Dr. Szalai Lajosné Kohl Éva S b [13648:14251] „Határozottan emlékszem egy olyan congéra, amikor kettesben voltunk mère Olofssonnal, Placid atya nővérkéjével. Mi voltunk ketten a farkasok. M. Olofsson fiatal apáca volt, alacsonyabb volt, mint én. Én nagyon magas voltam, csak most roskadtam így össze. M. Olofsson így összetekerte a fátylát, bedugta sircébe és vágtáztunk… Üldöztük a bárányokat, meg kellett akadályozni, hogy visszatérjenek az akoljukba, az osztályukba, mert ha valakit elfogtunk, akkor az a miénk volt…”
Az utolsó mondatot szimbolikusnak érzem. Elfogni, hogy a miénk legyen. Az összeterelés, összegyűjtés többször felbukkan az élettörténetben. A másik fontos részlet, ahogy Olofsson nővér részt vesz a játékban, ahogy együtt vágtázik a kisgyermekkel, együtt gyűjtik be a bárányokat...
Dr. Szalai Lajosné Kohl Éva S b [20824:23030] „Amíg elemista voltam, addig például az édesanyám elég gyakran járt be. Mindig volt fogadóóra és édesanyám aki, nem itt született, ide jött férjhez Magyarországra, kevés közvetlen kapcsolata volt, csak az apámon keresztül ismerkedett meg baráti körrel... De ott egy olyan kedves baráti kört...
az osztálytársaim olyan anyukájával, akik erre alkalmasak voltak... Szóval a nagyszalonban volt hetente, meghatározott napon fogadóóra, és aki akart a tanítóval elemiben, vagy tanárral, amikor már gimnáziumba jártunk,... akkor már azért ritkábban, de addig, amíg elemista voltam édesanyám nagyon gyakran járt, és ott ismerte meg közelebbről a mère Pongráczot. Akkoriban nem így hívták, de a szülők, aki vállalkozott rá, azokat nagyon szívesen vették, hogy az úgynevezett szociális munkába besegítsenek.
Anyám, aki egy nyugati neveltetésű, nagyon kulturált, intelligens asszony volt, nagyon szívesen vállalkozott erre, és elment olyan helyekre, akiket azután a Sophi meghívott Erzsébet-napra, vagy támogattuk. Összeadtunk pénzt vagy élelmiszert, és anyu megnézte, hogy azok tényleg rászorulók, vagy nem. Hát rémdrámákat mesélt akkor anyám.
Emlékszem, hogy Trianon után vagyunk 12-15 még nem 20 évvel, és az a rengeteg menekült, hát ma mondhatják, amit mondanak, én nem tudom, de hogy egy millión felül az biztos, menekültek ide Pestre. Valahol vagonokban éltek hónapokig, évekig, vagy ha nem vagonban, akkor szörnyű körülmények között. Édesanya többször járt ilyen helyeken,
95 és amikor hazajött, akkor ment a fürdőszobába, ledobott magáról mindent, mert olyan helyeken járt... Szóval nehéz világ volt az nagyon!…”
Az idézetet elsősorban az Édesanya jellemzése miatt emeltem ki, de fontos azért is, ahogyan az iskola a szülőt is bevonta a jótékonykodás alanyainak felkutatásába
„ellenőrzésébe”. Az is érdekes, ahogy a heti tanári fogadóóra a szülők közötti baráti kapcsolatoknak is helyt adott.52 Valóban érezhető, hogy a Sacré Coeur iskolák közössége nem csupán a nővérek, tanárok, tanulók közösségét jelentette, de a szülőkre is kiterjedt.
Dr. Szalai Lajosné Kohl Éva S b [75124:87538] „…[M. Haraszti] emlékszem ő adta életem első kettesét. Első gimnazisták voltunk, ez volt ’38 szeptemberében, akkor álltunk át a zsinórírásra a régi kalligrafált írás helyett, és azt is ő tanította, és hát szerinte csúnyán írtam, és kaptam egy kettest félévkor… bőgtem, életem első kettese volt, de azt mondtam magamban, két hónapig, minden nap egy füzet oldalt teleírtam és évvégén megkaptam az egyest... Szóval a Jóisten ezt így tartotta helyesnek, jónak.”
A kis Éva az első négy iskolai évében, az elemiben, csak a legjobb jegyet, azaz egyest kapott mindig, minden tantárgyból. A ma négyes osztályzatnak megfelelő kettest már elsős gimnazistaként szerezte. A fogalmazásból látszik, hogy nem értett egyet az értékeléssel, hiszen csak a tanárnő „szerint” írt csúnyán. Lehet, persze, hogy az addig megtanult kalligrafált írás tetszett neki jobban, és az „új” zsinór írás nem Ennek ellenére, szigorúan, magától odaült nap mint nap, és egy-egy oldalt teleírt két hónapon keresztül.
Erőfeszítést tett, de aztán meglett az eredménye. Azaz végül is hasznos volt, jó volt az a kettes, amit kezdetben megrázkódtatásként élt meg. A hétköznapok küzdelmei után egy ünnepi pillanat a múltból, aztán a jelenből.
