Emlékek, fontos történetek a Sacré Coeurből

106 és mondtam, hogy szeretném a nagybátyámat megtalálni. Mit képzelek, hogy ő mindenkit ismer, itt több ezren dolgoznak, hogy gondolom én azt, hogy ő mindenkit ismer. De, mondom, kell lenni egy vezetőségnek, ahol kell lennie egy lajstromnak, hogy ki dolgozik itt. Most, mondja, már 5 óra van, a vezetőség már hazament. Szóval nem akart velem foglalkozni, és igaz is volt, mert már láttam, hogy mennek mások is. De olyan fáradt voltam és annyira nem volt erőm, leültem a kapuval szemben egy beton kerítésre, és ott ültem és mondtam, hogy most nem tudom, mit csinálok. Rögtön este lesz, nem lehet az utcán maradni, most hova menjek. Már vissza se érek ahhoz az asszonyhoz. Amikor ott ülök, egyszer csak látom, hogy jön ki a nagybátyám, biciklivel a kezében. Átrohantam hozzá, megölelgettük egymást, és akkor rám kérdez: “Honnan tudtad, hogy én ezen a kapun jövök ki? Mondom, miért van más kapu is? Azt mondja, de mennyi... Ő még soha életében ezen a kapun eddig nem ment ki, ez volt az első alkalom. Már idő lett volna, tudta, hogy már nemsokára haza megy, azt mondja, fogom a biciklimet, mert meg kell beszélnem még egy tervet egy kollégámmal, aki itt dolgozik, a gyárnak ebben a részében, és átjött, és beszélt a kollégájával, és akkor gondolta, hogy ezen a kapun megy ki. Ez volt az életem egyik csodája, hogy itt összetalálkoztam vele. Mindig más kijáraton, egész más helyen dolgozott. Aztán később már tudtam, hogy volt egy iroda szobája, amikor a szüleimet kerestem, már tudtam, hogy hova kell menni hozzá. Ő rögtön mondta, hogy igen, az édesanyád nálunk van, úgy kerültem a József körútra. Kisült, hogy a cím, a József körút, az stimmelt, de a másik oldalon. Rossz számot adtak meg, 41 helyett 42-t.”

Elveszni 16 évesen is félelmetes egy olyan városban, ahol kijárási tilalom van esténként. Az elveszés érzése, az egyik legmegrázóbb érzés, amit gyermekkorban átélhetünk. Annál nagyobb a megtalálás öröme. Számomra már az is félelmetes, amikor a határnál, nővérétől elválva, egyedül utazik Pestre. Azt hiszem, rendkívül talpraesetten cselekszik. A történetben a saját leleményén kívül megjelenik a csoda motívuma is. Kicsit úgy értelmezem ezt a történetet, mint valami vízválasztót, valami beavatást. Ha ez sikerült, innentől bármit, bárkit megtalálok.

Új élet az új városban. Iskolába kell járni. De hova?

107 más felekezetű volt. Nem minden tagja, de majdnem. Édesapám görög katolikus volt, édesanyám római katolikus. A féltestvéreim közül a két bátyám görög katolikus volt, a nővérem evangélikus volt az ő anyja szerint. Nálunk a hitről nem beszéltünk otthon. Én jártam templomba, mert elő volt írva az iskolából. Jártam a görög katolikus misékre, végig énekeltük az ószláv énekeket, amiből egy betűt sem értettünk, olyan szövegeket kóruson. … Egész addig, amíg aztán magyar lett Kassa. Amikor már magyar lett Kassa, akkor is a misék továbbra is ószlávul folytak, vagy Isten tudja szlávul, vagy nem tudom már milyen nyelven. Nem maradt semmi belőle.”

Mivel a nagybátyja családjában, akinél akkor laktak, sok korábbi Sacré Coeur növendék volt, ezért a néhány méterre levő Sophianumba iratkozik be, Édesanyja kíséretében.

Éva nővér S bl „Ez augusztusban volt. Akkor az édesanyám vitt aztán a Sophianumba, és beiratkoztunk, először bejárónak. Amikor a szüleim meghaltak akkor félbentlakó lettem, ez október közepén volt… október tizedikén halhattak meg… akartak maradni két vagy három napot ott [a kisebbik bátyám lakásában], adtak nekem pénzt is, hogy vegyek magamnak valahol ennivalót, és adtak jegyeket, élelmiszerjegyeket, de csak két vagy három napra, és nem jöttek vissza. Szombat délután, mikor már nem volt tanítás, gondoltam, nekivágok. Elmentem villamossal a Dunáig, megint motorcsónakkal át, és akkor a lakás le volt zárva, nem találtam őket, és akkor lementem a házmesterhez elkérni a kulcsot... Ő mondta, hogy a kulcsot nem adták le… A temetés után lettem félbentlakó, és májusban beadtak egész bentlakónak.”

