A tizenkilencedik század második fele bizonyosan mint a legérdekesebb korok egyike fog szerepelni a művészettörténetben. Nem mintha produktumai fölülmúl-nák, vagy igen kevés kivétellel csak meg is közelítenék a történelmi nagy időszakok alkotásait, hanem annál a nagy mozgalmasságnál és tarkaságnál fogva, ami ezt a kort minden elődjénél jobban jellemzi. A művészetnek is megvolt a maga nagy francia forradalma, és ez a forradalom egyfelől demokratikus volt, mert a tradícióval szakí-tott, másfelől arisztokratikus, mert az igazi művészi értékeknek a tömegtermelésből, a gyáriparból, a lelketlen utánzásokból és sivár eklekticizmusból való kiemelését tűzte céljául. Mint minden reakció, ez is a végletekig ment, s nem volt elég megta-gadnia az akadémiát, amelynek átkát közvetlenül érezte, hanem megtagadta magát a régi művészetet is, amelyben nem látott egyebet az akadémia előkészítőjénél, s elő-re feltette róla, hogy minden hozzá való visszatérés csalhatatlan bizonyossággal újra az akadémiába lyukad ki. A modern művészet eredeténél két szélsőség találkozik:
az akadémia, a szó legrosszabb értelmében és olyan, amilyen még sohasem volt, és a minden formát, törvényt, kompozíciót és egyebet megtagadó naturalizmus, amilyen még szintén sohasem volt. Az akadémiának nincs története, mert az ma csak olyan, mint volt ötven évvel ezelőtt, s ezért fölösleges beszélnünk róla. A naturalisztikus plebejus forradalom azonban sok kalandot élt meg, sok furcsa meglepetést, ame-lyek tanulságos volta megérdemelné, hogy egyszer valaki okosan összefoglalja őket.
Az, hogy az igazán nagy művész, de kis teoretikus Courbet, aki a mozgalomnak a kezdet kezdetén megadta létjogosultságát és súlyát, korántsem abban az értelem-ben naturalisztikus, amilyenértelem-ben annak tartották, ez nagyon csöpp meglepetés an-nál az egyszerű okan-nál fogva, hogy nagy művészről van szó. Ami azonban kevésbé volt előre látható, az az volt, hogy annak a naturalizmusnak, amely egyfelől az üres Turneren, tehát a nagyhangú dilettantizmuson, másfelől a természeten, csakhogy a Chevreul1 fizikáján keresztül, tartotta a szemét, Monet-n keresztül a legkérlel-hetetlenebb fatalitással és logikai következetességgel a Signacok, Rysselberghek, Luce-ök2 és egyebek modoráig, és minden eddig látott akadémiánál rosszabb démiáig kellett elvezetnie. A két kiengesztelhetetlennek vélt szélsőség tehát, aka-démia és naturalizmus, sokkal hamarább találkozott, mint gondolni lehetett volna, s e találkozás ellen semmilyen érvet nem lehet fölhozni, mert az a logika és fejlődés szempontjából természettudományos törvényszerűséggel ment végbe annak rendje és módja szerint. A harmadik nagy meglepetés az volt, hogy ennek a szélsőséges na-turalizmusnak tulajdonképpen nem sok köze volt a művészethez, hogy úgyszólván elment mellette, másfelől nem váltotta be azt a tervét, hogy a naturalisztikus elvet a művészet alapvető elvévé és végső céljává tegye meg, hogy egészében nem is volt
művészi irány, hanem legföljebb más mozgalmak útjának tisztítója, szükséges rossz és semmi több, amely mikor megtette kötelességét, senki sem gondol vele többet.
