D
etektív Phitmabérrel való beszélgetést követő napon rettenetes álmatlanságnehezedik rám. Jelenleg, feleségemtől nemrégiben lezajlott különköltözésem után, egy háború előtti rozzant épületben lakom az East 92nd Streeten, közvetlenül az építkezési hely mellett, ahol nagy sietve egy lakótorony emelkedik ki a földből.
Három szobám van. Konyha, fürdőkáddal a közepén és egy különálló fülkében vécé, amit New York City egészségügyi törvényei minimumként előírnak; másképpen a beruházók azt is kispórolták volna.
A korábbi bérlő, egy idős magyar asszony, aki nemrégiben távozott az élők sorából, ne gondoljanak rosszra, természetes okok folyamán, és otthagyott egy megroggyant díványt és egy kopott fotelt a nappaliban és egy lószőrrel töltött ősrégi matracot egy nyikorgós kereten, a háromszor három méteres hálófülkében.
Költözésemkor hoztam egy rajzasztalt, irodaszekrényeket, egy telefont és egy Xerox masinát és miután a nyuszi fül antennájával együtt kidobtam az öreg TV-t, beraktam őket a nappaliba. Így alvóhelyem mellett összehoztam lakásomban egy irodát is, ahonnan működtetni szándékozom építészmérnöki praxisomat.
Függetlenség, végre elértem ezt az annyira és oly sokak által óhajtott lelki állapotot, mely az elhagyatottság határain vergődik és aláássa önbecsülésemet.
Leküzdhetetlen zsugoriság kerített hatalmába. Minden megtakarított dollár közelebb visz a naphoz, amikor megvalósíthatom tervemet, hogy egy nap jobb és nagyobb helyet tudjak magamnak megvenni vagy kibérelni.
A nap végére, miután tonnaszám húztam a ceruzavonalakat és vázoltam fel metszeteket és frontális látképeket, elfogyasztom szerény vacsorámat a
konyhaasztalon, ami, lovagló ülésben terpeszkedik zománcozott vasfürdőkádam felett, ami tisztálkodó alkalmatosságom, amikor az átkozott dolog nincs használatban,
oroszlánmancs szerű ódivatú lábain támaszkodva fekszik konyhapadlómon. Vacsora után, hogy kiszellőztessem értéktelenségemnek gomolygó érzését fejemből lemegyek a falépcsőkön, ki az utcára és kisétálok a Fifth Avenue sugárútra. A felettem bólintgató hatalmas tölgyek suttogó lombkoronája alatt elmegyek egészen le a Plaza Hotel
bejáratáig és ott elgondolkodom a gazdagok és a híresek dolgairól, mely felsőbb osztályból oly hirtelen és nemrégiben kidobattam magamat.
Éjfél is elmúlt, még mindig képtelen vagyok aludni, és a széles bulvár, a világ hetedik csodájának baloldali járdáján lassan sétálok hazafelé. Sok alkalommal
eszembe ötlik, hogy Fióna itt lakik, az egyik luxusépületben, bár nem sokáig, hiszen repkedő tiszavirág élete rövidesen börtönnel fog végződni.
Kezemben tartom sorsát. Boldogsága, reményeinek beteljesülése, mind az én hatalmamban vannak.
148
Könnyű egy olyan fényes dámának, mint Fióna. Egy csinos nő csak szét kell, hogy tegye a lábát és gazdag, szennyes lelkű férfiak tonnaszámra fogják lapátolni az aranyat szemérmének vágásába.
Igaz, én egy millió dollárnál is több örökség végrehajtói megbízottja vagyok, de Fióna az aranykulcs, mely kinyitja kincses ládámat. A gazdagsághoz vezető út Fióna bukásán, bűnösnek találtatásán, elítélésén, talán kivégzésén keresztül vezet.
Tudom, hogy melyik épületben lakik, és ahogy éjszakánként arra sétálok, minden alkalommal megpöccintem Fedorra kalapom az ajtónállónak.
Már ismer látásból, gondolja nyilván, hogy fiatal maffiózó vagyok, egy titkos kapcsolatokkal rendelkező lator, aki járja az utcákat, hogy ökle erejével elismertesse és betartassa főnökei területi hatalmát.
Egy este lelassítom lépéseimet és megkérdezem a testes férfit, aki cifrára cirkalmazott aranysújtásos portásegyenruhájában áll a bejárati baldachin alatt. — Még mindig itt lakik Miss Fióna Tóth?
Rám néz dülledt halszemeivel, felmér, és ellenséges hangon kérdezi. — Ki szeretné tudni?
