz kilométerrel nyugatabbra a Duna bácskai oldalán megmerevedett fronton a Petőfi brigád négy zászlóaljába besorolva mintegy 1200 „önkéntesnek” kinevezett jugoszláviai magyar katonája éppen az utolsó, sorsdöntő rohamokra készült. 1945 januárjában Tito hadse-regének egy része, a szovjet csapatok több alakulatával és a bolgár hadsereg egységeivel együtt Szlavóniából vonult a Dráva vonalához, ahol februárban és márciusban már elke-seredett harcok folytak a Balaton vidéki nagy ellentámadása idején jelentős erősítéshez jutott német csapatokkal. A jugoszláv szempontból döntő ütközetre 1945. április 11-én a Dráva jobb partján Bolmán, Újbezdán és Eszék környékén került sor, ahol – a túlélők visszaemlékezései szerint – az értelmetlen áttörési kísérletek során a besorozott bácskai magyar bakák százai pusztultak el. Később, a partizáncsillag tündöklésének idején az a hír járta, ők voltak azok, akik mártírságukkal megváltották a magyarság belépőjét a

55 Beköszöntő. 7 Nap, 1946. április 5. 1.

56 A Slobodna Vojvodina első száma 1942. november 15-én (vasárnap) jelent meg Újvidéken, az illegalitásban működő Svetozar Marković, a JKP Vajdasági Tartományi Bizottsága politikai titkárának szervezésében. Popov 13.

jugoszláv népek testvéri közösségébe, a Petőfi brigád elesett katonáinak vére mosta tisztára a magyar becsületet. Ütközeteikről és pusztulásukról a Szabad Vajdaság már az Agitprop hírei alapján számolt be.

A napilap „legendás” indulásáról az azt követő fél évszázad során sokan beszámoltak⁵⁷, a legrészletesebben talán éppen az egyik korai szerkesztője, Lévay Endre, aki a Megélt élet című visszaemlékezései második kötetében, a 2002-ben megjelent Holnapvárókban foglal-ta össze a történteket⁵⁸. 1944 novemberében Kek Zsigmond – a bizalmi ember – levelet kapott Újvidékről, a párt tartományi vezetőségétől: „Azzal a felhívással fordultak hoz-zánk, hogy a tartományi székvárosban magyar nyelvű napilapot kell indítani. A feladat teljesítését megnehezíti az a körülmény, írták, hogy ott magyar újságíró nincsen.” Persze, hogy nem volt. Az emlékirat nem említette a legendás Reggeli Újság megszűnésének okát:

tulajdonosát és főszerkesztőjét, Andrée Dezsőt az Újvidékre bevonuló szerb partizánok akkor már letartóztatták, s öt nappal a Szabad Vajdaság első számának megjelenése után, 1944. december 29-én az új hatalom halálra ítélte és kivégezte. Akik pedig az elmúlt év-tizedekben vele alkották meg a lapot, szétszéledtek, elmenekültek. Jovan Veselinov-Žarko tartományi párttitkár és felesége Stanka Veselinov úgy vélte, hogy a baloldaliként ismert Híd című folyóirat egykori munkatársai – akik közül néhány különféle beosztásokban ak-kor már a szabadkai Népfelszabadító Bizottságban tevékenykedett – alkalmasak a bizalmi feladat elvégzésére. Néhány nap múlva a négy „meghívott” káder megérkezett Újvidékre, ahol a Slobodna Vojvodina szerkesztőségében kellett jelentkezniük. Másnap kora reggel indultak a Futaki út felé.

„A járást jól ismertem – írta Lévay Endre –, mert az egykori Uránia Nyomdában nemegyszer jártam Szabó Sípos Ferencnél és Csuka Zoltánnál, amikor irodalmunk útjait egyengettük közösen, olyan egyetértésben, mintha saját gyerekünk útját akarnánk járhatóvá tenni. Magát, a volt tulajdonost, Komlóst is ismertem, akit családtagjaival együtt elsodort a háború szele.”

