ehetetlen főztje miatt támadt diák-felzudulást ilyen cikor- nyésan jelentette a kollégium első diákjának:
— Óbbász úr, jelentem alássan, a táponcok dühön- cökké lettek! — Ez a sikerült szemtelenkeiés még a szelíd széniort is kihozta nyugalmából, a vigyorgó betyár előtt nekipirosodva nyitotta ki a „cétus“ ajtót:
— Hordd el magad, te haszontalan! — szólt mély lelki felindulással a szelíd Balogh, — mert, hm, mindjárt futonccá leszesz!
A jó Feri bácsi, később már mint nagyhírű akadémiai tanár amikor egyháztörténetét megírta, szintén mindent magyarosított. A többek között az „anachorétát (remete)"
— „rekesztész" szóval fordította át, amikor a könyvet ki
nyomták, szeme megakadt a különös hangzású kifejezésen és mert utólag már sehogysem tetszett neki, csinált egy még jobb szót. Balogh könyvében, a hibaigazítások kö
zött máig ott van az eredeti bejegyzés : „Rekesztész helyett zárkonc olvasandó." A vidám teológusok mindjárt rig
musba foglalták:
Rekesztész helyett zárkonc olvasandó, Egyházhistória jól bemagolandó ..
Balogh Ferenc szivét-lelkét beleöntötte az ő gyújtó, az ő lelkesítő, az ő villanós ötleteivel magasan szárnyaló, ihletett előadásaiba, hanem azután a „colloquiumokon"
meg is kívánta az alapos tudást. Nem volt nagyobb bosszúsága, mint ha valamelyik „ifjú tiszteletes barátja"
tétovázott az események egymásutánjának előadásában, vagy ha összezavarta a dolgokat, ilyenkor hiában fújta volna tovább „az atyafi", az „öreg úr" kifakadt és félbe
szakította :
Nem érti a lényegét, a lelkét nem érti, kérem ! — s mindjárt magyarázni is kezdte a feladott kérdést. Féltek is a „tiszteletes atyafiak", mert ha már az öreg úr az év
tizedek óta szokásos megrovó kifejezésével élt, tudták, hogy a „colloquium" most nem sikerült reménységük vagy épen készültségük szerint. A gyengébb „firmák" a lesi- puskáskodást is megreszkirozták a könyvből vagy „súgás"
után, az ilyesmiből kerekedett a legnagyobb „veszedelem".
Az öreg úr méltatlankodva emelte égfelé szárnyalásra
ki-80
tárt kezét: — Vége a becsületnek! Vége a becsületnek!. . . Elég lesz, kérem ! — Az illetőnek ezúttal és Balogh tanár úr ilyen súlyos kijelentése után már nem is nyílt alkalma a „becsület kitisztázására", — az ő jóságos lelke azon
ban ilyenkor sem, senkivel szemben sem maradt so
káig könyörtelen. . . A szakállas-diákjait atyailag szerette, korholta ugyan az érdemtelenebbeket, de a bocsánatra is készséges volt. Amikor tiszteletes Miszti Miska uram széniorsága idején egyszer az akadémiai ifjúság, illetve a szénior és az akkori rektor-professzor Haendel Vilmos doktor Gogakadémiai tanár) között háborúság támadt, Balogh Ferenc az „ifjúság" pártjára kelt. A múltak hagyo
mányainak feltárásával igazolta a megsértett kollégiumi ifjú
ság helyes álláspontját és — a felzúdult öreg főiskola békéjét visszaállítva — ez alkalommal mondotta az idegen iskolából jött nagyhatalmú rektor-professzornak: — Az ifjúsággal, a széniorral nem lehet így bánni, kérem, hiszen a szénior a kollégium belügyminisztere 1
Nem volt olyan szénior és egyéb más olyan külföldre menő jelesebb „atyafi", akit ne irányított volna, akinek ne tanácsolt volna, akivel, külföldön időzése alatt az állandó összeköttetést fenn ne tartotta volna. Hisz véreiért nem sajnált semmiféle fáradozást. Amennyire ellenezte, hogy a karakán magyar debreczeni diákjaink a szerinte
„se’ hideg, se’ meleg" német egyetemeket látogassák, Kélvinus Jánoshoz rokonlelke annál inkább felvidult, amikor újabban a külföldjáró ifjú tiszteletesek mindinkább Genf és Montauban francia kálvinista egyetemeihez for
dultak.
