I.
Az olasz nyár dús heve a tájon, június elején, amikor még minden üdén és bu-ján tenyészik. Fák és bokrok, eleven láncként függő szőlőindák szinte roskadoznak lombjuk súlya alatt. A délelőtti nap káprázó fényében az autó toporzékolva küsz-ködik fölfelé a vakító fehér országúton. A sziklába vájt út pereméről rekettyebok-rok függnek alá végtőlen-végig, kadmium-sárga fürtjeik kicsattanó fénye szinte az estét várja, hogy bevilágítsa az utat, s eléje bólogasson a jövevénynek, mint akiért imbolygó kézilámpással jönnek sötét középkori vár tövében. Szűzien enyhe, min-den parfőmnél légiesebb és finomabb leheletükben röpülve fürdik meg arcunk és gondolatunk. Képzeletünkben már beszáguldjuk a várat a hegytetőn, mikor a for-dulóknál ki-kivillan egy-egy szögellete. Az autó se elég gyors akkor, mikor olyan cél felé robog az ember, melyről évek óta álmodik, s épít magának fantasztikumokat.
Minden útnak utolsó félórája a leghosszabb, és itt magunkat keressük, az álmaink teljesülését, a bizonyosságot, hogy intuíciónk valóságkitaláló és reálisan építő, mint a história.
Az első udvar Bramantétől1 lehet. Nyugalom és lezártság, latin proporció és mérséklet, monumentalitás és könnyedség, a fegyelmezett fantázia tudatos egyen-súlya, mely egyszerre elpihenteti és fölvillanyozza az embert. E dór rendszerű tra-vertin árkádok alatt itthon vagyunk, minden ív niséhez2 hasonlít, mely szobrokként öleli magába az embereket. Mint az antik színpad, kiemeli őket a mindennapiság-ból s piedesztálra teszi. Alig egy perce léptünk be a kapun, de mintha Léthéből3
ittunk volna. Kik vagyunk? honnan jöttünk? Emléke úgy szalad el előlünk, mint az álom az ébredés pillanatában. Mintha mindig itt lettünk volna, ez árkádok alatt álltunk s jártunk volna, e klasszikus ívek s ez aranyszín ragyogás közé zárt volna bennünk a fölénk boruló mélykék boltozat. Nem üvegházi vérszegény hangulat ez, hanem az ég és föld között sziklaszilárdan terpedő akropolisz szcenáriumába való önkéntes beleigazodás. A propyleiák oszlopsorának véletlent és mindennapiságot kiparancsoló kemény falai, köztük csak egy irányba tekinthet a szem, előre, a kultusz helye felé, melynek ők előkészítői. Hagyjatok fel minden magatok-életével, akik itt beléptek.
Valamennyi nagy művészi emlék - görög templom és gótikus katedrális - ilyen mindent kizáró, mindent feledtető. A terület, melyen épül, megannyi kiszakított
da-rab e föld testéből, tőle meghatározhatatlan távolságra elragadott, ha nem is emel-kedik - de facto - ötszáz vagy több méterrel a tenger színe fölé, mint ez a monostor.
Távolsága azon ideális distanciában fejeződik ki, melyet a legfüggetlenebb, legau-tonómabb, tisztán a maga törvényei szerint élő művészet, az építészet, vet maga s a természet közé.
Egy óra múlva már úgy érezzük magunk, mintha örökké itt éltünk volna, s idő sem volna mögöttünk-előttünk. Mintha a perc nem járna le, hanem szünetlen tar-tana mozdulatlanságában. Mi volt és mi lesz, nem érdekel. Csak állunk és élünk, egyébre nem figyelünk, mint arra, hogy élünk, a múlás, a változás gondolata kiesett eszünkből. Magunk is az árkádok valamelyik pillérjévé válunk, s tartjuk az eget;
vagy valamelyik fülke szobrává, s lábunk lendületes mozdulatával hárítjuk félre a nehéz köpeny dús uszályát, a primitív ember így éli bele magát földbe, fába, vízbe, így érezhette bele a görög ember magát Oidipus szavaiba s tőlük mégis távol. A művészet pozitív és negatív pólusú, egyszerre vonz és eltaszít.
