A résztvevő, mint gyermek

101

102 Éva nővér S bl „ kis könyvecskék, Ida Bohatta-Morpurgo, egy német nő rajzolta őket. A rajzokhoz kis versek, gyerekeknek. Én ezeket a könyveket még Kassán elkezdtem gyűjteni. Minden ünnepre, karácsonyra, névnapra, születésnapra, mindenki tudta, az egész család. Hozták nekem a könyveket. Egy egész könyvespolcon csak ezek a könyvek voltak.”

A rövid emlékepizód kapcsán a gyermeki gyűjtőszenvedélyen felül megtudható az is, hogy az igényesen és gazdagon illusztrált verseskötet valóban felkeltette a kis Éva figyelmét. Akárki vette is az első kötetet, sikerült a művészetek felé terelni a gyermeket.

Proust írja az Eltűnt Időkben, hogy szülei remekművek helyett, jobb híján ezen képek reprodukciót tették a szobája falára. Ezek a művészien elkészített mesekönyvek talán még célzottabban valósíthatták meg a gyermek művészetre történő nevelését. A másik következtetés meglehetősen prózai, egy könyvespolcnyi gyermekkönyv egyazon írótól meglehetős jómódot feltételez.

A harmadik gyermekkori emléknek, ha címet kéne adnom, azt írnám, „valami kipattan”.

Éva nővér S bl „Egész hirtelen elkezdett borzasztóan fájni a lábfejem. Piros lett, dagadt, ordítottam a fájdalomtól, pedig általában nagyon jól bírtam a fájdalmakat, nem voltam olyan gyerek, hogy most ez fáj, az fáj, de ordítottam, borzasztó fájdalmas volt. Mai napig nem tudjuk, hogy mitől, nem látszott semmi rajta, csak hogy dagad, pirosodik, jobban dagad... Reggelre bevittek a kórházba, megoperáltak, és akkor volt egy történelmi esemény. Két napra rá volt az első alkalom, hogy cserélni akarták a kötést. Abban a pillanatban potyogtak a bombák Kassa posta épületére. Még az édesanyám, aki velem volt a kórházban, lement nekem valami innivalót venni, volt lent egy büfé kint a kertben, és azt mondja, hogy ő még látta a repülőgépet, és nem volt rajta semmi jel, semmi felirat.

Ott szállt el a kórház fölött. Aztán pár percre rá potyogtak a bombák. Akkor Magyarország még nem volt háborúban, és akkor emlékszem, az orvos, amikor be akarta kötözni, abban a percben hallottuk a robbanásokat, úgy megijedt, annyira nem volt előkészülve, nyár volt, nyitott ablak, hogy rohant az ablakhoz és becsukta, ami épp a fordítottja, mint ami egy bombázáskor kell, mert a légnyomás kinyomja az ablakokat. S ő meg odarohant és becsukta az ablakot. Utána már hozták a sebesülteket és olyan erősen csinálta izgalmában a kötést, és nem is tudom hány napig, nem volt idejük, hogy átkössék a lábamat, mert annyira nem volt a kórház előkészülve ilyen sok sebesültre. Kint a

103 folyosókon feküdtek mindenfelé, borzasztó volt. És akkor másnap megkezdődött.

Magyarország belépett a háborúba.”

Lehet, inkább azt a címet kellene adni, hogy valami véget ér. A következő történet nagy hatással volt rám. Terjedelmében az egyik leghosszabb, részleteiben többször visszatér Éva nővér narratívumában.

