II. EGYBEGYŰJTÖTT ÍRÁSOK

FÜLEP LAJOS

EGYBEGYŰJTÖTT ÍRÁSOK

II.

FÜLEP LAJOS EGYBEGYŰJTÖTT

ÍRÁSOK ii.

FÜLEP LAJOS

EGYBEGYŰJTÖTT ÍRÁSOK

II.

Cikkek, t a n u l m á n y o k

J

1909-1916

Budapest, 1995

Szerkesztette,

a jegyzeteket és a névmutatót összeállította Tímár Árpád

Készült

az MTA Művészettörténeti Kutató Intézetben az OTKA támogatásával, a 2455. sz. szerződés keretében

ISBN 963 7381 33 3 összkiadás ISBN 963 7381 50 3 IL kötet

TARTALOM

A SZERZŐ ÉLETÉBEN MEGJELENT ÍRÁSOK

Kövesházi Kalmár Elza 9 Előszó [Nietzsche: A tragédia eredete vagy görögség és pesszimizmus című

könyvének magyar fordításához] 16

Nietzsche 17 Nietzsche [Előadás Firenzében a Biblioteca Filosoficában] 115

Rippl-Rónai József 119

A Szellem 122 Az emlékezés a művészi alkotásban 124

Művészi nevelés az iskolában 153

Suso 157 Ú j Suso-kiadás 159

A legrégibb Mária-templom 161 Szláv veszedelem és olasz barátság 164

Külpolitikai tanulságok 167 Mai vallásos művészet 169 Donatello problémája 184

Római levél 191 Egy és más a könyv-aukcióról 193

Az Erzsébet-szobor pályázata 197 KÉZIRATBAN FENNMARADT ÍRÁSOK

[Wilhelm Riedisser] 207

Dante 210 Petrarca 272 Humanizmus, Ariosto, Machiavelli 283

Torquato Tasso 327 Regény a XIX. században 338

[Minden művészet világnézete teleológiai... ] 373

A „Dolce stil nuovo" 375 [Dante Beatricéjét...] 381

TÖREDÉKEK

[San Francesco] 387

[Dante] 507 FÜGGELÉK: OLASZ NYELVŰ ÍRÁSOK

Nietzsche 555

La memoria nella creazione artistica 557

Suso 570 Il „Dolce stil nuovo" 572

[Lidentificazione della Beatrice di D a n t e . . . ] 576

[Wilhelm Riedisser] 580 JEGYZETEK 583 NÉVMUTATÓ 617

A S Z E R Z Ő É L E T É B E N M E G J E L E N T Í R Á S O K

KÖVESHÁZI KALMÁR ELZA

A műterem ablakából látni a várost, lent, messze a völgyben, az örök szépségek mesevárosát. Hosszú, fekete ciprusok közt megy felé a tekintet, görnyedt szőlőtőkék és olajfák fölött - nagy időket láttak - kanyargó ősi falak és a szelíd völgyben békén megöregedett házak fölött. Bizonytalanul és révedezve megy a város felé a tekintet, akadozva és elveszve a sötét, hegyes fák között, míg megtalálja a távol kékes párá- jában a tornyokat, a Campanilét, a Palazzo Vecchio tornyát és legendás kupoláját a Dómmal. A tornyokat, melyek mint titánok karjai merednek az égnek, féktelen erővel nőve ki a földből, a termékenység és az élet földjéből. Nehéz és erős lehelete van ennek a földnek, az illatában mámor, melytől megszállva, a gyönge ember vias- kodik a sziklákkal és megejti, átlelkesíti, élővé részegíti az anyagot. Az élő és erős formák földje ez, és övék a város odalent. Szép, harmonikus, hatalmas formák élik benne nyugodalmas életüket.

Firenze. Jó itt lenni és tudni a várost néhány ezer lépésnyire a völgyben és tudni a ház mögött a dombot, a kis faluval, Settignanóval, melyben évszázadok óta elvál- hatatlanok a kő és az ember, és a kő művészetének többi nagynevű kicsiny bölcsőit, jobbra Rovezzanót, balra Settignanón túl Fiesolét és Maianót és a sziklás hegyolda- lakat, melyekből már mérhetlen idők óta vájják a követ. A műterem körül minde- nütt helyek, melyekben szent tradíció készteti az embert a kő formává éltetésére. És bent a műteremben... bent a műteremben megint csak formák, valaki lelkétől meg- érintett kőtömbök és agyagcsomók, a születés különböző stádiumaiban, és bronzok, szilárd testet öltései a gondolatnak, és köztük egy különös ember, erőskezű, ener- gikus, éles és villogó szemű, élettől ragyogó, melegvérű ember, akinek kezei itt for- málják a matériát, a szobrokkal teli sziklák s a duzzadó termékenység földjén, ahol oly jó lenni annak, akinek az élet formákban beszél, nyilatkozik meg, aki a formát nemcsak szereti és tiszteli, hanem éli és teremti is. Jó itt lenni a nyugodt és har- monikus formák városa s a mély sziklabányák közt. De nem jut az ember nyomban ide. Előbb más utakat jár, kanyargós utakat, bizonytalanokat, melyekre rálép, meg elhagyja őket, sok kis és nagy utat bejár, mielőtt megtér a nyugalom és az alkotás völgyébe.

II.

Kalmár Elzának is sok, gyakran nehéz és meredek utat kellett bejárnia, mielőtt a völgybe megérkezett. Hányszor hihette, hogy ez vagy az az út viszi célja felé, művészi álmainak megvalósulása felé, és valószínűleg - nagyot akaró emberek sorsa - nem egy csalódás érte. Egy bizonyos, hogy a maga keskeny és meredek ösvényét mindig többre becsülte a mások kitaposott országútjánál.

Kalmár Elza nem szisztematikus természet, nem előre szigorúan megállapított princípiumok szerint él és dolgozik, és nem csinál magának programot, hogy min- denáron ebben vagy abban az irányban akar haladni. Az ő princípiuma és programja az egészséges ösztöne, amely mindeddig biztosan rávezette nemcsak arra, hogy mi- hez kell fognia, hanem arra is, hogy mikor kell valamit idején abbahagynia. Olykor talán forszírozott valamit, olyan célra törekedett, amely nem volt harmóniában a törekvés módjával - hamar rájött és finom érzékkel érezte meg a pillanatot, amely hivatott a bizonytalan útnak jobbal fölváltására. A változások rugói azonban mind az ő egyéniségében rejlenek. Sokkal szuverénebb természet, minthogy külső hatás hozzáférhetne. A metamorfózisai belső élmények, nagy események, mint a körötte élő emberek között élet és halál. Lemondani valamiről, amit szeret, amiben bízott, amibe beletemette a lelke ambícióit és a keze munkáját, ami egy darab élet lett az életéből - mégis meg tudta tenni mindig, amikor kellett. A teremtő ösztöne mindig erősebb volt a kicsinyes ragaszkodásnál. Kézen fogta és vitte őt feladatok felé, ame- lyekbe gazdagabban tudott adni magából. Mint ahogy egy nap faképnél hagyatta vele a piktúrát és szobrász-álmokat oltott belé! És ez volt talán eddig a legnagyobb fordulat az életében.

Mert festőnek indult Kalmár Elza, és mikor annak indult, bizonyára szentül meg volt győződve róla, hogy az is marad majd élete végéig. Dehogy maradt, dehogy ma- radt. Pedig mint festő is becsülettel megállta volna a helyét, vagy mondjuk, mint gra- fikus, hiszen litográfiáival hamar figyelmet keltett; mégis, mikor eljött a nap, mely- ben nagyobb, mélyebben fekvő erők keresték belőle útjukat kifelé, más kifejezési formák után volt kénytelen nézni. A plasztika önként kínálkozott neki, és ekkor már ő is egész természetesnek találta, hogy a forma az ő birodalma. Ez a változás oly természetszerűleg, olyan magától értetődően ment végbe, mint ahogy egy virág kinyílik, amikor itt az ideje.

Nevezetes, hogy amikor még piktornak készült, tulajdonképpen már akkor a plasztikára fegyverezte magát. Csakhogy még mindig öntudatlanul. De mindig a forma volt, ami érdekelte, izgatta, ellenállhatatlanul vonzotta. A stúdiumai mind a formának szóltak. Úgy, hogy mikor egy nap kész festő lett volna - kész szobrász volt. Csak éppen hogy nem mintázott még.

A pályája Bécsben kezdődik, abban a városban, ahol született. És sok-sok rajzo- lással kezdődik, különösen tájképekkel; fejet rajzolni Loefflernél¹ tanul, majd feste- ni is próbálgat és nevezetes, hogy leginkább a plein air érdekli. 1896-ban München- be megy, ahol aktot rajzol, a következő évben Schmid-Reutte2 korrektúrája mellett nagyot halad, és mint maga mondja, a plasztikához szerzett egész előiskoláját en- nek az esztendőnek köszönheti. Életnagyságú aktokat rajzol, mindenütt a formát s az organikus összefüggést keresi, sokat, nagyon sokat dolgozik, nagy ambícióval

és ekkor tesz szert az akt formáinak ama pozitív ismeretére, arra a szuverén, ala- pos tudásra, mely aztán lehetővé tette, hogy egyszerre nagyobb nehézségek nélkül tudta magát kifejezni a plasztika formanyelvében. Mikor még nagy komolysággal és mindennek végére járással rajzolgatta az aktokat, nem is sejtette, hogy ezzel már mennyire egyengette az útját a plasztika felé; azt hitte, hogy megtanul és megtanult rajzolni, jól rajzolni. Rajzolni! - nagy szó, sokat jelent, a régiek a szobrászatot is (mint az építészetet és piktúrát) így hívták: arte del disegno.³

Ennek a fontos esztendőnek őszén, amely rajzstúdiumainak mintegy a betető- zését jelentette, amelyben már kész tudással ülhetett vászna elé, jött rá, hogy - a piktúra tulajdonképpen nem az ő világa. De még csak negatív eredményhez érke- zett, csak azt tudta, hogy mi nem felel meg neki egészen - hogy mi lesz, nem so- kat kérdezte. Érezte, hogy a megoldás előbb-utóbb elkövetkezik. Addig is rajzolt tovább. Végül, 1898 nyarán kezdett el mintázni. Ami külső körülmény hathatott ennek az elhatározásnak megfogamzására, elenyészően csekély ahhoz, hogy ekkor már ellenállhatlan erővel kívánta meg a szobrászati tevékenységet. Kezdetben Her- mann Hahnt4 kérte föl korrektúrára, aki mindössze néhányszor, legföljebb ha tíz- szer korrigált neki. Hamar rájött, hogy Hahnra sincs szüksége. Fejeket mintázott, a maga módja szerint, egészen egyedül, nem törődve senkivel. De az akt-rajzolást ekkor sem hanyagolta el. A következő év tavasza már határozottan a szobrászi pá- lya tavasza; sokat mintáz, többek közt egy gyermekfejet és különböző kis figurákat, inkább iparművészeti dolgokat. Ebben az időben különben még színes litográfiákat is csinált, melyekkel szép sikert aratott.