Az emeleten lévő tágas szobában berendezett szerkesztőségben négy íróasztal állt, és mindössze két magyar billentyűzetű írógép, egy régi Royal, és egy Continental – az Uránia Nyomdaipari Vállalat egykori tulajdona – várta az érkezőket. „Négyen kell, hogy vállaljuk a munkát, s ehhez a Slobodna Vojvodina minden egyes száma és hírforrása rendelkezésünkre áll. (…) Már az első naptól kezdve úgy éreztük, egyek vagyunk, akár egy család, és amit csi-nálunk, az valamennyiünk közös célja.”⁵⁹ A szedő- és tördelőteremben a nyomdászok között is sok ismerős akadt: Lévay Endre a szabadkaiak közül egy bizonyos Borkovicsot, és Fischer Imrét – a szabadkai Fischer Móric fi át⁶⁰ –, Majtényi Mihály pedig a Zentai Újság

nyomdá-57 Bori Imre irodalomtörténetében fél mondattal intézte el az eseményt: „Közvetlenül a háború után a szelle-mi élet már jelt adott magáról: a Szabad Vajdaság, a mai Magyar Szó elődje 1944. december 24-én megindult, a Híd 1945-ben újraindult – immár kilencedik évfolyamát kezdve meg, az első könyv pedig 1947-ben került ki a nyomdából.” – Bori (2007): 127.

58 Lévay Endre könyve az 1980-ban megjelent első rész, a Terhes örökség után huszonkét évvel, 2002-ben jelenhetett meg, ugyancsak az újvidéki Forum Könyvkiadónál. Első méltatóinak egyike, Fekete J. József így fogalmazott: „Érzésem szerint Lévay Endre emlékezéseiben többet hallgatott el a megélt történelem közös ne-vezőjéből, mint amennyit elmondhatott volna.” (zEtna elektronikus folyóirat) A kései olvasó – az ideológiai elszíneződéseken túl – a nevek és események faktográfi ájának megismerésekor mégis őhozzá fordul segítségért.

59 Lévay (2002): 179., 184–185.

60 Rájuk nagy szeretettel emlékezett Csuka Zoltán kései emlékiratában. Csuka: 53–54. p.

jának egyik szedőjét üdvözölhette. Az elvtársak a lapterjesztést Szakáll Károlyra bízták, aki a háború előtt Fenyves Ferenc Szabadkán megjelenő Naplója terjesztőhálózatának a lelke volt.⁶¹ Az indulás napjaiban egyébként „hozomra” adták a lapot, abban a hiszemben, hogy hamarosan eldől a lap árának a kérdése is. Az égető papírhiányt pedig Mara Jenő egykori lapjának, a nagybecskereki Torontálból lett Híradónak volt munkatársa, Kollin József oldot-ta meg.⁶² A magyar napilap tehát a romokból indult, és később Magyar Szóként sem vállalt semmilyen közösséget a két háború között virágzó, a közösségépítésben, a magyar irodalom és kultúra ápolásában kimagasló teljesítményű, polgári újságírással. Ez annál is feltűnőbb, mert az elkövetkező másfél évtized során – az 1960-as évek elejéig – a délvidéken minden magyar sajtótermék körül a „polgári újságírás” neveltjei bábáskodtak. Soha ennyi meghason-lott, kontraszelektált ember nem tolongott az íróasztalok körül!

A Szabad Vajdaság lapjain az első hírek még nem a tudósítóktól származtak, szinte kizá-rólag a Slobodna Vojvodina szerb híranyagának a fordításai voltak, de fordították a hadszín-térről érkezett rádió- és a távirati jelentéseket is. „A hazai és külföldi jelentések mellett helyet adtunk a népfelszabadító bizottságok, szakszervezetek tevékenységének, és arra is gondot for-dítottunk, hogy a közellátás fontos kérdései se maradjanak ki, mert a nehéz napokban a min-dennapi kenyérről ilyen úton is gondoskodnunk kellett” – idézte föl emlékeit Lévay Endre.

