„két ballábra" dolgoztak. Pedig, Gyügyey szerint a minden zsínórzatnak történelme van. Az ősi magyarnál nem hiv- ságos cafrang, hanem „szükséges hadidisz volt — zsinórozás őse. Gyügyey az ősök viseletét illetőleg hosszú életén át tájékozódott és szerinte a „slinglinek" nevezett zsinórdisz eredendőleg „vasból" készült, nyakába akasztotta az illető és az oldalát védte azzal. Az oldalt levő „topánka- slingli" gombjára pedig kardjukat akasztották magyar ős
apáink .. .
Az 1860-as, 1870-es években egészen az utoljáig való
sággal dédelgették a rendelésekkel Debrecenben a magyar szabót. A papirendből Kiss Áron, a későbbi püspök, Kiss Albert debreceni nagy pap, volt országos képviselő, Mar- jay Péter nagylétai országos követ, Nagy Lajos mikepércsi tiszteletes, Domby Lajos későbbi gyulai esperes, Szolnoki Gerzson böszörményi, Bélteky Lajos pocsaji lelkészek, Herczeg János ispotályi kántortanító, szintehogy kollégiumi diákkoruktól kitartottak az ősi magyar ruhaviselet mellett.
A városházáról Csáky Gergely szenátor úr, Szabó József főszámvevő, Vértessy Pista főjegyző, Beke Mihály városi árvaszéki elnök, Medgyessy városi pénztáros, Farkas Berci hortobágyi csendbiztos, Szűcs Mihály, Sípos Ferenc város
gazdák viselték legtovább a magyar ru h á t. . . Az igazat m egvallva: Gyügyey mester az „uraknak" nem igen sze
retett dolgozni, mert „sok hónap vége" volt a fizetésnél.
A polgárság, az „úgynevezett cívisek" közül a nagy Kertész- família, a Polgáryak, öryek, Bihariak, Bódoghok, Szebe- nyiek és más gazdák sok éven hűséges megrendelői vol
tak. Az iparosok közül az „összes társulatbeliek", mint a tímár Pethők, Pósalakiak, a kovács Verebek, Ötvösök, Újváriak, Korláthok, To'naiak, a gubás Harsányiak, Járayak, Bisothkák mind büszkén viselték a szép magyar öltözőt, amely nem is volt olyan tuldrága viselet. Gyügyey mester ugyanis, ha negyven forintot kapott egy nagyon szép, finom ruháért, (mely holtiglan eltartott), már jó vállalata volt. Ha, pedig a „kuncsaft" hozta az anyagot, egy öltözet ruha megcsinálása 10—12, szép télikabát csi- nálása 10 forintnál nem került többe és az 1 forintos debreceni cipó 7—8 gyermek mellett is éppen elég volt.
De, amióta Eisenberger B. Benjaminék a debreceni magyar szabók, a gubások is sárga cipőben, bugyogóban
168
járnak. Cifra szűr helyett fabrikált télikabátot (dakut) visel a nemzetköziségnek szomorítón bedült föld népe és kemény sajtkalapjával, szmokingban, repülő kaftánként püffedt bricsesz disznadrágjában a levitézlett hortobágyi csikós is lenézileg nyilatkozik a régi nemes magyar vise
letről :
— Más világ volt akkori — mondja a bokavédős csikós pitykés piros-lajbi már a csikósnak sem kell.
Eisenberger B. Benjámin mesterék teljesen magukhoz szoktatták, a maguk piaci ízléstelensége és lelkisége sze
rint étgyurták a debreceni előkelő polgárságot, a magyar
ságában egykor oly jellegzetesen nyers, darabos, meg
közelíthetetlen alföldi magyar köznépet.
— Ma már nemzetes asszonyok sincsenek! — pana
szolta Gyügyey bátyánk, ittfelejtett utolsó őrszeme a céh
beli mesterek sujtásos szép, tiszta nemes magyar életének,
— Kezét csókolom, nagyságos asszonyom 1 — járja a civis- soron i s . . . Szalon, férfiszoba, zongora mindenütt. Az ujmódi nemzetes-nagyságos asszonyokról már rég lekerült a sokráncu szoknya, Eisenberger mesterék az asszonyok utján a tekintetes, nagyságos úrrá vedlett nemzetes civis- uraimékat is kivetkőztették ősi magyar viseletűkből, szo
kásaikból, hagyományaikból és mióta az Eisenbergerektől bevezetett „csúnya divat" felülkerekedett, nemhogy tisztes magyar ruhát, amolyan barnapiros, kerek magyar arcot sem igen lehet látni Debrecenben, cigarettázva, luftballon nadrágban, nyírott bajusszal járn a k ; mert már a bajuszo
kat is szégyenük... Maholnap csak a régi festett képeken, a Zoltai urék múzeumában lehet látni az elmúlt szép debreceni magyar viseletét és a magyarságára mindennél inkább büszkébb cívist! — fejezte bús mondókáját, az elborult tekintetű magyar-szabó céhbeli utolsó remekes mester, aki — igaz — még az újabb időben is csinált egy
„tisztes magyar nadrágot" nemzetes Baranyi György civis- polgár uramnak, de úgy lehet, ez lesz és marad az utolsó igazi remekes magyar nadrág Debrecenből?
