természete-sen az én önmagamról alkotott képem, kapcsolati hozzáállásom. Ide kívánkozik az álcázás, a „fake persona” problémája. Vannak kutatások, amelyekben az etnográfus nem mondja el, hogy ki valójában, és mik a céljai, s így épül be a közösségbe. Ez a fajta teljes álcázás azonban nem elfogadott általában a tudományos közegben, fölmerül viszont továbbra is a nem teljes igazság elmondásának, vagy a részleges ferdítésnek, elhallgatásnak a problémája. Deyhle–Hess–LeCompte (1992) szerint az etikai hozzáállástól függ, hogyan áll hozzá a kutató ehhez a kérdéshez. Utili-tarista szempontból például ez elfogadható, ha a kutatás hasznára válik, úgymond ahhoz „szükséges”, hogy a kutató jól be tudjon épülni, ne ütközzön ellenállásba stb. A kritikai megközelítés szerint azonban, amely alapvetőnek tartja a résztvevők aktív bekapcsolódását, egyenrangú félként kezelését, elfogadhatatlan bármilyen el-hallgatás, ferdítés. Továbbá probléma, hogy kiket is kezelek egyenrangú félként, kik is a résztvevők, és kiknek a közösségébe kapcsolódom be. Ha egy közösség életébe minél teljesebben be akarok vonódni, akkor könnyen lehet, hogy valamilyen szembenálló csoporttal ellentétbe kerülök. Még érzékenyebb a kérdés, ha magán a terepen több elkülöníthető csoport van. Az iskolai etnográfiákban például, ha a di-ákok közösségébe vonódom be, könnyen konfliktusba kerülhetek a tanárokkal, és fordítva; vagy ugyanez történhet, ha a diákok egy csoportjával (egy osztállyal vagy egy csoporttal az osztályon belül) szorosabb kapcsolatba kerülök. Egyáltalán, ha időlegesen vagyok ott, akkor mennyire válhatok baráttá, mennyire játszom így má-sok érzelmeivel? Illetve mennyire elfogadható, ha a kutató számára tulajdonképpen a barátság eszköz a részt vevő megfigyelésben?
Külön probléma, hogy ha a befogadó közösség olyan tevékenységet folytat (és esetleg ebbe bevonná az etnográfust is), amely a kutató nyugati etikájával, vagy netán valamilyen törvénnyel ütközik. Az iskolai életben pl. ilyen lehet a diákok ta-nárokat megtévesztő magatartása.
Hasonlóan a kutatói pozícióval hozható összefüggésbe, de már inkább a kutatás folyamatához kapcsolódóan merül fel a kérdés: milyen hatással vagyok az adott közösségre, milyen napról napra a viszonyom velük, az egyes tagokkal és az egész csoporttal. Az utóbbi évtizedekben megerősödött a tendencia, hogy a kutató és a többi kutatásban résztvevő között kölcsönös kapcsolatra, egyfajta reciprocitásra van szükség. Nem egyszerű azonban ennek mértékét, hogyanját meghatározni, megélni. Törzsi kultúrák esetében előfordulhat, hogy a kutató orvosi segítsé-get tud adni betegeknek, de kérdés, mennyire lesz ezáltal inkább a törzs orvosa, és mennyire tudja megőrizni elsősorban kutatói szerepét. A befogadó kultúra is nyújthat segítséget a kutatónak, a cikk például beszámol egy esetről, amikor az etnográfust a sámán gyógyította meg egy kígyómarás és több sikertelen (nyugati) orvosi beavatkozási kísérlet után. Az iskolai etnográfiákban még élesebb a kérdés:
kiket, mennyire segíthet a kutató (a diákokat a tanulásban?, netán puskázásban?, a tanárokat a tanításban?) .
A terepmunka végén fontos az elbúcsúzás felelőssége, és etikája van az utána következő időszaknak, sőt éveknek is: a kutatás (úgy is, mint folyamat, úgy is, mint publikált etnográfia) hatásainak nyomon követése, a kapcsolattartás, visszajelzések adása lehetnek morális kritériumok.
