Az új politikai gazdaságtan

Howard Newby kritikai hangvételű írásainak ösztönzésére a nyolcvanas évek közepétől jelentkező brit társadalomtudós nemzedék (Marsden, Murdoch, Lowe, Whatmore, Cloke, Thrift, Little) az agrártermelés átszervezésének és a vidéki társadalom és gazdaság átrendeződésének (rural restructuring) együttes kutatását határozta meg az új politikai gazdaságtan céljaként. A mezőgazdasági modernizációt mint kutatási tárgyat és normatív kategóriát a rurális változások túlságosan szűk értelmezési keretének nyilvánították. A mezőgazdaság átszervezésének mint fejlesztési paradigmának a helyére a komplexebb célokat kitűző vidékfejlesztést javasolták. Szembefordultak az agrár-ipari modernizáció monopolisztikus fejlesztési elvével és a vidéki társadalom kutatásában osztályelemzést, stratifikációs fogalmakat és módszereket használó kutatási irányokkal. A vidéki átrendeződés (rural restructuring) kutatási elvének bevezetésével multidimenzionális vidékfogalmat alkalmaztak (Marsden 1989, Whatmore 1990). A vidéki változásokat sokdimenziós jelenségnek fogták fel, és az egyes dimenziókban

végbement elmozdulásokról azt felételezték, hogy azok között nincs hierarchikus kapcsolat. Kritikus kötetet jelentettek meg (Mingay 1989) az agráriusok és a városi középrétegek fogyasztásorientált idillikus vidékképéről. Az új kutatási paradigma pontosan észlelte a vidék funkciójának változását. Kutatások sora indult a városokból történő kiköltözés (az ellenurbanizáció) és a mezőgazdaság súlyának a csökkenésével párhuzamos funkcióváltásáról, a fogyasztói vagy szolgáltató vidékről (consumption countryside, Marsden 1999), a vidék társadalmi problémáiról, a vidéki szegénységről. A termelés politikai gazdaságtanának a helyére a fogyasztás politikai gazdaságtana került. A mezőgazdaság integrációjának, a farmerek, a rurális osztálykonfliktusok, a mezőgazdasági bérmunkások és érdekképviseleti szervezeteik kutatása helyett és mellett az új politikai gazdaságtan a városiak kitelepülését és az abból származó új konfliktusokat, a fogyasztást, a lokalitást, a szolgáltató társadalmi csoportok és a fogyasztói középosztályok elemzését állította (Csite 1999). A fordulat a vidékszociológia tematikai megújulását hozta. Például az új politikai gazdaságtan képviselői indították el a környezettel, majd a fenntarthatósággal kapcsolatos elemzéseket (Lowe 1992), a gender kutatásokat, a vidéki „másság” vagy a rurális szegénység elemzését (Cloke–Little 1997). Az új irányzat a kilencvenes évek közepére az európai vidéktudomány domináns paradigmájává vált (Jansen–Symes 1994).

Az új politikai gazdaságtan irányzata hosszabb ideig nem tett kísérletet a vidék újradefiniálására, de a kutatási gyakorlat szakított Newby koncepciójával, amely a vidéket az alacsony lakosságszámmal és népsűrűséggel, és a természeti erőforrások (termőföldet) extenzív hasznosítását, mint elsődleges gazdasági tevékenységet határozta meg. A fordista vagy a termelésközpontú, produkcionista vidékfelfogást az új politikai gazdaságtan a poszt-produkcionális vidékkoncepcióra változtatja. A vidék nem azonosítható többé a mezőgazdasági és élelmiszertermelés területeként, ahol a termelési eszközök tulajdona határoz meg társadalmi osztályokat és konfliktusokat. A rurális területek gazdasága a termeléstől a szolgáltatás irányába mozdul el, a helyi társadalom új konfliktusokkal szembesül, a városi fogyasztás és kitelepülés sok szálon határozza meg a vidéki társadalom szerveződését. A helyi közösségek viszonylagosan zárt és osztályokra tagozódó egysége felbomlik, és helyére a versengő (contested) kulturális és fogyasztói hatásoknak alávetett ruralitás kerül.

