folyamán; hogyan segítette őket más narratív vizsgálatok és elméleti megközelíté-sek szövegeinek olvasása; hogyan élték meg a mindig visszatérést és előrelépést, az oda-vissza mozgást az írás folyamatában stb. A végső szöveg megírásához is számtalan feszültség kapcsolódik. Állandó bizonytalanság, ambivalencia jellemzi a folyamatot elbeszélésük szerint. Az írás feszültségét ők négy fő komponens köré rendezve építik fel. Ez a hang, az aláírás, a közönség és a narratív forma, melyek önmagukban is feszültségeket hordoznak, és egymással is feszültségbe kerülnek.
(1) A hang (voice) a résztvevők „megszólaltatását” jelenti (beleértve a kutatót is);
fontos küzdelemként mutatják be, hogy sokféleség érvényesüljön a hangok tekinte-tében, és kiemelik, hogy az írás mindig a tudatos vagy nem tudatos megszólaltatás és elhallgatás (csönd) feszültségében keletkezik. (2) Az aláírás (signature) a kutató
„nyoma” a szövegen. Nehéz kérdés, hogy az etnográfus mennyire nyomhatja rá bélyegét a szövegre, mennyire kell a saját hangját érvényesítenie; hogyan legyen jelen a szövegben, hogyan építse fel identitását benne. (3) A közönség (audience) azt jelenti, hogy a kutató író valakiknek ír, egy közegnek teszi hozzáférhetővé ku-tatásának szövegét. Míg a terepjegyzetek, terepnaplók írása során ezt a közeget, közönséget háttérbe szoríthatja, megfeledkezhet róla (tudva, hogy azokat nem fog-ja feltétlenül publikálni, mintegy magának írfog-ja), a végső írás tekintetében hangsú-lyosan megjelenik ez a szempont, és erős feszültségbe kerül az előző kettővel. Itt merül föl az intimitás, személyesség, a titkok megjelenítésének nehézsége a végső szövegben. (4) A narratív forma végül azt a küzdelmet jeleníti meg, ahogy a szerzők igyekeznek a narrativitást érvényesíteni (különféle módokon) a záró tanulmányaik-ban is. Az írás itt úgy jelenik meg, mint kísérletezés, és csak látszólagosan lezárható folyamat. A végső mű is nyitott az újraértelmezésre (úgy is mondhatjuk már sok-adszor: újraírásra).
Beach (2005) már a terepjegyzetek kapcsán idézett tanulmányában érdekes meg-közelítését adja az etnográfiai írásnak. Nem annyira módszeres tevékenységként, hanem inkább művészetként írja le. Ebben a megközelítésben az etnográfusnak mű-vészeti ügyességet kell elsajátítania, és nem módszertani jártasságot. Akár a művé-szi tevékenységnek, az így felfogott etnográfiának is megvannak a maga alapvető szabályai, amiket ő a spirálisan mélyülő hermeneutika mentén ír le, de ezeken túl az etnográfus nagy szabadsággal alkothat. Tanulmányában összehasonlítja a művésze-ti reprezentáció különféle formáival az etnográfiait, az íráson itt már inkább a végső eredményt értve, amely természetesen nem elválasztható magának az alkotásnak a folyamatától. Az első forma a pop-art, amelyhez hasonlóan a bricolage-ként felfo-gott etnográfia is kollázst állít össze, a mindennapokat akarja reprezentálni, szembe-helyezkedik az elit, magasabbrendűnek tekintett („magas művészeti” illetve pozi-tivista tudományos) ábrázolásmóddal, nyitott a többféle értelmezésre, ironizáló, és igyekszik mindenki számára hozzáférhető lenni. Megvan azonban Beach szerint az a veszélye az ilyen alkotásnak, hogy a pop-arthoz hasonlóan kisajátítja az a közeg (a populáris média), amelyet éppen ironizálni akart, és árucikké válik. A pop-art után a szerző a realista, impresszionista és expresszionista művészettel vonja pár-huzamba az etnográfiai írás különféle formáit. A realista művészet és etnográfia a tételezett valóságot akarja ábrázolni a lehető legobjektívebb és legsemlegesebb
122
módon. Az impresszionizmus teret ad a benyomásoknak, érzelmeknek, a „szub-jektivitásnak”, és nem akar egy már meglévő, külső igazságot ábrázolni, s ezzel a dekonstrukció projektjével rokon. Végül az expresszionizmus, mely a kifejezésre teszi a hangsúlyt, de oly módon (szemben az impresszionizmussal), hogy megkér-dőjelezze, szatirizálja a burzsoá polgári értékeket. Ehhez a kritikai megközelítés stílusa, írásmódja áll(hat) a legközelebb.
