öreg kollégium javíthatatlan diák népe, ámde Dóczy bá
tyánk a szőlőtőkéit is úgy válogatta össze, a hordóit is olyan doh-nélküli tisztán tartotta, hogy az ő kertibor-itókái mindig zamatos, úri „vinum“ számba mentek.
A szerető, gondos virágkertész Dóczy bátyánk nem felejtkezett meg ám az ő bájos szőke, barna, fekete lány
diák seregéről sem. Az őszi, téli, tavaszi nagyvásárok alkalmával hétvármegyéből Debrecen felé indultak a földesúri négyes-fogatok, a két-, háromlovas bőrfedelű, gyékény ekhós nemzetesúri, papi, rektori, tanítói kocsik és ilyenkor a debreceni fényes színház páholyai, emeleti zártszékei a boldog vidéki szülők körében a mosolygó, ragyogó szép és fiatal kis „Dóczysták“-kal voltak tele.
A tánctanulás is kedvesen szórakoztató nagy esemény volt a Dóczyban. A táncot a remekes magyar debreceni táncmester, a kis Alföldy-bácsi tanította bent az intézetben.
A táncórákat naponként este 6-tól 7 óráig tartották a szep
tember, október, novemberi hónapokban Dóczyné, az igazgatóné néni személyes felügyelete mellett. A lányok a karjokra kötött zsebkendővel jelezték a férfi-táncospárt.
A táncvizsga december elején történt, ez volt az úgyne
vezett „Alföldy-bál“. A fehér- és rózsaszínruhás lányokkal egész kocsisor vonult a Német-utcai Korona-nagyvendég- lőbe, ahol az emeleti bálteremben folyt le az ólomba illő leánybál. A legfelejthetetlenebb leánymulatságok mégis —
— a nagyerdőben — a „Dóczy-majálisok" voltak. A kez
det legkezdetén, régebben, amire már csak a „nagyma- mók“ emlékeznek vissza, a nagyerdei Lövölde előtti ledöngölt szabad téren történtek ezek a majálisok. A fia
talság a kölessel behintett csupasz földön táncolt. Amikor a város 1885-ben megvette a pesti kiállítás Dobos-pavil- lonjót, a „Dóczysták" a majálist rendszerint ott ropták el május valamelyik utolsó napján.
Az első Dóczy-majálisok főrendezői mindig az intézet végzett növendékeiből alakult „varróosztály“-nak 15—16 éves növendék-kisasszonyai és a Dóczy-fiuk voltak. Ezt a varróosztályt Kovács „Lujzka néni“ tanította, növendékei a legcsodásabb kézimunkákat készítették. A majálisokon, az évzáró vizsgán a maguk által szabott, varrott kecses ruhában jelentek meg. Az ilyen majálist meg már hetek
kel előbb izgalmas, nagy készülődések előzték meg. Egy
134
két kiválasztott tanítónő felügyeletével mindent a növen
dékek csináltak. Az első elemitől feljebb minden osztály
ból két rendezőt választottak. A tulajdonképpeni rendezők a 4—6 legnagyobb növendék és két tanítónő voltak. Ren
geteg munkát kellett végezniök. A majális megtartására az engedélyt is ők szerezték meg Boczkó Samu főkapi
tánytól. Az igazgatótanács tagjait, a város és az egyház vezetőférfiait ők hívogatták meg. A Dobos-pavillon bérlőjé
vel ők alkudoztak. A muzsikus cigányt, a Magyari Kálmán és Imre jeles bandáját ők „fogadták" fel. A külön vonatra is ők egyezkedtek, ez a vonat a majális délutánján csak a növendékeket szállította a Nagyerdőbe. A középiskolai diákok és akadémiai hallgatók sorából a „férfi rendező
ket" is ők írták össze. A „fiuk" a rendezőlánykéktól a majális előtti napon az intézetben megkapták a rendezői jelvényt. Evről-évre mindig más színű, hosszú selyem vélszaliag volt ez a jelvény, amelyet a lánykák is büsz
kén viseltek.
A Dóczy-majálison — mondhatni — az „egész Debre
cen" felekezeti különbség nélkül ott volt. Akárhányszor megtörtént, hogy a „pápista" atyafiaknak mindenkitől szeretett jóságos püspöke, a vidám lelkű Wolafka Nándor püspök a cigány kezéből kivette a hegedűt és maga állott a banda élére; hát nem csoda, hogy a szülék is táncra kerekedtek. Gyakran mozogni alig lehetett, olyan rengetegen táncoltak. Éjfél felé csupa füstfelleg és por volt a terem. A lámpák alig látszottak. A kis gavallérok fekete ruhája a felvert portól annyira megszürkült, hogy akár rajzolni is lehetett volna a hátok közepére egy-egy átszűrt szivet . . . Az egész picikéket már este nyolc órakor feküdni küldték; ám a nagyobb, a bűbájos süldő lányok füstfelleggel, porral, az idő múlásával nem törődtek, csak táncoltak, táncoltak, mulattak reggel hét óráig, amikor a különvonat félrecsapott sapkás kalauza, akinek alighanem szintén jutott „kóstoló" a nagytekintélyű „igazgató űr"
zamatos sestakertijéből ? — a „Dobos" ajtajában mérge
sen megrázta a nyeles esendőt. Ez volt a zajongva foga
dott jelzés, hogy kászolódni kell, indúl a különvonat, mert vége a majálisnak . . .
