Róma, 1913. március
Sokat vitatták az archeológusok, hogy a Mária-templomok közül melyiket illeti meg az időbeli elsőség. Ma már azt lehet mondani, kivétel nélkül megegyeznek ab-ban, hogy az első szentély, melyet a keresztyénség Máriának dedikált, a Forumon lévő Sancta Maria Antiqua, a Palatínus északi sarkán fekvő kicsi templom. Amióta 1900-1901-ben kiásták, nem szűnt meg a kutatók érdeklődését lekötni, akik, mint pl.
a kiváló Wilpert,1 az utóbbi idők legjelentékenyebb művészettörténeti eseményé-nekjelentették ki fölfedezését, magát a templomot pedig freskói miatt a középkori festészet egyik legbecsesebb, sőt egyetlen múzeumának. Ennek az egészen csöpp templomnak falairól hét évszázad művészi produktumai szólnak hozzánk, az V. szá-zadtól a XI. század végéig készült freskók hosszú sora. Természetesen, szűk lévén a hely, az egyes pápák művészi buzgalma nem valósulhatott meg anélkül, hogy az előző alkotásoknak rovására ne vált volna: a képeknek egymás mellett való terjesz-kedését mindjárt kezdetben fölváltotta az egymás fölé település, úgy, hogy például az apszis falán nem kevesebb mint öt különböző kor freskói láthatók egymás fö-lött, természetesen olyan rongált állapotban, amelyből csak hozzáértők türelmes és hosszantartó tanulmánya hámozhatta ki az egyes témákat, a stílusok sajátságait és milyen időbe tartozását.
Valóban mondhatni, hogy nincs még egy hely, amely akár a középkori festészet, akár a korai és középkori keresztyénség szellemére olyan tanulságos és sokat mondó volna, mint az a pár ölnyi, amelyen a Mária-templom falai állnak. Nagy története van, nemcsak keresztyén, hanem római időben is, mint a Forum minden pontjának.
A „templum divi Augusti"-nak, az istenné avatott Augustus templomának helye ez, melyen a templom csupasz, márványtól megfosztott kolosszális téglafalai ma is
meg-vannak. Ehhez a templomhoz könyvtár csatlakozott, olvasóteremmel s a könyveket tartalmazó helyiségekkel; ezt a könyvtárt alakította át s avatta föl az Istenanya leg-első szentélyévé a keresztyénség, mégpedig nem sokkal a constantinusi idők után, a negyedik század végén, miután 394-ben Vesta temploma bezáratott, és Vesta tüze e helyen örökre kialudt. A legnagyobb mértékben szimbolikus tény: a keresztyénség egyenesen belelép a régi kultúra örökébe, s nyugodtan fölüti otthonát a pogány haj-lékokban; Mária legelső temploma azon a helyen áll, amelytől alig néhány lépésre évszázadokon át égett Vesta tüze.
A keresztyénség, mikor jött, új vallást hozott, nem új kultúrát. A klasszikus, a görögséggel átitatott római kultúra ereje teljében volt, és számolni kellett vele. A keresztyénség politikai sorsa ezzel a kultúrával való kiegyenlítéstől függött: egyfe-lől a vele való ellentét fönntartásától, másfeegyfe-lől életképes elemeinek felvevésétől és folytatásától. És ezért szimbolikus e kis templom minden más keresztyén kultusz-helyet meghaladó módon. Ahogy a Vesta-templom tőszomszédságában áll, kifejti az új vallásos ideálnak a régin szükségszerűleg bekövetkezett diadalát; ahogy pedig egyenesen egy antik könyvtár helyiségeit használja fel a maga céljaira, jelképezi a keresztyénségnek a régi kultúrához való, szükségszerűleg toleráns és benső vonat-kozását.
