A vidék közigazgatási és statisztikai definíciója

A szocializmus évtizedei alatt egy település várossá nyilvánítása a városfejlődést preferáló redisztributív gazdaságirányítás rendszerében behozhatatlan előnyöket biztosított az állami fejlesztési forrásokért történő versenyben, ennek következtében a falusi vezetők mindent elkövettek településük várossá nyilvánításának érdekében (Vági 1982, 1991). A városi rang elnyerése gyakran inkább az érdekcsoportok politikai nyomásának következménye volt, és nem az urbanizáció tényleges szintjének. (A várossá nyilvánítás kérdéseiről és problémáiról például Nemes Nagy 1996, Csapó–

Kocsis 1997). A városi státusz elnyeréséhez a törvényben meghatározott módon az infrastruktúra bizonyos fejlettségét kellett elérni, de azt senki sem vizsgálta, hogy az adott település társadalmának szervezettsége milyen. Politikai kapcsolatok nélkül pedig az infrastruktúra megfelelő fejlettségével sem lehetett a városi rangot elérni. A kisebb városok, de még a magyar nagyvárosok peremkerületei is megtartották mezőgazdasági jellegüket, a rurális életkörülmények között élő lakosság arányát ezért jóval azoknak a településeknek a népessége fölött kell meghatározni, amelyek a közigazgatási besorolásban a község státuszt kapták. A statisztikai gyakorlat a településeket közigazgatási besorolásuk szerint kategorizálja. A falvak lakosságának száma és egész lakosságon belüli aránya a század második felében fokozatosan csökkent 63,4%-ról (1949) 34,7%-ra (1994), majd ez a tendencia annak ellenére megfordult, hogy több település is városi rangot kapott. 1998-ban már 37,4% volt a községek lakosainak az aránya.

A statisztikai gyakorlat nem ismeri a „vidék” fogalmat, annak helyén a települések közigazgatási besorolását használja. A KSH honlapján megjelenő módszertani dokumentáció a következő meghatározásokat használja a vidéki településformák megnevezésére:

„A község olyan falu, amelynek más településektől elkülönülő, önálló, saját arculata van, és képes önkormányzat alakítására és helyi közügyei ellátására. A közigazgatási rendszer nem

„A nagyközség a községtől abban különbözik, hogy már a helyi önkormányzatokról szóló 1990.

évi LXV. törvény hatálybalépésekor nagyközség volt vagy területén legalább 5000 lakos él. A nagyközség megfelelő fejlettség esetén kérheti várossá nyilvánítását.”

„Falu: az egyik legelterjedtebb településforma, amely a földrajzi munkamegosztásban a mezőgazdasági munka jellegzetes településformájaként különült el, elsősorban lokális funkciók és nem zárt beépítés jellemzi.”

Forrás: Módszertani dokumentáció. KSH honlap, 2010. január 10.

A statisztika és a közigazgatás nem használja a „vidék”, „vidéki”, vagy ”rurális”

fogalmakat. Ez a hiány, a „vidék” fogalom lefedetlensége jelentős ellentmondásokhoz és konfliktusokhoz vezetett az európai terület- és vidékfejlesztési rendszer magyarországi bevezetése során. A különböző imázselemeket és monopolizált tudásbázist használó aktorok kötöttségek nélkül vehettek részt a vidékfejlesztési céloknak, illetve magának a „vidék” fogalmának a meghatározási versenyében, amelyet egyelőre a hatalmi szempontok és nem a szakértelem, vagy civil szereplők részvétele döntött el.

A statisztikai osztályozás kategóriái szerint a városi, falusi lakosság száma a következőképpen alakult 1980 és 2009 között:

1.1. tábla A népesség számának alakulása a településkategóriák szerint 1980 és 2009 között:

1980 1990 2001 2005 2006 2007 2008 2009 Budapest 2 059 Forrás: KSH STADAT, KSH honlap 2010. január 12.

A magyar statisztika az EUROSTAT osztályozása alapján is végzett település-kategorizálást, amely városi, alapvetően rurális és tipikusan rurális régiókat ismer. E módszer szerint a magyar lakosság hetven százaléka él alapvetően vagy tipikusan rurális régiókban (KSH, 2000).

Csatári Bálint komplexebb módszerekkel végzett számításai szerint (Csatári 2000) a 92 jellemzően vidékies kistérségben 1997-ben 3.395.009 fő volt a lakónépesség száma, ami

a budapesti népességet nem számítva mintegy másfél millióval volt csak kevesebb a városi jellegű kistérségek lakónépességétől. Kérdés azonban, hogy az egy településen vagy kistérségben városi és vidékies életkörülmények között élőket hogyan lehet megkülönböztetni a társadalomstatisztika módszereivel. A falusi népességnél sokkal nagyobb a rurális életkörülmények között élők aránya, és a magyar lakosság legalább fele él olyan életkörülmények között, mint a falusiak, ami jelentősen különbözik az EU átlagtól.