Beach (2002) egy másik cikkében (A megtévesztő képzelet és az etnográfiai írás) részletesen ír arról az etnográfiai írásmódról, amelyet „jónak”, optimálisnak tart.
Tanulmányát egy etnográfiainak tekinthető50 szöveg többszörös interpretációjára építi. Ez Mulkay írása,51 amely a reál és humán tudomány történetét mint egy sze-relmi történet mutatja be, amelyben a férfi (He) a reál tudomány, a nő (She) pedig az öntudatra ébredő, a férfi uralma alól végül magát kivonó s önmagára találó humán tudomány. A szöveg első „olvasásával” Beach feltárja, hogyan működteti a jelenté-seket az ellentétek, párhuzamok, hasonlóságok és különféle trópusok által. A szö-veg egyrészt kérdésfeltevéseivel és egy emancipációs út bemutatásával a kritikai hagyományhoz köthető, másrészt a nyitott, mozgásban lévő jelentésekkel, a valóság intertextuális és szociális konstrukcióival posztstrukturalista. Ez egyfajta „pozitív olvasata” a szövegnek. A második olvasás azonban fölmutat egy másik lehetségest, hogy tudniillik a szöveg úgy is értelmezhető, mint amelyik pontosan jól megszer-kesztett retorikai alakzataival szándékosan magával ragadja az olvasót, és valójában egy előre kijelölt pozícióba helyezi, amely nem más, mint a tudományok viszonyá-ról konstruált jelentés elfogadása. Az író álnokul, egyfajta hipnotikus erővel elhitet velünk valamit, ami valójában nem a realitás, hanem csak pszeudovalóság, az ő valósága. A harmadik újraolvasásban az elme és a képzelet új elméletét vázolja fel a szerző, amely az emberi képzelet közvetítő jellegét emeli ki. A szövegek érzelmeket hívnak elő, melyek a maguk részéről aztán tapasztalatokat és gondolatokat, s ezek az elme által összekapcsolódnak a megértésben. Ez kétféleképpen történhet: vagy kreatív, kísérleti vagy az ideológiai túldetermináltság jegyében reprodukáló módon.
A képzeletet új felé mozgató megértés az irodalomban jellemző.
Ezen a ponton a szerző szétválasztja a perceptív, tapasztalatra épülő és az esz-tétikai használatát a képzeletnek. Az előbbi inkább köthető egy realisztikus tudo-mány(felfogás)hoz, az utóbbi pedig az irodalomhoz. Véleménye szerint a kettőt azonban nem szétválasztani kell, hanem összekötni. Épp ebben nagyszerű Mulkay szövege, mert retorikai és allegorikus jellegénél fogva egyszerre hordozza a „vala-mi valóságosról beszélés”, tehát a percepció tudományos dimenzióját, és a kinyíló, az észlelten túlmutató, kreatív esztétikai artikulációt. Az ezt a két szempontot össze-kötő szövegek lehetnek expresszionisták, melyek elősegítik a képzelet játékát mint a tapasztalat intertextuális újraírását. A realisztikus itt nem azt jelenti, hogy amit ábrázolunk, az valóságos, hanem hogy a képzeletben előhív valóságos érzéseket és
50 Abban az esetben, ha nagyon széles értelemben értjük a szót: etnográfiai, amennyiben
„az emberi kultúra antropológiai kötőpontjairól kommunikál egy üzenetet szinechdokikus trópusok használatával” (Beach, 2002, 168).