Ettől kezdve Kalmár Elzát már mint szobrászt ismeri és becsüli a publikum. A mondott esztendőben még két, az első szobrászi időszakjára jellemző plasztikus munkát csinál, az egyik: ülő atléta íjjal, a másik: férfi és női akt, amely Budapes- ten is ki volt állítva és nem csekély figyelmet keltett.

1900-ban Párizsba megy, nagyon rövid időre ugyan, de a hatalmas Rodin-kiállí- tásnak hatását nem kerülheti el, úgyhogy mikor Párizst elhagyva Firenzében telep- szik meg, egy kisebb női aktjában, melyet Vágy címen alighanem mindenki ismer, kifejezést is ad a nagy franciától kapott impressziójának; ez talán az egyetlen dol- ga, melyben közvetlen külső hatásra lehet utalni; súlyos tévedés volna azonban a hatás szót utánzásnak minősíteni; ellenkezőleg, legföljebb a Rodin-szobrok hangu- latából van egy kis nüánsz ebben a figurában, amely egyébként, különösen a formák fölfogásában és előadásában Kalmáron kívül senkire se emlékeztet.

Párizsnál és a Rodin-kiállításnál sokkal fontosabb volt ránézve Firenze. Firenze, ahova rejtelmes módon vonzotta őt a stílusok nyugalma, egyszerűsége. Szimpátiá- ja a korai renaissance dolgok felé fordult, anélkül, hogy beléjük ásta volna magát.

Érdeklődött irántuk, szerette őket, de a függetlenségét megőrizte. Hathónapos fi- renzei tartózkodás után, melynek legfontosabb eredménye egy maga faragta lapos homokkő-relief, Budapestre megy, ahol több művét kiállítja a Műcsarnokban, to- vábbá megszakítás nélkül dolgozik, leginkább kis bronzokat csinál és iparművészeti dolgokkal próbálkozik, többek közt ekkor formálja a híres ökörfejes vázát. 1902 tavaszáig marad Pesten, innen visszatér Firenzébe, ahol az Anyaság című homokkő- reliefet s azt a márvány női aktot faragja, mely jelenleg a Szépművészeti Múzeum egyik dísze. Pestről Bécsbe, Bécsben Isadora Duncan⁵ látása kisbronzokra inspirál-

ja, Bécsből vissza Firenzébe, ahol mindmáig lakik és munkálkodik. Az utóbbi idők terméseiből legnevezetesebbek: egy Salzburgban felállított síremlék, egy férfialak és egy férfi portré.

Sok, veszélyesnek látszó utat kellett bejárnia Kalmár Elzának, mielőtt a settigna- nói domb tövébe megérkezett. Abba a kedves kis villába, melynek ablakaiból látni a távol Firenzét. A naiv tanulás, a lázas keresés, a nyugtalan kísérletezés, mindez a háta mögött van már. Mai dolgain nem látszanak meg. Mint ahogy nem látni a városokat amott a dombok mögött, és itt mit sem érezni a messzi városok lázából és nyugtalanságából, melyekben egyszer útját kereste. Ahogy átlépte a dombokat, minden elmaradt mögötte. A nyugalom és az alkotás völgyébe érkezett. Ide kész emberek, kész stílusok kellenek.

III.

Az olyan emberek élete azonban, mint amilyen Kalmár Elza, nem számokba van beleírva, hanem produktumokba. Alkotásokba, melyek az élete legnevezetesebb eseményei, melyekben a múltja és jelene öltött megmaradó, beszélő formát, melyek- ben az agya, a lelke, a vére energiáinak komplexuma lüktet. Abban, amit csinált, van benne az ő egész mivolta.

Mert... mert ha valaki, hát Kalmár Elza par excellence spontán természet, egy te- kintet nélkül mindig magát adó, magáról valló művész, aki nem esztétikával, hanem revelációkkal beszél. Az ösztön erősebb benne a reflexiónál, a gondolat villáma a józan mérlegelésnél. Inspirációi vannak, amelyeket úgy ad át nekünk, ahogy ben- ne fölgyúltak. Nem igazítja bele őket semmilyen iskolákba, semmilyen törvények- be, nem alkalmazza őket semmilyen irányok vagy ízlések követelményeihez. Egy spontán és erős szavú líra az ő művészete, szenvedélyes, vehemens, parancsoló. Lí- rai művészetekkel nem lehet alkudni: vagy elfogadja az ember őket, amint vannak, vagy egészében elutasítja.

Egész lelkét, egész természetét beleviszi a művészetbe. Nála a művészi tehetség nem valami külön kidolgozott képessége az embernek, külön fejlesztett, csiszolt, élesített energia: maga az egész ember, az egész egyéniség minden képességével, hajlamával, minden emóciójával megy bele a küzdelembe. A dolgaiban Kalmár El- za mindenestől megtalálható, tetőtől talpig, egész temperamentumával, egész ideg- rendszerével.

Ezért az esztétikáját nagyon kevés szóval el lehet mondani. Nem más az, mint törekvés arra, hogy a maga egyéni érzéseit, hatásait minél szabadabb, minél köz- vetlenebb formában adja elő. Ezenkívül mit sem tart a szeme előtt, nem ismer te- kintélyeket, nem kánonokat. A másoktól való különbségét nem keresi, éppen úgy, ahogy semmilyen művészetek kedvéért nem tesz erőszakot a látásain; amennyiben különböző, az magától adódik.

Azonban - és ez, talán egyedül ez a fontos - bármilyen egyéniek, bármilyen szub- jektívek legyenek az érzései és látásai, a kifejezésük, a formát öltésük mindig határo- zott plasztikus módon történik. Ha ez nem volna így, akkor Kalmár Elza nem volna az a plasztikus művész, aki. D e bármennyire függetlenül és különbözően érez má-

soktól, a dolgai rajta kívül bármennyire nem hasonlítanak senkire, egyetlen általá- nosság határán mégis belül maradnak, a plasztikáén, s e határon belül ez a művészet természetesen rokonságot vall minden plasztikus művészettel. Kalmár Elzának, az ösztön-embernek, tegyük hozzá, a szobrászi ösztön emberének sohasem jutott eszé- be az érzései szabadságának kedvéért a plasztika határait áttörni. Éppen, mert a látásai mind magának a plasztikának szóltak, nem az anyagtól elvont látások, ha- nem mindjárt az anyagba gondolva és plasztikus formában fogantak meg. Ezért a reliefjei tényleg reliefek, nem akarnak mások lenni, mint amik lehetnek s amiknek lenniök kell, és ugyanígy a szabad figurái és csoportjai.

Plasztikus természet, mondtam, megkülönböztetésül a plasztikus kultúrától. Mert Kalmár Elza a plasztikát nem a plasztikán tanulta. Az ő művészetének alapja nem a más plasztikus művészetekkel való kontaktusba lépés, hanem az emberi formák tanulmánya, az organizmus ismerete, a rajztudáson alapuló formakészség. Ahogy eljutott az emberi formák és organizmus ismeretéhez, nyomban szembe mert állni szobrászi feladatokkal. Az volt a hite, ami ma is, hogy az embernek a természetet kell ismernie, a többinek ő magától kell jönnie. Hogy a rajztól minden nagyobb nehézség és minden mankó nélkül meg tudta tenni az elhatározó lépést a szobrá- szatba, kizárólag a maga erejének s a tehetsége szobrászi voltának köszönheti. A régiek úgy mondanák: erre született.

A fejlődése nem azon az alapon történik, hogy mindjobban belehatol a plaszti- kának, mint adott művészetnek ismeretébe, hogy számontartja a plasztika eddig fel- vetett feladatait s a megoldásokat, hogy végére járt a stílusoknak és törvényeknek, nem; hogy mégis mindig egyszerűbb, stílusosabb, ennélfogva plasztikusabb lesz, az az ő természetes belső megérésének és kiforrásának az eredménye, a saját dolgain való okulásnak, ösztönszerű keresése annak, hogy amit előbb sok szóval és kevés- bé világosan mondott, azt mindig kevesebb szóval és annál nagyobb világossággal mondja el. A maga dolgain kellett rájönnie, hogy mi a fölösleges vagy a zavaró a szoborműben, és arra is, hogy hogy lehet elkerülni az ilyesmit. A Kalmár Elza mű- vészetének fejlődése tulajdonképpen egyet jelent az ember fejlődésével, az ember kiforrása és megérése és nem más hozta magával művészetét. A mint ember forron- gó Kalmár Elzának sohasem jutott eszébe olyan műveletet csinálni, amely kész és érett ábrázatot pótoljon. Fiatalos és zabolátlan dolgokat csinált, melyekben túlteng a temperamentum és az erő, de amelyek éppen ezért annál előkelőbb ígéretek egy olyan időre, amikor majd ez az erő adminisztrálni tudja magát. És ma, amikor elér- kezett ehhez az időhöz, amikor mint ember kiforrott, természetes, hogy a művészete sem maradt el mögötte. Mely, ismétlem, mindig a leghűbb megnyilatkozása az élete egyes időpontjainak s az egyénisége formációinak.