Az új politikai gazdaságtan vezérelve a fejlesztési orientáció marad. A szektoriális (agrárgazdaság) fejlesztést szükségszerűen váltja fel a komplex, a társadalmi és politikai tényezőket is a fejlesztés komponenseinek és hajtóerőinek tekintő paradigma. A fejlesztési orientáció és a globalizálódás, hálózatosodás és európaizáció következtében gyorsan változó rurális valóság releváns elemeinek a tudományos kutatási igénye között viszont folytonos ellentmondás keletkezik. A diszkrepancia metodológiai természetű: a fejlesztési elv és az ajánlott fejlesztési koncepciók legitimizálhatósága struktúrákba rendezhető érveket kíván meg, míg az összetett változások tudományos igényű követése nehezen összeilleszthető kutatási eredményeket termel. A módszertani nehézségek leküzdésén nem segít, hogy a brit és a kontinentális szociológia is egymás után publikálja az osztályok végéről, a korábbi struktúrák felbomlásáról, a tradícióvesztésről szóló tanulmányokat és köteteket. Az élmény-, a fogyasztási -, a kockázati-, a hálózati-, a tudástársadalom elméletei egy tényezőt tekintenek dominánsnak a társadalom szerveződésében, és ez a strukturálisan rendezhető tudást igénylő fejlesztési orientáció nézőpontjából nem követhető út. A szolgáltató/fogyasztói vidék, a versengő (contested) vidék, a poszt-produkcionista vidékkoncepciókkal az új politikai gazdaságtan is próbálkozik az új vidékmodell és vidékfogalom létrehozásával. Flynn és Lowe (1994), majd Marsden (1998/1) négy poszt-produkcionista vidék ideáltípusa például a környezet- és természetvédelmi szempontokat érvényesítő megőrzött vidék, a belső erőforrásokat használó vidéki körzetek, a külső támogatásra szoruló kliensi típus, illetve a nagybirtokos által uralt paternalista típus.

A megőrzött vidék (preserved countryside) olyan terület, amelynek a politikai döntéshozatalt is befolyásoló társadalmi csoportjai, elsősorban a városi beköltözők a terület adott állapotának a megőrzésében érdekeltek. A fogyasztói irányultságú környezet- és természetvédelem helyi konfliktusok forrása, mert ütközik a termelők, farmerek és más tősgyökeres helyiek munkahelyteremtési és infrastrukturális fejlesztési érdekeivel. A paternalista vidéken a nagybirtok az uralkodó politikai szereplő. A fejlesztési döntések a nagybirtoktól függnek, amely rendelkezik a megfelelő erőforrásokkal és lobbyképességgel. A kliensi jellegű területeken nem jelentkezik a városi kitelepülés és turizmus hatása és következménye. A fejlesztés nagymértékben a külső erőforrások megszerzésének képességétől függ. A helyi fejlesztési koalíciók (földtulajdonosok, családi gazdálkodók, nem mezőgazdasági vállalkozók) a fejlesztési

ügynökségek kliensei maradnak. A külső, állami és európai támogatások megszerzésének legfontosabb érve a helyi társadalom jólétének biztosítása. A versengő (contested) vidéki körzetek belső erőforrásokat használnak. Távol esnek a nagyvárosoktól. A farmerek és más, a fejlesztés hagyományos formáiban érdekelt csoportok a lokalitás megőrzését emelik értékké. A fejlesztési versenyben nem maradnak a másik három vidéktípus mögött.

Marsden (1998/2) a vidéktípusok megkülönböztetéséhez az élelmiszer tömegtermelés, a minőségi élelmiszertermelés, a mezőgazdasághoz kapcsolódó változások és a nem-mezőgazdasági vidéki szerkezetváltás alkotóelemeinek felhasználását javasolja.

Egy másik példa Halfacree-nek a vidéki területek tipizáláshoz felhasználható szempontrendszere, amely a vidék jövőjének lehetőségeit hivatott megjeleníteni (Halfacree 1999). A vidék lehet a szuper-produktívizmus, a fogyasztói idill területe, az elfeledett hely és a radikális víziókat megvalósító alternatív életformák vagy a vidék jellegétől erőteljesen különböző időleges aktivitásformák (például fesztiválok, versenyek) helye.

Marsden egy programadó írásában (2006) maga is elismeri, hogy a teoretikus és koncepcionális kísérletek pluralitásának ellenére szükség van a vidéki területek politikai gazdaságtanának felülvizsgálatára és korrekciójára. Interdiszciplináris és kritikai vidéktudományt javasol, amely kapcsolódik a társadalmi és gazdasági újrarendeződési trendekhez (fejlesztés paradigma). Az újragondolás aktualitását az adja Marsden szerint, hogy a jelenleg inkább különböző diszciplínák amalgám együttesének tekinthető vidéktudományok új korszakhoz értek. Mindez az érettebb és magabiztos, teoretikusan jobban megalapozott vidéktudomány (politikai gazdaságtan) kidolgozását indokolja, amely elsősorban az élelmiszertermelés és a rurális/regionális újrarendeződés dinamikájára összpontosít.