126
A cikk etikai és nem pusztán módszertani követelményként adja meg a többféle értelmezés felvetését, az ún. rivális hipotézis állítását az elemzés-értelmezés fo-lyamatában, hogy árnyalt legyen a kutatói interpretáció. Ez nyilván azért morális tényező (is), mert az etnográfus mint résztvevő megfigyelő etikai felelősséggel tar-tozik értelmezéseiért, és konkrét emberekről, csoportokról van szó, akik esetében a kimondott interpretációk megbélyegzőek, ártalmasak vagy épp építőek lehetnek.
Súlyos kérdéseket vet föl az eredmények publikálásának a problémája. A kuta-tónak mindig fel kell tennie a kérdést, milyen veszélyeket, ártalmakat hordozhat egy-egy történet, eredmény stb. nyilvánossá tétele (még az anonimitás megőrzé-sével együtt is) a kutatásban részt vevők számára. De a szélesebb szakmai és nem szakmai közösség mint közönség (audience) tekintendő, amelyre valamilyen hatás-sal lehetek írásommal, és ezért a hatásért legalábbis részben felelős vagyok.
Természetesen, mint minden kutatásban, itt is alapvető követelmény a résztve-vők védelme, a „nem ártani” alapelve, de megmarad a kérdés, hogyan ártunk és ho-gyan (s kiket) védünk. Ha például a tanári hatalommal szemben védjük a diákokat, vajon ezzel nem ártunk-e a tanárnak (pl. megbélyegzetté válik, mint rossz tanár)?
A visszajelzés kérésének gyakorlata bevett módja annak, hogy minél inkább meg-feleljünk a védelem és „nem ártás” etikai kritériumának. Erre azonban nem minden esetben van lehetőség, illetve érkezhetnek visszajelzések is ugyanarról a terepről más-más résztvevők részéről. A védelem egyik tipikus eszköze, hogy a kutató fel-ismerhetetlenné teszi a kutatásban résztvevőket megváltoztatva a neveket, néha a körülményeket is. Érdekes kérdés itt magának a terepnek a megnevezése, illetve el-rejtése. Ez különösen az iskolai etnográfiák esetében kiemelkedő kérdés. Egy másik tanulmány: Walford (2002d) specifikusan a pedagógiai etnográfiákra utalva prob-lémaként jeleníti meg, hogy az iskolák, pedagógiai intézmények közül a többség azt kéri, hogy ne kerüljön be a nyilvános kutatási beszámolóba a neve. Ez azonban azért válik egyfajta fordított etikai problémává, mert így a kutató – a hagyományos kutatásetikai követelményeknek megfelelve ugyan, de – valójában kiszolgálja az is-kola mint hatalmi intézmény felelősséget hárító tendenciáit, és a saját kutatói elszá-moltathatóságát is csökkenti. Egy etnográfiai kutatás jó alkalom lehetne egy iskola számára, hogy szembesüljön a saját erősségeivel, gyengeségeivel, számot adjon a nyilvánosságnak is belső életéről, s így a kutató is nyíltan, „ellenőrizhetőbben” lát-tathatná munkáját. Az ezoterikus iskolai közeg nem demokratikus. Hozzáteszem, ez esetben fontos az iskolát körülvevő (szintén nem mindig demokratikusan működő) társadalmi kontextus figyelembe vétele is.