— Egy régi barát.
— Éppen itt jön, — mondja és hirtelen cifra sapkájához kapja kezét és szélesre tárja az ajtót. — Kérdezze meg saját maga, hogy Miss Tóth még akarja-e ismerni magát.
Fióna meglát és megáll. — Te, — mondja, — te mit keresel itt?
Az ajtónálló néhány lépést odább megy, és egy csavargót kezd szemlélni, aki besurrant a két épület között lévő sikátorba és a szemetes kukában kutat
ételmaradékok után.
— Szeretnék beszélni veled, kérlek szépen, — mondom Fionának könyörgő, esdekléssel teli hangon.
— Én is, — feleli szemrehányóan, — éppen itt az ideje.
— Betérhetnénk egy étterembe és beszélgethetnénk mialatt eszünk, —
mondom és bizonytalan mozdulattal oldalra lépve fejemmel is intek, mintha elfogadta volna ajánlatomat és máris szabadna irányt mutatnom.
— Erre már késő, — válaszolja.
— Késő, — felelem tétován és jeges rémület markolja meg szívemet. Késő már mire? Késő már a megbékélésre, a könnyes bocsánatkérésekre, a hamunak bűnös fejemre szórt megbánó hintésére?
— Úgy értem, már későre jár, — mondja kedvesen, — éjjel egy óra van és holnap reggel órám kezdődik reggel nyolckor és utána délután kettőig próbáim vannak.
— Fenn tudnál még maradni egy kevéssel tovább? — kérdezem elbűvölő hangon. — Nem téged hívnak az éjszaka ékességének, aki éjjel virágzik, és nappal pihen.
— Nem, többé nem vagyok az, — feleli, — de egyébként is, semmi közöd hozzá. Nem vagyok köteles neked beszámolni, hogy kivel vagyok, és mit teszek. De ma este, ha tudni akarod, Manhattan egyik leghíresebb emberével vacsoráztam és nem vagyok éhes.
— Iskola, próbák, fényes éttermek hírességekkel, — válaszolom, — jól mehetnek dolgaid?
149
— Ne lépjünk fel a létrára ballábbal, — vág vissza, de mosolya elárulja, hogy szíve még mindig érdeklődést rejteget irántam. — Ritka kivételes alkalmat juttatok itt neked, mert a kétkedés nem természetem, ne ronts el kedvemet udvariatlan
kérdéseiddel.
— Talán egy utolsó koktél még ma éjszaka, — dobom be legszebb férfi mosolyom. — Csak egyetlen pohárral és egy eséllyel, hogy töredelmes vallomásomat kezedbe helyezzem.
— Ez érdekesnek ígérkezik, — mondja és mosolya visszatér. — Ez még megéri, hogy időt pazaroljak rá, ha ígéred, hogy ezúttal elmondod az igazságot.
Elsétálunk egy angol pubhoz az East 79th utcába, Madison és Park Avenue között. Cricketers a cégér közli velünk a nevet és a falon ott függ a királynő koronás képe és az Union Jack oroszlános zászlója.
Kevesen vannak és a bártender udvarias. Sietve kavarja megrendelésünket és udvariasan visszahúzódik a sötétbe és hagyja, hogy beszélgessünk nyugodtan, mialatt mi várakozó óvatossággal kuporgunk a bárszék párnázott ülésén.
Fióna hideg teát iszik mézzel és citrommal, amit ügyes kezekkel facsar italába, mialatt én a jégkockákat kavargatom a magas pohárban felszolgált gin és tonik
italomban.
— Indulj elsőnek, — kezdi, — beszélj, miért akartál velem szót váltani?
— Rendben, — felelem, és óvatosan aprót kortyantok italomból, —de inkább szeretném, ha te kezdeményeznél és kérdeznél bármit, amit tudni akarsz.
— Hogyan került az én gyémánt karkötőm Mrs. Highlander lakásába? — hozza elő azonnal a nagyágyúkat. — Te tudod a legjobban, hogy soha nem jártam a lakásába és nem én öltem meg.
— Hadd hozakodjak elő alkotmányunk ötödik cikkelyével, — felelem, és egy kortyra lehajtom italom felét, — ami véd a törvény előtti önbevádolás ellen.
— Eskü terhe alatt hazudtál, — mondja éles hangon. — Hogy tudsz magaddal szembenézni, hogy ilyen aljas szemét hazug gazember vagy? Ki ölte meg? Fogadom, hogy tudod, hogy ki volt az a takarító pár, akit a képszalagon lefilmezett a biztonsági szolgálat.
