Kistermelés, részidős üzemek, élelmiszer önellátás – továbbélő rendi keretek . 101

A kárpótlás, a szövetkezeti átalakulás és privatizáció új tulajdoni és termelési struktúrák létrehozásával felbontotta a mezőgazdasági nagyüzemi és kisüzemi termelés korábbi, mindkét üzemforma számára előnyöket is biztosító szimbiózisát, amivel a kisüzemek piaci kapcsolatainak szerkezete is megváltozott. Míg korábban maximum 8–10 százalékuk értékesített a szabadpiacon, a struktúraváltás következménye azt lett, hogy közvetlenül kerültek kapcsolatba a piaccal.

A kisüzemi termelést ágazatként szervező, termékeiket felvásárló és piacra juttató nagyüzemek felhagytak e közvetítő tevékenységgel, a kereskedelmi cégek nagyobb része is beszüntette a kisüzemi termelés integrálását (Varga Gy 2004). Az előfinanszírozási lehetőségeknek, a kistermelés csökkenésének, a kapacitás- és szakemberhiánynak a következtében a szövetkezetek az ezredfordulóra nagyrészt felhagytak a kistermelés integrációjával.

A kedvezőtlen gazdasági feltételek ellenére 500 ezer körüli család termelt piaci és saját célra élelmiszert, mintegy 300 ezer család csupán saját fogyasztásra szánta termékeit. A legnagyobb gazdaságok megoszlása a gazdaságok üzemtípusa szerint (3.12. tábla) is azt mutatja, hogy az árutermelő, de vegyes szerkezetű és a (közép)paraszti stratégiák szerint vezetett gazdaságok aránya jelentősen, 69 százalékról 38,4 százalékra csökkent 1982 (a típusalkotás éve Kovách 1988) és 1999 között, de még mindig ez volt a legelterjedtebb gazdálkodási stratégia.

A két adat arra utal, hogy a gazdálkodás paraszti, utóparaszti rendies keretei az ezredforduló környékén is fennmaradtak.

3.12. tábla. A mezőgazdasági magángazdaságok üzemtípusai (1982, 1995, 1999)

Üzemtípus 1982-ben 1995-ben 1999-ben

Árutermelő parasztgazdaság 69,5 52,6 38,4

Integrált félüzem 9,3 10,0 22,9

Integrált vállalkozás 11,3 16,0 13,5 Szabadpiaci vállalkozás 9,6 21,4 23,0

Együtt 100,0 100,0 100,0

Forrás: Csite és társai 2002

Mindennek a továbbéléséről számos híradás tudósít. Bali János (2005) a nógrádi málnatermelők specializált kisüzemeinek működtetésében is a hagyományos (paraszti) és a modern (vállalkozói) típusjegyek együttélését találta meg. Egy nagykőrösi vizsgálat (Kovács K–Váradi 2005) szintén a paraszti hagyomány továbbélését írta le. Sárkány Mihály (2005) varsányi esettanulmánya arra utal, hogy a rendszerváltás előtt megszerzett gazdasági tudás és kapcsolati tőkék a piacgazdasági váltást követően is jól használhatóak maradtak.

