EpISZTEmOLógIAI KÉRdÉSEK

Az előző fejezetekben többször neveztem „tudományosnak”, amit most közreadok.

A szót itt azonban idézőjelbe tettem, mely tekinthető az eltörölve kimondás írásje-lének. Nem egyértelmű ugyanis a kérdés, mit is jelent a tudományos jelző. S épp a tudományosság miatt erről számot kell adnom, erre reflektálnom kell egy további

„bevezető” fejezetben. Az eddigi szöveg már megrajzolta az episztemológiai kere-tet, amelyben ez az könyv (értekezésem kiadott változata) elhelyezkedik, és azt is nyilvánvalóvá tette, hogy jelen van a szembehelyezkedés is ebben az írásban egy feltételezett mai (magyar) mainstream tudományossággal, sőt tudományfogalommal szemben. E mögött a megfogalmazás mögött máris rejlik egy fontos, kiindulópon-tul szolgáló szociális tudományértelmezés: ha szembe is helyezkedem a tudományos kontextussal (annak bizonyos irányaival), ugyanennek a kontextusnak kell számot adnom szembenállásomról. A tudomány művelése tehát társadalmi, közösségi tevé-kenység, s mindig dialógusban működik, még ha a párbeszédben az ellenállás hangja jelenik is meg. Az már tovább bonyolítja az értelmezést, hogy ismét szövegekről van szó, s kérdés, ezek között beszélhetünk-e dialógusról: nem csak intertextualitásról, új-raírásról… Mindenesetre – talán Derridával szemben, és egy humanista hagyományt őrizve – én úgy vélem, hogy minden közreadott szöveg dialogikus. Ennek a dialó-gusnak a jegyében pedig bemutatom episztemológiai választásaimat: vagyis azt hogy milyen értelemben építem fel e dolgozat, e könyv tudományosságát.

A következő fejezet alapvetően épít egy eredetileg a disszertációm részeként mellékletben szereplő fejezetre, mely bemutatta dolgozatom tudománytörténeti gyökereit. Ez a fejezet nem került bele e könyvbe, de külön tanulmányként meg-jelent, és olvasható (Mészáros 2010). A következő rész jobb megértését feltétlenül segíti a megjelent tanulmány ismerete, illetve többször utalok is rá.

E fejezetben az egész kutatás, az egész könyv episztemológiai előfeltevéseit mu-tatom be, az empirikus kutatáshoz, annak metodológiájához kapcsolódóan azonban még fogok fölvetni további tudományelméleti kérdéseket, amelyeket itt bővebben nem fejtek ki.

31

2.1. Az én episztemológiai nézőpontom

Ismét azzal a már hangsúlyozott állásponttal kell kezdenem, hogy a személyes bio-gráfiának kiemelkedő szerepe van az episztemológiai választásokban is. Ez azért fontos állítás, mert rögtön megrajzolja tudományelméleti nézőpontom egyik fontos pillérét: a tudomány értékektől, érdekektől, személyes történettől való elszakítha-tatlanságát (Németh András 2013). Miért teszünk magunkévá, és miért utasítunk el bizonyos szemléleteket? Maga Bourdieu (2001/2005), aki tudományelméleti mun-kájában racionális megoldás felmutatására törekszik (vö. Mészáros 2010), megvall-ja a hozzáállása mögötti személyes, a szó hagyományos értelmében nem pusztán racionális, hanem érzelmi tényezőket, mikor elutasít bizonyos episztemológiai né-zőpontokat:

„Minthogy mindig is büszkén a szociológus címre tartottam számot, tudatosan kizártam (…) a kettős játékon alapuló és kettős hasznot célzó, igen elterjedt stratégiákat, melyek, be kell vallanom, mélységes ellenszenvet váltottak ki belőlem…” (Bourdieu 2001/2005, 150.)

„Ez a látszólag mérsékelt és óvatos állásfoglalás minden bizonnyal nagyban összefügg annak a habitusnak a beállítottságával, amely hajlik a „heroikus”, a „forradalmi”,

„radikális” vagy „radical chic” pózok elutasítására, vagyis a filozófiai mélységgel azonosított posztmodern radikalizmus elutasítására, a politikában pedig a „balosság”

(…), a kommunista párt és Mao (…) elutasítására.”

(Bourdieu 2001/2005, 152; kiemelés a szövegben)

A fenti érvek nem irracionálisak. Valódi érvek, csak nem az értékeket, személyes-séget, érzelmeket kizáró (poszt)pozitivista racionalitás számára. Ha azonban nem akarjuk magunkat egy objektív és független racionalitás lehetőségének illúziójába ringatni, akkor nagyon is világos, mondhatjuk, tudományos érvelésről van itt is szó, amellyel Bourdieu olvasható úgy, mint aki önmagának mond ellent ily módon.