A cikkek rendre névtelenek, így nem tudható ki a szerzője Az új jugoszláv sajtó című – szinte programnyilatkozatnak tekinthető –, erősen agitpropos írásnak sem:

„A szabad Vojvodina területén a jelentéktelen múltú lapok helyett ma az új, friss szellemet képvi-selő, és az új eszmékért eredményesen küzdő Slobodna Vojvodina jelenik meg – olvasható a lelkes értékelésben. – Ez a Noviszádon megjelenő napilap, és magyar nyelvű laptársa, a Szabad Vajdaság munkájában sokkal többet jelent a puszta hírszolgálatnál. Jelenti azt a hitet, amely a szabad és autonóm Vojvodina minden becsületes szándékú lakosát betölti, és azt a küzdelmet, amelyet a gyar-matsorsban élt népcsoportok közösen folytatnak a közös szabadságért. A jugoszláviai magyarság számára a Szabad Vajdaság jelenti mindazt, amit szlávajkú testvéreink számára jelent a Borba, a Politika, a Slobodna Vojvodina és az ifj úsági lapok. […] Most ennek a lapnak minden gondolkozó, Vajdaságunk és az új államunk céljaiért őszintén küzdő, becsületes magyar kezébe el kell jutnia!”⁶³ Már most érdemes megfi gyelni, hányszor fog előfordulni a lapban a „becsületes magyar”

fogalom, amivel a kommunista hatalom szinte maga köré szervezte a mozgalomhoz hű embe-rek táborát: ettől kezdve az a tisztességes ember, aki csatlakozik a mozgalomhoz.⁶⁴

Néhány nappal később a csúrogi razzia évfordulóján, a szerb áldozatokra emlékezve az újság megemlítette az egykori vétkesek, Feketehalmy-Czeydner Ferenc, Grassy Imre, Deák

61 Szakáll Károly „úgy ismerte a Vajdaságot, mint a saját tenyerét. […] Nemcsak hogy egy vicinális, de még egy járgány sem járt arra sokáig. De ő ment: szekéren, kerékpáron, útközben néha elkapott katonai kamionon, s aránylag rövid idő alatt, meglepő eredménnyel szinte beszervezte a vidéki lapterjesztőket, a lapárusokat: na-gyobb helységekben a rikkancsokat.” Uo. 191.

62 Kollin József életében a jugoszláviai magyar sajtó tájékán az anyagbeszerzőtől kezdve az újságírón és a lap-szerkesztőn át a rikkancsig már minden volt. Uo. 202–205.

63 Az új jugoszláv sajtó. Szabad Vajdaság, 1945. január 4. 1.

64 Th urzó Lajos 1946-ban a Magyar Szóban közzétett Temerin dolgos és bizakodó magyarjai című riportját így fejezte be: „A temerini dolgozó és becsületes magyarok elindultak a múlttal való végső leszámolás útján, és erről az egyenes és tiszta útról nem térnek le soha többé.” – Magyar Szó-riport 1944–1979. 44.

László, Zöldy Márton nevét, ám a cikk írója nyomban hozzátette:

„Nem ezekről akarunk ma beszélni, hanem a vajdaságiakról, a bennszülöttekről, honi gyilkosokról, Bácska gyilkossá vedlett fi airól. Azokról, akik ennek a földnek, szülőföldjüknek, hazájuknak, itt élő népeinknek váltak gyilkosaivá. Akik harács voltukban fosztogatókká, szolgalelkűségükben árulók-ká, gyilkos ösztöneikben hóhérokká fajultak. Bácskaiakról, magyarokról, akiket ha nem tudnánk megtagadni, szégyellenénk, hogy itt születtünk, s itt éltünk. Elfajult, mérges dudvái ezek ennek a földnek, az aljas nácik megvásárolt bérencei, a fasizmus fi zetett pribékjei. Nem vajdaságiak voltak ezek, nem magyarok, de gyilkosok! […] Népítélet folyik a honi gyilkosokon. Vajdaság népe: szerb és magyar együtt halált kiált a gyilkosokra. Halál mindenkire, aki megtagadja a szülőföldjét, aki elárulja népét, aki gyilkolja testvéreit. Nem nézzük, hol született, nem kérdezzük mifajta volt: halál a fasizmusra!”⁶⁵