Éva nővér S bl „Mindenütt keresték az apámat rögtön másnap. Ők aztán igazán az utolsó vonattal, az édesanyámmal és a nagyapámmal, eljutottak először Pozsonyba, ott volt az édesanyám nővére férjnél, otthagyták a nagyapát, s ők Somorjára mentek, mert nem tudták, hogy mi közben Somorjáról Németországba menekültünk. S ők Somorján maradtak addig, a nővéremnek volt ott egy kis villája szép kerttel, amíg Csehszlovákia megint megszerveződött, és akkor Budapestre mentek. És mikor mi a nővéremmel, augusztusban Hegyeshalomra kerültünk, ott a határon összetalálkoztunk ezzel a nem tudom, hogy hogy hívják, valami báró családdal. Ők Somorján, a szüleimmel együtt, szintén a nővérem házába kerültek, mert mi a szomszédnőnek adtuk a kulcsot, hogyha a nővérem férje visszajönne, vagy egyáltalán, hogy valaki nézzen a házra. Így tudtak aztán a szüleim is bemenni, és ott lakni, és miután a szüleim elmentek, úgy látszik ez a család is ott volt, és ők még találkoztak a szüleimmel. Tudták még a címüket is, hogy ők a József körúton vannak, és megadták nekünk ezt a címet. Mikor megérkeztünk a határra, akkor a nővérem azt mondta, hogy ő nem akar elmenni most Budapestre, mert ha a férje visszajön a fogságból, akkor Somorja környékén fogja keresni, és azért ő Dunakilitiben maradt. Így is volt, akkor még lehetett csónakkal a Dunán feketén áthajózni Pozsonyba. Pozsonyban volt a férjének az édesanyja, és igazán úgy volt, hogy a férje Somorján nem találta a családot, ment az anyjához, és az anyján keresztül aztán megtudta, hogy a Flóri Dunakilitiben van, aztán utána tudott menni…

S én akkor egyedül mentem föl Budapestre. Az is egy hosszú dolog volt, amíg én rájuk találtam. Mert elkísérni elkísért ott a határról egy tanító, akinek dolga volt Budapesten, azt mondta elkísér, hogy ne egyedül utazzak, és akkor még csillagos éjszaka indultunk, és estére értünk oda, de akkor este nyolc után már nem volt szabad a civileknek az utcán maradni. És mi valamikor még napsütésben érkeztünk, de már estefelé, már rövid volt az idő, megyünk erre a címre, amit megkaptunk ismerősöktől, és igazán volt ott egy ugyanolyan nevű család, de semmi rokonság nem volt, nem is tudtak rólunk semmit.

Totál idegen család, nem is úgy írták a nevüket, ahogy mi. Nem stimmelt. Nem tudtam, hogy hova menjek. Eszembe jutott egy budapesti asszony, akivel együtt menekültünk egy

104 kis bajor faluban. És ő kiment, az is egy csoda volt, egy betűt nem tudott németül. Volt a férjétől, aki orvos volt és megadta magát az oroszoknak, és azért kaptak egy orosz betűkkel írt igazolványt. Ezzel az orosz betűkkel írt igazolvánnyal a kezében a Nusi néni, aki velünk volt a kisbabájával menekültként, hozzánk csatlakozott, a nővéremhez és hozzám, mikor mi Bajorországban, egy kis faluban voltunk. Kijött Bécsen keresztül az összes zónán át, amerikai francia zónán, ezzel a papírral, ami férfinévre volt kiállítva, de minden orosz betűkkel, senki sem tudott vele mit kezdeni, engedték át a zónákon. És megérkezik a faluba, és én kint ültem az iskola előtt, a Nusi néninek a kisbabájával a karomban, látom, jön föl, a hegy tetején volt a falu, és két ház között volt az út lefelé a kisvároshoz, és a kisvárosban akkor már amerikaiak voltak. És akkor jön fel a Nusi néni, megáll előttem, ránéz a gyerekre, és azt mondja, “Bandikám”. “Honnan tetszik ismerni?”