A KÖVESDI SZŰCSÖK PUSZTULÁSA.
A pompaszerető matyó népnél mindig nagy becsülete volt a ruházati iparosoknak. A pántlikás, árvalányhajas, turucc-, daru-, „gém-tolyus“, kakastollas, bokrétás „ünneplő
kalapot" (a fiataloknál rennkívül pörge széllel) külön for
mán csinálják a hozzáértő kalaposmesterek. A fekete posz
tóból készült sujtásos, göndörszőrű fekete bárányprémes rövid kabáttal, helyesebben mentével (a legények vállra vetve, panyókásan viselik) szintén remekelni kell a „nem
telki (nemteltki?) készítő" szabómestereknek. Sujtásos a legényeknek öt sor fényes pitykével kivarrott kislajbija is (a házasembereknek csupán egysor acélgombjuk van a lajbin). Még a csizmadiák sem maradnak hátul, a nőknek simára húzott, nem ráncos szárú csizmáját a sarokbőrbe hímzett selyemszál-virágokkal, tulipántos sarkúra csinálják.
A legények egyenesszárú csizmája meg a saroknál apró rézszegekkel van kiverve. A lakatos tiszta acélból csinál sarkantyút, melynek a taraja olyan nagy volt, mint: „fel- nyeőtt ember terenye". A férfifehérnemü készítése, díszítése a család nőtagjainak kedves feladata. Mezőkövesden az ősi magyar viseletnek igazi remekesei, nagyrészben a vi
rágvarró népművészetnek főmesterei a szűrszabók és a férfiaknak sapkát, bundát, ködment, a nőknek kuzsut varró szűcsök. Á rózsával, liliommal, pávatollal, levelecs- kékkel dúsan teleszórt, veres vagy fekete selymesen hím
zett szűrgallérján a kövesdi szűrszabó nem hagyott „pa
rasztot". A bundák, ködmönök díszítését is teljessé, párat
170
lan széppé teszi az a csodálatos tömör virágdiszítés, mely főként a nők kuzsuján (kurta, bekecsszerű felső bőrkabát) dús májusi virágfakadásként kibontakozik.
A háború óta az anyaghiány és szerfeletti drágulás miatt Mezőkövesden mind a szűrszabó, mind az ősi ne
mes magyar szűcsiparban pangás következett be. Nem mintha a megrendelők hiányoznának, de mert anyagot a cifraszűrhöz és a szűcsmunkához éppenséggel nem, vagy legalább nehezen lehet beszerezni, szabászollóikat, met
szőkéseiket, boszorkányosán igéző tűiket pihentetik a kö- vesdi szűrszabók, szűcsök. Értelmes Gyula, az egyik leg
híresebb kövesdi szűrszabó például jelenleg inkább mar
hával kupeckedik. Tizenhat forintnál többe nem került odaelő a fekete selyemmel csodaszépen kivarrott fehér szűr. Gáspár Marci, a rózsásra pirult, a szokottnál kissé beszéde-ebb fiatal legény, a szűrviseletről odanyilat
kozik :
— Mi vállra vetjük a szűrt, az ujjába nem dug
juk a karunkat; mert az ilyenről azt mondják, hogy ku- dulni jár.
A kövesdi népéletben mégis a szűcsök az igazi királyi mesterek. A háború előtt még sokan voltak, legényekkel, inasokkal dolgoztak a kövesdi szűcsök. A múltból sok nyűhetetlen régi, szép remeket készítettek Fügedy Palya, Fügedy Jóska, Lázár Palya, Nagy János, Gu yás György, Bakos József szűcsök, manap Nagy István, Guba István, Fügedy István, a 66 éves öreg Ócsay István és vele egy
idős Tóth József szűcsök szintén jó, híres szűcsmunkát végeznek a „régi selyemmel'1, amely nem rothad (azaz nem fakul) és mely nem is amolyan „ugróselyem" (bom- ladozni szokott), mint a müselyem. Csak még a háború előtt, persze az anyag (gallér, báránybőr) kézhez adása mellett, a női bundát 80 forintért, a ködment 50 forintért, a kuzsut (a fejből csinált gyönyörűséges gazdag virágdíszí
téssel) 40—50 forintért, a férfibundát 80—85 forintért reme
kelték, de már ez olyan nagyon szép volt, hogy csak a jó gazdák használták és rendelték.
Tóth Józsefből (még a céhbeli Bakos Jóska mesternél tanulta művészetét) szintehogy harapófogóval kell kiszedni a szót. A fehérfejű, szikárarcú, kutató nézésű öreg szűcs, mint a matyók legtöbbje, az úrral szemben gyanakvó, zár
kózott, de amikor fajszerető lelkem, szavaim melegsége
171