4.7. Narrativitás
Könyvem első, episztemológiai részében már írtam a narrativitásról. Ebben a fe-jezetben az a kérdés, mit jelent(het) az, hogy egy etnográfia narratív, és hogyan valósul meg ez a kutatásban, írásban. A narratív jelleg sokmindent jelenthet, ha a nemzetközi szakirodalmat (és a kevés hazait) tekintjük: (1) Jelentheti a történetekre figyelést a terepmunka során (az adatközlők történetei, közösségi történetek stb.), pedagógiában az iskolai elbeszélésekre, nevelési, oktatási, tanári, tanulói
történe-127 tekre fókuszálást. Ez esetben a feldolgozás lehet teljesen kvantitatív is akár. (2) Jelentheti a történetmondásra mint emberi jelenségre való odafigyelést, a mögöttes történetek föltárását. Itt a narratíva még mindig inkább csak tárgya a kutatásnak. (3) Jelentheti a kutatás narratíváira való odafigyelést. A terepnaplók tudatosan vállalt elbeszélő jellegét, egyfajta narratív pozicionálást. Itt már módszertani kategóriává válik a narrativitás. (4) Jelentheti a tudományosság narratív felfogásának érvénye-sítését a vizsgálatban és a szövegben. Itt már egyértelműen episztemológiai szintről van szó, amely természetesen tükröződik a metodológiában. (5) A kutatási beszá-moló, a publikált etnográfia (vagy más kvalitatív kutatáshoz kapcsolódó szöveg) narratív jellege jelentheti, hogy fontosak és esetleg számszerűen is számosak az elbeszélések benne, vagy hogy az egész történetként épül föl. A beszámoló ilyen vagy olyan narrativitása részben (de persze nem teljesen) független a metodológiai és episztemológiai narrativitástól. Lehetséges olyan kutatás, amelyből erősen nar-ratív írás születik, de maga a vizsgálat episztemológiája illetve metodológiája nem narratív, vagy nem kifejezetten, „erőteljesen” az. Fordítva is elképzelhető, bár ha a narrativitás áthatja a kutatást, szinte biztosan narratív jellegű lesz (valamilyen szin-ten) a beszámoló is. (6) Külön kiemelhetők még az élettörténet(ek)et középpontba helyező kutatások, írások. Többen a narratív kifejezést a biográfiai szinonimájaként használják a kutatásokat tekintve (vö. Dhunpath 2000; Botía 2000). Ezen belül is külön műfaj a már említett autoetnográfia, amelyet Ellis (2004) úgy határoz meg, mint „kutatás, írás, történet és módszer, mely az önéletrajzit és személyeset ösz-szeköti a kulturálissal, társadalmival és politikaival” (i. m. xix.). A szerző idézett művében arra tesz kísérletet, hogy egy autoetnográfián keresztül mutassa be a „mű-fajt”. Könyvének címe és alcíme sokat mondó: „Az etnográfiai én. Módszertani elbeszélés az autoetnográfiáról.” Egész munkája – amely tekinthető módszertani kézikönyvnek is – rendkívül következetesen narratív, irodalmi jellegű. Az összes módszertani kérdést a könyv történetébe ágyazva tárgyalja. Az autoetnográfia azon-ban nemcsak különálló műfajként él, hanem sokszor része, jellegzetessége a nem kifejezetten ilyenként meghatározott kutatásoknak is. A „mélyen” (ld. a (4) kategó-ria fent) narratív kutatásokban mindig, kikerülhetetlenül van autobiografikus jelleg – ahogy Clandinin–Conelly (2000) is megjegyzi –, így a narratív etnográfiákban autoetnografikus.
A pedagógiai szakirodalmat tekintve érdemes kiemelni Clandinin–Conelly (2000) kötetét. Monográfiájuk jó példája a (4)-es, episztemológiailag és metodo-lógiailag is alapvetően érvényesített narrativitásnak. Maga a publikált szöveg nem olyan szinten irodalmi, elbeszélésszerű, mint Ellis (2004) könyve, de szintén elbe-szélő jellegű, s történetekből felépülő. A szerzők leírják saját kutatásuk folyamatát, történetét, és ezen keresztül adnak egyfajta narratív módszertani kézikönyvet az olvasó kezébe. Néhány metodológiai pontját fölhasználtam az írásról szóló feje-zetben magam is. Egész munkájukat áthatja egy a könyv elején megfogalmazott narratív metodológiai alapelv, szempont: „a háromdimenziós narratív vizsgálódási tér”. A három dimenzió, amelynek megközelítésükben át kell hatnia a narratív ku-tatásokat, és melyeket ők maguk is érvényesítenek könyvükben: a személyes és társadalmi tengelye (interakció); a múlt, jelen és jövő dimenziója (folyamatosság);
és a hely (szituáció).