51 Mulkay, M. (1991): Sociology of Science: A Sociological Pilgrimage. Milton Kaynes:
Open University Press, 23–25, idézi: Beach, 2002, 168–170.
123 tapasztalatokat. Ezen a ponton pedig minden írásról elmondható, hogy arra szolgál:
a nyelv játékával meggyőzzön másokat valamiről. Ami természetesen megtévesztés is lehet. De ez alól nem tud kibújni a szöveg. Épp Mulkayt idézve Beach kifejti – Derridával is összhangban –, hogy valójában az emberi nyelv (különösen nyu-gati tudományos változatában!) esszenciális, a világot megfogni akaró természete elől nem lehetséges elmenekülni. Mégis olyan szövegek, mint Mulkayé, melyek a percepciót és a „karneváli szemiotikát” össze tudják kapcsolni, ráirányítják a ma-guk retorikai természetére az értelmező figyelmét, és épp ez által megbonthatják az esszenciális struktúrát. Ez az allegóriára és retorikára építő expresszionisztikus írás, amelyet Beach szeretne erőteljesebbnek látni az etnográfiában, amit vélemé-nye szerint még mindig a realisztikus vagy impresszionisztikus forma ural inkább.
Ez azt is jelenti, hogy az etnográfiai íráshoz nagy szükség van az esztétika képesség fejlesztésére, sokkal inkább, mint a megfigyelői és beszámolói készségek hagyomá-nyos kiemelésére.
Cikke zárásaként arra hívja fel a figyelmet, hogy ha a korábbi következtetéseivel összhangban az etnográfiát úgy tekintjük, mint egy a retorikai trópusokból saját dis-kurzusait felépítő tudományt, akkor az etnográfiai írás és a változó reprezentációk problémája nem annyira a szerzői szubjektivitáshoz és annak episztemológiai vá-lasztásaihoz köthető, hanem alapvetően politikai kérdés.
A fenti tanulmány sok ponton összhangban van korábban kifejtett episztemoló-giai választásaimmal, mely az adaequatiót, realisztikus marxista értelmezését és a posztstrukturalista nézőpontot igyekezett „összejátszatni”, de felhívja a választá-saim diszkurzív és politikai konstituáltságára is a figyelmet, amelyet hol érvényesí-tek, hol figyelmen kívül hagyok a szövegemben, mondhatom védekezésképp: hogy a perceptív és esztétikai összjátékát biztosítsam, vagy őszintébb (?) vallomással:
mert nem tudom (nem akarom?) fenntartani szövegem dekonstruktív nyelvezetét, nyelvjátékát (nem a Wittgensteini értelemben).
Ebben az alfejezetben is jól látszik, hogy kutatásom/könyvem alapvetően textu-ális utat követ. Ahogyan már láttuk azonban – és ezt fontos hozzátenni a fentiekhez –, erőteljes kritika éri ezt a fajta megközelítést általában, és az írás ilyen értelme-zését is a performansz-alapú etnográfiák részéről. Conquergood (1998; 1991/2003) szerint a textuális fordulat és modell egy nyomtatásalapú, eurocentrikus előfeltevés rabja marad (idézi Denzin–Lincoln 2003). Gordon–Holland–Lahelma (2002) egye-nesen egyfajta fejlődési útként beszélik el a pretextuális, textuális és poszttextuális etnográfiák korszakait. A két utóbbi megközelítés feszültsége fennáll és eldöntetlen (Denzin–Lincoln 2003).
4.6.6 ETIKAI KÉrdÉSEK
A XX. század második felében – néhány etikailag megkérdőjelezhető kutatás után – előtérbe kerültek a tudományos vizsgálatok esetében a morális kérdések.
És ahogyan láttuk: újabban a tudomány és moralitás viszonyának új perspektívái még erőteljesebb kérdésfeltevéseket mondanak ki, amellyel különösen a társada-lom-, illetve embertudományi kutatásoknak számolniuk kell. Az erkölcsi kérdés két
124
szinten vethető fel. Az egyik, hogy maga a kutatás etikailag értékelhető. Milyen a hatása az olvasók, résztvevők számára? Ennek milyen morális implikációi vannak?
