nek társaságában a 97.994 katasztrális holdat tevő Sztrecsen- bittse-véghlesi s a 48.880 holdat tevő kisvárda-derecskei uradalmakat is kibérelte, habár anyagi ereje nem volt, nem is lehetett a lévai uradalom kezeléséhez, amely szándék különben tőle távol állott. Az előzékeny hitbizo
mányi teljhatalmú kormányzóságnál tehát kieszközölte, hogy e szerződés alól felmentessék és helyette bérlőkul Schöller Sándor bécsi, Leidenfrost Károly soproni lako
sokat fogadják el ötvennégyezer forint évi haszonbér fize
tése mellett. A fundus instruktus árában azonban á maga részére 29 éven át fizetendő tízezer forintot kikötött, s így a hercegi pénztárnak ismét csak évi negyvennégyezer forint esett. Ez az élelmes Popper Lipót a lévai uradalom bérszerződésével kapcsolatosan szemet vetett a hercegi csa
ládnak bécsi, Alser külvárosban eső, roppant terjedelmű házára is, melynek csupán az udvara 400 □ -öl volt. Ezt a házat „veres ház“ néven ismerték, már akkortájt meg
ért hatszázezer forintot, Popper a lévai fundus instruktus kétszázkilencvenezer forintjának részletekben fizetendő betudásával, huszonötezer forintnak 29 éven való fizetése mellett, az évente bruttó negyvenháromezer forintot jöve
delmező házat megkapta — ingyen.
Node, minek folytatnám . . . Az uj honfoglalás folya
mán az Esterházy-hercegek csődje 1866-ban már annyira elmérgesedett, hogy a hűtlenül hizlalt hitbizományi nadály- telep egyik jeles tenyész-mesterét, a vakmerő Schulhof József bécsi bankárt törvény elé kellett állítani, Popper főbérlő, Politzer dr., Kafka bérlő és még több más ura- ságok is a rendőrséghez kerültek. Az öreg Pál herceg családja ilyen lehanyatlását, az ősi vagyonnak ilyen bitang pusztulását megérvén, sokszor sírt. Ezentúl egyéb
ként Magyarországon mások is sokszor sírtak ; a fékezhe- tetlen új honfoglalók miatt ugyanis mindinkább' általá
nosul! és állandósult a régi tiszta Magyarország leromlása.
BALOGH FERENC,
DEBRECENI KOLLÉGIUMI TANÁR.
Fürgén lépegetsz az Emlék-kerten keresztül Valira vetett köntösödet fújdogálja a tavaszi szél. Egyszerű fekete kabátodról az idők változásával sem vedlett le a divatját- mult zsinóros magyar gombkötő munka. Magas homlokod, ezüstfehér körszakállas keskeny arcodról a vénség, a csaló
dások dermesztő tele sem oltották ki nemes magyar lel- kednek, tudásban oly kincsesen gazdag elmédnek lüktető tüzét, amelynek gyújtó lángja hanyatló életed utolsó sza
kában is elragadólag lobogott csodaszép kék szemedből.
Fátyolozott gyenge hangodat is ezek a lelki erők hevítették, amikor a két-águ, kéttornyú Nagytemplom-felől belemuzsi
kált a Rákóczi-harang búgó zenéje és — menet a vén kollégiumhoz — felejthetetlen szavaidat hozzám intézted nagy professzor:
— Kedves uramöcsém, örömmel hallom, hogy így dol
gozgat a volt magyar élet festésén. . . V o lt!!. Mert, hajh, nagyon megváltoztak a jellem ek! A szabad magyar meta
morfózison megy ó t . . . Hál’ Istennek nem m indenki! . . . Hajh, a szolgaság erőt vett a kuruclelkeken. . . Elborul a magyar szív . . . Node, így volt ez régentén is, mégis élünk és feltámadunk! Mert vannak hívek, igazi magyarok! Van még háromszáz leonidászi kar, lesz is !... Ez a folyto
nosság aranyfonala húzódik át a századokon és köti egybe a magyart a rossz évek alatt.