És még ugyanabban a számban, a harmadik oldalon közölték a razzia során becstelen szerepet vállalt öt csúrogi magyar – Balog Pál, Nagy Vince, Cipó Márton, Juhász József és Farkas Imre – történetét. „Az elítéltek felett a halálos ítéletet 1945. január 10-én Csúrogon, nagy tömeg előtt nyilvánosan végrehajtották.”⁶⁶ A történeti kutatás nyomán ma már közis-mert, hogy akkor már javában tartott az 1944 októberében kezdődött megtorlás, melynek során Csúrog, Zsablya és Mozsor magyar lakosságának többségét likvidálták, a megmaradta-kat pedig – az újszülött csecsemőktől az aggastyánokig – a járeki táborba internálták.⁶⁷ Nem szólva a Bácska-, a Bánság- és a Dél-Baranya-szerte dúló, esztelen partizán-vérengzésekről.

A Szabad Vajdaság polgári sajtóműhelyekben nevelkedett újságírói minden adódó lehe-tőséget megragadtak, hogy fi gyelmeztessék a magyar olvasót helyzete megváltozására, em-lékeztessék nemzete múltban elkövetett bűneire, és az iránta kegyelmet gyakorló új hatalom iránti kötelezettségeire; napról-napra, cikkről-cikkre haladva rajzolták meg előtte a lojalitás jövőben járható útjait. A Zenta magyar kultúrmunkásai a magyarországi szláv kisebbség jogai-nak elismeréséért című beszámoló szerzője a zentai járási magyar kultúregyesületek képviselői és legismertebb kultúrmunkásai üzenetét ismertette. A Tisza-parti város magyar értelmisége aggódott a magyarországi szerbek és horvátok sorsáért, ezért szóvá tette: „a szláv kisebbség sajnos nem élvezi ugyanazokat a jogokat Magyarországon, amely jogokat az itteni magyarság megkapott. [...] A magyar kisebbség Jugoszláviában teljes politikai, gazdasági és kulturális jogokat élvez, kultúrmunkájában támogatást kap a néphatóságoktól, és ezért a Föderatív Jugoszláv Népköztársaságot a saját hazájának tekinti”. És mint szabad és boldog embernek, nem közömbös számunkra a magyarországi szláv kisebbség sorsának alakulása. „Követel-jük – üzenték a zentai magyarok –, hogy a magyar kormány Magyarországon ugyanolyan szabadságot biztosítson a szláv kisebbségnek, mint hazánk nekünk, vajdasági magyaroknak, mert ez az alapja a két ország együttműködésének.”⁶⁸ Néhány nappal később, január 18-án Reakciós soviniszta elemek terror alatt tartják a jogaitól megfosztott magyarországi szláv lakos-ságot címmel budapesti beszámolót közölt a Szabad Vajdaság, melyben a tudósító drámai

65 Sötét emlékezés. Szabad Vajdaság, 1945. január 23. 1.

66 A katonai bíróság ítéletei. Szabad Vajdaság, 1945. január 23. 3.

67 Matuska (1991): 393. Matuska (1992): 385–399. Matuska (2004): 232. Mészáros (1995): 222. Teleki 209.

68 Zenta magyar kultúrmunkásai a magyarországi szláv kisebbség jogainak elismeréséért. Magyar Szó, 1946.

január 13. 1.