A megelőző fejezetben már bemutattam személyes történetem, személyes vá-lasztásaim. Most ennek episztemológiai oldalát fejtem ki bővebben, beillesztve a magam tudományfelfogását egy általam megkonstruált (s igen csonka) tudomány-történeti narratívába (ld. Mészáros 2010). A „csonkaság” többszörös hangsúlyozása szintén része retorikailag „episztemológiám” kifejtésének. Alapvető tapasztalatom ugyanis minden tudományos tudás, értelmezés, kifejtés, leírás torzó mivolta. Soha nem teljes, mindig részleges. Ez bármennyire evidens, banális állításnak hangzik, azért szükséges a kiemelése, mert a tudományos kutatásokban mégis mindig érez-hető egyfajta olthatatlan, tüzes vágy a teljesség elérésére, a minél teljesebb kép megalkotására, a minél tökéletesebb válaszok megtalálására – az enyémben is ter-mészetesen. Emiatt aztán vannak kutatások, melyek retorikailag úgy is mutatják be magukat, mint koherens, egészleges magyarázatokat (legalábbis a jelenségek egy körére vonatkozóan), pedig valójában csonka torzók. S bizony nehéz megmondani a művészeti alkotások tekintetében is, mikor van szó egy csonka szoborról, amely elborzaszt és taszít (tehát nem működik, mint esztétikai alkotás), és mikor egy cso-dálatos torzó szoborról, mely magával ragad (tehát működik, mint alkotás).

Ugyan-32

így nehéz megmondani, mikor van szó tudományosan értéktelen torzításról és cson-kításról, és mikor „működő” tudományos alkotásról. Én most mégis megpróbálom ezt a (jól) „működést” leírni, rögtön megjegyezve, hogy meglátásom szerint ennek egyik fontos eleme a csonkaság reflektált és ismételt elismerése.

Választásaim e csonka történetbe ágyazom tehát, mélységes tisztelettel egyéb-ként az európai-nyugati tudomány által elért eredmények iránt, mégis bírálva azt, legalábbis annak mainstream irányzatait. Ehhez a tisztelet és kritika kettősségé-nek jegyében megkonstruált történethez mérem, viszonyítom a magamét. Nem egy mozzanatához, hanem többféle szöveggel, s azok e narratívában felépített újraér-telmezésével számot vetve. Sokak szerint valójában az egyes paradigmák, elméleti modellek összemérhetetlenek, én azonban úgy vélem – és a szövegekben is számos példáját látom ennek –, hogy a különféle paradigmák egymással dialógusba keve-rednek, nem zárják ki egymást akkor sem, ha a paradigmákhoz kapcsolható ne-vek maguk ezt a keveredést (ezt az újraolvasást-írást) nem fogadják el. Nem arról van szó, hogy nem kellene figyelembe venni az eredeti szerzők figyelmeztetéseit, melyek bizonyos félreolvasások hibáira hívják fel a figyelmet. Nem is arról, hogy mindenféle értelmezést egyenrangúnak tekintenénk. Számos megközelítéssel meg-történt azonban a történelem során, hogy olyan meggyőző újraértelmezést nyert, ami azon pontjaira, potenciáljaira világított rá, amelyek lehetővé tették egy erede-tileg vele ellentétesnek vélt állásponttal való dialógusát. Ennek legkiválóbb pél-dáit a teológia történetében találjuk. Az utóbbi évtizedben például a katolikus és az evangélikus teológusok teljes egyetértésre találtak a lutheránusokat és katoliku-sokat eredetileg és alapvetően elválasztó egyik legfontosabb kérdésben: a megiga-zulás tanában. Így talán egyszer felfedezzük, hogy az antimetafizikus Derrida nem is áll olyan messze pl. Aquinói Szent Tamástól. Mint ahogy egyébként történtek már kísérletek a teológiában a dekonstrukcióval való dialógusra, számot vetésre, és ahogyan a felszabadítás-teológia megmutatta, hogy egy eredendően materialista filozófiával, mint a marxizmus, milyen termékeny párbeszédbe léphet a keresztény hit és gondolkodás. De maga Szent Tamás teológiai munkássága is az akkor „eret-nek filozófusnak” tartott Arisztotelész keresztény teológiával való összebékítésé„eret-nek jegyében zajlott rendkívül innovatív módon, szembehelyezkedve egy addig túlnyo-móan platonista gyökerű katolikus hittudománnyal.

