• Nem Talált Eredményt

Fióna Második Könyve Második Fejezet

In document Az Éjszaka Virága (Pldal 59-64)

K

övetkező délután, ahogy említettem előzőleg, Nóra meghívott teára mindannyinkat, ahogy mondta, mind az összes drága kis bülbülmadarat, East 79th utcai palotájába.

Elmegyünk és teljesen ledöbbenek, olyan szép a grófnő háza. Igazi óvilágbeli elegancia, antik bútorok, régiségek, szobrok, idő barnította olajfestmények, egy leírhatatlanul különleges miliő, ami kimondottan hozzáillik titokzatos tulajdonosának jelleméhez.

Nem tudom eltitkolni kellemes meglepetésemet és akaratom ellenére, mennyire gyerekes viselkedés is tőlem, kiszalad a számon.

— Vajon mi lehet a forrása egy ilyen csodálatos vagyonnak? Hogyan került össze ez a rengeteg minden?

— Tizenkilencedik századbeli elefántcsont kereskedelemből, — Nóra válaszolja kedves, megbocsátó mosollyal a szája sarkában. — És én is adogattam hozzá egy-két értékesebb darabot.

Nóra szolgája, János tisztára úgy néz ki, mint egy bikaborjú, tényleg, semmi homloka, széles lelógó vállai és hosszú kalimpáló karok és valami nagyon fura kacsázó járás, ami mulatságos is lenne, ha János nem látszana annyira ijesztőnek és mogorvának. Mindennek tetejében még néma is, de szemében valami titokzatosan földöntúli értelem csillogását vélem meglátni.

Leülünk, Yvette és én, a nappaliban közel az ablakhoz egy terjedelmes kerek asztalnál, ahol Nóra rokonai már várnak minket.

Mialatt János hozza a teát és a süteményeket Deirdre elmeséli nekünk a Nellyvel való vécéjelenetet tegnap estéről és gurulunk a röhögéstől, és egymás hátát csapkodjuk örömünkben. Amikor annál a résznél tart, amikor Steve-re ráfogja a homokosságot, a lányok rám néznek, de én csak a vállamat vonogatom.

— Nem tudom, de megérdemli. Ahogy nálunk fele mondják, nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél és minden mese fényes gyöngyében ott rejlik az igazság porszeme.

Ettől megint kacagni kezdünk, megint ránk jön egy szökőár nagyságú jókedv, csiklandós kacarászásokkal és pajzán sikongatásokkal egyetemben.

János tálalja a teát és letesz hozzá egy megrakott tálca diós és mákos bejglit, ami vastagon be van szórva porcukorral.

Na, gondolom bűntudatosan, nesze neked diéta, nekem is meg nekik is, de Nóra rokonai nem törődnek semmivel, esznek, mint a lovak, és tömik magukba a rettenetes mennyiségű édességet, miközben megnyugtatnak, hogy dekát sem híznak, akárhogy is telerakják a hasukat.

Ez növeli a délutáni összejövetel otthonos jellegét, amit erősen kedvelek, és hamarosan kezdem túlságosan is jól érezni magamat Nóra házában.

60

Perceken belül kiderül, hogy Nóra imádja a történelmet. A témákban, amit felhoz tájékozottnak hangzik, ha néha az odavezető út különlegesnek is, a járt ösvénytől eltérőnek érződik.

— Soha ne tagadd meg eredetedet, — kezdi, — ebben az országban, ha szégyelled, hogy ki vagy és, hogy honnal jöttél, te egy hazátlan senki leszel.

Anyanyelved kétezer éves, Attila a hunok királya és isten ostora beszélte szavaid eredetét. Hosszú idővel ezelőtt, a 907-ik esztendőben lezajlott pozsonyi csatában, negyvenezer harcosunk tönkreverte a Német király és a Morva császár százezer fős páncéllovag hadseregét és ezzel kiharcolta és biztosította nemzetünk jogát, hogy Európa szívében államot alapítsunk, amit ezer éven át tartó véres háborúkban és gyilkos csatákban tartottunk fent és védtünk meg.

Na, bumm. Gondolom. Tizennyolc éves vagyok. Kizárólag csak énekelni és táncolni akarok. Minek kellene törődnöm ilyen ősrégi dajkamesékkel?

Nóra hallgatásomat bíztatásnak veszi, kicsinyt hörpint a teájából és folytatja.

— Te is léteztél mai életed előtt és előző életeidben többször is találkoztunk.