A főbenjáró és igazán értékes meglepetés azonban az volt, hogy az akadémián és a lelketlen naturalizmuson kívül, mindkettőtől háttérbe szorítva, a legkedvezőtle-nebb körülmények között nőtt és erősödött egy másik mozgalom, amely éppoly ke-véssé érte be az üres formalizmussal, mint futó impressziók fölületes följegyzésével, hanem mélyebb élmények maradandó jellegű megvalósítására törekedett. Arisztok-ratikus mozgalom, mely az akadémia és naturalizmus ásta szakadék fölött újra a tra-díción igyekezett lábát megvetni, a formában és kompozícióban látta célját, s emel-lett nem fenyegette semmi veszély, mert egyfelől a régiek mély megértése, másfelől a természet közvetlen közelsége tartotta egyensúlyban. S e ténynek megfelelőleg meg kellett korrigálni azt a tévedést, melyet az idő, a kritikusok s a közönség, de maguk a művészek is elkövettek, hogy ti. összekevertek egészen össze nem illő elemeket, amelyeket most el kellett választani. És el kellett választani Manet-t Monet-tól, ha-sonlóképpen Renoirt, Cézanne-t és Gauguint mindazoktól, akikkel egy kalap alá vették őket. Ezek az emberek úgyszólván már az impresszionizmus csírájába be-oltották a reakciót, s nagyra is nevelték azt az impresszionizmus kebelén. S mentül nagyobb szakadékot igyekezett ásni az impresszionizmus régi és új művészet között, nekik annál nagyobb erőfeszítéssel kellett egy olyan új művészet lehetőségeit meg-teremteniük, amely ne megtagadása, hanem folytatása legyen a réginek. Velük újra művészi princípiumok jutottak szóhoz, s a problémák, amelyeket fölvetettek, örök problémák, a hozzájuk való viszony határozza meg egy időnek művészi jelentőségét s az egyes emberekét. S amennyiben objektíve egyáltalán ítélhetünk e hozzánk ily közel álló emberekről, úgy ítéletünknek az a históriai-esztétikai megállapítás lesz az alapja, hogy melyikük mennyiben járult hozzá az egyszer fölvetett problémák mélyítéséhez és fejlesztéséhez. így pl. Gauguin helyzetét és jelentőségét egyfelől Cézanne-hoz, másfelől Puvis-hez való viszonyításából fogjuk megérteni. Hasonló-képpen Marées törekvésének tragikus nagyságát akkor fogjuk igazán érezni, ha a könnyen, de fölületesen szintetizáló Puvis-re gondolunk. Maillolnál Rodinre stb.
Néhány kivételtől eltekintve nagyobbrészt relatív értékekről lévén szó, a históri-ai szempont s az egymáshoz való viszonyítás nélkülözhetetlen tényezői az objektív szándékú ítéletnek.
A mondottak után nem lesz nehéz Rippl-Rónai József helyzetét megállapítani, amely megállapítás, mint láttuk, egyúttal értékelés is.
Ez a helyzet azonban mégsem egészen egyszerű, mert egy minden benyomásra elevenen reagáló egyéniségről van szó, amely tényleg sokféíe irányban igyekezett kifejezni magát. Kétfelől érintetlen és innen meg nem közelíthetjük: egyik az aka-démia, másik az az impresszionizmus, mely minden formát és színt feloldva zsákut-cába vezet. A naturalizmushoz, melynek a természet a végső szentség, amelyben minden egyformán értékes, amelyen nincs mit változtatni, hanem azonmód le kell írni, ami épp az ember elé kerül, s a művészetnek mértéke a leírás hűsége, ehhez a naturalizmushoz sincs sok köze. De a nagyobb koncepcióktól is távol tartotta magát - szándékkal-e vagy szándékká vált fogyatékosságból, nem ide tartozik - , s a rövid lélegzetű problémákban érezte magát legjobban otthon, gondosan vigyáz-va arra, hogy művészi munkája ne haladja meg azt a fokot, ameddig élményének
közvetlensége frissen és változatlanul tart. Ennyiben impresszionista. Igaz, hogy minél mélyebb valamely élmény, annál időnkívülibb is, és megformálásának dolga a közvetlenség és frissesség is, nem pedig egy bizonyos nap bizonyos órájáé, s ez az igazság és a vele járó konzekvenciák választják el, többek közt Ripplt Cézanne-tól és Cézanne-nak egész művészi törekvésétől, hasonlóképpen Gauguintől, akinél sohasem kell elfelejteni, hogy mindaz, amit megvalósított, tulajdonképpen csak el nem ért, de szakadatlan keresett szintézisnek az előkészítője. A természeten való nagyszerű erőszaktevés, az átgyúrás, a fokozás, a teljesen újra alkotás, ami Cézanne művét jellemzi, idegen Rippl temperamentumának, mely végtelen hajlékonysággal simul hozzá a természeti jelenségekhez, különösen azt érezve ki belőle, ami harmo-nikus, üde, az ember látásának jóleső; de egy kissé a felületen marad. Rippl-Rónai annak az iránynak legszimpatikusabb s föltétlenül legértékesebb hajtása, amely Cé-zanne és Gauguin mellett, e két óriással párhuzamosan egy népszerűbb, könnyeb-ben megközelíthető s főleg dekoratív művészetnek adott életet. Ez a Vuillard, Bon-nard, Roussel3 művészete.