— Lehet, hogy tudom, — mondom bátran, — az attól függ.
— Mitől?
— Mennyire lehet felfrissíteni az emlékezetemet. Most rettenetesen
depressziós vagyok, és valami fel kellene, hogy vidámítson, hogy eszembe jussanak dolgok. Elvégre nem is voltam a városban. Azon a reggelen nagyon messze voltam New Yorktól.
— Tökéletes alibi, erről beszélsz? — Fióna úgy tartja a teáját, mintha készen állna, hogy az arcomba loccsantsa. — Steve Giuseppe, te semmit sem változtál.
Felvidámítani téged? Minek nézel te engem és mit vársz tőlem? Mosolyogva menjek a börtönbe és feláldozzam magam, hogy te szabadon maradj, és időközben kielégítsem bujaságodat is?
— Kérlek, érts meg, — könyörgök neki.
— Nincs semmi, amit megértsek, — válaszolja mérgesen. — Vagy mondasz valami használható információt vagy boldog újratalálkozásunk befejeztetett.
Ez nem hangzik valami jól. A probléma sokkal nagyobb, mint gondoltam.
Mondanom kell valami érdemlegeset, vagy elmegy és itt hagy önmarcangoló
tépelődéseimmel. Segítségre van szükségem. Még mindig szeretem. De mit szeretek
150
jobban, Fionát vagy a saját szabadságomat? Ha még egy mámoros éjszakát együtt tölthetnék vele, együtt az illatos ágyában és lágyan ölelő karjaiban, akkor talán nem érdekelne többet, hogy mi lesz velem. Eldobni az életemet szerelemért; a szaporodási ösztön ennyire erős bennem? A genomjaimat tovább vivő ösztön erősebb lenne, mint én?
Megérzi iszonyatos belső tusakodásomat és puha, ékszerek díszítette kezét ráteszi az enyémre. — Steve, — mondja finoman és bátorító kedvességgel. — Van tényleg valami, amit el szeretnél nekem mondani? Van valami, amit gondolsz, hogy én szeretnék hallani?
— Vétettem ellened. — mondom.
— Igen, vétkeztél ellenem, — feleli és egy bágyadt, szomorú mosoly
hajnalodik arcán. — Sokszor. Először is megszerettetted magad és én hittem benned.
Aztán faképnél hagytál és egy másik nőt vettél el feleségül. Harmadszor erőszakkal akartál a magadévá tenni és most, és a legfőképpen, hazudtál ezzel a gyilkossággal kapcsolatban és letartóztattál. Steve, te egy gyáva, hitvány ember vagy. Hogyan tehettél ilyet egy nővel, akit állítólag szeretsz?
Szájam széléhez emelem finom kezét és megcsókolom ujjai begyének selymes bőrét. — Fióna, életem, én tudom, hogy ki volt az a pár, aki megölte Mrs. Highlandert.
Megbocsátanád ellened elkövetett vétkemet, ha megmondanám a nevüket?
— Lehet, — suttogja és néz megbocsátóan, ahogy én egyre hevesebben csókolom a kezeit és könnycseppjei, mint ahogy repülni tanuló madárkák bukkannak elő sötét erdő sűrűjében rejlő fészkükből, ülnek ki szeme szélére és varázsolják nedves arcát észbontóan szépségesre.
— A férfi neve Daniel Bronco, aki egy nemzetközileg közismert terrorista.
Nagyon veszélyes ember. Fenyegetett és zsarolt, ha nem teszem, amit tettem. A nő neve Rebecca Cohn, egy régi ismerősöm. Hárman terveztük ezt a bakugrást, hogy elszedjük az öreg hölgy vagyonát. Harmada lett volna az enyém és a többi az övék. De esküszöm, hogy nem én követtem el a gyilkosságot és nem hiszem, hogy Rebecca tette. Daniel cselekedte, az a kommunista forradalmár és valamiféle istenátkozta értelmetlen ügyért.
— Rebecca Cohn? — Fióna mondja és elhúzza a kezét reszkető szájamtól.
— Ismered?
— Igen, nemrégiben mutattak be neki a teniszpályán.
— Ki mutatta be?
— Rosamund Swanson, NYU egyetemi osztálytársam és korábbi börtönőröm az 54-es rendőrségen és Rebecca régi bizalmasa.
— Tehát igaz.
— Mi igaz?