Mire az árkádokat födő teraszra fölérünk, s a „paradicsom loggiájából" végigte-kintünk a Garigliano végtelen völgyén, a Campania Felix klasszikus és középkori emlékekben gazdag síkján, a váltakozó zöld és sárga táblák csodálatos variációján, a szegélyező nyárfák, a fehér utak s a csillogó folyók távolba vesző vonalain, az ab-ruzzói Appennineknek a szemhatárt elzáró hegyóriásai láncolatán, az olajfás lan-kák bársonyos ezüstjén s a mindent elvarázsoló, rejtelmesen befátyolozó, délibábbá föloldó tejfehér párázaton, akkorára az egész világ nem egyéb nekünk, mint a ma-gasból való kontempláció anyaga. Mint a quattrocento oltárképein a tájék csak a szentek háttere, s e réven maga is az áhítat tárgya, úgy itt is a vidék - a világ - csak háttere az ide fölkapaszkodott embernek, és pompázatos, ünnepélyes parkja az ő kontemplációja magános kastélytornyának. Ez az a hely, ahol a „viíág" szó közép-kori értelmében használatos: mindaz, amit - magunkban és magunkon kívül - le kell küzdeni, s ami ide, a perspektíva művészi kompozíciójában, ártatlanul, üdén és abszolút egységben ragyog föl. Ez más, mint az úgynevezett „szép kilátások", több, mint a természeti szépség előtt érzett áhítat - ehhez át kellett jönni a propyleiákon, s a művészetnek ki kellett emelnie bennünket magából a természetből is. Itt nem a természetnek egy emelkedett pontján vagyunk, hanem rajta kívül, s úgy tekintünk le és vissza reá, mint valami egy-egész dologra, melynek köre a mi kiszakadásunk után bezárult. Olyan a világ körülöttünk, mint álló Saturnus-gyűrű, melytől bennünket - a centrumot - a végtelenség űrje választ el mindenfelől egyformán.
Ilyenfajta érzésünk erős voltát annak tudata sem képes fokozni, hogy valóban a kontempláció ormán vetettük meg a lábunk. Ahonnan tizennégy évszázaddal eze-lőtt kiröppent az „ora et labora"4 igéje, a bencésrend és az egész nyugati monachiz-mus5 bölcsőjéből. Hol a VI. század óta - mikor Szt. Benedek Apolló oltára és temploma heíyére először plántálta ide a keresztyén Isten szentélyét - olykor meg-szakadhatott a kolostori élet folytonossága, külső és belső ellenséggel küzdött, né-ha elernyedt s a né-hagyománytól elzüllött, széjjelszóródott meg összetömörült, még-is hosszú évszázadokon át laktak a kontempláció ápolói, a monasztikus „summa quies"6 szomjas keresői, a világot elhagyó s magukban leküzdő lelkek. Nyugat né-peihez innen szálltak ki először a földmívelés és kézművesség, az írásmesterség és tudomány önmegtagadó tanítói, akik napjukat a testi munka s a lelki gyakorlat
kö-zött osztották meg. Nem, nem szükséges mindezt tudatosan végiggondolni, hogy az ember ennek a földfeletti szcenáriumnak a jelentőségét megsejtse. Mindez úgyszól-ván a differencia specificája, a históriai couleur locale-ja7 ennek a helynek, empiri-kus egymásra rakodása különböző életrétegeknek - maga a lényeg, a „világtól" való absztrakció ideálisan és egységesen fejeződik ki az építőművészet időn kívül való momentumában. Maga a szigorú vonalú épületkolosszus, de meg az önként hozzá-komponálódott egész környék - innen fölülről nézve - olyan mint emberfölötti, időt és teret fölülmúlt lelkiállapotnak masszív formává, távlattá és színné való sűrűdése és tömörülése. Nem önnönvalósággal bíró jelenség, tehát nem „kreatúra", hanem szimbóluma valamely közvetlenül kifejezhetetlen, csak közvetve kifejezhető végső lelki diszpozíciónak. Ezen szimbólummá fokozott területen Bramante úgy oldotta meg feladatát, hogy árkádjainak általánosság-jelleget, helyi vonatkozásoktól men-tességet adott, úgyhogy míg műve a terepviszonyoknak technikailag az elképzelhető legtökéletesebb módon megfelelő, addig semlegességénél fogva - tisztán művészi-leg - mindenfajta kontemplatív, az örökkévalót kereső lelki diszpozíciónak kellő, stimuláló foglalata lehet. A művészileg legjobb megoldás e helyen a spirituálisán is legjobbnak bizonyul: az úgynevezett vallásos építészet célja nem közvetlenül, ha-nem közvetve valósul meg itt, a „l'art pour l'art" elvének közbenső megvalósulása révén. Az építészet megy a maga útján, a maga céljai után s közben észrevétlen, cso-dálatos tapintattal és diszkrécióval, fitogtatás nélkül és előkelő önmegtartóztatással elvezet a másik célhoz is. Ember legyen, aki a művészi és vallásos kontempláció eme néma párbeszédébe a tónus veszélyeztetése nélkül tud beleszólni.