’44 karácsonyából még egy fontos találkozás:

Éva nővér S bl „Az egyik bátyámról nem tudtuk, hogy meghalt. Márciusban elesett a Balaton környékén. Akkor már harmadszor hívták be katonának. A Balatonról még karácsonykor engedték Somorjára meglátogatni a feleségét. És aznap, mikor mi elindultunk menekülve, a felesége visszament Eperjesre a szüleihez a kisgyerekkel, és ő azt nem tudta, és kapott szabadságot egy napra, és jött látogatni a feleségét, de akkor már a ház le volt zárva, És a szomszéd nő mondta neki, hogyha a szomszéd faluba megy, talán még eléri a vonatot. És úgy is volt, a szomszéd határ menti faluban, még ott volt az ebédkiosztás, az első ebédkiosztás, és egyszer csak ott áll a Csaba katonai ruhában biciklivel, és mondja, hogy Somorjáról jön, de mondták, hogy ebbe az irányba megy a vonat Németország felé, a menekültvonat, és én láttam, és ő még integetett, amikor a

108 vonat megindult. Ez az utolsó kép, amit róla tudok. És aztán egy év múlva hozta egy kollégája, egy katona barátja a törülközőjét a másik bátyámhoz.”

A történetek visszatérően az elveszettség-keresés-megtalálás fogalmai köré kapcsolhatók. Megtalálja szüleit, aztán alig másfél hónapig lehetett velük. Csaba megtalálja őket, de két héttel a háború vége előtt elesik. Kevés gyermekkori emlékének felidézésekor a szülők vagy nincsenek jelen, vagy hallgatnak. Mintha abban a bizonyos lakásban, amihez nem találta meg a kulcsot, (mivel a szülők belülről zárták be) bezáródott volna az összes emlék, ölelések, mosolyok... vagy talán ez önvédelem, így nem fáj annyira a hiányuk… Éva nővér nem osztott meg név és egyéb adatokat a családjáról, a genogramot az elmondott történetek alapján készítettem.

14. ábra Éva Nővér genogram

1945-ben elveszítette a három legközelebbi családtagját. Sokkal idősebb féltestvérei, nővére és bátyja önálló családdal rendelkeznek. Nagybátyja családjánál él, akik nyaranta kiköltöznek vidékre, és ősszel jönnek vissza Pestre.

Éva nővér S bl „Akkor a család visszajött a budapesti lakásba, és akkor már nem volt helyem. Én voltam az első az egész családban, nagybátyám családjában, aki kapott fizetést, az árvaságit. Nagy esemény volt akkor, hogy valaki egyáltalán pénzhez jutott.

Borzasztó volt, aztán jött az infláció. Úgyhogy sose tudtam, hogy mennyi pénzt kapok. S csak azt tartottam meg, ami kell füzetekre, írásra… Volt egy perc, amikor elmentem schwester Jármaihoz, aki akkor még nem volt főnöknő, hanem maître général, mondtam neki, ez május elején volt, én azt hiszem, hogy ott teher vagyok a lakásban, mert nincs

109 már hely, és én azt hiszem, hogy most nem tanulok tovább, hanem keresek munkát, hogy önállóan tudjak élni, és hogy ne legyek senkinek terhére. Erre mutter Jármai azt mondja, maga nem az első, aki nem tud fizetni.”

De közben, egy gyönyörű koincidencia, azonos időben a nem ismert tragédiával, egy másik sorsfordító epizód is történik. Éva nővér S bl „a lelkigyakorlatok. Az felejthetetlen volt. Az volt az én megtérésem egyáltalán. Akkor, amikor a szüleim meghaltak, mi éppen lelkigyakorlatban voltunk a Sophianumban, és az is egy ok, hogy nagyon messze volt a Gyorskocsi utca, akkor nem volt híd, hogy én nem mentem velük át, hanem csak szombaton, amikor már nem éltek. Volt a lelkigyakorlat a Sophianumban.

Akkor jezsuiták tartották az előadásokat, egy nagyon híres, aki könyveket is írt, de már elfelejtettem a nevét, Ő tartotta az előadásokat. Volt egy előadás, ami engem annyira megragadott. A teremtésről, a mikrokozmoszról, és a makrokozmoszról beszélt nekünk.

Engem annyira…, én nem tudom, hogy már mit mondott, a tartalmát már nem tudom, de tudom, az volt a pillanat, ami engem borzasztóan átváltoztatott belsőleg, hogy egyszerre Isten nekem mondott valamit. Szóval, amitől kezdve engem érdekelt Isten, és érdekelt a vallás. Szóval egész más emberré lettem, és ez azon a héten volt, amikor meghaltak a szüleim. Amikor a hétvégén aztán vége volt a lelkigyakorlatnak, akkor mentem ugye őket keresni, nem találtam. És akkor hétfőn megtaláltuk őket. Már akkor egy hete holtan.”

Mikor éppen elveszik mindenki és minden, éppen akkor találja meg Őt az Isten, éppen akkor találja meg Ő az Istent. Még sincs egyedül! A hivatást is meg kell találnia.