3.5 A földhasználat és a termelés koncentrációja.

Egy új agrárstruktúra kialakulásának kezdetei

A kilencvenes évek második felében a társas vállalkozások és a nagyobb egyéni gazdaságok jelentős része a termelés és a használt földterület növelésébe kezdett. Az átalakult szövetkezetek egy részét a menedzsment privatizálta és társas vállalkozássá alakította. A továbbra is az együttes gazdálkodást vállalók szintén valamilyen típusú társas vállalkozássá (általában korlátolt felelősségű társasággá, vagy részvénytársasággá, betéti társasággá) alakították a korábbi szövetkezeteket, de esetenként a szövetkezési forma is fennmaradt. Az agrárvállalkozások és a nagyobb családi gazdaságok földhasználatának aránya és szektoron belüli súlya folyamatosan növekedett a 21. évezred első évtizedében (Kovács K.–Bihari 1998 és 2000). Az elemzők új mezőgazdasági szerkezet kialakulásáról írnak, amelyben gyorsan nő a társas vállalkozások száma és az összes gazdasághoz viszonyított aránya, míg a kisebb gazdaságok és a csak önellátásra berendezkedett termelők aránya radikálisan csökken; a nagyobb családi gazdaságokban számottevő árutermelés történik (Romány 2002). A gazdaságok jövedelmi helyzetének elemzése szerint az évtized közepén csak a 100 hektár feletti gazdaságok nyeresége nőtt, az 50–100 hektár közötti gazdaságok között a nullszaldósok, míg az 50 hektárnál kisebb területen gazdálkodók között a veszteséges gazdálkodók voltak többségben (Burgerné 2006). Az agrártermelés szerkezete a kilencvenes évek átmeneti komplexitását követően a nagyüzemi és kisüzemi megosztottság irányába mozdult el. A piacra termelő nagyobb (100 hektárnál több termőföldet használó vagy ennek megfelelő nagyságú állattartással rendelkező)

gazdaságok mellett a részidős, az önellátásra termelő és a szabadidős kisüzemek adják az új agrárszerkezet két üzemtípusát. A szakosodott piaci gazdaságok aránya fokozatosan növekszik, míg a kisebb gazdaságoké gyors ütemben csökkent 2000 és az uniós tagságot követő időszakban (Laczka 2007)

Az új szerkezet kialakulása az EU tagság előtt megkezdődött (3.13. tábla). A kilencvenes években háromszorosára nőtt a gazdasági szervezetek száma és négyszázezerrel csökkent az egyéni gazdaságok száma. 2000 után mindkét kategóriához tartozók száma csökkent, de az egyéni gazdaságok vesztesége különösen nagyarányú volt. Három év alatt kétszázezer körüli kisebb gazdaságban szüntették meg a mezőgazdasági termelést. Ebből két évig a kistermelőket (legalábbis elvben) támogató kormány működött. Az egyéni gazdaságok számának gyors csökkenése még akkor is radikális átrendeződésre utal, ha feltételezzük, hogy a fogalmi viták miatt a statisztikai adatfelvételek nem értek el minden kisebb termelőt, akik a megszokottnál nagyobb arányban maradtak ki a felvételekből. A mezőgazdaságban főfoglalkozásban foglalkoztatottak száma is közel ötödével esett vissza 2000 és 2003 között.

3.13. tábla. A mezőgazdasági tevékenységet folytatók száma

Az egyéni gazdaságok

száma (ezer darab) A gazdasági szervezetek

száma (ezer darab) Az összes gazdaság

száma (ezer darab) A foglalkoztatottak száma (ezer fő)

1972 1842 6,1 1848 1167

1981 1530 1,4 1531 984

1989 1435 1,5 1437 840

1991 1396 2,6 1398 710

2000 959 8,4 967 252

2003 766 7,8 773 215

Forrás: Takács 2005

A csökkenés és a belső szerkezetváltás tendenciája az uniós csatlakozást követően is folyamatos volt (3.14. tábla). 2007-ben kilencven ezerrel volt kevesebb a mezőgazdasági tevékenységet folytatók száma, mint 2005-ben. Az új agrárszerkezet kialakulásának szempontjából az uniós tagság nem hozott érdemben változást (Sipos 2006).

3.14. tábla mezőgazdasági tevékenységet folytatók száma Év Gazdasági

szervezetek Egyéni

gazdaságok Összes gazdaság 1972 6,1 1 841,50 1 847,60 1981 1,4 1 529,60 1 531,00 1991 2,6 1 395,80 1 398,30

2000 8,4 958,5 966,9

2003 7,8 765,6 773,4

2005 7,9 706,9 714,8

2007 7,4 618,7 626,1

KSH, Gazdaságszerkezeti Összeírás, KSH honlap, 2010. febr. 2.