A fenti teológiai példákat azért is hoztam, mert határozottan keresztény és ezért kikerülhetetlenül metafizikai álláspontom ellenére a határozottan metafizikaellenes marxista és posztstrukturalista szövegekhez kapcsolom e munkám episztemológi-áját. Már maga a marxista és posztstrukturalista összekapcsolása is igen merész vállalkozás, mint jeleztem. Nem látok azonban kibékíthetetlen ellentétet a sokszor egymással szembeállított nézőpontok között a magam részéről. A tomista hagyomá-nyon nevelkedve megőriztem – igyekszem megőrizni – valamit annak argumenta-tív-deduktív, retorikai hagyományából. Sőt úgy vélem: ha tudományos munkát mű-velünk, elkerülhetetlen, hogy mintegy munkahipotézisként valamilyen adaequatiót és igazságkimondást ne tételezzünk, még ha rögtön megkérdőjelezzük, felbontjuk is azt. A magam részéről tehát ontológiailag tételezek egy valóságos világot, amely-ben emberek küzdenek, élnek, alakulnak (pedagógiai dimenzió) és szenvednek (az elnyomás kritikailag értékelt dimenziója), és erre a világra vonatkozóan írok le

33 szövegeket, mondok el történeteket, „igazságokat”. Itt képbe lehet hozni a sokszor kritizált pozitivizmust, posztpozitivizmust is, ami nem tesz mást, mint módszere-sen mérhető tényeket („igazságokat”) mond ki erről a világról. Elismerem, hogy a természettudományok és társadalomtudományok terén is számos hasznos, fontos eredmény született, születik ilyen pozitivista kutatásokból. Magam is felhasználok bizonyos adatokat, eredményeket a társadalmi helyzetre, struktúrára vonatkozóan.

Ami miatt problematikus és lebontandó azonban a (poszt)pozitivizmus, hogy az értelmezés szempontját figyelmen kívül hagyja: azt az „igazságot”, hogy nincse-nek önmagában álló tények, nincs egyszerű adaequatio, hanem mindig óhatatlanul értelmezzük a tényeket. Ezek a tudományban is értelmezéseiktől elszakíthatatlanul jelennek meg, melyek a legtöbbször egy implicit vagy explicit történetbe ágyazód-nak. Az értelmezések pedig a maguk részéről ideológiák, társadalmi, hatalmi viszo-nyok, érdekek, értékek, érzelmek szövedékében jönnek létre. Sőt az interpretáció problematikáján túllépve, illetve azt következetesen végigvíve eljutunk oda, hogy a tudományos szöveget nem pusztán szimbolikusnak tekinthetjük – az értelmezés tényét kiemelve –, hanem a dekonstrukciós hagyománnyal allegorikusnak, ahol a jelölő egy másik jelölőt jelöl, és a jelentés nem megragadható, elcsúsztatódik.

Érdemes és érdekes ezzel kapcsolatban más paradigmák talaján álló kutatásokat is elemezni. Nincs mód itt részletes értelmezések, újraolvasások leírására, de felvet-ésszerűen megemlítek három munkát, amelyet lehetne narratív szempontból „újra-írni”. Csapó Benő könyvében (2002a) a (poszt)pozitivista tudományos paradigma érvényesülését látjuk, mely igazolható eredményekre akar jutni az iskolai tudás és eredményesség tekintetében. A felvonultatott tudományos apparátus mögött azon-ban látszik egy olyan (tág értelemben vett) történetmondás, amely a retorikailag konstruált tudományos eredményigazoló narratíva kánonjait követi: elméleti háttér, módszertan, az igazolható ismeretek bemutatása, az ezekből levont következteté-sek. E retorikai történet számos „nagyobb” narratívát rejt, arra allegorikusan utal:

a tudományos megismerés, az igazolható ismeretek társadalmi-oktatási hasznossá-gának történetei ezek. Ezen túl a kutatásokból felépülő kép is egy érték- és ideoló-giai dimenzióval jócskán terhelt történetet mond el a magyar iskoláról, amely több szempontból sem tud megfelelni feladatának. E fő feladat (az iskoláé) ebben a tör-ténetben összefügg a gyerekről kialakított narratívával: a gyermek olyan fejlődő (fejlődésében mérhető) lény, akinek „a történet végére” el kellene jutnia a félreér-telmezés nélküli, alkalmazott, nem kontextusfüggő tudásra, és az induktív, deduk-tív és korreladeduk-tív gondolkodása megfelelően fejlődik. A kötet kutatói elég részletes gyakorlati következtetéseket fogalmaznak meg, mely szintén narratív elemzés tár-gya lehet, de ami retorikailag úgy jelenik meg, mint az igazolható eredményekből született, és ezért figyelemre méltó konklúzió (!), a mögöttes ember- és tudáskép azonban reflektálatlan marad. Csapó munkájánál még egyértelműbben jelenik meg a narrativitás Nagy József (2000) könyvében, ami az ember proszociális irányba fej-lődésének lehetséges és kívánt történetét beszéli el, vagy Csányi Vilmosnál (1999), aki a világos narrativitással fölépített „emberi természet” kialakulásának történetét mondja el egy, a csoportjához tartozó, szinkronizációs mechanizmusokat működte-tő és konstrukciós képességekkel rendelkező ember képét megrajzolva.