Nagyon bánom, hogy nem tudtalak kimenteni a hóhér karmai közül és ifjúi tested még mindig arccal lefele hever egy számmal jelzett sekély sírgödrödben, de akkor én már itt voltam ebben az országban és hazug propagandájukkal a nyugati hatalmak aljasul félrevezettek, hogy fegyveres erőik segítségetekre fognak sietni és megvédik

ifjúságunkat az államvédelmi karhatalom és a kommunista orosz hódítók golyóitól.

Legyilkoltak benneteket, mert fel mertétek emelni szavatokat az önkény és a zsarnokság ellen.

Leesik az állam és agyam áramkörei rövidre záródnak. Honnan ismeri Nóra kínzó rémlátomásaimat, hogy már volt előző életem és szörnyű halált szenvedtem a bitófán?

— Ne félj, — hallom Nóra hangját, ahogy összegezi az elmondottakat— még eljön az idő, amikor ismét harcba szállunk velük és megverekszünk igazságunkért, de most fontosabb, hogy a jelennel törődjünk és az aktuális problémákkal foglalkozzunk.

Például ezzel a te Steve Giuseppe barátoddal. Ugye szerelmes vagy bele?

— Valahogy olyasféleképpen, — felelem, — legalább is úgy hittem, amíg meg nem jelent azzal a szőrös szalamandrával. Kívánom neki, hogy vegye el feleségül és legyen szörnyűséges élete papucsának súlya alatt. Steve egy gerincnélküli jellemtelen alak, és minden kakaskodó bravúrjai ellenére meg kellene tanulnia nemet mondani.

Innen már nem bírom tovább. Pityeregni kezdek és rettenetesen csúnya szavakkal szeretném káromolni az aljas gazembert.

— Tehát még mindig szereted, — Nóra közel hajol hozzám és gyengéden megérinti hajamat. — Oh, kicsi madárkám, mit is fogunk csinálni?

— Esetleg megbabonázhatjuk, — Deirdre és két leánya huncutul egymásra tekintenek. — Adj ide nekünk egyet a pisis buggyijaidból. Összevagdaljuk apró darabokra és belekeverjük a levesébe és egy napon belül kilenc tarka macska fogja rágni a máját és az epéjét, ki fog hullani a haja és párnája alatt egerek fognak fészket rakni.

— Deirdre, hagyd abba, — Nóra rákiabál a nénjére. — Komolyodj meg már egyszer végre.

— Miért? — Deirdre kikerekíti a szemét. — A macskák rettenetes módon szeretik a májat. Remélem, hogy te ezzel tisztában vagy. És az egereknek is kell egy hely, ahol szaporodni tudnak.

61

— Hagyjatok neki békét, — nyögök.

— Értjük már, — mondják erdélyi honfitársaim egyszerre. — Teljesen világos az elgondolás. Csak adjunk neki elegendő kötelet, hogy fel tudja magát akasztani.

Vagy mutassuk meg neki, hogy melyik mély kútba ugorjon bele, vagy melyik épület tetejéről vesse le magát. Tisztára a maga akaratából és erejéből.

— A férfiak, — végre Yvette megszólal, — rettenetesen útálom őket.

Leginkább azt a kitenyésztett fajtát nem bírom, amelyik megjátssza a tisztességest és a becsületest. Az még megértem, hogy tele vannak szex hormonokkal, és mint egy ártánydisznó állandóan kanosak, de ismerjék be, mondják meg kerek perec, hogy mit akarnak tőlünk és mennyit hajlandók fizetni érte.

— Nem lenne szabad, hogy ennyire a férfiakra bízzuk magunkat. — Nóra veszi át a szót és úgy beszél, mintha valami feminista klubban lenne a főigazgató. — Minél jobban szidjuk őket és minél több rosszat mondunk róluk, és minél jobban panaszkodunk, hogy miket is csinálnak velünk, annál inkább kihangsúlyozzuk és alátámasztjuk tőlük való függőségünket. Ezt nagyon lealázónak tartom. Na és, hogy testünk fizikailag nem olyan erős, mint az övék és agykapacitásunk állítólag kisebb, mint az övék. Bőségben buzogó tesztoszteron vérszintjük hatástalanítja az egészet.

Rendben, belegyezem, hogy nagyobb fejük van, de soha nem használják és semmi másra nem tudnak gondolni, csak állítólagosan gyengébb testünkre, aminek a birtoklásáért, úgy dolgoznak, mint egy málhás szamár a kőfejtőben, és izmaikkal, furkósbotjaikkal és puskáikkal megvédenek minket bármi már férfi vetélytárs ellen.