*
A puritán kálvinista Balogh Ferencet más felekezetek
kel szemben a méltányosság, türelem jellemezték. Ez a méltányossága egy az 1900-as évek elején, az Országos Középiskolai Tanáregyesületnek Debrecenben tartott vándor- gyűlése alkalmából gyönyörű szavakkal szólalt meg édes, tiszta ajkáról. A nagysikerű tanárgyűlés után tartott lako- mázáson a magyar kultúráról, annak alkotó tényezőiről az iskolákról tartott fehér abrosz melletti felköszöntő be
szédet és mindenkit magával ragadó hevületében ekkor vágta ki az utóbb sűrűn idézett és Prohászka püspöknek tulajdonított m ondását:
81
— Én a magyar kultúra egén egy nagyszerű, egy káp
rázatos szivárványt látok, amely — néphitünk szerint a vizekből táplálkozva — egyik végével Debreczenbe, másik végével Pannonhalmára nyúlik le és ezekből szívja fel a magyar kultúra éltető forrásait! — Balogh Debreczennek és Pannonhalmának, a magyar református és katolikus műveltség ez ősi két gócpontjának a magyar nemzeti kultúrában való összeforrását ily, fenséges hasonlattal jellemző beszédjével annyira elragadta a pannonhalmi tanárképző szintén jelenvolt kiváló képviselőjét, a szerze
tes Bódiss Jusztin tanárt is, hogy a „pannonhegyi bencés*
Baloghoz rohant, keblére ölelte, összevissza csókolta a zsinórozott atillás v é n : hugenottát.
Az is nagyon érdekes, hogy a külföldet jólismerő, a külföldiektől kiválóan megbecsült Balogh Ferenc, aki a külföld nagyságaival sokezernyi levelet váltott, aki a kül
földi protestánsok nagy gyüléskezésein sokszor résztvett, még a külsőségekben, a viseletben is ragaszkodott az eredendő magyarhoz. A világlátott Balogh Ferenc évtize
deken át szeretettel írt naplójába 1870 október hó 5-ik napjáról jegyezte b e : „Én barátja vagyok a németnek, de azért nem szükség megtagadni ősnemzetiségünket és letenni szép viseletűnket. A durabilítás érzéke fogy és félő a atillát Balogh Ferenc, mint a Váradolaszi-i református hat- osztélyu gimnázium (particula) kis diákja 1848-49-ben viselte. Amikor ugyanis a váradi polgárok megszervezték
Móricz Pál: Magyar sirató. 6
82
a nemzetőrséget, a váradi kisdiákok magok között nem
zetőri századot alakítottak. Fából volt a puskájok, fából volt a szurony is, mindamellett a fapuskákkal ügyesen meg
tanulták a fegyverfogást. A diákszázad tisztjeinek azonban acélból kis görbe kardjuk volt, a legidősebb diák Kiss Károly volt a század kapitánya, a kis Balogh Ferenc mint
„főhadnagy" vezette a gyakorlatozásokat, mivelhogy a vezényszókat, a gyakorlatokat már az előző időkből tudta, ugyanis Balogh főhadnagy ur 12 éves korában, mint fél- árva-gyermek, a „várban" a „kantinos-nagynéninél" lakott, s így volt alkalma megtanulni az egyszerűbb gyakorlatokat és a vezénylést — ném etül. . . A váradi diák nemzetőr
századnak a Gáspár tábornok leánya, Milka kisasszony hímezett zászlót, 1849-ben Kossuth Lajos és Bem-apó előtt is bemutatkoztak; a váradi református-particulának Balogh Ferenccel együtt ugyanezidőtájt volt diákja Szilágyi Dezső, a későbbi nagy magyar államférfim
*
Balogh Ferenc, mint magán ember, szerető, nemes hitvestársa oldalán, kedves gyermekei körében, igen boldog, meleg családi életet élt. Még a koalíciós kormányzás ide
jében, mint a „Debrecen" újság akkori szerkesztője, a közel félszázadon át munkálkodó tudós, nagy tanárt, ön
zetlen függetlenségi magyar polgárt egy lelkes cikkelyben méltattam, kitüntetésre méltó pályafutására hódoló szere
tettel felhívtam az illetékes körök figyelmét, amely cik
kemre bizalmas válaszul puritánságát oly jellemzőleg a következő levelet irta hozzám : „Olvastam a mai Debre- czen-t, lehetetlen meg nem köszönnöm ezt a figyelmet, lelkes méltatást, amit irántam ily nyíltan megmutatott. Egy mégis búsit, noha igaz dolgok sorolvák ott föl, t. i., az irigység — óh, ez mindig van 1 — rámfoghatja, talán én adtam volna valami lendítést a cikkirásra? Pedig ez iga
zán távol vala s van tőlem. Ah, de a félreértésnek útját nem állhatjuk s már Veresmarti m o n d á: „A félreértésben nincs feltámadás, csak lelkiismeretünkben !“ A másik ami búsit, az, hogy a cikktől felizgulhat az illetékes hatóság, hogy részemre valami felső helyi kitüntetést kolduljon ki.
Pedig ez az, amit nem kérek, nem óhajtok és nem is szeretnék. Elveimmel ellenkezik. Puritán vagyok. Nekem semmi hiú cim, dekoráció nem kell. Republikánus érzelmű
83