“Ez az unokaöcsém”. Mikor mondta, hogy kicsoda, akkor mondtam, hogy “igen”, ez stimmel ez a Nusi néni testvérének a kisfia. Ő aztán velünk jött vissza Magyarországra, de mikor megérkeztünk a határra, akkor ő rögtön továbbutazott, ment vissza a férjéhez Budapestre. Mert ő azért jött, a férjétől küldve, hogy jöjjenek vissza, mert már Budapesten járnak a villamosok, és minden rendben van, már lehet élni. Mire mi odaértünk, mert az eltartott még további jó tíz napot, akkorra viszont már éhínség volt, a villamosok ugyan jártak, de nem voltak hidak. A tény az, hogy a Flóri nem akart jönni, én fölmentem ezzel a tanítóval, a cím nem stimmelt. Hova megyek ma este? Egy órán belül valahova el kell tűnnöm. És akkor eszembe jutott, hogy ez az asszony nekem megadta címét. Ez egy nagyon egyszerű asszony volt. Kisült, hogy valami házmester lehetett, mert alagsorban laktak. Elmentem Budára gyalog, és ott megtaláltam őket. Kértem, hogy vegyenek fel egy éjszakára, mert nem stimmel a cím, amit kaptam. Nem tudom, hogy hova menjek, hol keressem. Másnap, a földön aludtam náluk, aztán elindultam. Volt akkor egy pontonhíd, egyetlen egy híd volt akkor még csak, ami használható volt. És akkor átmentem autóbusszal a rendőrségre. És ott hosszú sorok voltak, akik mind keresték a hozzátartozóikat. Mire odaértem, és tudtam beszélni, akkor feljegyezték, hogy ki vagyok, kit keresek, és mondták, hogy jöjjek két nap múlva, addigra kikeresik, hogy hová vannak bejelentve. Nem kaptam meg rögtön, akkor még nem voltak olyan berendezések, nekik is keresgélni kellett, a sok menekült között. Szóval két nap. Megint ott voltam az utcán nem tudtam hova menni. Meglehetősen fáradtan mentem az orrom után és egyszer csak ott állok a Duna parton megint, és velem szemben látom az Anna templomot. Az Anna templom mellett van a Gyorskocsi utca és ott volt a kisebbik bátyámnak a lakása. És mikor a kisebbik bátyám a Mátrából engem ‘44 nyarán Somorjára vitt a feleségével és a

105 kisbabájával együtt, Kassára már nem tudtam visszamenni a bombázások miatt, mert akkor már bombázták Kassát, Kassa akkor nagyon fontos vasúti gócpont volt, és azokat a vonatokat bombázták meg lőttek rájuk, és a szüleim akkor írták, hogy ne menjek haza, túl veszélyes, hanem menjek a nővéremhez Somorjára. Ez volt ‘44 nyarán, a nővéremmel menekültünk aztán tovább, mikor már a front bejött, Csaba meg Budapesten maradt, mert neki ott volt dolga, minisztériumban dolgozott. Aztán egyszer csak megjelent katona ruhában, akkor ő már kétszer került vissza a frontról, egyszer tífusszal, utána még egyszer behívták, akkor az egész teste tele volt kelésekkel, borzasztóan nézett ki, jaj, borzasztó…

Azt kikezelték, és akkor harmadszorra nem hívták be, hanem a Mátrába ment háromszögelni. Nyáron hozzá küldtek a szüleim jó levegőre egy pár hétre, amiből aztán [nem lett semmi], az orosz betörés, meg a bombázások miatt, azt mondták, hogy ne menjek, hanem menjek Somorjára a nővéremhez. A bátyám elkísért oda, ő meg vissza ment dolgozni Budapestre. Ez már valamikor októberben volt. Karácsony után, január 6-án még Somorj6-án voltunk, arra emlékszem, és ut6-ána menekültünk azt6-án Németországba.

Én pedig akkor ott ténferegtem, meglátom a Gyorskocsi utcát, vettem egy motorcsónakot és motorcsónakkal átmentem. Akkor lehetett motorcsónakkal átmenni, mert hidak nem voltak ott a közelben. És akkor fölmentem a lakásba, be volt zárva, lementem a házmesternőhöz, és azt mondja, “Igen, itt vannak bejelentve nálam”, úgyhogy a bejelentés akkor már nem kellett, nem mentem vissza két nap múlva. Itt vannak bejelentve a Gyorskocsi utcába, a Csaba lakásába, de hogy ne legyen az édesanyja hét közben egyedül, mert az apja falun van igazoltatni, azért valahol van, de ő nem tudja, hogy hol, valami rokonnál. Elkezdtem törni a fejemet, hogy hol van nekem rokonom.