A „Dóczy" iskolai ünnepélyeit is mindig nagyon láto
gatták. Vagy harminc év előtt a „Margit-fürdő" nagy tánc
termében tartották ezeket a kedves ünnepségeket. Utóbb
135 a „Városi Színház" kicsi lett a „Dóczysta-ünnepségek"
lelkes közönségének befogadására. A debreczeni kamaszok
— a kollégiumi baglyok, vércsék, gólyák esetlen, töké
letlen, neveletlen rendjéből — a Dóczy-intézetet, bájos Dóczysta unokahugaik és egyébb lányösmerőseik érthető sértődésére 1 — „libakertnek", és a drága bűbájos kis fel
sőbblányokat a „Dóczy bácsi libáinak" elnevezgették. A
„Dóczy-iskolénak poétikusabb, az igazi neve mégis a
„galamb-dúc" nevezet volt és marad.
AZ ŐSI MAGYAR PASZTORKODÁS.
A magyar: földből élő, évszázadok óta jószégtarló nép pásztorkodásának ősmultját mégis megfekszik, eítemetgetik a felejtés, a nem-ismerés titokzatos ködei. Pedig a pász- orkodó múlt árvalányhajas mezőjén, az őséletet takargató halmoktól nyomról-nyomra haladva, eljuthatunk kalandos fajtánk eredetéhez. Az ős-turáni kapcsolatok, bizonyságok legkifejezőbben még ma is az alföldi pásztorkodásban élnek és találhatók. A bús fekete szemű, villás szarvú, hófehér magyar-marhák máig fajtisztán őrzik napkeleti származásukat. A Hortobágyon, Bugacon, az Alföldön, Duna-Tiszaköz félreeső tanyáin található értelmes, fürge, éber, élesszavú, bátor, hűséges, bundás fehér kutyák, a komondorok is velünk jöttek ki, Álmos fejedelem, Árpád vezér sátor-szállásainál ugyanígy őrködtek. Az irhás, szi- ronyos pásztorbundák, ködmenek, cifraszűrök virág s levél pompája, a szíjfonatok kigyódzó kecsessége, a karikás ostornyélre, ólmosbotra faragott, rézzel kivert jeldíszek, a sótartó, a borotvatartó, rühzsirtartó, fa- és szarúdöbözök, bödöncék bámulatos, varázslatos ékítései, a sallangok a bőrzacskón, acélkova s fin-kő (fenő-kő) tarsolyok, a nyú
lánk nyelű kanalak, villák metszett famunkái, a bőrsüveg mellől rezgelődő gyöngyszürke darutoll és aranytenyérként sárga tuzoktallu mind a letűnt, felejtett, megtagadott, tuda
tosan és tudatlanul temetgetett ősmultnak, a tisztább igazi magyar életnek, a regés Turánnak édes emlékei. A horgas orrú pásztor az ősi Napkelet tűzimádó fiát tünteti elém.
133
amikor a magyar puszta pásztortűzénél kucorog és két tenyerét szótlan komolysággal, elmélyedő mélasággal mint
egy áldás jelet vetve, a tűz felett melengetőn kitartja. E pésztorságnak szokatlan viselete, magatartása, mondásai, babonái, nótái, hagyományai, egész életvilága ott a gulya, ménes, nyáj, a karám, cserény, szárnyék körül a városi- askodó, nyugatiaskodó kivetkőzött korcs-magyarsággal szemben az élő tiltakozást, az örök tagadást jelentik. Az ősi múlt, a faji lét, amely tovább akar élni, fenn akar maradni, virágokat akar bimbózni, gyümölcsöket akar ér
lelni, új, friss, erős, tiszta sudárokat akar nevelni: rejtőz
ködik a magyar pásztor élet titokzatos, érthetetlen, nem e világból való jelenségeiben. Ezeknek az alföldi pásztorok
nak jórészei századokon, sőt évezred óta örökölték a hivatást. Ezeknél a tekintélyes, komoly, szótartó, az orvos
láshoz értő embereknél nemzedékről-nemzedékre jegece- sedtek, örökültek bölcs papokra emlékeztető jellegzetessé
geik. A délibábozásnál több abban az ősvalóságnak he
lyes megérzése, amikor itt a pásztorkodás első embereivel, a gulyásokkal kapcsolatosan bemutatok néhány érdekes, eredeti tallózást, modhatnám találgatódzást.
A gyulák az ősmagyaroknak tudvalevőleg legfőbb bírái voltak,Tfigyelemre méltó, hogy a görögök, kikkel a nép- vándorló'Hésl'.honfoglalóskori magyarok sokféle összekötte- tésben.réltek, eredendőleg „gülász“-nak írták a gyulát.
Ifjabb Szinnyei József pedig régi görög forrásokra hivat
kozással úgy magyarázza, hogy a magyar gülászok valami nagytekintélyű főurak voltak. A délszláv güla (kulja) vi
szont hógulyát, gömböt, tömböt jelent, ami nyilvánvalóan megfelelhet a magyar göbölynek. Eltekintve a Göböly- puszta, Göbölyjárás, Göbölyszállás nevezetektől, a göbö
lyöst 'nagyobbszámu falka gondozójára átvitt értelemben ma is használják. A gulya így kétségtelenül már az ős
magyar időkben a jószágéllományt jelentette a nemzetiségi, a törzsi birtokon és a gulyának a főembere már akkor is csak a gulyás" lehetett. Persze nem a mai szegődtetett- cseléd értelemben kell értékelnünk a letűnt idők hatalmas gulyását, hanem miként például a nagyúr udvarában szol
gálatot teljesítő főlovászmestert és egyéb országnagyot.
Idevonatkozólag érdekes aranymorzsát hajint elénk Pulszky Ferenc az Archeológiái Közlöny-ben, midőn a világhíres nagyszentmiklósi lelet aranykincseit írásban és
139