Az, hogy lírai természet, hogy a formateremtésre erős emóciók késztetik, a nyitja annak, hogy különösen kezdetben nem sokat válogatott téma és téma közt, nem so- kat mérlegelte, valamely motívium kiválóan plasztikus-e - minden motívum jó volt neki, mellyel érzéseket lehetett elmondani, és amelyben élet lüktetett. És most, bár erről tán legvégül kellett volna szólnom, hozom fel, hogy ebben az egy szóban van benne a Kalmár Elza dolgainak jellemzése: élet. Az első dolgai lehetnek kevésbé világosak, mint a későbbiek, kevésbé tiszták és harmonikusak, viszont a későbbi- ek lehetnek nyugodtabbak, egyszerűbbek, mint az elsők, abban mind rokonságot

tartanak, hogy intenzív élet él bennük. Heves és szenvedélyes plasztika ez, élettől túláradó, túlfeszített. Az esztétikusok olykor szemére vethetnek egy-egy eléggé le nem szűrt dolgot, azt azonban mindenkinek el kell ismernie, hogy nála soha holt pontot nem találni, hogy mindent emberi indulatok lelkesítenek át, hogy minden formájához a lelkének egy-egy darabja tapad. Emberi dokumentumok ezek, eleven élet-dokumentumok.

Magától értetődik, hogy az ilyen lelkületű művészt az életnek legelementárisabb megnyilatkozása fogja elbűvölni, a mozgás. Kezdetben, amíg a szeme fejletlenebb és nyugtalanabb, talán csak maga a mozgás, a mozgás iránya és végbemenése; ké- sőbb fejlettebb szemmel mindinkább a formán keresztül látja a mozgást és az fogja érdekelni, hogy a formákat, egy egész organizmust hogy tartja fönn, hogy tölti ki a mozgás. Végül megtalálja a plasztika mozgásának legtökéletesebb, legemelkedet- tebb szempontját, amelyről nézve minden mozgások komplexuma, eggyé foglalása, közös élete a nyugalom.

Kalmár Elzának megvan az az egészséges ösztöne, amely a motívumokat mindjárt az anyagba látja bele, ismeri a matériák tulajdonságait, utat tud nyitni előnyeiknek, kihasználja erősségeiket. Csak olyan gondolatot bíz rá a bronzra, amelyet a bronz a maga nyugtalanabb felületeivel, részleteket kívánó finomságaival, mélyebb tónu- sával, levegősebb matériájával világosan ki tud fejezni; a márványai nyugodtabbak, lapidárisabbak, hangsúlyozva van bennük a kő komolysága és nemessége, mely az egyszerűbb formákat, az átfogóbb vonalakat, a töretlenebb felületeket kívánja; ho- mokkő-reliefjei igazi kőmunkák, a márványnál is egyszerűbbek, a reliefek kinőnek a kőből, az alapmatériából azzal, hogy a művész a fölösleges anyagot elhagyja, le- vájja a tömbről, de úgy, hogy az ilyenformán kibontakozó motívum egy pillanatra sem veszti el közösségét a kővel. Az igazi kőfaragók mindig így csinálták. Kőfara- gó... tényleg az Kalmár Elza, aki nagy művészi lelkiismeretességgel maga faragja márvány- és kőmunkáit. Ma ritkaság az ilyen, nőben éppen egészen szokatlan. Es ez nem a legkisebb érdeme Kalmár dolgainak, hogy rajtuk az első gondolattól a beteljesedésig minden vésőnyom egy inspirált művész keze munkája. Csak aki tisz- tában van azzal, mit jelent az, mikor a művész maga viszi keresztül a dolgát abban az anyagban, amelyben tényleg elgondolta, csak aki érzi a diszharmóniát, amely vala- mely motívumnak agyagba mintázása s aztán másvalaki által márványba vagy kőbe átvitele közt tátong, csak az tudja eléggé méltányolni Kalmárnak ezt a ritka lelkiis- meretességét és képességét.

Aki fejlődését végignézi, meglepődik azokon a hirtelen átmeneteken, melyek az egyes dolgok közt vannak. Egyik dologtól a másikhoz nagy út vezet és nincs köz- tük híd? Van: tanulmányok, élmények, látások. Produktumokat akkor ad Kalmár Elza, amikor tényleg hajtja valami az alkotásra. A mindennapi munka, a munka a munkáért nem köti össze hosszú átmenetekkel a kiemelkedőbb alkotásokat. An- nál intenzívebben érezzük köztük az akaratot, mely a művészt háta mögött hagyott alkotásai szünetlen fölülmúlásával mind magasabbra viszi.

A kisplasztikái munkák, a friss, fiatalos bronzötletek után nevezetes állomás az, amikor Kalmár Elza a két homokkő-basrelieffel és az Anyaság reliefjével egyszerre a nagyobb, egyszerűbb formák s a stílusosabb előadás felé fordul. Szigorúan tartott re- liefek ezek, szinte grafikus munkák, olyan kevés eszközzel vannak csinálva, minden

redukálva bennük sima felületekre és összefoglaló formákra, a síkra vannak látva, anélkül, hogy kifelé vagy befelé áttörnék, megmaradnak benne, kitöltik, megeleve- nítik. Egy meghiggadt, biztosan látó, magát adminisztrálni tudó, a relief törvényeit tiszteletben tartó művész dolgai. Nevezetes az Anyaságon, hogy hogy találja meg a basreliefnek leginkább megfelelő helyzetét a testnek, a karoknak, a fejnek, mily gondosan vigyáz arra, hogy a gyerek testén a karokkal a formák ne halmozódjanak, ne fojtsák el egymást és ne ugorjon ki egy sem. Ahogy megőrzi a sziluettet, amelyet nem szakít át semmi, úgy vigyáz arra is, hogy a relief felület-síkjának egységét se zavarják meg kilódult formák. E felé a sík felé törekszik minden, a karok, a mell, a gyerek lábai, a nő arca, de ebben a síkban találkoznak és együtt maradnak; relief- formák lévén, nem élhetnek önmagukért és nem fejthetik ki egész mivoltukat; alá vannak rendelve a relief síkjának, melyet megeleveníteni, változatossá, gazdaggá tenni hivatásuk. És ebben a szigorúságban, a relief-stílusnak ebben a tudatos ke- verésében és tiszteletben tartásában mégis mennyi egyéni életet, egyéni érzést tud adni Kalmár Elza! Mennyire más ez az anyaság, mint a többiek. Minden ízéből ér- zik, hogy nő csinálta, abból a nemből való ember, melynek életében ez a motívum mindennél hatalmasabb. Ez az asszony anya, anya és semmi más. Egy életadó test, egy tápláló lény, egy egészben való odaadás.

Szabadon jelennek meg a formák, minden megkötöttség és stilizálás nélkül egy másik női akton, amely minthogy szabad figura, természetesen egész más princí- piumokra épül, mint az előző. Itt a formák - haját igazító leányon (Ada) - első- sorban mint formák akarják adni magukat, mindegyiknek megvan a maga speciális élete, amellett hogy szorosan összetartoznak egy közös organizmusban, mindegyik ki akarja tárni egész szépségét, éreztetni egész tartalmát, egyszóval érvényesülni akar. Finom és ízléses naturalizmus hatja át ezt a márványt, mondhatnám, egy nő- iesen gyöngéd naturalizmus, mely a legdelikátabb lágyságokat, a legleheletszerűbb nüánszokat össze tudja egyeztetni az egész akt egységes és erőteljes fölfogásával.

A márvány anyagában Kalmár meg tudta találni azt a tulajdonságot, melyre a test bőre összefoglaló feszültségének éreztetéséhez szüksége volt; egy feszültség, mely ruganyos és amellett kiegyenlítő átmeneteknek, formák egybekapcsolódásának és simulásának hordozója; egy feszültség, mely húst és csontokat tart össze, és amely- ben benne lüktet a vér hullámzása, sejtelmes, izgató, meleg hullámzása. Szinte ki vannak terítve elénk a formák, levezetve a legnagyobb felületre, a legszélesebb szi- luettre, melyet a test adni tud; le vannak vezetve a legszélesebb felületre, melyen keresztül egy szempillantással át lehet tekinteni az egész alakot, mely mindig, min- den oldalról mint egy egész áll előttünk.

És ezek az igénytelenebb motívumok, a kis bronzok, a táncoló Duncan-figurák, egy-egy mozgásnak hirtelen bronzba rögzítései? Sokkal közvetlenebbek, minthogy analízisre volna szükségük. Ötletszerű dolgok, melyeknek charme-ja épp az imp- resszió frissességében és gyors odavetésében van. Jellemző, hogy mennyire külön- bözők ezek Kalmár első kis bronzaitól. Ott is, mint itt, egy dolgot akart, a mozgást.

És van is mozgás amazokban, úgy, mint emezekben. Mégis, az utóbbiaknál érez valamit az ember, ami döntő jelentőségű, azt, hogy ezek a mozgások mind igazán meglátott, megélt mozgások, mi több, hogy a művész nem az első akármelyik imp- resszióval ment haza a látottak után, hanem éles szemmel ezer és ezer mozgás közt

meg tudta találni azt, amelyre éppen szüksége volt neki, amely a többit valamennyit revelálja, amely ennélfogva a legtartalmasabb, leggazdagabb plasztikus motívum.