128
Az etnográfia narrativitása kapcsán már idézett Narratívák (N. Kovács Tímea – Thomka Beáta 1999) kötet tanulmányai szolgálnak jelentőségteljes értelmezések-kel (Atkinson 1999; Bruner, E. M.53 1999). Mind Atkinson, mind E. M. Bruner arra hívják fel a figyelmet, hogy az etnográfiáknak eleve számos narratív jellegzetes-ségük van, sőt az etnográfiai szövegek alapvetően a valóságkonstrukció irodalmi, narratív formájához állnak közel.
Atkinson megemlíti, hogy a múltban az etnográfusok nemigen fordítottak fi-gyelmet gyűjtött adataik narratív minőségére, és a munkájuk narratív jellegére sem. Pedig a szövegekben rengeteg történet, történetszerű elem van. Két egymás-sal összefonódó szinten jelenik meg a narratíva: a terepen megfigyelt események felidézésében, és a kutató felismeréseinek, „megvilágosodásának” elbeszélésében.
A szerző figyelmét először az etnográfus történetére, meséjére fordítja. Feltárja a különféle etnográfiák közös elemeit, amelyek egyfajta folklórt, mitológiát terem-tenek, s a népmesékhez hasonló struktúrát alkotnak. Ezek a visszatérő tényezők a következők:
– a kívülállóból társsá, „otthonivá” válás;
– az etnográfus mint „hajótörött felfedező”, aki egyedül marad a „kutatás part-ján”;
– a kutató mint ironikusan ábrázolt, botladozó antihős, aki ugyanakkor a botla-dozások után a terepen kompetens, bölcs lesz, megvilágosodik;
– az egyre mélyebbre hatoló kutató képe, aki egyfajta találkozásokból álló za-rándokutat jár be.
Atkinson megmutatja, hogy a vallomásosság, az „őszinteség” retorikai célt szolgál.
A személyes narratíva gyakran elválik a „szakszerű” szövegrészektől, és sokak sze-rint ez az elválasztás teszi lehetővé, hogy a vallomásosság ne fenyegesse a „szak-szerű” szöveg tekintélyének tisztaságát. Épp fordítva van azonban a szerző szerint:
pontosan a narratív, szerzőre vonatkozó vallomásos szövegek keltik az olvasóban a hitelesség érzetét. Ezek szerepe, hogy meggyőzzék: valóban szakszerű és autenti-kus a terepen megfigyelt események leírása.
Edward M. Bruner (1999) tanulmányában az etnográfiák megalkotásának folya-matát írja le – feltárva ennek történetmondó jellegét –, és az implicit narratív szer-kezetet mutatja meg, mely az etnográfiai leírások vázát alkotja. Megközelítésében nem az etnográfia egyik műfaja a történetmondás, hanem maga az etnográfia a tör-ténetmesélés egyik műfaja. Az őshonos amerikai kultúrára vonatkozó kutatásokat vizsgálva kimutatja, hogy ezek értelmezésében a háború előtti narratívát, mely az aranykor, széthullás, asszimiláció (múlt, jelen, jövő) tényezői mentén mondta el a kultúra történetét, felváltotta egy teljesen új, mely a kizsákmányolás, ellenállás és etnikai újraéledés folyamataként rajzolja meg a történetet. Konkrét szövegeket elemezve E. M. Bruner megmutatja, hogy mennyire meghatározó a domináns, mö-göttes narratíva az etnográfiai tapasztalatok értelmezésében. Illúzió tehát az az ere-deti gondolat, hogy az antropológus a jelent tanulmányozza tudományosan, s abból