hangon fejtette ki: Magyarországon a szláv lakosság terror alatt él. A hivatalokban és az intézményekben nemzetiségi gyűlölködést szítanak. A szerbeket és a horvátokat kizárják a képviselő-testületekből, iskoláik működését nem engedélyezik, akadályozzák a szláv antifa-siszta front működését, megfélemlítik és bántalmazzák a leszerelt jugoszláv harcosokat, és falragaszokkal uszítanak a szláv lakosság ellen. Közben a „magyarországi reakció” a Jugoszlá-viából átszökött németeknek, Vajdaságból a népharag elől elmenekült háborús bűnösöknek a kedvébe jár. És nem marad el a politikai üzenet megfogalmazása sem:

„Mi, a jugoszláviai magyar dolgozó nép, a demokráciának minden áldását élvezzük. Teljes a részvé-telünk nem csak a képviselő-testületekben, hanem a népuralomban [is], annyi iskolánk van, ameny-nyit megtölthetünk tanulókkal és tanítókkal, tanárokkal, iskoláink számát nem engedély, hanem a reális szükségek és lehetőségek szabják meg. […] Nekünk Jugoszlávia szabadságot és jogokat adó hazánk, a magyarországi nemzetiségek számára nincs jog és nekik nem hazájuk Magyarország, mert haza csak ott van, ahol jog van! […] A magyarországi dolgozó nép is úgy tudja a szomszéd népek bizalmát és barátságát biztosítani, ha kíméletlenül leszámol a reakcióval és jogaihoz juttatja nemze-tiségeit, mert csak az a nép szabad, amely elismeri minden nép szabadságát.”⁶⁹

Hovatovább a szabadkai Húsfeldolgozó Népüzem munkásai és alkalmazottai is üzentek a magyarországi reakciónak: a politikai, közéleti és kulturális téren „teljes szabadságot élvező”, becsületesen dolgozni akaró magyar munkásság és értelmiség a leghatározottabban elutasítja a

„soviniszta, rabló-imperialista törekvéseket”.⁷⁰ Tito marsall Jugoszláviájában a szláv és magyar dolgozó nép együtt építi a demokráciát, és az öntudatára ébredt munkásosztály követeli a ma-gyarországi munkásságtól, hogy haladéktalanul számoljon le a reakcióval! Majd ismét egy hang szólalt meg a nép soraiból. Szalai József szabadkai népképviselő a szövetségi parlament ülésén elmondott beszédében kijelentette: a jugoszláviai magyarság megtalálta a maga útját, és többé nem ül fel a hazug jelszavaknak, többé „nem leszünk fegyver azok kezében, akik Horthy alatt egyszer már megmutatták nekünk, bácskai magyaroknak, mit jelent a revízió”.⁷¹ A jugoszláviai magyar dolgozó tömegek ma már jól tudják, hogy nem revízióra, hanem földre, szociális igaz-ságra, a munka megbecsülésére, demokráciára és szabadságra van szükségük. Mindezeket meg is kapták, hiszen az új Jugoszláv Népköztársaság az igazi népi demokrácián alapul. A Bácskában és a Bánságban a magyar családok többsége a meggyilkoltakat és az elhurcoltakat gyászolta, amikor a magyar nyelvű napilapjában már javában verték az éket az anyaország és kisebbségi magyarság közé. Nem is fog ez megszűnni a kommunista hatalmi rendszerek bukásáig.

Mint ahogyan a kommunista hatalom bukásáig érvényes volt az a titói üzenet, amit a nem-zeti történelem jelentőségéről az ifj úsági szervezetek küldöttjei előtt fogalmazott meg, s ami négy évtizeden át a testvériség-egység eszméjének az ideológiai alapját is jelentette:

„Úgy látom – mondta a generalisszimusz –, hogy a nemzeti kisebbség kérdését tévesen fogtátok fel. Világos, hogy a nemzetiségi kisebbségi ifj úsági szervezeteknek bizonyos jelleget kell adnunk.