— Hogy Rebecca elárult. Összemelegedett egy rendőrnővel és elmondta titkunkat. A detektív ugyanerre célzott, amikor nem engedélyezte immunitási kérelmemet.
— Kár, Steve, nagy kár, — Fióna feleli és nagy kerek szemei tele vannak szomorú bánattal. — Ha a csatornában együtt úszkálsz a szeméttel, téged is felszív az utcaseprő gép. Erős kellett volna, hogy legyél és ellent kellett volna állnod a
kísértésnek, és nemet kellett volna, hogy mondj a követelésnek, ami bűnözőt csinált belőled. Most már késő a bánat és szembe kell, hogy nézz a következményekkel. Menj
151
be a rendőrségre. Keresd meg Rosamundot vagy Detektív Phitmabért és mond el nekik ugyanazt, amit most elmondtál nekem.
— Nem tehetem, — tiltakozom és letörlöm a forró izzadtságot fáradt,
önmagában összeomlott homlokomról, mely otthont ad szánalmas agyamnak és elrejti önszolgáló, jóról és rosszról való felfogásomat. — Kell, hogy legyen valamiféle más kiút. Segítenél nekem a bűnt erre a másik kettőre hárítani és éreznél irántam annyi szánalmas szeretett, hogy segítenél, hogy ne kerüljek a börtönbe? Mérnök vagyok, értelmiségi; sikerem klienseim bizalmán múlik, beszennyezhetetlen becsületemen és egyenességemen. Azon, hogy teljesítem vállalt kötelességemet. Kérlek, Fióna, kísérj el utamon és megfelezem veled Mrs. Highlander vagyonát.
— Távozz tőlem, — riad vissza és megrettent szemei undorral néznek rám. — Elsősorban nincs szükségem a szennyes pénzedre. Megkeresem a magamét. Lehet, hogy nem a legszentebb módon, de nem törvényellenesen. Másodjára, ha segítek neked, bűntársaddá válok. Most még ártatlan vagyok, legalább magam előtt, ha a törvény előtt nem is. Ne keverj bele ebbe a rettenetes ügybe, ne dobd lelkemet a
gyehenna tüzére. Te tettél, amit tettél, száradjon a te lelkiismereteden. Legyen a vétked egyedül a tiéd, senki másé. Menj a kerületi ügyészségre és könyörögj az ő
részvétükért. Én semmi részvétet nem érzek irántad.
— Fióna, — mondom és zokogok. Hatalmas férfikönnyek gördülnek le arcomon és intek a bártendernek, hogy ginnel töltse újra a poharam. Nem tudom elviselni a fájdalmat józanul. Szeretnék jobb ember lenni, erősebb és gerincesebb.
Nem úgy, mint egy medúzahal, ami megszúr, és nyugodt nemtörődömséggel tovalebeg. — Fióna, kérlek, — könyörgök, sírok és a taknyom csepeg. — Ne légy ennyire kegyetlen. Szeretlek és áldásos, boldog házasságban veled akarom tölteni az életemet. Akarom, hogy gyermekeket szülj nekem. Veled együtt szeretnék
megöregedni és szeretném, ha unokáink tucatja venne minket körül.
Fióna rázza a fejét és többet nem néz rám. Int a bártendernek és egy tízdolláros bankjegyet dob a pultra. — Kérem, hívjon taxit, — mondja, — legyen olyan szíves.
— Kérlek, még ne menj, — mondom és megfogom Fióna kezét és könyörgök.
— Kell, hogy legyen valami kiút.
— Nincs kiút, — feleli és kitépi kezét az enyémből. Csend lesz, percekig nem szól egyikünk sem semmit. Süketnémának érzem magam és a taxi megérkezik. Fióna feláll és megy ki, próbálom követni, de a testes bártender elállja az utamat.
Visszabotorkálok a székemhez és lerogyok rá. — Lökjön ide még eggyel, — mondom a csaposnak, aki szánakozó részvéttel méreget.
— Valóban ennyire nagy a baj? — kérdezi, ahogy leteszi elébem az italt.
— Sokkal nagyobb, — felelem. — Magának fogalma sincs, hogy mennyire gyűlölöm magamat.
— Csinos kis nő volt. — mondja és a pultra könyökölve belebámul az
arcomba. Állát ujjaiból formált kosárba helyezi és folytatja, — Nem lehet velük együtt élni, de nélkülük sem.
— Igen, — morgom elnyújtott, részeges hangon. — Az összes idióta ezt mondja. Mert idióták mindazok, akik megszerezhették volna a boldogságot, de engedték kicsúszni a markukból.
152