A freskókból ugyanez az ellentét és ugyanez a kiegyenlítődés beszél. Megható ez a félig-rom templom a maga erősen elpusztult, meghalványodott képeivel; aki nem-csak az archeológus ikonográfiái vagy stíltörténeti szempontjából nézi, hanem a kor lelkét kifejező motívumok és formák számtalan vonatkozását illető érdeklődésével, nem léphet mély megindulás nélkül falai közé. A sorozat Máriával kezdődik, mint az Ég királynéjával, aki fejedelmi díszben trónol ölében az isteni Gyermekkel, és minden egyes ábrázolása, az angyalok és a hívők serege, a szentek és mártírok so-kasága kettejük dicsőségét zengi - egységes gondolat, egységes terv vonul végig hét évszázad produktumain, mintha nem is a pápáknak egész sora igyekezett volna ben-nük a különböző korok gondolatát és ideálját megtestesíteni, hanem egyetlen em-ber, akinek különböző képességű művészek állnak rendelkezésére. Mert a gondo-latok egységével nem akarjuk a stilisztikai és értékkülönbségeket háttérbe szoríta-ni: ellenkezőleg, jelentékenyek és élesen megkülönböztethetők az egyes időszakok művészi sajátságai, és éppen ez a különbségek mellett bomlatlanul fönnálló egység teszi az egészet a legnagyobb mértékben tanulságossá. Ennek jelentőségét különö-sen az látja át, aki tudja, hogy pl. a görög archeológiában az eredeti alkotások híja s a lokális iskolák eltérései mellett is aránylag mily könnyű a kutató helyzete a stiliszti-kai megítéléseket illetőleg azokkal a nehézségekkel szemben, amelyeket a korai s a középkori keresztyén művészet egyes momentumainak megkülönböztetése rejt ma-gában: egyfelől a hatásoknak, átvett motívumoknak, egyenes utánzásoknak serege, másfelől az egyes iskoláknak egyenetlen fejlődési foka s egymással való keveredése nehezítik meg a dolgot. Annál becsesebbek tehát a S. Maria Antiqua freskói, ami-ért bennük egy lezárt gondolatkör fejeződik ki nagyobbrészt ugyanazon tradíción táplálkozó művészet különböző korszakaiban. Egyike tehát azon kevés helyeknek, ha nem az egyetlen, ahol éppoly összefüggő módon követhető a fejlődés (itt a de-kadencia formájában), mint a görög művészetben. Ott kezdődik, ahol a középkori művészet a kezdet kísérletei után, minden még benne élő régi elem mellett a maga
megkülönböztetett, sajátos jellegével lép föl, és ott végződik, ahol ez az irány telje-sen kiéli magát. Az új, szép élet kezdete, mely S. Clemente freskóin másik korszakot jelent be, már kívül esik határain.
*
A Szűz! A legrégibb képen (V-VI. sz. vége) itt ül rövid ujjú bíbor dalmatikában,2 melyen gyöngyökkel és drágakövekkel ékes lórum3 borul el, fején díszes koronával, ölében a gyermek Krisztus, tunikában, könyvvel kezében; drágakövekkel kirakott trónjának két oldalán (az egyik oldal elpusztult) egy-egy angyal tartja készen a Gyer-mek számára a királyi koronát. A friss, élénk és gazdag színek mellett az egész kép ünnepélyessége, kimértsége, kultusz-jellege, szándékos stilizáltsága úgy hat, mint egy teológiai tételnek hivatalos illusztrálása és demonstrálása. Ez a „primitívség"
nem a tapogatódzó, magát kereső művészetnek számtalan lehetőségeket magában rejlő megkötöttsége, hanem szándékos archaizmus, a túlérettség által minden kül-ső gazdagság mellett követelt belkül-ső egyszerűség, a fenségnek a mozdulatlanságban tudatosan keresett kifejezése. Maria Regina4 ő, akinek isteni kiválasztottságát zsi-natok teológusai vitatják meg és foglalják hitcikkelybe az eretnekekkel szemben.
Még sok időnek kell eltelnie, amíg a középkornak Mária személyében összpon-tosuló érzésvilágát egy Clairvaux-i Szent Bernát5 az elragadtatás és művészi ihlet hangján fejezze ki. Es a középkori művészet valódi primitívsége ott kezdődik, ahol az új érzésvilág teljesen kiszakadva a régiből, maga módján keresi önnön kifejezé-sét: a francia katedrálisok portáléin.