69 Reakciós soviniszta elemek terror alatt tartják a jogaitól megfosztott magyarországi szláv lakosságot.

Magyar Szó, 1946. január 18. 1.

70 Szubotica munkásai a reakció és a sovinizmus ellen. Magyar Szó, 1946. január 19. 3.

71 Mi, vajdasági dolgozó magyarok visszautasítjuk a revíziós politikát, és kijelentjük, hogy hazánkban na-gyobb gazdasági, politikai és kulturális szabadságban élünk, mint amilyenben Magyarországon részesülhet-nénk. Magyar Szó, 1946. január 25. 2.

Az elv az, hogy a nemzeti kisebbségek kulturális és közművelődési önállósággal rendelkezzenek, azonban a nemzeti kisebbségek kulturális munkája nem fejlődhet olyan irányban, amely kívül áll Jugoszlávia kulturális keretein. Ez vonatkozik például a magyar és a román nemzetiségi kisebb-ségekre és a többiekre is. Ezeknek nemzetiségi nyelvüket kell eszközül felhasználniuk kulturális színvonaluk emelésére, de az új Jugoszlávia demokratikus eszméinek szellemében kell nevelkedni-ük. Nem képezhetnek idegen testet, hanem kisebbséget Jugoszlávia összességében. Erre vigyázni kell. A kisebbségeknek saját nyelvükön kell megismerniük mai való tényeinket, és saját történel-mükből csak azt tanulhatják, ami pozitívum és haladó szellemű, nem pedig azt a történelmet, amely a sovinizmust szítja. Nem engedhetjük meg nálunk más nemzetiség nemzeti sovinizmusá-nak kifejlődését.”⁷²

Így váltak a nemzeti történelemről és a közösségi hagyományok értékéről vallott nézetek évtizedeken át törvények által tiltottá, megbélyegzetté és üldözötté. Hivatalok, intézmények és erőszakszervezetek működtek azon, hogy a népeket elválasszák saját múltjuktól és elődeik szellemi örökségétől.

Hogy az osztályharc fegyelmezett alattvalókat követel, azt ismételten kiemelte a lap igen hangzatos, A Vajdaság magyarsága kíméletlenül leszámol a soraiban bujkáló fasisztákkal című írásában, melyben a párt a sovinizmus elleni fokozott harcra buzdított. Ezúttal a bánsági Debelyacsáról (Torontálvásárhelyről) a helyi Népfront üléséről érkezett a fi gyelmeztetés: a reakció, amely a végső vereség előtt áll, utolsó kétségbeesett erőfeszítésével igyekszik meg-bontani a munkáshatalom egységét, akadálya, kerékkötője akar lenni az újjáépítésnek és a boldogabb élet felé történő haladásnak. Ellene kíméletlen harcot kell indítani, és „ki kell irtani a sovinizmus minden maradványát”. A Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság magyar-sága könyörtelenül leszámolnak a fasizmus minden felbukkanó maradványával, a sovinisz-tákkal, a reakciós elemekkel és azokkal, akik a társadalmon belül gyűlöletet szítanak.⁷³ Úgy hangzik ez, mint egy párthatározat – valójában az is volt. Az 1945–1946-os esztendőkben a közvéleményt erősen befolyásoló sajtó meghatározó szerepet játszott a kommunista hatalom fölépítésében, kiteljesítésében és törvényeinek a megalkotásában is.

Indulatos, nyers, nyíltan fenyegető, kioktató és kegyetlen volt a Szabad Vajdaság hangja, ezzel jelezte a kommunista hatalom melletti lojalitását és (kisebbségi) ügybuzgalmát. Lévay Endre emelte ki: a Slobodna Vojvodina olvasásakor

„igyekeztünk átültetni a híreket a magyar zsurnalisztika hangjára. Nem kis munka volt ez, mert

„igyekeztünk átültetni a híreket a magyar zsurnalisztika hangjára. Nem kis munka volt ez, mert