Kalmár portréi, bár hangulatuk, a dolog természeténél fogva, egészen naturalisz- tikus, sokkal, de sokkal többek, mint hű képmásai ennek vagy annak az embernek;

az a nagy szabadság van bennük, amely valamennyi dolgában, mellyel az eléje vető- dött motívumot a maga szubjektív érzéke szerint formálja át, nem annyira az adatok hűségére, mint az összbenyomás, a karakter igazságára fektetve a súlyt. A fejnek a kifejezését, a belőle sugárzó életet a lehetőségig fokozza, élessé, metszővé teszi.

Mint a Kainz-portrén, mely kíméletlen kézzel, de mélyrelátó szemmel állít elénk egy embert. És ezzel elértünk Kalmár legutolsó, talán legkészebb, legérettebb, leg- tökéletesebb alkotásához: a bronz férfi portréhoz. Ebben egészen elérte azt, ami felé haladt mindmáig: a monumentális egyszerűséget. Monumentális ez a fej. Mint egy szfinx, úgy jelenik meg hirtelen az ember előtt, nagy-nagy nyugalmával. Néma és mégis beszédes fej, nyugodt és mégis nyugtalanító, mozdulatlan és mégis mozgá- sokkal teli - egy szunnyadó gondolat, egy kezdődő mosoly, egy elhangzani kívánó szó van megérintve benne. Az, finom, lelki mozgások kezdete, szuggesztiója a meg- elevenedés első pillanatának, melyet majd a gondolatok, a mosolyok, a szavak egész raja követ. Az, az első megpendített akkordja egy szimfóniának, melyben már benne búg és forrong a nyomban következő hangok minden variációja és vihara.

E L Ő S Z Ó

[Nietzsche: A tragédia eredete vagy görögség és pesszimizmus című könyvének magyar fordításához]

A szerkesztőség eredetileg azzal bízott meg, hogy a „Fii. írók Tára" számára egy szemelvényes Nietzsche-kötetet állítsak össze és fordítsak, olyat, amely Nietzsche fejlődésének minden fázisát jellemző fejezeteket öleljen föl. Több tervezet készült e célra: de mindegyiknél kiderült, hogy vagy az előírt mértéket jóval meghaladóra kell szabnunk a kötetet, vagy lemondanunk igen szép, értékes és jellemző dolgokról, amelyek hiánya megnehezíti Nietzsche helyes megértését és megítélését és lehetet- lenné teszi fejlődésének egyöntetű áttekintését. így aztán, mintsem hogy Nietzschét teljesen széjjelforgácsoljuk, azt a megoldást választottuk, hogy inkább lefordítom a maga teljességében Nietzschének valamelyik művét, s írok hozzá egy bevezetést, amely Nietzsche filozófiáját és életét - főbb vonásaiban - megismertesse az olva- sóval. Az én bevezetésemnek tehát semmi egyéb célja nincs, mint lehetőleg egy- szerű, világos módon való megismertetés, mégpedig olyképp, hogy ahol csak lehet (s minél gyakrabban), Nietzsche jusson benne szóhoz. Ami a fordítást illeti, annak nehézségeivel tisztában lehet mindenki, aki a szöveg eredetijét ismeri. Nietzsche maga mondja róla, hogy sok helyt homályos, nehézkes, írásmódja döcögős, zökke- nős. Csakugyan megvan benne az első könyveknek az a szokásos hibája, hogy az író minden gondolatát egy mondatba akarja belegyömöszölni. (Emellett természetesen igen nagy szépségek vannak a könyvben, amit talán külön mondanom se kell: hiszen ezért fordítottam le.) Gyakran éreztem, hogy a homályosságokon és nehézségeken

segíthetnék a fordításban olyképp, hogy egyik-másik mondatot hígabb lére eresz- tenék, valamelyik hosszabb mondatot rövidebbre tagolnék, itt-ott egy-egy megvilá- gosító szót szúrnék közbe stb., mégse tettem, se egyiket, se másikat. Célom az volt, hogy az eredetinek jellegét meg ne változtassam, hímporát le ne törüljem, a fiatalos zökkenéseket el ne tüntessem, a túlságos tömörséget meg ne lazítsam - szóval, hogy Nietzsche fiatalos könyvéből ne csináljak másikat, talán simábbat, könnyebben ol- vashatót, kellemesebbet, szabatosabbat, kifogástalanabbat, de az eredetitől messze esőt. Amellett azonban, hogy az eredetinek benső jellegét, külső színeit, menetét, ritmusát szem előtt tartottam, a szöveget a magam ügyévé tettem, s igyekeztem ma- gam mindig az író helyzetébe képzelni arra az esetre, ha magyarul írt volna - azon törekedtem, hogy fordításom eredeti szövegként, mégpedig magyarul megszületett szövegként hasson.

Párizs, 1909. április.

NIETZSCHE

Ja! ichweiss, woher ich stamme!

Ungesattigt gleich der Fiamme Gliihe und verzehr' ich mich.

Licht wird alles, was ich tasse, Kohlé alles, was ich lasse.

Fiamme bin ich sicherlich.1

Ennek a lángnak kigyúlását és kialvását, s ami közbe történt: hogy világított és égetett, sebzett és elemésztette magát - egyetlen lobbanásként hadd lássa meg az olvasó.

A tűzhely, melyről elszakadt, jámbor és szent, akárcsak egy oltár. Nietzsche előd- jei isten szolgái, családjában apai és anyai ágon hagyomány a papi hivatás, a buz- góság, a teológiai tanulmányok, a keresztyénségért való élés és cselekvés lélekkel, szóval, írással. Nietzsche 1844-ben született egy kicsiny faluban, Röckenben, Lüt- zen mellett, pap apától és papleány anyától. Ő maga legendás családi hagyományra támaszkodva azt tartotta, hogy a lengyel Nietzky grófoktól származik, kiknek hazá- jukból a XVIII. század végén protestáns hitük miatt Németországba kellett mene- külniük. Gyerekkorának fordulópontjai: apja halála, családjának az eset következ- tében Naumburgba való átköltözése, neki magának 14 éves korában a pfortai gim- náziumba való fölvétele. Apjának halálával elesett mellőle a támasz, férfias vezetés, szigorúság és ellenőrzés nélkül maradt, de a gyász s a magára utaltság nagy komoly- ságot oltott lelkébe s kikeltette benne az elmélkedésre való hajlandóságot. Nevelése nagyrészt saját vállaira szakadt. A maga lábán járó fiú első lépteit figyelem hiányá- ban kósza tudásszomj vezette, a mindent megismerés vágya, nagy szellemi éhség, mely rendszertelen tanulmányokba lovalta bele s fölborulással fenyegette benne a komoly és alapos tudásnak bázisait. Gyerekkorát kilencedik évétől a tizenötödikig ez az „egyetemes tudásra" való sóvárgás jellemzi. Kilencéves korában szenvedélye- sen megszereti a zenét, s első dolga, hogy komponáljon, szorgalmas, lelkes zenész

lesz, aki egyre-másra írja a dalokat, amellett költeményeket is ír, sőt rajzol és fest is. Ugyanezzel a sokoldalúsággal vetette magát a tudományokra is. Mikor Pfortába ment, már belekóstolt jóformán minden tudományba, s valamennyi nagyon érdekel- te az egyetlen matematika kivételével. A korlátlan kalandozásnak azonban csakha- mar igyekezett gátat vetni, ami annál inkább sikerült neki, mert részben a pfortai iskolai szellem, részben önnön hajlandósága mindinkább a filológiához és törté- nelemhez kötötte érdeklődését. A filológus-zseni mielőbb megnyilatkozott benne produktíve is; hosszabb munkát írt Theognisről,2, ugyanarról, akinek szelleme ké- sőbb az arisztokrata-moralista Nietzschének is hű társa maradt. A klasszikus ta- nulmányok mindinkább vonzották s bennük jóformán ugyanazok a személyiségek és dolgok, melyek igaz megismeréséért később is szünetlen viaskodott. Aischylos, Sophoklés, Platón a kedveltjei. Tudományos fejlődésének hátterében tanulmánya- inak állandó kísérete - a zene, s már oda szegődik mellé - örökre elháríthatlanul - Wagner végzetes alakja. Rajta kívül főként Beethoven szól a lelkéhez. S elmé- lyedő, nyugtalan, sejtő lelkének legmélyébe már ekkor elhull a mag, későbbi buja terméseké, a kétely.

Még Pfortában zenésznek szánta magát, de mielőtt az egyetemre ment, már meg- érlelődött benne az elhatározás, hogy életét a tudománynak szenteli. Művészi terve- iről lemondván, a hézagba a filológia lépett, amely tudományág lett tanulmányainak fő tárgya a bonni egyetemen. Az eddigi váltakozó, nyugtalan hajlamokkal szemben mintegy ellensúlyra volt szüksége a filológiára, melyet, úgy óhajtotta, hideg józan- sággal, logikai hűvösséggel és egyöntetű munkássággal művelhessen, anélkül, hogy szívét és érzéseit nagyon igénybe venné. A Pfortában szerzett kitűnő filológiai ké- szültséggel tovább is a legjobb kezekbe került, Ritschl³ lett a mestere, akivel meg- hitt viszonyban élt, s aki jótékony befolyással is volt rá. Mesterét Bonnból Lipcsébe követte. Kiváló filológiai dolgozatai (Zur Geschichte der Theognideischen Spruch- sammlungés a pályadíjat nyert De fontìbus Diogenis Laertii)⁴ a Ritschl szerkesztette

Rheinisches Museumban láttak napvilágot, s jó nevet szereztek neki a tudományos körökben. Ugyancsak Ritschl buzdítására alapította Lipcsében a filológiai egyesü- letet. Ez időben sokat foglalkozott Démokritosszal, homérosi tanulmányokkal és fi- lozófiai problémákkal. Diákéveinek megfeszített munkáját csak katonai szolgálata s egy balesettel járó súlyos sérülése szakítja meg, s ami lezárja, váratlan és szokatlan esemény: a huszonnégy éves fiatalembert filológiai munkái alapján és Ritschl aján- latára meghívják professzornak a baseli egyetemre, mire a lipcsei egyetem vizsga nélkül megadja neki a doktori címet.