Te szelíd szemű, jóságos szent öreg magyar professzor,
76
a teológiai akadémiai katedrádról sem beszéltél másként, Lankadatlanul, lelkesülten, az igazi tudós fölényével és meggyőző biztonságával írogattad bölcs Írásaidat is. Az angoloknak angolul, a franciáknak franciául, a németek
nek németül írtál — a külföld protestánsaitól becsült — tör
téneti m űveket: „a magyar Kálvinizmus múltja, szenve
dése, dicsősége és halhatatlan érdemei felől.“ Á fiatalság
hoz a buzdításokkal sem voltál fukar, elnehezedett öreg tolladnak kuszáit vonásaival egyszer hozzám írtad „Régi magyar élet" című könyvem megjelenése alkalmából: „Áldja meg az Ur kezét, tollát, életét, hogy mentse meg a régi élet adatait a jövő szám ára! Minden elnyomott nép a múltban találja a nagy jellemek rajzában az élet erejét s onnan meríti jövő fennmaradásának elemeit."
*
Balogh Ferenc tanár 1836-ban Nagyváradon született.
A debreceni kollégiumnak a teológián 1854-ben lett diákja, majd 1866-tól 47 éven át a hittani akadémián tanárkodott, egyidejűleg a kollégiumnak levéltárosa volt. Az egyház
történelmet tanította, mint történetíró is kiemelkedett és élete utolsó időszakáig dolgozott, búvárkodott imádott öreg kollégiumának több évszázados levéltárában. Keshedt bor
székkel, festett nagy fenyőfa asztallal, fali fogassal volt bebutorozva a puritán dolgozó szoba. Ámde, az enyhe tavasztól az ősz utolsó meleg napjáig nyitva állott az öreg tudós kollégiumi írószobájának ablaka. Az ékácfák lombja felnyúlt az emeleti szobácska ablakának párkányáig. A ren- gedező zöld lombok között százával csiripoltak a szem
telen verebek, a hangyaszorgalmú tudós öreg professzort nem zavarták sem a lármás verebek csirimpolásai, sem az udvaron hujrázó diáksereg, hiszen ő lelke mélyén vidám poéta is volt, aki szerette és magyarázni tudta virágaival, mint tüskéivel az élő természetet. Más tudósok és levél
tárosok barátságtalan szokása szerint: az élettilinkó hang
jaitól, sőt még a sűrűn belábatlankodó kutatóktól sem zár
kozott el. Legszorgosabb munkáját félbeszakította, irányí
tással, adatokkal mindig készségesen szolgált, pedig ez a segítség nem kis jelentőségű volt; mert a kollégium sok
százados, tengertömegü levéltáradataínak nem volt „muta
tója", egyedül Balogh Ferenc tudta, hogy mit s hol kell keresni ? Különféle egyháztörténeti műveit, tanulmányait
77 nem említve, vén korában írta meg a kollégium 482 nagy nyolcadoldalas Aranykönyvét, melyben a „Debreceni Re
formátus Főiskola” 1432 alapítójának és adományosénak emlékét örökítette meg 1550-től az 1911-dik esztendőig...
„A Debreceni Református Kollégium Története adattári adatok-ban“ című óriási művét (1911-ben már 28 iv kivolt nyomtatva belőle!) az utolsó két iv hiányával majdnem befejezte az ő kopogós, a gondolatokat, az eszméket duz
zadt erővel megelevenítő, sajátságos szinmagyar nyelveze
tével. Mint patakzó, felolvadt arany bugyogott ki tollából a zamatos magyar írás. A magyar Kálvinisták elhivatását is tökéletesen jellemzőleg, a magyar Kálvinnak, a leikéhez nőtt Méliusz-Juhász Péternek, Debrecen és vidéke hatalmas magyar reformátorának 300 éves emlék-ünnepe alkalmából
— 1872-ben — irta a következő érces szavakat:
A tiszta hitnek fémelemét szive Lángján feloldván, ércidegek gyanánt Testébe szőtte Hunniának,
Hogy legyen általa törhetetlen.