34

Milyen igazság az, amit Csapó a fiatal iskolai tudásának fejlődőséről, Csányi az ember közösségi mivoltára vonatkozóan vagy Nagy a proszociális irányba fejlődés-ről mond ki? Nagyon hasonló ahhoz az általam „narratív igazságnak” nevezett igaz-sághoz, amit ebben az írásban érvényesítek. A különbség az, hogy a fenti szerzők nem vetnek explicite számot kutatásaik szövegszerűségével, narratív természetével, a háttérben meghúzódó értékekkel, ideológiákkal, s szövegeik újraolvasásának-új-raírásának elkerülhetetlenségével, a jelentés elcsúszásával, az elkülönböződéssel.

Én ezt igyekszem megtenni, s innen írásom posztstrukturalista jellege episztemoló-giájában. A posztstrukturalizmus és dekonstrukció mindazonáltal nem egy követke-zetesen végigvitt projekt ebben az írásban (tehát nem egy dekonstrukciós doktoriról van szó, mint mondjuk a már idézett Paula M. Smith-é, 2003), hanem inkább az igazságra, az értelmezésekre, a szövegiségre való újra és újra rákérdezést jelenti.

Ahogyan Odorics Ferenc (2003) írja:

„Tehát nincs szöveg dekonstrukció nélkül, azaz minden szöveghez elhagyhatatlanul hozzátartozik a dekonstrukció. (…)

Hogy kell ezt érteni?

Én ezt úgy értem, hogy minden szövegben benne rejlik a dekonstrukció lehetősége, hogy minden szöveg eljuthat egy olyan állapotba, helyzetbe, valamibe, amikor beindul a dekonstrukciós mechanizmus. Amikor elkezd elállíthatatlanul pörögni a tropologikus gépezet. Amikor nem áll le a jelentéstermelés, amikor mindig GAME OVER van.

Amikor dekonstrukciós narráció van, olyan történetmondás, amely nem teszi lehetővé záró állapotok konstitúcióját, amikor az identitás a szubjektum-pozíciók hálójában nem vergődik, hanem ring.

Ahogy a dekonstrukció nem tesz különbséget szövegek között (noha folyamatosan különbséget termel), úgy nem tesz különbséget diszciplínák között sem. Amennyiben az egyes humán diszciplínák közötti differencia nem a nyelven kívüli materialitásban, hanem a nyelv fenomenalitásában válik láthatóvá, akkor a dekonstrukciós gépezet megdolgozza a diszciplináris diszkurzív tereket is. A dekonstrukció, a retorikai olvasás, a tropológiai stratégiák áthelyeződésekkel, felülírásokkal, disszeminációval, jelentésszóródással kérdésessé teszik az akadémiai tudományosságot, s ezzel karban és életben is tartják azt.”

(Odorics 2003, 75; az eredetihez hű tagolásban)

Episztemológiám ezen túl alapvetően marxista beállítottságú. A marxista szerzők erős kritika alá veszik a posztstrukturalistákat, különösen a dekonstrukció képvise-lőit. Pántextualitással, történetietlenséggel, felelőtlen esztétikai játszadozással vá-dolják őket, s azt hangsúlyozzák, hogy ki kell mondani bizonyos igazságokat a tár-sadalmi struktúrákra vonatkozóan egy igazságtalan kontextusban. A magam részéről úgy gondolom, itt alapvető félreértelmezésről van szó, amelynek megvan egyéb-ként a maga szerepe,⁹ de végső soron terméketlen vitához vezet. A dekonstrukció egy olvasási mód, amely nem zárja ki, hogy bizonyos igazságokat kimondjunk az igazságtalanságról. Figyelembe kell venni, hogy egyrészt Derrida maga újraolvassa

9 Például az igazságosságért nem harcoló liberális értelmiség felrázása. Figyelmeztetés arra, hogy nem elég, ha kényelmes akadémiai elemzéseinkbe burkolózunk.

35