Pedig, íme, éppen ezért vagyunk itt, hogy tanúi legyünk az újonnan díszített krip-ta beszentelése záróünnepélyének. Tizennégy évvel ezelőtt látkrip-tak munkához a beu-roni bencés-művészek,8 alkotásuk ma készen áll, s hivatalosan is átadódik a kultusz céljainak. Egy álló hónapja tart az ünnep, amelyen előttünk már sok ezer ember for-dult meg, s jelen van velünk is nagy tömegben. A klasszikus szépségű kúton, Bra-mante udvarának közepén nem szűnik meg csikorogni a csiga, csörögni a lánc és döngeni a vödör, a parasztok egyre merítik a vizet s isszák nekidülve, fekete gúnyás férfiak, tarkaruhás nők s fiatal leányok. Az árkádok alatt szanaszét hevernek, úgy-szintén a templomhoz vivő hatalmas lépcsőzet fokain, mellettük vagy a fejük alatt az elemózsiájuk, egész cipók, fiaskó borok, üveg tejek. Ki alszik, ki eszik, ki szoptat.
Sok van, aki alszik, mert messziről jön ez a nép, van, aki egész napi meg éjszakai járóföldről jön, végig a fején cipelvén batyuját, közbe olykor énekelve. Most is
jön-nek fölfelé a kanyargós úton, s már messziről hallik éjön-nekük, melyben litániaszerűen ismétlődik a két szent neve. Van, aki térden csúszik föl a lépcsőn, a templomig; oda-benn hangosan imádkoznak, s a kriptát megtölti a jajongás, a sírás, a mellverdesés.
Asszonyok kitárt karokkal állnak meg a szentek szobrai előtt, szinte megkövülve, szemük mozdulatlan mered előre, csak a szájuk rándul meg olykor, vagy sóhaj száll ki rajta. Aki nem látott délolasz parasztot imádkozni, annak nincs fogalma a buzgó-ság külső megnyilatkozásának lehetőségeiről. Mind kér valamit, ki bűnbocsánatot, ki jó időt s jó termést, ki gyógyulást magának vagy övéinek, ki - mert ez sem lehe-tetlen-ellenségének kárát, pusztulását, valamilyen vendettának9 sikerülését. Mert ne feledjük, hogy a róma-nápolyi út feleközepén vagyunk éppen, s a búcsúsok zöme közelebb lakik Nápolyhoz, mint Rómához. Bár az itt levők nagyobbára jámbor és
ájtatos képűek, szelíd beszédűek, lassú mozgásúak s kemény munkától roggyantak, mégse lehet tudni, mi lakik e keleti koponyákban. Mert csaknem mind keleti típus.