Dr. Szalai Lajosné Kohl Éva S b [ 4952: 8952] „Nagyon mély emlékek, december 8-án... szóval még a háború előtt egész más volt... én ’34-től ’38-ig voltam elemista, és ’38-’39-es év volt az Eucharisztikus kongresszus éve, akkor voltam első gimnazista. Igen! Nagyon emlékszem a december 8-ák a békeidőben felejthetetlenek voltak... Az első emeleten volt egy nagy Mária szobor, a gimnáziumi osztályok a harmadik
52 Ádám Éva néni a szülők közötti barátságról a következőket mondta: „A mère-ek meghívták a szülőket havonta egyszer, ahol pl. X íróról és annak a könyveiről volt szó, az irodalomtanár tartotta az előadást. Közben megkínálták őket teával, aprósüteménnyel. Öt mama is összebarátkozott az osztályból ezeken az alkalmakon.”
96 emeleten voltak, és az első emeleten, egy másik szárnyon, ami a Múzeum utca felé vezet, ott volt az eleminek a négy osztálya. December 8-án, a harmadik emeletről le az első emeletig, a Mária szoborig, tele volt rakva kis gyertyatartókkal, minden lépcsőfok. A lépcsőfokokon "L" alakú fa volt, amire rá volt ragasztva a csillag alakúra kivágott pauszpapír (gondolom), mögötte volt a gyertya,... tehát úgy nézett ki... ha az ember visszanézett, mintha a csillagok égtek volna a két emeleten keresztül, egészen a Mária szoborig. És akkor mindenki kapott egy szál liliomot, hát persze művirág volt, és ahogy, mentünk... valószínűleg hármasával, mert ez is egy olyan érdekes dolog volt, nem párosával, mindig hármasával mentünk a Mária szoborhoz. Ott elmondtunk egy kis imát, ha én azt most tudnám... „Szívem tiszta liliomát néked adom át, légy Te kegyes őrzője!”, valahogy így volt ez a kis ima, és akkor leraktuk a fehér liliomokat. Szóval ünnepelni, méltóképpen ünnepelni, azt is nagyon megtanítottak...”
Dr. Szalai Lajosné Kohl Éva S b [36043:37185] „A lelki gyakorlatok, azok nagyon szépek voltak! Ahhoz, hogy azt biztosítani lehessen, hogy bizonyos mértékű izoláltság legyen, kettéosztották a gimnáziumot – azt hiszem elemiben nem volt, csak gimnáziumban, mert olyan régen volt –, kettéosztották, hogy akkor azoknak szünet volt, ugye olyan két-háromnaposak voltak ezek a lelkigyakorlatok és akkor a pultokat, pultunkat a fallal szemben úgy körberaktuk a tanteremben, hogy ne egymást nézzük. Arra a pultra bevittünk egy kis terítőt, és egy kis oltárt csinált mindenki – jó, ezt hazulról is kaptam –, de az iskola is ezt alátámasztotta, hogy az ember ne hagyja el magát. Szóval az, amire azt mondjuk, hogy tartás, azt ezektől a mère-ektől megkaptuk. Ez is óriási ajándék volt!”
„Az ember vénségére egyedül is megterít” számomra a legfontosabb üzenet egy kilencven éves embertől, aki leküzdve az időskor nehézségeit, az egyedüllét ellenére is, mégis, igényesen megterít, nap mint nap. A terítésnek is célja van, mint ahogy mindennek, ami történt velünk, vagy ami történni fog. Átszövi Éva néni történeteit az a lelki tartás, ami erőt ad a mindennapokhoz, ami a hitből táplálkozik, és értelmet ad a szenvedésnek is. Az egyre nehezebben elvégzendő feladatoknak is. Viktor Frankl (1988), a logoterápia megalkotója, ír le egy történetet az auschwitzi koncentrációs táborból, 1945 márciusából. Egy fogoly megálmodja februárban, hogy számára a háborúnak március 30-án lesz vége, álmát úgy értelmezi, hogy akkor szabadul fel a tábor. Eljött a nap, de a táborban minden változatlan. Az illetőnek hirtelen felment a láza és március 31-én
97 meghal. A célvesztettség az élet elvesztését is okozhatja, de Éva néni minden tettében célt keresett és talált, gyermekkorától kezdve. Ez a szó, tartás, nagyon kifejező. „Tartása van”, mondjuk, vagy „tartja benne a lelket”.
Az élettörténet a háború kitörésével folytatódik. Éva néni nem az Ostrompenzi lakója volt, a család másképp döntött.
Dr. Szalai Lajosné Kohl Éva S b [53126:54874] „Ostrom alatt nem voltam Pesten. Menekültünk. Meg akartam szökni a szüleimtől. Apám katona volt, azt mondta,...
hát arra emlékszem..., a szüleim hálószobája az én kis szobám mellett volt, egész éjjel föl-alá ment az apám, hogy itt hagyja az akkor 42 éves feleségét, a 14 éves lányát, a 17 éves fiát, akit elvisznek leventének, vagy összefogunk és itthagyunk mindent, és hontalanok leszünk... Borzalom... mai fejjel... Én föl voltam háborodva, mert én meg fogok szökni tőletek! Mert itt élned-halnod kell! Dehát kimentünk... szóval ostrom alatt nem voltam itt.
De nem messze voltam Drezdától és rögtön jelentkeztem a vöröskereszthez, ahol, ahogy kiértünk abba a kisvárosba, és amikor ez a szörnyűség történt Drezdában, ahonnan hozták a sebesült vonatokat... És azután, amikor jöttünk haza, hát hosszú…”
98