*
Balogh Ferenc bár a magyarság és a haza szereteté- ben nem tűrt megalkuvást, a Nyugatot a legalaposabban ismerte. A Nyugat világhírű protestáns előkelőségeivel élete végéig fenntartotta a legbensőbb összeköttetést és a nem
zetünkre vonatkozó helyesebb ösmeretek terjesztésével nemcsak a magyar református egyháznak, hanem az oda
kint elégé félreismert összmagyarségnak is felbecsülhetetlen hasznára volt. Kálvinus nem hiába volt francia eredetű, a Balogh Ferenc derűs leikéhez, eleven kedélyéhez a francia hugenották mindig legközelebb állottak, noha az angol, az amerikai protestánsokat is nagyrabecsülte. 1863-tól 1865-ig, m inta híres debreceni kollégium „széniora", a skót Edinburgh angol Oxfordi, Németországban a Heidelbergi egyetemen időt töltött, mégis Páris, Genf egyetemei kötötték le hosszasabban, ezeken a helyeken tovább mint két évig tanult, majd a hollandus atyafiakkal is megbarátkozott Utrechtben. A nagy tudásu Balogh Ferenc más értékeket hozott haza Nyugatról, mint azok a párisi lebujokban ki- mivelődőtt, magukat „nyugatosoknak" elnevezgető boldog
talan magyar ifjak, akik — odakintről testi-lelki nyavalyák
kal megrakodva — a lesajnált drága hazáról, édes
nem-78
zetünkről rikoltón mocskolódnak. Balogh Fererenc neme
sebb szempontokból ápolta a Nyugattal való kapcsolatokat s élete utolsó időszakában bizalmasai előtt sokszor elpana
szolta, v hogy: „Azért hanyatlott le a magyar Kálvinizmus, mert megszakadt érintkezésünk a külföldi Kálvinistákkal.
Ezért nem teremnek már olyan tudós embereink sem, amilyenek a régibb nemzedékekből tám adtak. . . Nincs elég kulturérzékünk, ezért szorulunk hátrább!”
Amikor a nagytudásu ifjú Balogh Ferenc hosszas kül
földi tartózkodása után „haza-került“ a debreceni kollé
giumba. kápláni vizsgával mindjárt akadémiai katedrát kapott, a tudós nagy pap és tanár Révész Imre díszes katedráját kapta meg érdekes külső körülmények között, Révész Imre ugyanis lemondott s az egyháztörténet taní
tásával ekkor ideiglenes tanári minőségben megbízták az ifjú Balogh Ferencet, akinek ámde még magának is elő- kellett állani a második lelkészképesítő, köznyelven : „papi vizsgára”. Az agg Balogh Péter püspök, mint a vizsgáz
tató bizottság elnöke — az összes jelen evők előtt — ekkor intézte az ifjú Baloghhoz emlékezetes szavait;
— Tiszteletes urat censendusból ezennel censorrá ki
nevezem ! — A kiváló ifjú diák ekként vizsga nélkül
„négylovas” teológiai akadémiai tanár lett és mindjárt vizs
gáztatta is az ő kortársait.
*
Balogh Ferencről, mint diákról mint tanárról sok ked
vesen jellemző eset fennmaradt. A diákságnak nemcsak külső magyaros viseletére tartott sokat, hanem a magyar nyelvből is — szóban, mint Írásban — következetesen igyekezett irtogatni az idegen kifejezéseket, de persze a túlzásokat sem kerülhette el. Szénior korában a fekete táblán igy irt alá valamiféle hirdetményt; „Balogh Szabad, óbbász!” Ugyanis nemcsak a „Ferenc” nevet magyarosí
totta meg, hanem a „szénior” nevezetet is az ó-ból közép
fokon : „óbb“-ra, illetve főnévként: „óbbász“-ra . . . Hihető mindamellett, hogy az „óbbász” nevezetet pajkos diák
társai költötték rá s a szénior-szó valószínűbb, Balogh- féle megmagyarosítása a kollégiumban máiglan használt:
„kornagy” szó 1 . . . A minden idegen kifejezést készsége
sen magyarosító Balogh Ferenccel az is szénior korában történt meg, hogy egy betyár dárdás-diák, aki ismerte a
79