A lipcsei korszaknak van azonban egy másik, talán a tanárrá választásánál is neve- zetesebb eseménye: Nietzschének Schopenhauer filozófiájával való megismerkedé- se. Ez a filozófia megnyilatkozásként hatott Nietzschére, kiben ez idő tájt igyekezett magának medret ásni a filozófiai ér. Véletlenül bukkant reá, s ez a találás elhatározó volt egész életére. Schopenhauer főművében minden sor lemondást, megtagadást, rezignációt kiáltott feléje, mint egy tükörben, úgy látta benne rendkívül nagysza- básúan a világot, az életet s önnön kedélyét. „A művészetnek érdektől ment nap- szeme" pillantott reá, e bölcsességben betegséget, de gyógyulást is, száműzetést és menedéket, poklot s eget látott. Az önmegismerésnek, sőt önszéjjelszedésnek szük- sége hatalmasan megragadta. Esze és szíve, gondolatai és érzései, ítélete és kedélye

föllázad minden ellen, ami olyannyira „emberi", gyötri és megveti magát, s belőle, a magában érzett feneketlen nyomorúságokból és meghasonlásból, mint vulkánból a láng, kicsap a vágy az egész emberiség meggyógyítására és átformálására - a nagy kétségbeesés, a nagy „vagy-vagy", a magát a semmibe kivető szent nagyot akarás.

Ahol ilyen tüzek égnek, ott a filológia lángja ijedten meglapul.

Az idő tájt, hogy Baselbe ment, Nietzsche napról napra nőtt kifelé a szakbeli fi- lológiából, a száraz tudománnyal szemben az élet követelte benne jogait - éltetni akart ő is, lelket oltani mindenbe, amihez nyúl. Úgy fogta meg a filológiát, mint tán még senki sem - háromfelől: a história és kultúra problémáit akarta megoldani vele, filozófiává avatni és művészettel művelni. Hamar a maga lábára állt filológiai dolgokban. Már diákkorában szkeptikusan és kritikával nézte saját mesterségét, s a későbbi értékfelforgató gesztusával vetette föl a kérdést: vajon a filológia mai céljai megérik-e, hogy az ember életét s szellemi erőit rááldozza? Felemelni és megne- mesíteni a filológiát - érdemes cél. Gyűlölte a szóbogarászást, azt a filológiát, mely nem szolgálja a haladást, nem tud magának megfelelő feladatokat kitűzni. A tudo- mánynak a jelenkori ember törekvéseihez kell közelednie - a kérődzés szűnjék meg.

Az ókornak vérré kell válnia bennünk, eleven energiává, élő értékké. A tudomány- nál fontosabb - az élet, s az ember, ha vannak fölösleges szellemi erői, csak akkor gondolhat az emberiség szükségleteire, mikor egyéni szükségleteit már kielégítette.

Ennek ellenkezője kegyetlenség és barbárság. Megjegyzendő azonban, hogy Nie- tzsche nem magát a filológiát ítélte el, hanem a nyelvészkedő kézművességet, a lel- ketlen, gondolatlan, malomtaposó napszámos munkát, mely elsorvasztja bennünk a hajlamot, hogy valami nagyobb egészet átfogjunk tekintetünkkel, messzibe néző szempontokat szálljunk meg, s egyáltalán életbevágó problémákat akarjunk és tud- junk fölvetni. Az ócskász szakmány-filológusok mind szűkebbre szorítják a határt az ember szellemi és lelki tevékenysége körül. Ők a filozófiához való viszonyukra nézve egyenesen a vulgushoz5 tartoznak. Nietzschének célja pedig, hogy filozófi- ával oltsa be a filológiát, hogy egyáltalán minden filológiai tevékenységet filozófiai világnézettel foglaljon egybe és tartson össze. Mi művelte eddig a legnagyobb dol- gokat a filológiában? A költői erő s az alkotó ösztön. A legnagyobb befolyást né- hány szép tévedés érte el. S vajon hol van értelme és értéke a filológiának, hol hat termékenyen, hol éli az egyetemes élet teljét? Ahol tanulmányai az általános em- beribe kapcsolódnak, ahol a szó-tudósság apró érdekességeitől az emberiség nagy érdekeiig tud fölszárnyalni. Legszebb diadala az összehasonlító nyelvészet, az új és mérhetetlen filozófiai távlattal, melyet nyitott. Nietzsche ekképp keresi meg helyét a filológiában s a filológiával szemben - mint költő és filozófus. S abban az évben, mikor Baselbe megy nyelvészetet tanítani, jegyzi föl magáról: talán nem is tartozom a specifikus nyelvészek közé. Sajátságos helyzetében átérezte szerepének jelentő- ségét, mit a nyelvészetnek filozófiává emelése adott neki, s büszke öntudattal érezte magát abba a kicsiny elit társaságba tartozónak, mely művészi lélekkel gyönyörködik a görögök formavilágán, s abba a még kisebbe, amely szerint az ókor gondolkodói még nem gondoltak mindent egészen végig, s róluk még nem mondták ki az utolsó szót.

Nietzschében ekképp kerekedik a nyelvész fölé a filozófus, hogy azután mindvé- gig fölül is maradjon. Ehhez a kettősséghez még egy harmadik mivoltának kellett

járulnia: a művészének. A körülmények kedvezőek voltak hajlamának teljes kifej- lesztéséhez, s ez irányban is olyan dolgok érték, melyek a schopenhaueri filozófiáé- hoz hasonló végzetességgel szóltak bele életébe. Mindjobban előtérbe lép Wagner, s ami volt Nietzschének Schopenhauer a filozófiában, az lett neki Wagner a művé- szetben.

Nietzsche 1870-ben rendes tanárrá lépett elő, de még ez évben megszakadt ta- nári működése, mert a francia-német háború kitörtével maga is elment a harctérre betegápolónak. Nagyon megbetegedett, s ez időtől kezdve el sem maradtak tőle a nyavalyák, az álmatlanság, fejfájás, gyomorbaj, olykor a vaksággal határos rövidlá- tás. Hogy mi volt oka sok bajának, egész biztosan megállapítani nem lehet. Nagy kárt tett benne az is, hogy tanársága idején munkával túlerőltette magát. Már Basel- be menet magával vitte Wagner barátságát, s ez tartotta benne a lelket nyomasztó el- foglaltságaiban és súlyos egészségi állapotában. Benső barátságot kötött Wagnerrel és családjával, kik Tribschenben laktak a Vierwaldstátter tó mentén, hol Nietzsche gyakran volt vendégük. A nagy zeneköltő és hívei ekkor foglalkoztak a wagneri ideál megvalósításával, Bayreuth tervével. Schopenhauer mellett Wagner lett Nietzsche ideálja. Több ennél, ő maga volt az eleven schopenhaueri ember, a művész, hérosz, filozófus egy személyben, sokkal több hát, mint egy nagy filozófiai rendszer - élő, hatalmas egyéniség. Ha a wagneri zene mint zene, schopenhaueri nyelven szólva, magának a világ lényegének megnyilatkozása, Wagner, az ember, maga is isteni va- lami volt neki, föltétlen idealizmusát, mély és megindító emberiességét s fönséges komolyságát Nietzsche nem győzte eléggé csodálni. A húsból-vérből való schopen- haueri filozófiát látta Wagnerben, a művészetnek és filozófiának egyesülését s az em- beriség újjáteremtésére támadt nagy akaratot. Ez újjáteremtés munkáját Nietzsche is magáévá tette, s ebben a szellemben publikálta első könyvét Die Geburtder Tragö- die aus dem Geiste der Musile⁶ címen, mely 1871-ben jelent meg. (A könyv keletke- zését Nietzsche maga meséli el később írott előszavában.) Ez a munka tulajdonkép- pen bevezetése lett volna egy tervezett nagy műnek: A görög nép kultúrtörténetének, amely tervnek megfelelően tartotta leckéit az egyetemen, s folytatta filológiai ta- nulmányait. Amilyen nagy sikere és hatása volt a könyvnek művészek s különösen Wagner hívei között, olyan ellenséges hangulatot keltett a szakfilológusok között, akiknek egyike, Wilamowitz-Moellendorff,7 erős támadást is mért rá, természete- sen pusztán nyelvészeti szempontból Zukunftsphilologie, eine Erwiderung auf F. N-s Geburt der Tragödie8 című pamfletjében. Nietzschét ketten védték meg a brutális tá- madás ellen: Wagner egy nyílt levélben és Erwin Rohde,9 Nietzsche legmeghittebb barátja, az újabb idők egyik legnagyobb filológusa. Nietzsche időközben minden irányban a legélénkebb tevékenységet fejtette ki a wagneri művészet érdekében s a bayreuthi ideál megvalósítása körül. A betegség azonban mindjobban gyötörte.

Előadásait gyakran meg kellett szakítania, s végre 1879-ben lemondott a tanárság- ról. Közben napvilágot láttak azok a művei, melyek a schopenhauer-wagneri hatás alatt álló ifjú Nietzschének filozófiáját foglalják magukba. A Geburt der Tragödie-n kívül tehát a négy Unzeitgemasse Betrachtungen: David Strauss, der Bekenner und der Schriftsteller (1873); Vom Nutzen und Nachteil der Historie fürdas Leben (1874);

Schopenhauer als Erzieher (1874); Richard Wagner in Bayreuth (1876).¹⁰ Egy új kul-

túrának, nevezetesen egy schopenhauer-wagneri új német kultúrának programját vetette föl bennük.