53 Edward M. Bruner, aki nem keverendő össze Jerome Brunerrel, ezért kiírom a kereszt-neveinek monogramját is.
129 kiindulva beszél a múltról, s jósolja meg a jövőt. Valójában egy már meglévő (múlt, jelen, jövő) narratív struktúrába illeszti a jelen tapasztalatát is. Nincs „ártatlan” et-nográfus, minden kutató már egy történettel a fejében érkezik a terepre. Végső so-ron felvethető az a kérdés is, hogy valójában nem minden etnográfia, követve a do-mináns narratív szerkezetet, „ugyanazt” a történetet meséli-e el, mint ha ugyannak a partitúrának az újraeljátszása lenne. Meglátása szerint: a tapasztalat és a történet között egyfajta dialektikus viszony van, de a domináns narratívához igazodás min-dig megfigyelhető, sőt sokszor a szakmai közeg által ellenőrzött a publikált etnog-ráfiai szövegben is. A kutatásnak persze újdonságértékűnek kell lennie, ezt úgy éri el azonban, hogy ha egyszerre újszerű és egyszerre ismerős, vagyis felismerhető marad benne a domináns történet. Az empíria és narráció viszonyrendszerében a tanulmány a tapasztalat diskurzussá alakításának négy fázisát, négyféle történet-mondást különböztet meg. (1) Elmondjuk a helybélieknek céljainkat, és etnográfiai dialógusba lépünk velük. (2) Terepnaplónkban írásba foglaljuk a terepen szerzett információkat. (3) Kollégáinkkal megosztjuk kutatásunkat, akik visszajelzésekkel segítenek a végső, publikálásra alkalmas formába öntésben. (4) Végül a megjelent publikációt más antropológusok olvassák, és „tovább mondják”: előadásaikban, cikkeikben összefoglalják, értelmezik. E. M. Bruner szövege állandóan hangsú-lyozza a domináns narratívához való visszatérést, akárhányszor is mondjuk el újra a történetet. Érdekes, hogy nem vet igazán számot az uralkodó történet megtörésé-nek, az ellenállásnak a lehetőségével, illetve azzal, hogy bizonyos esetekben több párhuzamos, egyszerre legitim történet él szakmai vitákban is – például a pedagógia terén az iskoláról (belső világáról) kialakult különféle narratívák.
A narratíva és etnográfia viszonyrendszerében azonban nemcsak az etnográfiát elemezhetjük mint narratívát, hanem a kifejezetten narratív kutatásokra, írásokra is fordíthatjuk a figyelmünket. Ezt teszi Atkinson cikkének második felében. Két olyan etnográfiát mutat be, amelyek teljes egészükben narratív szövegek, egyfajta krónikák. A hagyományos etnográfiák arra törekszenek, hogy a már meglévő nar-ratív elemeket is az írásos beszámolóban valamennyire kategórianyalábokba gyűjt-sék, egyfajta ismétlődő struktúrát, mitoformát alakítsanak ki, ezért ezekben a szö-vegekben csak fragmentáris narratívák jelennek meg, míg a két bemutatott kutatás kronológiai, narratív rendjével tart igényt a jelentésre. A hagyományos repetitív mi-toformát konstruáló és a krónikás etnográfiákban azonban közös, hogy az ismétlés eszköze központi szerepet játszik a „bizonyítás”, jelentésadás folyamatában, és az értelmezés fontosságának retorikai felmutatásában.
Ha a kutatásomhoz kapcsolható két kiemelkedő etnográfiai írást (McLaren 1986/1999 és Smith 2003) nézzük meg a fenti szempontok mentén, akkor McLa-rené egyfajta köztes megoldásnak tekinthető, mert a jelenlévő narratív forma és jelleg mellett alapvetően bizonyos tematikus csomópontokra épül. Smith-é pedig alapvetően narratív, de nem egy pontos kronológiai narratíváról van szó, hanem egy posztstrukturalista „regényről” melynek középpontjában a megbontódó-fölépü-lő-megbontódó (örvénylő) szelf áll. Könyvemben, különösen a második részében, törekszem szintén egy a narrativitásra, a narratívákra figyelő és bizonyos szinten narratív vagy még inkább történetekből fölépülő szöveget megalkotni, amelyben reflektálok saját értelmező narratíváimra.