— Antropológiailag elmélkedve, — Kirsten az iskolapedellus, bocsánat aligazgató és tanulmányi főtanácsadó közbevág, és arcán egy okos, emberszabású majom megfoghatatlan értelme látszódik. — Mi nők történelmileg mindig odahaza maradtunk, vigyáztunk a tűzre, megsütöttük a húst, amit embereink levadásztak és hazahoztak. Megszoptattuk gyerekeiket, melyet kilenc hónapig kellett, hogy hordozzunk és a végén guggoló helyzetben kipottyantanunk, hogy bizonyítsuk rátermettségünket. Na és, ha mi lettünk a gyengédebb nem, a jobban artikulált és ügyesebben manipuláló genus. Kellett, hogy tegyük, fajtánk fennmaradása múlott rajta. Az emberiség kipusztult volna, ha háborút indítunk a férfiak ellen. Ki kellett, hogy használjuk őket, ahogyan az a legjobban szolgálta a mi érdekeinket.

— Vannak társadalmak, — valaki megszólal, azt hiszem, hogy Morna, — ahol egy-egy férfinak több felesége is van, és feleségeik készségesen szolgálják ki közös urukat, mert hiszik, hogy a hűséges engedelmesség az egyetlen nők számára

fenntartott út, mely a mennyországba vezet.

— Miért ne lehetne többférjűség? — Deirdre kontrázik és látom, hogy majd kirobban belőle a röhögés, annyira élvezi, hogy elsütheti következő vicces szójátékát.

— Már többször megpróbálták, — Kirsten vitatkozik komoly hangon és arcán látszik, hogy nem akar engedni álláspontjából. — De soha nem vezetett semmi jóra.

Ókori társadalmak megengedték, bocsánat bátorították a többférjűséget, de népességük mindig vészesen csökkent, mert nem volt elegendő férjezett nő, aki gyereket szüljön.

Ha volt is elegendő gyerek, nem volt elegendő cici, hogy szoptassák őket. Nem volt elegendő kéz, hogy lecseréljék a pelenkájukat és kimossák fenekükből a kacsazsírt.

— Éppen ez bizonyítja álláspontomat, — Nóra felemeli nyitott tenyerét, mint egy stopjelzést és arckifejezése csendet követel. — Amennyire nem szeretjük a férfiakat, használnunk kell őket, hogy ellássanak minket a tárgyakkal és a javakkal, amire szükségünk lehet. Kérdezd meg akármelyik farmert, hogy leölné-e összes

62

háziállatát, csak azért mert azt hiszi, hogy nálánál alábbvalóbbak és ész nélküli ostoba barmok.

— Ebben megegyezhetünk, — Yvette állapítja meg gúnyolódó hangon. — Én folytatom az örömlányságot és ti többiek, ti kerestek magatoknak egy alkalmas férjet.

Fejem kerengeni kezd és érzem, hogy szédülök. Ezek az idősebb nők rémségesen cinikusok. Lenne valami szörnyű titok az életről, amit ők tudnak és én nem? Úgy beszélnek, mint egy csapat boszorkány Salem-ből, Massachusetts államból.

Mit tesz isten, valaki rögvest javasolja. — Szóljatok Jánosnak, hogy rakja meg a tüzet és táncoljunk egy kicsit a lángok előtt.

Körbenézek, de nem látok semmiféle sztereó tornyot, se rádiót és se televíziót.

Mi fogja szolgáltatni a zenét?

Nóra feláll, karjait a magasba emeli, körbeperdül a sarkán és pattint mindkét keze ujjaival. — Miska, — kiáltja, — felállni, muzsikát akarunk.

Egy sötétre pácolódott bronzszobor, amit idáig nem vettem észre a sarokban, előreejti vállait és megrázza busa fejét. Ahogy látom, egy hatalmas termetű macska a jelenség, hosszú, lompos farokkal, amit a vállára kanyarint, és aminek boglyas vége hegedűvé változik kezében. Mellette egy örvénylő porfelhő emberi formává sűrűsödik, leül a zongorához, végigfuttatja ujjait a billentyűkön és nyomogatni kezdi a pedálokat.

Vajon mit keverhettek bele a mákos töltelékbe, fontolgatom, valamiféle hallucinálós drogokat etettek meg velem? De nem érzem, hogy rosszul lennék, lábaim dobolnak a szédítően vad ritmusra és átadom magam a klarinét sikoltón esdeklő hangjának, amit egy harmadik zenész illeszt a szájához, aki percekkel ezelőtt még egy ruhaakasztó fogas volt az előszobában.

János megrakja a tüzet, finom illattal égő hasábfákat tesz rá és rövidesen veres lángnyelvek nyaldossák a hatalmas kandalló kormos tűztégláit.