A Geburt der Tragödie-ig változatos, de szerves és egységes fejlődés vitte Nie- tzschét, s későbbi filozófiájának is igen sok ideáját megtalálni legkorábbi följegy- zéseiben. Az idegen hatások legfeljebb kikeltették ezeket a gondolatokat, de mag- jukat Nietzsche elejétől fogva magában hordta. Még pfortai diákkorában (1862) meditál azon, hogy a zseni a természeti és szellemi harmóniának csúcspontja, más és magasabb törvényektől függ, mint a közönséges ember, törvényektől, melyek gyak- ran ellene látszanak mondani a morál és jog általános alaptételeinek. A vallás, ne- vezetesen a keresztyénség problémái erősen foglalkoztatják, nem akar vaktában el- fogadni semmit, s érzéseivel, kedélyével szemben hideg eszére, kritikai szellemére és igazságkereső ösztönére igyekszik vetni a fősúlyt. Filozófusnak készül, aki önmagát is csekély áldozatnak tartja az igazságért. A filozofikus hajlam mindennél erősebb lesz benne. Szabad, elfogulatlan szemmel akarja nézni a keresztyénséget, kiemel- kedni az első napjainktól reánk vetett szokások és előítéletek nyűgéből, független álláspontra tenni szert, ahonnan ítéletet mondhasson vallásról és keresztyénségről.

Már ekkor analizálja a vallásos érzéseket, s megállapítja, hogy az isten akaratában való megadás és alázatosság gyakran nem egyebek a végzettől való félelem álorcá- inál. D e kimerészkedni a kétely tengerére - Nietzsche szavai - iránytű és vezető nélkül, őrültség és pusztulás fejletlen fejeknek. A mérhetlen idea-óceán közepéből gyakran sóvárgott vissza a szárazföldre: a hasztalan spekulációk közül a történe- lemre s természettudományokra. A tudományban viszont - van valami halottszerű, mondotta. Különösen pedig az etika káros az ember jó tulajdonságaira. Másfelől viszont, a vallást illetőleg a kételkedő fiú egyet látott s emellett végig kitartott, hogy az egész keresztyénség föltevésekre épült, hogy isten léte, a halhatatlanság, a biblia szavahihetősége, az isteni sugallat és a többi, mindig problémák fognak maradni.

Tiltakozott az ellen, hogy a teizmust az emberek azonosítsák a moralitással, s egyál- talán függővé tegyék a morált az Istenhez való viszonyuktól! Megkísértett tagadni mindent, tagadni elvből, az álláspontért, magáért a tagadásért: de hamar belátta, hogy rombolni könnyű, építeni nehéz. S még rombolni is nehezebb, mint ahogy lát- szik. D e attól a kételytől nem szabadulhatott meg többé soha, hogy az emberiséget kétezer éven át talán csalóka kép vezette tévútra. Hogy a keresztyéni tanítás szerint isten emberré lőn, neki azt födi föl, hogy az embernek nem a végtelenségben kell ke- resnie boldogságát, hanem a földön teremtse meg magának a mennyet; a földöntúli világ ábrándja az emberi szellemet hamis helyzetbe sodorta a földi világgal szem- ben: a népek gyermekkorának terméke volt... Nehéz küzdelmek és kételyek között emberesedik meg az emberiség, hogy magában „a vallás elejére, közepére és végére ismerjen". S az ember? Az ember vajon nemcsak a kőnek továbbfejlődése-e a nö- vény s az állat médiumán keresztül? Ezzel elérte volna tökéletesedésének végét, s már nem folytatódnék a történelem? Sohasem ér véget az örökké folyó levés? Mik a rugói ennek a nagy óraműnek? Rejtettek, de ugyanazok abban a nagy óraműben, melyet történelemnek nevezünk. A mutatólap rajta az események. Óráról órára ha- lad előre a mutató, hogy 12 óra után újra kezdje járását; új világperiódus köszönt be. (L. Zarathustra és örök visszatérés!) S a föltevések, melyekre az ember meggyő- ződését, vallását építi? Nagy részüket az ösztön teremti, más szóval a szükség, ilyen

pl. az isten stb. A tévedés csaknem elmaradhatatlan, de a fogalmakkal való cáfolás mégsem elegendő erős ahhoz, hogy az ilyen nézeteket kiirtsa. Szükségletet szükség- lettel kell legyőzni, megsemmisíteni. Át kell fordítani, alakítani, értékelni, más utakra vinni a meglevő szükségleteket, új szárnyakat szabni az ösztönöknek, új szükségle- teket teremteni. Mindenki, aki korának egy-egy szükségletét kielégíti, számíthat a kor hálájára. De vannak szükségletek, amelyeket még elő kell idézni, s amelyek te- remtője rendesen meg nem értésben s hálátlanságban részesül. Nagy gondolatot csak egyes ember termel, de keresztülviteléhez a tömegre van szükség, mert a tö- megnek viszont az ösztönei hatalmasabbak az egyeséinél, s ezeket az ösztönöket kell megindítani, működtetni, kormányozni.

Nietzschének a filozófiában tanítója, nevelője Schopenhauer. Tőle kapta azt a gondolatot, hogy a világnak lényege az akarat, s az ő révén jutott ahhoz a prob- lémához, mely mindig fontos volt neki, hogy miként kell értékesíteni az akaratot.

D e a fiúi tisztelet mellett kezdettől fogva kritikai szemmel nézte Schopenhauert, s nem leplezte a rendszerében tátongó nagy hiányokat, ami nem vont le szemében Schopenhauer értékéből, mivel azt vallotta, hogy a nagy emberek tévedései tiszte- letre méltók, mert termékenyebbek mint a kis emberek igazságai. Igen jól tudta, hogy Schopenhauernak sem sikerült megtalálnia a Kant által körülírt ismeretlen- nek kulcsát, s hogy az akarat, mint a világ Ding an sichje, nem egyéb költői intuíció termékénél logikai bizonyítékok híján, de - ízléstelenségnek tartotta cáfolását. (Ké- sőbb sem cáfolta Schopenhauert - visszavetette.) Hogy fölismerte a rendszer ingó alapjait, az nem érintette a Schopenhauer személyébe s különösen kultúranevelő hivatásába vetett hitét. Csak így lehetett, hogy Schopenhauernak olyan szép em- lékművet állított, akkor, mikor filozófiáját már egyáltalán nem vallotta. Nietzschei tulajdonság: szép búcsúztatókat mondani szerettei fölött, de úgy, hogy senki se tud- ja, hogy búcsúzik. Schopenhauert újraébredő klasszicitás, germán hellenizmus fi- lozófusának tartotta, s a kort, melyben élünk, a Schopenhauerénak, egy egészséges pesszimizmus hajnalhasadásának, a férfias komolyság idejének, mely elveti az üres és lényegtelen dolgokat, s nagy léptekkel halad az egészség és egyszerűség felé. Az

„általános jólét" nem az igazság szférájában fészkel - ezzel számolnunk kell: mert az igazság ki akar mondatni akkor is, ha rút vagy etikaellenes.

Nietzsche kora gyermekségétől, mint később mindvégig, egész testtel, egész lé- lekkel ment bele a küzdelembe, problémáit nemcsak az agyával vetette föl, hanem a szívével is. Azok közül való, kiknél az érzés és gondolat határai kikutathatatla- nok, s kikben a higgadt, meghányt-vetett idea mögött szenvedélyek forrnak. Az ő egyéniségét nagy vonásokkal megrajzolni nehéz. Túlságosan komplex. (S ezt még hangsúlyozni fogjuk többször.) Ó a nagy önanalizáló - egyúttal az ösztön dicsőítője.

Az önmegfigyelés bénítja az energiát - az ösztön a legjobb; tetteinknek öntudatla- nul kell megtörténniük - ő mégis öntudatra vált mindent. Nemcsak az éles színek embere ő, hanem a leheletszerű nüánszoké is. Filozófiája mellett mélységes, teli szív lakott benne - nem mindig békén - , s már diákkorában vallotta, hogy nagyot és fönségeset csak az ilyen szív tud teremteni. Korán érezte, hogy szenvedélyes jelle- mének tüzét az emberek ki nem fogják állni; sőt megrémülnek a démoni hatalomtól, mely eget s poklot megjár, a szeretet s gyűlölet szakadékain keresztül száguld, s ki- áltó ellentétben tobzódva hol feldúlja a fenségest, hol megvalósítja a legvakmerőbb

gondolatot. Korán mellé szegődött legnagyobb nevelője, elmélyítője, sorsa: a szen- vedés. De megtanulta, s életének tán ez volt a legnagyobb győzelme, a szenvedést és fájdalmakat a művész tiszta, zavartalan, pártatlan szemével nézni, mindenben szükségest és jót látni, megismerni mindennek értékét annak kezében, aki a szen- vedést is föl tudja használni, aki mindenből, ami éri, a tudásának, megismerésének, kultúrájának elemét tudja kiolvasztani s magának gazdagodására, javára fordítani, lépcsőnek használni, melyen mind magasabbra hág. Mi más a gondviselés, mint az embernek az a képessége, hogy mindent, ami éri, beleértve a legnagyobb csapáso- kat, a maga javára fordít? A gondviselést, sorsot, végzetet magára veszi az ember, betölti velük a lelkét - e transzcendentális hatalmakkal. S innen az a titokzatos- ság, mely a jelentékeny embereket körülveszi, az elszántság, a végtelen merészség és magabízás, s ez az, ami lenyűgözi embertársaikat - de el is taszítja, mikor lelkük benső valója, mindaz az új, tekintetlen, veszedelmes dolog, mi bennük lappangott és készült, hirtelen szabadba tör. Ekkor a nagy emberek elhagyatottan magukra maradnak s élethalálharcot vívnak, egymagukra a hétköznapisággal és megcsonto- sodott szokásokkal, mint...mint Nietzsche. Ilyen dolgok erjedtek benne. S ekkor már gyülekezett feje fölé a nagy fekete felhő, melyből valaha Zarathustra villámá- nak kellett kicsattannia, ő hívta és ingerelte a vihart, kérte és köszöntötte a villámot.