Itt merül föl az-az állandó aggodalom: vajon egy etnográfiai kutatás – legyen az bármilyen reflektív, megbontó stb. – „természeténél” fogva nem alapvetően hatal-mi gesztus, nem csupán egy lehetséges útja a felügyeletnek, kontrollnak? (Crozier 2005) Nyilván a kutatók, mint jómagam, akik etnográfiát írnak, úgy hiszik, hogy a közzétett írás, s maga a vizsgálat inkább előrevivő, az elnyomó hatalmat megbontó jellegű, tehát nem alapvetően hatalmi, illetve legfeljebb annyiban az, amennyiben minden emberi viszonyrendszerben alapvetően jelen van a kontroll és a hatalom dimenziója, amelyre azonban éberen kell a kutatónak odafigyelnie. Ennek ellené-re a kérdés kihívása élő, provokatív, s nem hagy nyugalmat a felelősséget vállaló etnográfusnak. Crozier (2005) szerint törekednünk kell arra, hogy minimalizáljuk a kutatásunk felügyeletjellegét. Ő erre a következő módokat javasolja: (1) a részt-vevők bevonását, az eredmények minél teljesebb hozzáférhetőségét adva meg a kutatási folyamat különböző pontjain; (2) a reflexivitást, amellyel feltárjuk saját nézeteinket, álláspontjainkat, érdekeinket és ezek implikációit a kutatásban; (3) a puszta reflexivitás azonban nem elég, mert a kutató hatalmi pozícióját nem változ-tatja meg, ezért szükség van még a hatalmi dimenzió és a struktúrák figyelembe vételére, a reflexió ezekben elhelyezésére, és a résztvevők aktív asszertivitásának elősegítésére, amellyel a kutatást, a kutatási beszámolót a maguknak megfelelő mó-don tudják használni.
Ugyanezen a szinten, a kutatás etikai értékelésének szintjén, de még szélesebb elméleti keretbe helyezve a problémát, föltehető a kutatási paradigmák morális zíciója. Többször utaltam már rá, hogy mennyire megkérdőjelezhető maga a po-zitivista tudomány erkölcsi szempontból, ahogy erre Guba–Lincoln (1989/2003) felhívják a figyelmet a kvalitatív kutatás etikai forradalmaként aposztrofálva az ezt megvilágító tendenciákat. Ezen a ponton az is világosan látszik, hogy az etikai mennyire nem elválasztható a politikaitól. Minden erkölcsinek politikai implikáci-ói, következményei vannak, sőt minden morális kérdés egyben mélyen politikai is.
Az etikai problémafelvetés másik szintje a kutatás folyamatában előkerülő kér-dések, a kutatásetika szintje. Az ide kapcsolódó problémák kiváló, ma is érvényes összefoglalását adja Deyhle–Hess–LeCompte (1992) cikke. Jól látszik ebből és sok más írásból is, hogy itt leginkább kérdések vannak, és nagyon kevés válasz. A ku-tatás során én magam is számos etikai dilemmával találkoztam, most itt – a fent idézett cikk alapján – az etnográfiákban leggyakrabban előkerülő problémákat so-rolom fel.52
Az etikai kérdések egyik csoportja a bevonódás köré rendezhető, a kutatói pozí-cióhoz kapcsolódik. Mennyire és milyen módon válok, válhatok részévé a tanulmá-nyozott közegnek, közösségnek? Megtehetem például, hogy úgy öltözöm, ahogyan ők, hogy befogadjanak, de ezzel be is csapom őket, mert egyébként nem öltöznék úgy, tehát nem „magamat adom”. Mennyire kell magamat adnom? Mennyire kell felfednem magam? Ilyen és ehhez kapcsolódó további kérdések általában felvetőd-nek a mindennapi emberi kapcsolatainkban is. A különbség, hogy itt minden egy
tu-52 A cikk tartalmát itt már a saját nézeteimen, gondolataimon átszűrve mutatom be.
125