— Tarts velünk, ha van merszed, — Nóra mondja nekem, ahogy ők

egymásután dobálják le ruhadarabjaikat és kígyózó vonalat formálnak, mintha egy walpurgiszi réméjszakából idetévedt gonosz boszorkányok lennének.

Nóra felhúz ülőhelyemből, és Deirdre ugyanazt teszi Yvettel. — Gyerünk lányok, — bíztatnak, — a lángok körötti tánc remek szórakozás és tisztítja a lelket.

Mit nem akarnak, hogy megtegyek? Józan életösztönöm figyelmeztet. Szó sem lehet róla, hölgyeim, semmi körülmények között nem fogok levetkőzni egy egész cigánybanda és egy süketnéma előtt.

— Nem tehetem, — morgom magamban. — Semmi esetre sem zenészeitek és szolgátok előtt. Akár hiszitek akár nem, ruháim szuperragasztóval vannak rámerősítve.

— Nem kell, hogy levetkőzz, — mondja Nóra megértően. — Nem akarunk belőled boszorkányt csinálni, aki meztelenül táncol lobogó lángok előtt. Mi földi mivoltodban is szeretünk téged és ezennel a magunkévá fogadunk. Olyan vagy nekünk mintha a leányunk lennél és mi majd megmutatjuk neked az utat, mely a sikeresség tetőpontjára vezet. Megvédünk, bálványozni fogunk és veled együtt fogunk

örvendezni sikereidnek. Hívhatsz minket a nap vagy az éj bármely órájában, és mi rohanni fogunk, hogy segítségedre lehessünk.

— Mi van a sikeresség legtetején? — kérdezem Nórától aggódóan. — Remélem, hogy nem meglepetések várnak ott, drogok, illegális pirulák és a szörnyű egyedüllét. Én családot szeretnék, egy jó férjet, gyerekeket és egy házat a

kertvárosokban, egy kutyát és esetleg egy kis pónilovat. Életet akarok és beteljesülést.

Tisztességben akarok megőszülni és megbékélt, elégedett szívvel akarok életemre

63

visszatekinteni. Édes visszaemlékezés és nosztalgia lesz öregkorom vigasztaló jelszava.

— És minden más, ami jár hozzá és mindez meg is lesz neked. — Nóra végtelenül kedvesen mosolyog rám, megfordul, beáll a táncolók sorába és én a háta mögé állva ráteszem kezemet derekára. Mögém helyezkedve Yvette ráteszi karjait a vállamra és hosszú sort formálva táncolunk, mintha kígyóvá változtunk volna, a csábítóvá, aki rávette Évát, hogy odaadja a tudás almáját Ádámnak és elkövetesse vele az eredendő bűnt.

E

gy óra múlva Yvette és én exkuzáljuk magunkat. — Mennünk kell, —mondom, — és mi mind a ketten köszönjük nektek ezt a felejthetetlen élményt, de nekem elő kell készítenem magamat esti fellépésemre és Yvette-nek randevúja van a Bronxi

polgármesterrel. Ha ismernétek, az aztán egy igazi úriember. Hat aranyos kis gyerek nagyapja, de rendkívülien bőkezű és azt beszélik, hogy azonnal elvenné Yvette-t feleségül, ha nem volna ágyban fekvő krónikusan beteg felesége.

Kint beülünk egy taxiba, és kissé spicces fejjel, egymáshoz közel, mint két jó barátnő, összebújunk a hátsó ülésen. Nagyon fáj, hogy Steve-el nem úgy jött ki a dolog, mint szerettem volna, és a bánkódás elrontja a jókedvemet. Yvette észreveszi savanykás képemet és megszólal.

— Mi a baj, Fióna? Elvesztetted a beszélőképességedet?

— Nem, — rázom a fejemet és sírok hozzá egy kicsit. — Nincs semmi baj és nem vesztettem el semmit.

— Steve miatt bánkódsz? — kérdezi és átkarolja a vállamat.

Alig észrevehetően megbiccentem a fejemet.

— Még mindig szereted? — simogatja tovább a hajamat és gondterhelt szimpátiával szemeiben tűnődve vizsgálgat.

— Igen, — suttogom alig hallhatóan és keserveseket szipogok.

— Sose rágd magad ilyesmi miatt, kicsi puncisom, — feleli és gyengéden elfújja arcomba lógó rendetlen hajszálaimat, majd leheletnyi puszit nyom a homlokomra. — Minden szerelmi bánat elmúlik és a nap újra ragyogni fog.

64

Fióna Második Könyve

In document Az Éjszaka Virága (Pldal 59-64)