Mondtam, hogy a mai embereket históriailag (nem egyénenként) a jövő aszerint fogja megítélni, hogy mennyiben készítették elő az igazi művészi tradíció folytatá-sának lehetőségét - senki se közelíti meg e tekintetben Cézanne és Marées jelentő-ségét, mert senki hozzájuk hasonló mélységgel nem élte át a tradíciót. Csodálatos heroikus tény, önmaguk megtagadása, önmaguk fölülmúlása az életük. A kisebb emberek dolga, hogy „egyéniek" legyenek, mert ha ezt elveszi tőlük az ember, mi marad?
É n ma azt hiszem, hogy Rippl-Rónai nem valósította meg mindazt, amire tehet-sége, mely a leggazdagabbak egyike, elhívta. Mint a mai nagyok mindegyikéé, az ő alkotása is töredék marad, de, úgy tetszik nekem, nem az emberfölötti föladatért vívott küzdelem befejezetlensége miatt, hanem a magára vigyázó óvatosság miatt, mely józanul megmentette őt Don Quijote őrültségétől, de cserébe be kellett érnie az elért eredményekkel s azok variálásával. Ebben a különben annyira harmonikus emberben diszharmóniát látok a tehetség és az intellektus között, s ez utóbbinak rovására írom, ha olyan zseniális alkotások után, mint a Maillol-portré vagy egypár nagyobb panneau-ja, nem vette útját összefoglalóbb föladatok felé, amelyek még nagyobb elmélyedést és erőfeszítést tételeznek föl. Innen van az, hogy Rippl művé-ben az egyéni értékek meghaladják a formaiakat.
Magyarországon volt idő, amikor Rippl-Rónai teljesen egyedül állt, s csakugyan az ő személyében testesült meg minden művészi fejlődés lehetősége. Egyfelől Székely Bertalan, akinek műve revízióra s újraértékelésre szorul, de akinek keze alól -ez históriai tény - nagyobbrészt rossz mesteremberek kerültek ki (hogy kiben volt a hiba, benne-e vagy kizárólag tanítványaiban, nem ide tartozik), másfelől Benczúr és az egész rettenetes akadémiai pereputty, harmadik oldalon a jószándékú, de fejlő-désképtelen nagybányai naturalizmus: Rippl volt az egyetlen, aki friss, eleven vért hozott a magyar piktúrába, s idehaza ő egy személyben minden volt, ő volt a magyar piktúrának Cézanne-ja, Gauguinje, még az is, amit jobb értelemben vett impresszi-onizmusnak lehet nevezni, még Vuillard, Bonnard stb. is. Ö egymaga volt a reakció az akadémiával s Nagybányával szemben, ő egymaga jelentette nálunk azt az arisz-tokratikus mozgalmat, melyről föntebb mondtam, hogy a naturalizmus hűhója
mel-lett csöndben a legnagyobb meglepetéseket készítette elő. Bizony mondom, nincs senki az egész országban, aki annyit tett volna a művészetért, mint ő, még a többi valamennyi együttvéve sem. Ma már nincs egyedül, és lehet, hogy az új generáció meg fogja haladni, de ha ez megtörténik, részben az is az ő érdeme lesz.
A SZELLEM