130
4.8. Kritikai megközelítés
Könyvem több részében írtam már a kritikai megközelítésről. E metodológiai rész-ben pusztán azt szeretném tisztázni, hogy mennyirész-ben vannak módszertani jelleg-zetességei a kritikai elméletnek, illetve hogy hogyan határozható meg a kritikai etnográfia.
A kérdésre legegyszerűbb lenne Carspecken (1999) cikkének címével válaszol-ni, aki azt állítja: „Nincs olyan, hogy kritikai etnográfia.” Ezen azt érti, hogy nem lehet a kritikai etnográfiát mint olyat meghatározni, s inkább magukat kritikai gon-dolkodóknak nevező etnográfusok, valamint kritikainak titulált kutatások vannak.
Ennek ellenére ő maga is talál fölmerülő közös pontokat, amelyek általában jel-lemzik a kritikainak nevezett etnográfiákat. Ezek azonban sokkal inkább elméle-ti, tartalombeli vagy episztemológiai sajátosságok, mint metodológiaiak. A kritikai jelleg inkább perspektívaként jelenik meg, mint módszertani keretként. Carspecken röviden bemutatja a „kritikai etnográfia” történetét, kiindulópontként és mintaként a CCCS-t állítva a középpontba. A birminghami kutatások alapján pedig felállít egy négy elemből álló prototipikus sablont, mely megrajzolja a kritikai kulturális vizs-gálatok eredeti profilját. (1) A kutatók általában olyan kis csoportot tanulmányoz-nak, melynek tagjai valamilyen alárendelt társadalmi osztályhoz, nemhez, etnikai csoporthoz tartoznak. (2) Bizonyos, az identitások felépülését, fenntartását lehető-vé tevő kulturális témákat rekonstruálnak a csoport implicit tudásából, melyet így explicitté tesznek. (3) Ezt a megfogalmazott kulturális tematikát aztán úgy írják le, mint az emberi ágensek termékét, mellyel szembehelyezkednek az uralkodó kul-turális keretekkel és szociális viszonyokkal, hiszen ezek helyezik őket alárendelt helyzetbe. (4) Végül az ily módon rekonstruált kultúra szerepét vizsgálják a csoport szituációjának újratermelésében. A szembenállás akaratlanul megerősíti a közösség tagjait alárendelt helyzetükben, nagyban hozzájárul annak reprodukciójához. Visz-szautalva E. M. Bruner (1999) fent idézett cikkére, ez tehát Carspecken szerint az a domináns történet, amit a kritikai etnográfusok általában elmondanak.
Egy korábbi tanulmányban, Quantz (1992) igen részletesen mutatja be a kriti-kainak nevezhető etnográfiák történetét és főbb fókuszpontjait lebontva az egyes témákra vonatkozóan (mint tudás, értékek, társadalom, kultúra, történelem). A főbb pontok, melyekből kirajzolódik egy kritikai perspektíva, a következők:
– az elmélet és a praxis összekötése: praxis (és így az igazság) jövőre irányuló értelmezése, mely a társadalom átformálásának „gyakorlatát” jelenti; ehhez járulhat hozzá az etnográfia azáltal, hogy leírja az anyagi viszonyok kulturális megmutatkozását különböző csoportok tapasztalatában;54
– a kritikai etnográfia nem az etnológia egy szelete, hanem inkább a kritikai megközelítés egy módja, s célja elsődlegesen azon viszonyok leírása, mely
54 Megvilágosító ezen a ponton, ahogyan Quantz leírja, hogy azok, akik azzal vádolják a kritikai kutatókat, hogy már a terepre lépés előtt tudják a választ, félreértik céljukat. Az elméleti modell arról, hogy a kutatott csoport elnyomott természetesen megvan, ami a kér-dés azonban: konkrétan hogyan működik, reprezentálódik az adott csoport esetében ez az elnyomás.
131