Az agrártermelés belső szerkezetváltása talán még a résztvevők számának a csökkenésénél is erőteljesebben mutatta egy új agrárszerkezet kialakulásának a jeleit. A termelés specializálódási folyamata felerősödött: a kizárólag növénytermeléssel foglalkozó gazdasági szervezetek száma 30 százalékkal nőtt és egyharmadával csökkent azoknak a gazdasági szervezetek a száma, akik korábban vegyes gazdálkodást folytattak (Lacka 2007). A mezőgazdaság az intenzív gabonatermelés irányába mozdult el, és ez számos szerkezeti (piaci és környezeti) kockázatot vonhat maga után. A növénytermelés irányába elmozduló agrártermelés elsősorban a gazdasági szervezetek váltásának az eredménye volt 2003 után. Az egyéni gazdaságok termékszerkezete gyakorlatilag állandó maradt. 2005-ben a gazdasági szervezetek 73 százaléka kizárólag növénytermesztéssel foglalkozott, míg 10 százalék volt a csak állattartással foglalkozó gazdasági szervezetek aránya. A vegyes gazdálkodást folytató gazdasági szervezetek részesedése 17 százalék volt.

Az egyéni gazdaságok esetében a specializáció a növénytermelésben sokkal erősebb, mint a csak állattartó, illetve a vegyes termékszerkezetű gazdaságoknál (3.15. tábla).

3.15. tábla. A mezőgazdasági tevékenységet folytató egyéni gazdaságok megoszlása a gazdálkodás célja szerint, termelési típusonként, 2007

Növénytermesztő Állattartó Vegyes Összesen A gazdálkodás célja

gazdaságok aránya, százalék Csak saját fogyasztásra

termel 49,33 73,15 37,28 52,06

Saját fogyasztáson felüli

felesleget értékesít 27,8 24,01 47,25 32,41 Elsősorban értékesítésre

termel 22,82 2,73 15,37 15,45

Főként mezőgazdasági

szolgáltatást végez 0,05 0,12 0,1 0,08

Összesen 100 100 100 100

Forrás: KSH GSZÖ

A gazdaságok földhasználata is a kettős szerkezet és a polarizáció előrehaladásának az irányába mutat (3.16. tábla). Az összes termelő 0,32 százalékának használatában volt a termőföld 56,7 százaléka. Az ötven hektárt vagy többet használó gazdaságok (az összes gazdaság 2 százaléka) a termőföld 78 százalékát használják. A gazdaságok közel kétharmada egy hektárnál kevesebb földet használ. Ez nem sokban különbözik az 1935-ös földbirtokmegoszlás adataitól (3.17. tábla).

A 2007-es tényleges földhasználat adatainak a 3.6. és 3.7. táblákkal történő összevetése világosan rajzolja ki, hogy egy évtized alatt megtörtént a földhasználat és ezzel együtt a termelés nagyon gyors koncentrációja. Az új uniós államok többségében a magyarhoz hasonló koncentrálódás történt az elmúlt évtizedben, annak ellenére, hogy a földprivatizációt különböző technikákkal hajtották végre (Kovách 1994/1 és 2). A cseh, a szlovák agrártermelés és földhasználat talán a magyarénál is nagyobb termeléskoncentrációt mutat (Ratinger–Rabinowic 1997, Sklenička és társai 2009, Kovács K. 2007/1). Az alapvetően kisüzemi román és lengyel mezőgazdaságban is megjelentek a külföldi vagy hazai kézben levő nagyvállalkozások (Pilichowski 2008, Neményi 2009).

3.16. tábla. A gazdaságok számának és termőterületének megoszlása a használt termőterület nagyságkategóriái szerint, gazdaságcsoportonként, 2007

A gazdasági szervezetek Az egyéni gazdaságok Az összes gazdaság számának területének számának területének számának területének Termőterület

3.17. tábla. A földbirtok megoszlás 1935-ben kh-ban

Csoport (kh) Létszám (%) Terület (%) Átlagterület (kh)

A koncentrálódó és polarizálódó mezőgazdaság-szerkezet és az uniós támogatási rendszer bevezetése a termelés piaci szegmensének a konszolidációjával együtt történt meg. A konszolidációt a nagyobb agrárpiaci szereplők termelésének a stabilizálódása eredményezte.