Szép alig akad köztük, de kivétel nélkül valamennyi jellegzetes. Főleg az asszonyok közt van olyan, akinek arca - a keskeny, élesen metszett szem, a hegyén csöppet meghajtott orr, a duzzadt a j k a k - s egész kifejezése mintha egyiptomi szoborról va-ló volna. E vidéken sokat garázdálkodtak hajdan a szaracénok s más keleti zsoldos martalócok, s nem tudni, hogy a külsőn kívül milyen indulatokat hagytak utódaik-ra. Noha becsületes vidék, biztonságos környék ez, de a déli nép szenvedélyei itt sem aludtak ki. És vannak esetek, amikor a helyi erkölcs szerint nemcsak hogy nem becsületbe vágó dolog az emberi élet kioltása, hanem egyenesen morális köteles-ség. És ilyenkor, a jogosnak érzett düh vagy féltékenység esetében száll az invoca-tio Máriához vagy a helyi szenthez segítségért, esetleg valamely éppen nem istenes cselekedet végrehajtásához. Vajon az érzés, mely gyilkos szándékú imájukat sugall-ja, nem vallásos? Csodálatos az analógia, nem, az azonosság, melyet ez a speciális
lelki diszpozíció egy egészen más tradíciójú, fajtájú, klímájú és temperamentumé népével, az oroszéval, közösen vall. Az emberi lélek nagy10 eszű és szívű ismerője, Dosztojevszkij, mond el hasonló esetet, ahol két testi-lelki jóbarát, két öreg paraszt közül az egyik végzetesen megkívánván a másik zsebóráját, égnek emelt szemmel, keresztet vetve s buzgón imádkozva e szavakkal szúrja le társát orozva: „Istenem, bocsáss meg nekem Krisztus nevében!" És hozzáteszi, hogy a vallásos érzés lénye-ge minden rendű bűntényen s ateisztikus tanon kívül esik; van ebben az érzésben valami, amiről minden ateizmus lesiklik, s mikor az ember beszélni akar róla, vala-miképp sohasem róla, hanem mindig valami egészen más dologról tud csak beszélni, s így is lesz ez mindig. Ami más szóval - a Dosztojevszkij nyelvéből átültetve - azt jelenti, hogy ez az érzés a maga primitív, rudimentair11 voltában még nem vált el, nem differenciálódott más emberi érzésektől, az indulatoktól és szenvedélyektől, hanem valamennyinek kísérője vagy az tud lenni, s hogy rendesen ezekről van szó, s nem erről az érzésről magáról. A differenciálatlan, de azért nem kevésbé erős, val-lásos érzéstől föl a minden anyagi és földi dologtól elvonatkozott kontemplációig, az eksztázisig, egyetlen érzés kizárólagos uralkodásáig - ezen a vonalon játszódik le a vallásos élet egész lelki skálája. Azért rendkívül jelentőségteljes ez a monte-cassinói ünnep, mert itt - szimbólummá idealizálódott területen - találkozik e két véglet, a primitíven differenciátlan vallásos érzés (szinte ösztönnek lehetne nevez-ni) és a tudatos, tradíciós, gyakorolt, egyeduralmú kontempláció. A parasztság s a szerzetesség. A parasztság, mely búcsúra gyűl, hogy bajaiban megnyugvásért és segedelemért könyörögjön; s a szerzetesség, mely - elvben legalább - föléje emel-kedik minden földi bajnak, hogy egyetlen ideának éljen. Ez utóbbi lelki diszpozíció emberei állítottak e helyen emléket nagy mesterüknek és szentjüknek, s ehhez az emlékhez járul most hódolatával s imájával az ellenkező véglet népe. A vallásos élet legfőbh ideáljainak kifejezéséért nyúlt a szerzetesség ismét, mint már annyiszor, a művészethez. E két világ - vallás és művészet világa - egymáshoz való viszonyának, kölcsönös megtermékenyítésének, vagy bizonyos pontokon, egymás kizárásának is-meretéhez talán becses adatokat tár föl az újonnan - mindkét világban otthonos emberek által - díszített kripta.
II.