Az jött - villám, mely a szívbe hasít, s melytől megtisztul az egész ember, mint a leve- gő a vihartól. Újra a szívbe hasít, élesebben, s ekkor remélni tanul az ember... ismét él minden, új termékenység jő, megduzzad a föld. Harmadik villám is jő. Egyenesen a szív közepébe. Vihar és felhőszakadás! Villám és dörgés! S egy hang ezt kiáltja:

újulj meg! - Oh, gyermek-Zarathustra!

II.

A tragédia eredete... láttuk a fészket, melyben ez a különös könyv - nietzschei nyelven: kentaur - költ. Kentaur, mert különböző elemek, tudomány, művészet és filozófia ölelkezéséből született. A benne lévő tudomány a filológia. A filozófia - főként Schopenhauer filozófiája. A művészet - Wagneré s a görög művészet.

Schopenhauer metafizikája szerint a világnak két oldala van, egy megismerhetet- len s egy megismerhető. Az első a való világ, a világ lényege, Ding an sich-je - az akarat. A másik a jelenségek világa, melyben élünk - az én képzetem. A világ tehát akarat és szemlélet. Az akarat - per analogiam és antropomorf következtetéssel - örök szenvedés, gyötrelem, mivel örökké tartó céltalan vak akarat. Ennek az aka- ratnak sosem szűnő gyötrelmeiből csak - a szemlélet mentheti meg az embert. Az az ember menekülhet tőle, aki teljesen át tudja adni magát a szemléletnek, aki a megismerés tiszta, akarat nélküli alanyává tud válni, aki kilép a jelenségek változó világából és az időből, s az akarat állandó objektivációit, az örök eszméket, a platóni ideákat látja a természetben. Ilyen ember, akit a szemlélet megvált a világnak rette- netes valójától, lényegétől, alapjától, a művész, a zseni, „a tiszta világszemmé" vált ember. A művészet tehát elsősorban szemlélet, s mivel szemlélet, megváltója az em- bernek. Ez a pesszimista gondolat, az élet lényegének, az akaratnak megtagadása, az embernek a művészet által az akarattól való megváltódása alapja a wagneri mű-

vészetnek is. „Schopenhauer alapgondolata, az életakarat végleges megtagadása, rettenetesen komoly, de egyedül megváltó gondolat. Számomra természetesen nem volt új, s elgondolni nem is tudja senki, akiben eleve nem élt. Teljes öntudatra azon- ban csak ez a filozófus emelte b e n n e m " - írja Wagner egy levelében Lisztnek. Ez Wagner viszonya Schopenhauerhez, s lényegében marad is mindvégig. Nietzsché- nek is ez a kiindulópontja, azonban épp a legfontosabb dolgon kellett nyomban túlhaladnia. A schopenhaueri művész-metafizika csak a passzív, a szemlélő művé- szi tevékenységgel számol, nem az alkotó művésznek, hanem a nézőnek esztétikáját írja le, benne nincs helye az aktív művészi akaratnak, mely nem éri be az objektív szemlélettel, hanem formál, sem ezzel a világgal, hanem a maga képére teremti a vi- lágot, átteremti, alkot, mást ad, mint a világ, a természet, mellette teremt valamit, ami megáll magában: s éppen ez a művészet, s csak ez a művészet. Ha csak az akarattól ment szemlélet lenne a művészet alapja, akkor - épp Schopenhauerből vont helyes következtetés szerint - nem lehetne művészet a zene. Hogy a művészet azonos a szemlélettel és megismeréssel? Lehet a megismerés fokával mérni a művészetet - szabad? Ugyan mennyi megismerés van egy görög épületben, vagy a Palazzo Stroz- zin, vagy Mozart zenéjében? - s ha van, fontos az? Az a fontos? Vagy az Iliasban?

Amit Nietzsche magáévá tehetett Schopenhauer metafizikájából, a pesszimizmus gondolata volt, ezt megbecsülte, de fölül kellett múlnia. A világot, melynek lényege az akarat, az örök szenvedés, melyet az embernek meg kellene tagadnia, belőle a szabadulást keresnie - Nietzsche megmenti, mint esztétikai tüneményt, művészi al- kotást, melyben érdemes és kell élni, benne el kell viselni az akaratot és szenvedést, mivel ők az örök alkotás tényezői. Schopenhaueren és Wagneren keresztül jutott el főproblémájához, mely a görögség valódi mivoltának kiásása, igaz képének megal- kotása. A görögségnek is alapja a pesszimizmus, bizonyság rá a tragédia s a tragikus mítosz, de valami megmenti a görög akaratot a buddhista önmegtagadástól és nihi- lizmustól; úgyhogy a „görög derűt", „görög életörömet", a híres görög optimizmust a lapos közfelfogástól eltérően épp a pesszimizmus alapján kell megoldani, mint az életfáj dalomtól való megváltódást, de a szenvedés elfogadásának, igenlésének örö- mét. A görög derűnek hétköznapi, üres, hamis fogalmával, melynek fölszíne alatt nem örvénylik a lét borzalmas valójának tudata, lehetetlen úgy a görögségnek, mint a görög művészetnek, főként a tragédiának lényegéhez jutni. A görög művészetből Nietzsche azt tanulta, hogy nincs olyan szép felület, amely ne takarna borzalmas mélységeket - viszont, hogy a legszörnyűbb örvények, a legveszedelmesebb vulká- nok fölé is, s éppen oda, épülhet életörömmel teli művészet és kultúra.

Schopenhauerrel és Wagnerrel függnek össze a Geburt der Tragödie egyéb fő- és mellékkérdései: a művészet értékének, jelentőségének, metafizikájának problémá- ja, továbbá egyáltalán a kultúrának kérdése, a kultúra értelmezése, hogy mi az igazi kultúra, mitől függ, miként támad, fejlődik és hanyatlik. A művészet a kultúrának rugója, alapja, mértéke, célja, összefoglalója - wagneri gondolat, melyet Nietzsche is magáévá tett. Wagner a művészettől várta az elkorcsosult emberiség újraéledését, felfrissülését, szellemi és erkölcsi megváltását, különösképp a színháztól, a zenés drámától - a jövő műfajától. Ha van arra lehetőség, hogy a művészet újjászületé- se révén megújhodott élet számára színház támadjon, mely kultúrája legbensőbb rugójának akképp felel meg, mint a görög színház a görög vallásnak, akkor a kép-

zőművészet s minden egyéb művészet megtalálta azt az éltető forrást, melyből a gö- rögöknél táplálkozott; ha nincs rá lehetőség, akkor ez a művészet is kiélte magát - ... senkinek sem jut eszébe, hogy ebben az elhanyagolt intézményben, a színházban rejlik a magja minden nemzeti-költészeti és nemzeti-erkölcsi szellemi művelődés- nek, hogy addig semmilyen művészeti ág nem éri el igazi virágzását és népmívelő hatását, amíg a színház teljesen ki nem veszi a maga mindenható szerepét e munká- ban.. . ekképp ír Wagner (amint megolvasható művei nyolcadik kötetében). - Nie- tzsche könyvét a zene keresztelte, mégpedig színházi zene, drámai zene - wagneri zene.

Nietzschének legfontosabb problémája az volt, hogy miként fér össze görögség és pesszimizmus. Viszont a világnak pesszimista alapját s a görögségét a művészettel magyarázta, mentette, igazolta - mint láttuk, ugyancsak a művészet minden kultúrá- nak nyitja: úgyhogy a görögség és pesszimizmus s az egész görög kultúra problémája esztétikai problémát jelentett számára. A görög ember ismerte a lét borzalmait; s éppen, mivel ismerte, tehát pesszimista okból, hogy egyáltalán élni tudjon, meg kel- lett teremtenie az olymposi istenek ragyogó álomvilágát. Ugyanaz az ösztön, mely a művészetet teremtette, az élet továbhviselésére ösztökélő kiegészítését s betetőzését a létnek, teremtette az olymposi világot is, mellyel a hellén „akarat", mint megszépí- tő, magasztosító tükörben látja magát. Mert csak a világ esztétikai szemlélete igazolja örökké a világot, s az egész világ csak a művészetért van, létünk folytonos művészeti tevékenység. A műalkotás és az ember csak ismétlése az ősfolyamatnak, melyből a világ keletkezett. Nemcsak a szenvedő embernek van hát szüksége a megváltó művé- szetre, a művészi tevékenységre, hanem a szenvedő istennek is, aki folyton teremti, művészkedi ezt a világot maga mulatására, önnön megváltására. (Következés: tehát nemcsak az ember, maga az Ösok, az Isten is - pesszimista.) Mint a görögöknek az olymposra, úgy van neki a ragyogó látszatra, a jelenségek gyönyörű világára, erre az elragadó vízióra szüksége. (Művész-antropomorfizmus.) A világnak tehát két olda- la van: egyfelől szenvedő, teremtő isten - másfelől ragyogó látszat, gyönyörű illúzió.