A stabilizálódás több okra vezethető vissza. 2000 kivételével kedvező volt az agrárolló (3.18 tábla). A gabonatermelés 2006-ig nagyon jó eredményeket adott (Lacka 2007), éppen abban az időszakban, amikor a társas vállalkozások és a nagyobb egyéni gazdaságok egyre inkább a monokultúrás gabonatermesztésre álltak át. A nettó

hozzáadott érték 2006-ban 21százalékkal volt magasabb, mint az előző évben. Az egyéni gazdaságok 45 százalékkal magasabb jövedelmet értek el 2006-ban. Egy hektárra számítva 60 ezer forint üzemi eredményt és 55,9 ezer forint adózás előtti eredményt értek el. A társas gazdaságok 1 hektárra jutó jövedelme 33 százalékkal haladta meg az egy évvel korábbit (Keszthelyi 2007). A stabilizációt az uniós mezőgazdasági támogatások is jelentős mértékben elősegítették, amelyek nélkül a nagyobb gazdaságoknak is likviditási gondjai lehettek volna (Szabó P. 2007, Kapronczai és társai 2006, Kovács–Udovecz 2006). A konszolidálódás jele, hogy az Agrárgazdasági Kutatóintézet által megkérdezett gazdaságok 89 százalékában nem változott a 2002 és 2004 közötti időszakban a foglalkoztatottak száma (Kapronczai és társai 2006). Az uniós tagság a családi gazdaságok számára is jelentős új kihívásokat hozott. Az agrártermelés koncentrálódása tovább folytatódott (Csáki 2004 Kovács K.

2007/1, Tóth P). A családi gazdaságok mintegy harmadának-felének a további termelésnövekedése várható, de a földpiaci megnyitásának a következményei újabb koncentrálódást hozhatnak a termelés és a földhasználat területén.

3. 18 tábla Az agrárolló 1991-2006. (Előző év =100) 1991 75,7

1992 104,4 1993 99,5 1994 102,3 1995 102,3 1996 99,5 1997 93,7 1998 95,3 1999 93,7 2000 105,5 2001 94,8 2002 97,4 2003 99,9 2004 87,6 2005 100,7 2006 104,6

Forrás: KSH stADAT

A mezőgazdasági foglalkoztatottság az 1990-es 700 ezerre főről 2001-re 203 ezerre esett vissza (Fóti–Lakatos 2006). A mezőgazdaságban alkalmazottak között egyre

inkább a szakképzettséget igénylő foglalkozások vannak jelen. Csökkent a mezőgazdasági fizikai munkások és az építőipari foglalkozásúak aránya, és jelentősen nőtt a mezőgazdasági és erdészeti szakképzettek száma (3.19. tábla).

A mezőgazdaság a teljes idejű foglalkoztatás mellett hosszabb-rövidebb ideig a főfoglalkozású foglalkoztatottnál sokkal nagyobb létszámú munkaerőnek kínál elfoglaltságot. A 2001. évi népszámlálás 673 ezer 15 éven felüli foglalkoztatottat talált, akik rövidebb vagy hosszabb ideig kiegészítő jelleggel dolgoztak a mezőgazdaságban (beleértve ebbe a családi gazdaságban végzett munkát is). A legalább 90 munkanapon, vagy annál hosszabb időn keresztül mezőgazdasági munkát végzők megoszlása a következő volt: 90–179 napot 66 ezer fő, a foglalkoztatottak 1,9 százaléka, 180 vagy annál több napot 88 ezer fő, a foglalkoztatottak 2,5 százaléka töltött mezőgazdasági munkával.