Eszembe jutott a nagybátyám. De a nagybátyámról nem tudtam, hogy hol lakik. De tudtam, hogy a MÁVAG-ban dolgozik. Nem tudtam, hogy milyen minőségben, semmit.

Csak annyit, hogy a háború utolsó éveiben a MÁVAG-ban dolgozott. Erre aztán fogtam magamat kigyalogoltam, közben meg egy suszterhez kellett elmennem, mert a cipőm sarka levált, bicegtem ugye egy sarok nélküli szandálban, és akkor az megcsinálta.

Akartam fizetni, volt egy száz pengősöm, nővérem száz pengőt adott, de akkor ez nem volt semmi pénz, fizetni akartam, és ő kérdezte tőlem, mert látta, hogy idegen vagyok, és én mondtam, hogy menekültként keresem a szüleimet, és amikor fizetni akartam, azt mondta:

“ Hagyja, hagyja, ez nem volt olyan nagy munka.” Eszembe jutott a nagybátyám. Hol találom meg? Megyek a MÁVAG-ba. Gyalogoltam, este 5-re értem oda. Holt fáradtan persze, egész nap nem ettem semmit. Ott, annál az asszonynál, akinél aludtam, csak egy görögdinnye darabot kaptam este, más nem volt. Kigyalogoltam, és mentem a portáshoz,

106 és mondtam, hogy szeretném a nagybátyámat megtalálni. Mit képzelek, hogy ő mindenkit ismer, itt több ezren dolgoznak, hogy gondolom én azt, hogy ő mindenkit ismer. De, mondom, kell lenni egy vezetőségnek, ahol kell lennie egy lajstromnak, hogy ki dolgozik itt. Most, mondja, már 5 óra van, a vezetőség már hazament. Szóval nem akart velem foglalkozni, és igaz is volt, mert már láttam, hogy mennek mások is. De olyan fáradt voltam és annyira nem volt erőm, leültem a kapuval szemben egy beton kerítésre, és ott ültem és mondtam, hogy most nem tudom, mit csinálok. Rögtön este lesz, nem lehet az utcán maradni, most hova menjek. Már vissza se érek ahhoz az asszonyhoz. Amikor ott ülök, egyszer csak látom, hogy jön ki a nagybátyám, biciklivel a kezében. Átrohantam hozzá, megölelgettük egymást, és akkor rám kérdez: “Honnan tudtad, hogy én ezen a kapun jövök ki? Mondom, miért van más kapu is? Azt mondja, de mennyi... Ő még soha életében ezen a kapun eddig nem ment ki, ez volt az első alkalom. Már idő lett volna, tudta, hogy már nemsokára haza megy, azt mondja, fogom a biciklimet, mert meg kell beszélnem még egy tervet egy kollégámmal, aki itt dolgozik, a gyárnak ebben a részében, és átjött, és beszélt a kollégájával, és akkor gondolta, hogy ezen a kapun megy ki. Ez volt az életem egyik csodája, hogy itt összetalálkoztam vele. Mindig más kijáraton, egész más helyen dolgozott. Aztán később már tudtam, hogy volt egy iroda szobája, amikor a szüleimet kerestem, már tudtam, hogy hova kell menni hozzá. Ő rögtön mondta, hogy igen, az édesanyád nálunk van, úgy kerültem a József körútra. Kisült, hogy a cím, a József körút, az stimmelt, de a másik oldalon. Rossz számot adtak meg, 41 helyett 42-t.”

Elveszni 16 évesen is félelmetes egy olyan városban, ahol kijárási tilalom van esténként. Az elveszés érzése, az egyik legmegrázóbb érzés, amit gyermekkorban átélhetünk. Annál nagyobb a megtalálás öröme. Számomra már az is félelmetes, amikor a határnál, nővérétől elválva, egyedül utazik Pestre. Azt hiszem, rendkívül talpraesetten cselekszik. A történetben a saját leleményén kívül megjelenik a csoda motívuma is. Kicsit úgy értelmezem ezt a történetet, mint valami vízválasztót, valami beavatást. Ha ez sikerült, innentől bármit, bárkit megtalálok.

Új élet az új városban. Iskolába kell járni. De hova?