Ugyanez áll a görögségre is: egyfelől feneketlen szenvedés, nem pihenő, megváltást kereső akarat, másfelől olymposi vízió, ragyogó verőfény, derűs művészet, immár nietzschei nyelven s szimbólumokkal szólva: a görög világot két isten mozgatja, él- teti, tartja fönn, Dionysos és Apolló, az akarat s a nyugodt szemlélet szimbólumai, íme mivé fejlődött a két fogalom, melyből kiindultunk, a schopenhaueri akarat és képzet, két szimbolikus alakká kristályosodott, melyek a művészi teremtés egy-egy viíágát képviselik. E két isten társaságában indul el Nietzsche a görögségnek, a gö- rög kultúrának, a tragédia problémájának megoldására.

Mivel a világ léte, fönnállása esztétikai probléma, s mert a görögség léte is a mű- vészeten fordul meg, Nietzsche az esztétika reformjával kezdi munkáját, mellyel a görögség mélyébe szándékszik hatolni, olyan esztétika teremtésével, mely az eddig ellentmondásos jelenségek kulcsát kezébe adja. Abból indul ki, hogy a görög világ- ban nagy ellentét van eredetét és célját illetőleg a képzőművész, apollói művész s a nem képzőművész, dionysosi zenész művészete között. A látás, a szépség, a látszat tölti be az apollói művészet világát: a szem fölmagasztosított világa az, az álomban lecsukott pillákkal alkotó szemé. E művészet fiziológiai rokonjelensége az álom.

Apolló a jós-isten, az álom istene, a benső fantáziavilág istene, tőle jő a vízió, a ben-

ső képek felé fordulás és azok alkotása. Apolló a szemet gerjeszti izgalomba úgy hogy az a vízió erejét éri el. Ilyen par excellence vizionáriusok a festő, a szobrász, az epikus. Az eposzban a rhapsodos fogalmak által benső képek teremtésére ösztönöz.

Apolló világa, a szép látszat világa elfeledteti velünk az örök szenvedést, megvált az örök levéstől. Apolló varázsa alatt az ember megfeledkezik az akarat szünetlen mű- ködéséről, szünetlen pusztításáról, a múló jelenséget öröknek véli és óhajtja, bol- dogan szemléli. A plasztikus művészetben Apolló az egyént megváltja szenvedésé- től a jelenség örökkévalóságának illúziójával. Apolló tehát az individuum magában megállásának, maradandóságának, jelentőségének szimbóluma, ő maga a princípi- um individuationis,¹¹ szimbóluma a látszatnak, az egyedi lét ábrándjának öröme.

A művészet másik istene, Dionysos, épp ellenkezőleg az apollói princípium indi- viduationisnak, az ember egyéni voltának széttörését jelenti, az ember újra egyesül a természettel, amely egyesülés az emberben s a természetben mindennél hatalma- sabb elragadtatást kelt. Az ember újra egynek érzi magát az Ősokkal, a világakarat- tal, a mindenséggel, annak egész örömével és szenvedésével. Ez állapotnak fizioló- giai rokonjelensége a mámor. Jelképe a szőlőtőkének éltetője, a mámornak forrása, az égető tűzből és a hűsítő harmatból szűrt italnak patrónusa, az önfeledtető, az emberinél hatalmasabb érzésekbe ringató, az önkívület útján a dolgok mélyébe zu- hantató hatalmas Dionysos. A dionysosi ember kilép, kiárad önmagából, beléolvad a mindenség teremtő erejébe, örök akaratába, eggyé válik az örök termékenységgel, az örök pusztítással és alkotással, a változó pusztuló jelenségekkel szemben a világ lényegének örökkévalóságát éli. A jelenségek születnek és elmúlnak, s a dionyso- si embernek épp ebben a termésben és pusztulásban telik mámoros öröme, mivel ő az egész folyamatot belől, a világ, a természet méhében éli át, az örökkévalóság, az ősakarat fészkében. A dionysosi ember belátja a pusztulás szükségét, mivel tud- ja, hogy a világ egy elégedetlen, túl gazdag istennek alkotása, aki a lét kínját csak szakadatlan változással és teremtéssel győzi meg. A világ lényegének, az akaratnak közvetlen művészi megnyilatkozása a zene - a dionysosi ember a mámor állapotá- ban a zenével beszél a mindenség mélyéből a világ lényegének örökkévalóságáról.

A zene közvetlen objektivációja s képmása az akaratnak, mint maga a világ, vagy a platóni ideák, s Dionysos varázsa illeti az embert, hogy e (formailag is) legáltaláno- sabb nyelven tudjon megszólalni az egyedül állandóról, a végtelenről, a mindenség nagy egységéről.

Mind a két művészi erő tehát egyaránt legyőzője a pesszimizmusnak: s ezzel Nie- tzsche már első lendületre túlszárnyalta Schopenhauer és Wagner álláspontját. Az apollói álom megmenti az embert a pesszimizmustól a világnak, a jelenségnek, a ví- ziónak szépségével: az ember hisz a jelenség örökkévalóságában s az életet szépsé- géért élésre érdemesnek tartja. - Viszont a dionysosi mámor, mikor eggyé olvasztja az embert a világ ősszenvedésével, melyet nem volna képes elviselni, ha az egyesü- lés következtében nem érezné magát örökkévalónak, a jelenségek múlandóságának láttára azzal az érzéssel tölti el az embert, hogy maga a világ lényege sértetlenül tovább él - s ekként a dionysosi mámor hatása alatt az ember élésre érdemesnek, kívánatosnak tartja az életet, mert örökkévaló. A dionysosi bölcsesség egyenesen örömet jelent a jelenségek pusztulásán a szüntelen levés, a jövő dolgok, a diadal- mas jövendő tudatában. Dionysos egyet jelent az élet princípiumával

Ennek a két művészi erőnek, az apollóinak és dionysosinak, e pesszimizmus- győző erőknek egyesülése, szövetsége, kombinációja szüli - a görög tragédiát. Úgy, hogy a tragédia teljesen pesszimisztikus talajban gyökerezik, a dionysosi mélysé- gekben, sötétségekben, szörnyűségekben, az ember elementáris, ősi, a természet- tel közös örök szenvedéseiben, ágai azonban felnyúlnak Apolló ragyogó verőfényé- be, a megváltó látszatba, a gyönyörű illúzióba... A jelenség szemlélete megváltja az embert a levés szenvedéseitől, viszont a lét örökkévalóságának érzete a jelenségek pusztulásának gyászától. A tragikai művészetnek nyitja csak a benne telő esztétikai öröm lehet - hogy telhet azonban öröme a görög embernek a tragédia rettenetes- ségeiben? Csak e kölcsönös apollói és dionysosi megváltódás révén. A jelenség- világnak jelentőségét Dionysos növeli, Dionysos mámorát viszont Apolló fokozza, a hősök pusztulásáért az élet örökkévalósága vigasztal, az élet örök szenvedését a látomás szépsége feledteti - a két isten így támogatja s emeli egymást. Nem fejet hajt az ember a jelenségek pusztulása előtt, nem beletörődik, egyenesen esztétikai öröme telik benne, így felel Nietzsche tragikai világnézete Schopenhauer rezigná- ciójára. Egyáltalán e két művészi erő versenyével függ össze a művészet fejlődése, mint az emberiségé a nemek ellentétével. Ők tették lehetővé a görög embernek az életet, megváltván őt a pesszimizmustól, s a tragédiában teremtvén neki olyan mű- vészetet, mely metafizikai vigasszal tud eltölteni, a lét örökkévalóságának hitével - s

ugyancsak ezen erők egyike, az apollói, volt az, mely az olymposi istenek magasztos világát teremtette, hogy megmentse őt a lét borzalmaitól. Immár nyilvánvaló, hogy a görög derű nem a könnyenvevés optimizmusa, mert a szenvedés nagy képessége követelte meg az olymposi illúziót s a tragédia metafizikai vigaszát.

A dionysosi állapotban az ember egész érzés- és indulatrendszere jut izgalomba és fokozódik: a dionysosi ember képtelen arra, hogy valamilyen szuggesztiót meg ne értsen, nem megy el mellette nyomtalanul semmilyen érzés, bírja a megértő és kita- láló ösztönnek, de egyszersmind a közlő művészetnek legmagosabb fokát. Minden mezt, minden indulatot magára tud ölteni: állandóan átváltozik. A dionysosi géni- usz az az ember, aki teljes önfeledtségben eggyé lett a világ ősokával; ez állapotban ő az ősfájdalomból, önnön megváltására, annak visszfényét, képét, mását teremti - ami esztétikai nyelven annyit jelent, hogy az akaratnak közvetlen objektivációja, a zene, szül magából egy, fényes jelenségvilágot: így támad az apollói művészet a dionysosiból, így születik a tragédia a zenéből, ez a Geburt der Tragödie aus dem Geiste der Musik. A tragédia a Dionysos-tisztelők ujjongó és jajongó ditirambikus kórusából született - a színpad eseményeivel és alakjaival együtt a zenének képek- bevaló kiáradása, rögződése, kristályosodása. A kórus eksztatikus állapotában látja Dionysos isten magasztos alakját, s vele együtt a színpad és cselekmény is eredeti- leg a kórus víziója. A tragédiának hőse mindig Dionysos, az ő szenvedéseiről szól a mítosz, a széttépett, földarabolt, a princípium individuationisnak áldozatul esett isten szenvedéseiről, a szatírok kara őt gyászolja és ünnepli a téli ünnepeken, a kar feje az ő élményeit meséli el drámai beleképzeléssel. A tragédia későbbi hősei is mind csak Dionysos álarcai, s a tragikus esemény, a mítosz magva, az isten indivi- dualizálódása. A dionysosi mámor tehát apollói látományt teremt magából, amely látható megelevenedése, jelenséggé válása neki s egyes esete, példája, kifejezése a dionysosi mámor általános érvényű megnyilatkozásmódjának, a zenének. A görög