A primitív, differenciálatlan vallásos érzés, melyről szó volt, csak ott válhat az em-ber művészi tevékenységének tényezőjévé, ahol a vele párosuló fogalmak vagy indu-latok perszonifikálódnak, valamely istenség személyében szimbolizálódnak, szóval a politeizmus keretein belül. Ahol a vallásos érzés maga még differenciálatlan, mert jóformán minden emberi tevékenységnek - jónak és rossznak - kísérője és támo-gatója, de ahol ezek a tevékenységek annyira elkülönültek s olyan tudatos formát öltöttek, hogy mindenki által elfogadott alakokban személyesíthetők meg. Egyszó-val a mitológiai világnézet alapján. A görög ember differenciálatlan Egyszó-vallásos érzése azért válhatott a művészetnek megtermékenyítőjévé és elmélyítőjévé, mert az egy-mástól eltérő, egymást esetleg egyenesen kizáró fogalmak és indulatok nem sűrűd-tek egyetlen személy alakjában - amely ellentétes tulajdonságainál fogva megha-ladta volna a művészi fantázia és kifejezés határait - , hanem többé-kevésbé ponto-san körülírt tulajdonságú és jellemű istenségek alakjában öltöttek testet. A görög ember más alkalomból fordult Zeushoz mint Apollóhoz, másból Dionysoshoz mint Herméshez, másból Athénéhez mint Persephonéhez. Az ő plasztikus, élesen hatá-roló, világosságot szerető fantáziája nem tudott volna hozzátörődni olyan istenség fogalmához, mely a különböző istenségek által képviselt vonásokat mind egyesítse magában. A monoteisztikus idea megerősödésével, a mítosz racionalizálódásával párhuzamos a művészet hanyatlása görög földön: megtörtént a szakadás a vallásos érzés s a vele párosuló fogalmak és indulatok megszemélyesítői között. A vallásos érzés nem adhatott magasabb, ideálisabb isteni jelentőséget olyan emberi vonások-nak, melyeket ki kellett zárni az Egyisten fogalmából. Ugyanaz az isten nem lehet a tulajdonjog védője, az igazság győztetője és a tolvajok, hazugok patrónusa. A mű-vészi fantázia belső összeütközésbe jutott a vallásos világnézettel, egymást kizáró ellentétből fakadó megoldhatatlan konfliktusba, melyben az egyiknek el kellett vé-reznie.
Hasonló konfliktusba jutott a keresztyén ember fantáziája vallásos világnézeté-vel. A keresztyénség kezdettől fogva monoteisztikus alapelve a priori kizárta a görög típusú mitológiának - a plasztikus perszonifikálódások rendszerének - kialakulását.
A keresztyén ember csak bizonyos tulajdonságokat tulajdoníthatott istenének, má-sokat a Gonosz vagy a saját rovására kellett írnia. Ahol a keresztyén istenfogalom aránylag következetesen és tisztán élt, ott a fantázia és a vallásos világnézet konf-liktusa azáltal oldódott meg, hogy az első szolgálatába szegődött a másodiknak a szentek élete művészi tipizálásával és emberi tulajdonságoknak személyek alakjá-ban való idealizálásával (a szentek külső és belső küzdelmei minden mitológiánál dúsabb anyagot szolgáltattak) - a második pedig megadta az elsőnek a szükséges transzcendens jelentőséget s az örökkévaló felé irányulást. De nem oldódott meg a konfliktus ott, ahol az Egyisten fogalma nem tisztult meg a vele összeegyeztethe-tetlen vonásoktól, a primitív ember lelkivilágában, aki ugyanattól az istentől várja a szeretet jutalmát s a bosszú sikerét. A késői görög ember belső összeütközése ját-szódik le - primitívebb formában és barbár kiadásban - a mai déli olasz, az orosz és nyilván más parasztok lelkében, akiknél a vallás lehetetlenné tette a mitologikus
megoldást, s akik most a keresztyén Istent ruházzák fel pl. egy Hermés tulajdonsá-gaival.
Mindennek elgondolása azért jelentőségteljes e helyen - ahol a parasztság a szer-zetességgel találkozik a nagy szent művészi fölmagasztalásának megünneplésében - , mert ezúton világosodik meg a vallásos élmény művészi kifejezési lehetőségének legalsó határa a keresztyén kultúra világában. Abból a lelki diszpozícióból, mely a legkülönbözőbb, sőt legellentétesebb jellegű támogatásokra való hajlandóságot lát bele Isten fogalmába vagy a nagy szent alakjába, nem sarjadhat ki sem az egyiknek, sem a másiknak művészi megformálása. A benső ellentmondás az eddig mondottak-ból nyilvánvaló. Az ilyen tulajdonságokkal fölruházott istennek vagy szentnek képe annyira komplex, kaotikus és ellentmondásos, hogy művészileg teljesen kifejezhe-tetlen és ábrázolhatatlan. Ezt az alsó határt képviseli itt az egybegyűlt parasztság, amely határ, természetesen, nemcsak bizonyos társadalmi osztály, hanem minden rendű, hasonló lelki diszpozíciójú ember sajátja. Ha az ember eltekint a társadal-mi és empirikus különbségektől, megtalálja e határ általános, filozófiai értelmét és jelentőségét. Ezúttal - empirikus körülmények folytán - éppen a parasztság adott alkalmat megállapítására és egyszerűbb lelkivilágánál fogva, könnyebbé tette annak demonstrálását, ami más körülmények között és más úton is kimutatható.