Marsden szerint három összefüggő paradoxon indokolja a politikai gazdaságtan megújítását:

1. Paradoxon: Erőteljesebb és sokoldalúbb társadalomtudományi vidékkutatásokat az örökös városi kozmopolitizmus, a fejlett társadalmak globalizmusa és a vidéki terek

„urbanizálódásának” ellenére. A fejlett gazdaságok az utolsó két évtizedben urbanizálták és szub-urbanizálták a vidéki településeket, és a tradicionális vidéki életmód marginalizálódott. A „szolgáltató vidék” jelenségének erősödése és a

hálózatosodás előrehaladása kétségtelen. A mezőgazdasági kutatásokban is új témák (környezet, élelmiszerbiztonság, állatjólét) jelentek meg, ami viszont nem változtatott a vidékkutatások prioritásain. Mindez a geográfiailag kevésbe érvényes, társadalmi konstrukciójú vidékmeghatározások és az eklektikus és szerteágazó vidékszociológia előtt nyitott utat. A vidékkutatások repertoárja sokkal szélesebb, mint korábban, ami azonban inkább a globális kozmopolitizmus következménye és nem annak ellentételezése.

2. Paradoxon: Erőteljesebb és sokoldalúbb társadalomtudományi kutatást a neo-liberális kutatási témák alkalmazásával és a kritikai vidék (különösen a mezőgazdasági) kutatás és a fejlesztés további intézményes háttérbeszorulásával szemben.

3. Paradoxon: A modernitás további folyamatai és az új technológiák veszélyeztetik a helyi közösségeket és természetet, azzal egyidejűleg, ahogy a vidékiek és a kutatók megtalálják a fejlesztés új, alternatív társadalmi és ökológiai paradigmáit.

A paradoxonok feloldása akkor lehetséges, írja Marsden, ha a vidéktudományok a

„kockázati társadalom” vidéki jelenségei és a hagyományos élelmiszerellátás újraszabályozása felé fordulnak, és európai összefüggésben keresik a választ a sokféle vidéki régió problémáira, a többszintű kormányzás bevezetésének nehézségeire, a vidék regionalizációjának gazdasági és társadalmi megalapozására. Az ajánlott új vidékkutatási paradigma, úgy látszik, ismételten a kutatás terrénumát igyekszik először kijelölni, és ennek rendeli alá a vidék definícióját. A vidék az, amit a vidéktudományok kutatnak.

Az új politikai gazdaságtan képviselői a legújabb európai projektjük során a vidékfejlesztés új elméleti vázlatának a létrehozására vállalkoztak (ETUDE, Enlarging the theoretical understanding of rural development projekt). A projektről megjelent kötet (van der Ploeg–Marsden 2008) szándékai szerint egy, a fejlesztésben is felhasználható fogalmi keretet vázol fel. A vidékfejlesztés szempontjából legfontosabbnak tartott kutatási területeket az alábbi, úgynevezett „rurális hálóban”

foglalja össze, amelynek elemei:

¾ a helyi forrásokra építkezés és kölcsönös kapcsolatok kiépítése a tágabban értelmezett vidéki gazdasággal; a termelés megújítása; a piacok irányítása; új intézményi keretek létrehozása; együttműködés és a fenntarthatóság megteremtése; társadalmi tőke.

A projektben résztvevő, vezető európai kutatók azokat a folyamatokat keresik, amelyek az erőforrásokat, tevékenységformákat, tranzakciókat és network-öket alakítják, és kapcsolatot teremtenek ezek között. Az átmenet a mezőgazdasági modernizációtól a vidék- és regionális fejlesztésig, a mezőgazdaság és vidékfejlesztés dinamikája és megosztottsága és az átalakulási folyamatok (különösen a nagyobb európai városközpontok közelségében), az élelmiszerellátás területi beágyazottsága, a regionális differenciálódás folyamatai, a rurális identitás és társadalmi kohézió, mobilitás, törékenység, fenntarthatóság, mint a kutatás kiemelt területei, nem hagynak kétséget afelől, hogy az új elmélet tulajdonképpen nem más, mint a politikai gazdaságtan fejlesztési orientációjú kutatási gyakorlatának tematikai frissítése és iterációja. A projekt eredményeként bizonyára további tanulmányokat publikálnak majd, de nagyon valószínű, hogy az (új) politikai gazdaságtan nem tudja meghaladni korlátait, és teóriaalkotó igyekezete kifullad. A fejlesztési orientációjú és strukturalista irányzattól nem várható új, és a vidéktudományokban általánosan elfogadott vidékfogalom létrehozása.