Beluszky és Sikos könyve (2007) mutatja be, hogy a „falu” meghatározása milyen nehézségeket jelent. A falu mint közigazgatási és statisztikai fogalom a „vidék”-nél látszatra egzaktabb módon definiálható. A kutatók a falufogalom meghatározásának mégis számos nehézségét mutatják be. A hosszú időtartamú változásokat tekintve mérsékeltebbé váltak a város és a falu közötti különbségek. A gazdaság és a társadalom szerkezetét, a követett életmódmintákat, az értékeket és az életstílust, a foglalkozásszerkezetet, a műszaki infrastruktúrát tekintve a falvak közelebb kerültek a városokhoz. A városiak turistaként, kitelepülőként, ingatlantulajdonosként egyre intenzívebben hatolnak be a falvak mindennapjaiba. A falusiak gazdasági tevékenysége erőteljesen a városi fogyasztók igényeinek rendelődik alá. Eltűnik a „hagyományos”

parasztság és a „hagyományos” falu. A falvak és falusi térségek kijelölése nem lehetséges a foglalkozásszerkezet alapján. A falu egyenlő a mezőgazdasággal állapot megszűnt. Az urbanizáció és az agglomerizáció új, intenzívebb szakaszába érkezett, majd megindult az ellenurbanizáció is. Az új migrációs trendek a falusi és városi struktúrák olyan összecsúszását idézték elő, ami jelentősen megnehezíti a falu és a város funkcionális megkülönböztetését. A szerzők szerint a falu definíciójának korábban használatos változatai használhatatlanná váltak. A község közigazgatási, statisztikai kategóriája nem azonosítható maradéktalanul a falvakkal. A falu definiálására Beluszky és Sikos tulajdonképpen a fordított meghatározást ajánlják. Felhasználva azt, hogy a falu a város ellentétpárja, azokat a településeket tekintik falvaknak, amelynek nem rendelkeznek városi funkciókkal.

A falusi lakosság részesedése a szocializmus végére a korábbi hatvan százalékról 35–40 százalékra változott, de ez a csökkenés sokkal inkább a települések adminisztratív osztályozásának volt az eredménye, mint az urbanizációs folyamatoknak Az életkörülmények, a gazdaság és társadalomstruktúra az új városok nagyobb részében és

a történelmi mezővárosokban nem különbözik alapvetően a nagyközségekétől. A várossá nyilvánítás rendszerét a kilencvenes években sem változtatták meg, és több mint hatvan település kapott városi rangot. A posztszocializmus egyik következménye, hogy a városi-falusi különbség inkább nőtt, mint csökkent, és a magyar társadalom hosszú ideig rurális és városi részre tagozódhat. A kilencvenes években a rurális gazdaság- és társadalomstruktúra sok eleme modernizálódott, de még mindig nagy a rés a városi és a falusi életminőség között, és a falusi lét sokkal hátrányosabb, mint a városi.

A kilencvenes években a falvak és városok közötti migráció új szakaszához érkezett, amelynek végső mérlege még nem teljesen tisztázott. Vitatott kérdés többek között, hogy a kétségtelenül intenzívebbé váló migráció a kilencvenes évek gazdasági és társadalmi struktúraváltásainak közvetlen következménye, vagy olyan folyamat, amely már a rendszerváltás előtt megindult (Dövényi–Kovács Z. 1999, Ladányi–Szelényi 1997/1, Tímár 1992, Kovács K. 1999). A települések jelentős része az elnéptelenedéstől veszélyeztetett (Kovács K. 2005), másrészről családok tízezrei költöznek falvakba. A városiak falvakba költözése a kilencvenes évek közepétől erősödött fel, amikor a gazdasági liberalizáció és egy sor más hatás következtében 12% körülire nőtt a munkanélküliség, és a legszegényebb városi társadalmi csoportok, különösen a nyugdíjasok és a munkanélküli segélyből élők életkörülményei a korábbi mértéket meghaladó módon romlani kezdtek (Csanádi–Csizmady 2002). Budapesten és más nagyvárosokban privatizálták a korábban tanácsi, önkormányzati tulajdonú lakásokat, és tulajdonosaik a vidéki lakásépítéshez elegendő cserealaphoz jutottak. A privatizációból kimaradók viszont elvesztették városi lakásukat. A falvak lakossága átlagosan évi 70.000 fővel növekszik. A falvakba történő elköltözés a városi, elsősorban a nagyvárosi és budapesti agglomerációban a legerősebb. Az ellenurbanizáció látszik a legerősebb migrációs folyamatnak, amelynek nagy regionális eltérései léteznek (Barta Gy.–

Beluszky 1999, Kovács T. 2000/1, Tímár–Váradi 2000). A rurális lakosság aránya például a központi régiókban emelkedik a leggyorsabban, ahol a főváros relatív közelsége miatt a vidéki lét mást jelent, mint Szabolcs, Borsod, Nyugat-Dunántúl vagy Somogy eldugott falvaiban, amelyek az elnéptelenedéstől a leginkább veszélyeztetettek.

Az évtized közepétől a vándorlási pozitívumot felmutató falvak Budapest és más nagyvárosok körül is összezáródó övezeteket alkotnak (Tímár–Váradi 2000). Az ellenurbanizáció összetett folyamat; az elitek, a városi felső középosztály és

középosztály csoportjai a városközeli zöldövezetekbe költöznek. A rendszerváltás vesztesei is olyan falvakban és tanyákon szeretnék átvészelni a nehéz időket, ahol lakásuk és megélhetésük költségei alacsonyabbak. A vidéki fiatalok is a kilencvenes évek vesztesei közé tartoznak, és mind nagyobb arányban vándorolnak el a válságövezetekből (Csite 1999). A falvak lakosságának korösszetétele is a migrációs folyamatokhoz hasonló összetettséggel változott. A városi agglomeráció községeinek lakosságnövekedése lassú fiatalodással jár együtt, míg az elvándorlással sújtott aprófalvas körzetekben felgyorsult az elöregedés folyamata. Észak-Keleten, más északi területeken és Dél-, valamint Nyugat-Dunántúlon a kis lélekszámú falvak lakossága egyre idősebbé válik (Tóth E. 1999). A népesedési folyamatok egyik legproblematikusabb eleme a roma többségű falvak számának növekedése (Szuhay 1999, Ladányi 1999, Ladányi–Szelényi 1997/1 és 2004). A szegénység gettói inkább az aprófalvas övezetekben és nem a városokban vagy a városok környékén jöttek létre.