Nos és minthogy a kora középkori keresztyénség a későbbinek főleg dogmatikai előkészítése, sőt némely esetben csupán egy tradíciónak fönntartása, összekötő ka-pocs a múlt és a jövő között, ahogy kivesz belőle az antik kultúra fénye, s helyét fölváltja a barbarizmus, ahogy időnkint elfelejti önnön nagyságát, és új hivatásának még nem ébredt tudatára, ugyanúgy a művészet, és különösen legszenzibilisebb ága, a festészet, fokról fokra bágyadt el, és alig képes önnön folytonosságát megmenteni és fönntartani. Barbarizmusa nem fékezetlen lelki élet, a túlhevült fantázia káo-sza, melyben új formák vajúdnak, az archaikus embernek keményen vagy félszegen kifejezett csodálkozása a világ élete s önnön belső élete fölött, szóval nem a gaz-dagságé és bizonytalanságé, hanem a csöndes elfajulásé, elöregedésé és lassú halá-lé. Doktrinér művészet, melynek első feladata, hogy doktrínákat hirdessen. A leírt Mária-kép alatt lévő mezőre, de magára a Mária-képre is mihamarább doktorok ábrázolása kerül, az egyház doktoraié, akik kezükben tartott írástekercsek hosszú szövegével erősítik meg a zsinatok új tételeit, s szereplésük e helyen mindeneke-lőtt a vallásos kultúrát illeti, azt, melynek hivatása volt, hogy a régit lassan fölvált-sa - eléggé szimbolikus-e hát a tény, hogy a hely, melyet az egyház Mária legelső kultusz-otthonául kiválaszt, római császári könyvtár?
D e vajon ez a teológiai, sőt doktrinér jelleg és a határozott dekadencia vajon kevésbé érdekessé és fontossá teszi-e ezeket az ábrázolásokat? A szorosabb érte-lemben vett görög művészet egész élete hét évszázadig tart, a legelső kísérletektől a legvégső elfajulásig, a formalizmusig és eklekticizmusig, tehát éppen annyi ideig, ameddig itt, a S. Maria Antiquában a dekadencia folyamata megy végbe.
Lehet-e valami Lehet-ennél mélyLehet-ebbLehet-en tanulságos? A kLehet-erLehet-esztyén művészLehet-etnLehet-ek nLehet-em Lehet-egy fLehet-ejlő- fejlő-déstörténete van, hanem több, mert a keresztyén vallás és kultúra nem nacionális, hanem univerzális jellegű. A különböző fejlődési fejezetek mindenikének megvan a maga jelentősége, úgy különösen annak, mely a S. Maria Antiqua képében van beleírva. Mert nemcsak a nagy korok és a zseniális alkotások érdemlik meg, hogy megbecsüljük és szeressük őket, hanem azok is, amelyek akármily kevés erővel, de elevenen tartják a nagy hagyományokat, becsületesen odaáldozzák magukat a jövő-nek. Ezért hatja meg e kis templom fogyatékos képeivel azt, aki a formák mögött a szándékot érzi. Bizony nagy misszió jutott azoknak a művészeknek és mesterembe-reknek, akik a középkoron végig oly áhítattal és becsületességgel gyakorolták mes-terségüket, megmentvén, amennyire tőlük telt, a nagy idők emlékeit, mint jutott a teológusoknak, akik a régi spekuláció fegyvereivel vívták meg az új igazságok har-cait.
És nem hiányzanak ebben a művészetben nagyszerű momentumok, amilyen az a VI. sz.-ból való Annunciáció,6 (melyből mindössze a Madonna s az angyal feje maradt meg) bizonyságául annak, hogy a hagyomány akkor mily magasra tudta föl-vinni a művészt, akiben elevenebben élt; amilyen az a VIII. századból való Crucifix-imádás, melyen - az immár elpusztult - kereszthez az angyalok és mindenrendű nép közeledik eleven, mozgalmas csoportban, mély áhítattól meghajolva; amilyen Szt.
Andrásnak a VIII. sz. elejéről való hatalmas karaktert kifejező képe; s amilyenek a későbbi típusoknak anticipálásai, mint pl. Keresztelő Szt. Jánosé egy VII. sz.-beli ábrázoláson.
*
«
Mert és ezzel igazságot kell szolgáltatni a kornak s a névtelen mestereknek -ez a művészet mégsem tudott annyira pusztán a nagy tradíció méltatlan folytatása és lassú kiélése lenni, hogy itt-ott ne hozott volna valamit, ami teljesen az övé, s en-nélfogva új és életképes volt. Ha a későbbi művészet nem is volt egyenes folytatása annak, amelynek kimúlásáról itt szó van, ha ez az archaizmus nem is volt a jövővel terhes primitívség, azért a reá következő idők gyakran visszafordultak felé, s hogy határozottabban és gyorsabban mehettek előre, azt gyakran ennek a visszatekintés-nek köszönhették.