A művészet másik, legfelső határát, maga a szerzetesség képviseli, ha a szerze-tességet is - mint imént a parasztságot - általános értelemben, külsőségektől men-ten tekintjük, bizonyos lelki diszpozíció megtestesítése, de nem kizárólagos képvi-selőjeként. A vallásos lelki élet legfelső foka - San Juan de la Cruz1 2 és más nagy misztikusok tanítása szerint - az Istennel való olyatén egyesülés, melyből minden anyagiság, egyúttal minden kép, szemlélet, érzés és fogalom, sőt magának az isten-ségnek fogalma, teljességgel kizáródott. (Azért hivatkozom elsősorban S. Juan de la Cruzra, hogy e nagy szentnek az Egyház által approbált,13 ortodoxnak elismert ta-nítása elejét vegye a félreértéseknek.) Ez az állapot a mindenből kivetkőzöttségnek, mindentől megtisztultságnak állapota csak fokozatosan, az előző stádiumok megha-ladásával érhető el; az Isten zavartalan, emberi motívumoktól mentes befogadására előkészített passzivitás (mely azonban szünetlen aktivitás eredménye); az ún. Sem-mi (Eckehart), mely látensül magába foglalja a Mindent. Mindaddig, amíg az ember képzeletével, a diszkurzív ésszel, meditációjával szemlélni, felfogni vagy érezni akar-ja Istent, alatta marad - S. Juan szerint - e legtökéletesebb és végső állapotnak. Az ember minden tudatos lelki életének meg kell szűnnie, hogy az Isten teljesen betölt-hesse, mert az Isten valója más mint az emberé, az isteni Logos14 más mint az emberi raison,15 az ő végtelensége nem fér össze a lélekben lakozó „kreatúrával" (minden pszichikai jelenség a fenomenális, a jelenségvilágba tartozik, tehát „kreatúra"16 ; nem szubsztancia, nem „Ding an sich"17 , hanem jelenség, akcidencia18 vagy lát-szat). Az absztrakt értelemben vett szerzetességnek - mint a vallásos élmények le-hető kimerítését célzó diszpozíciónak - kifejezetten vagy kifejezetlenül ez az ál-lapot a végső és legmagasabb célja. Ez az álál-lapot a priori kizárja a művészi te-vékenységet. Ahol nincs fogalom, nincs szemlélet, nincs érzés, ott művészet sem lehet; az ilyen állapot teljességgel kifejezhetetlen. Az ilyen lelkiállapot embere a differenciálatlan vallásos élményű emberhez hasonlóan, de éppen ellentétes
jel-legű konfliktusba jut, amint a művészethez közeledik. Az egyik azért nem oldhatja meg a konfliktust a keresztyén kultúra monoteisztikus világában, mert vallásos érzé-se a legkülönbözőbb, sőt legellentéteérzé-sebb lelki jelenségekhez szegődik; e sokszerű tartalmassággal szemben a másik állapot minden kifejezhető tartalom híján való.
Az egyik túlságosan differenciálatlan, a másik túlságosan differenciált. Az egyik túlságosan sokrétű, a másik teljesen egyrétű. Az egyik túlságosan anyagi, a másik túlságosan szellemi. Ezért az egyik művészet s a vallásos élmény kölcsönös viszony-latának legalsó, a másik a legfelső határa. Úgy aránylanak egymáshoz, mint ekvátor
Az egyik túlságosan differenciálatlan, a másik túlságosan differenciált. Az egyik túlságosan sokrétű, a másik teljesen egyrétű. Az egyik túlságosan anyagi, a másik túlságosan szellemi. Ezért az egyik művészet s a vallásos élmény kölcsönös viszony-latának legalsó, a másik a legfelső határa. Úgy aránylanak egymáshoz, mint ekvátor