2005-ben 521 ezer dolgozó éves munkájának megfelelő munkamennyiséggel hozták létre az év folyamán megtermelt mezőgazdasági termékeket. Mindez nem a mezőgazdaságban foglalkoztatottak számát jelzi, hanem az ott lekötött munkamennyiséget. 2007-ig az így lekötött munkaerő nagysága is csökkent, de a főfoglalkozású és ideiglenesen munkát végzők aránya még mindig félmillió körüli (3.20. tábla).

3.19. tábla. A mezőgazdaságban foglalkoztatottak összevont foglalkozási főcsoportok szerint

Összevont foglalkozási főcsoport 1980 1990 2001 Törvényhozók, igazgatási, érdek-képviseleti vezetők, gazdasági vezetők 5,7 7,1 6,6 Egyéb szellemi foglalkozásúak 8,1 10,5 9,0

Szolgáltatási jellegű foglalkozásúak 1,6 2,2 1,8 Mezőgazdasági és erdőgazdálkodási foglalkozásúak 27,1 24,1 50,2 Ipari és építőipari foglalkozásúak 17,6 23,3 11,4

Gépkezelők, összeszerelők, járművezetők 15,7 18,8 12,5 Szakképzettséget nem igénylő (egyszerű) foglalkozásúak 24,2 14,0 8,6

Összesen 100,0 100,0 100,0

Forrás: Fóti – Lakatos 2006

3.20. tábla. Mezőgazdasági munkaerő-felhasználás (1998–2007) Év Nem fizetett Fizetett Összesen

1998 580 871 163 645 744 516

1999 573 415 150 073 723 488

2000 532 634 143 416 676 049

2001 507 762 135 175 642 937

2002 521 151 125 590 646 741

2003 458 037 123 870 581 907

2004 426 634 127 151 553 785

2005 407 682 114 566 522 248

2006 390 903 113 500 504 403

2007 348 046 111 245 459 291

2008 324 136 112 931 437 067

Forrás: KSH, stADAT

A Vidék 2005 vizsgálat (Kovách–Kelemen 2007) igyekezett a legszélesebb körét megtalálni azoknak, akik bármely módon kapcsolódtak az agrártermeléshez.

Eredményeink alapján a magyar felnőtt lakosság 21–22 százaléka vesz részt valamilyen intenzívebb módon az élelmiszertermelésben, vagy kap mezőgazdasági munkavégzése nyomán nyugdíjat, és a felnőtt lakosság további 30 százaléka is végez kisebb mértékű élelmiszertermelést. Ugyanezen vizsgálat szerint a felnőtt lakosság megközelítően 7–8 százalékának egyik fő gazdasági tevékenysége az élelmiszer alapanyag-termelés. Ha ehhez hozzászámítjuk az élelmiszeriparban dolgozókat, a magyar felnőtt lakosság megközelítően 10 százaléka foglalkozik főállásban vagy részidőben élelmiszertermeléssel. Az agrárium szereplőstruktúráját a 3.1. ábra szemlélteti.

3.1 ábra. A mezőgazdasági szereplők 2005-ben

Forrás: Kapronczai 2007 alapján

A mezőgazdaságban főállásban foglalkoztatottak száma és az összes keresőkön belüli aránya folyamatosan csökken 1988 óta (Csite és társai 2002, Varga Gy 2004, Fehér 2005). A magyar mezőgazdaság vegyes üzemstruktúrában működik. A három nagyobb

Mezőgazdasági

Magántermelők (711 433) Nem üzemszerű,

házkörüli termelés,

termelési üzemmód a részidős, elsősorban saját fogyasztásra termelő mini-üzem, az árutermelő családi gazdaság és a mezőgazdasági nagyüzem együttesen adják a magyar mezőgazdaság vegyes üzemi jellegét.

A saját fogyasztásra termelő gazdálkodás a mezőgazdasági termelés piacosítása ellenére fennmaradó formája az élelmiszertermelésnek. Az elsősorban saját fogyasztásra élelmiszert termelő háztartások számára vonatkozóan nagyon nehéz pontos adatokat megadni. A KSH mezőgazdasági felvételei arra engednek következtetni, hogy mintegy nyolc-kilencszázezer olyan háztartás van, ahol nem értékesítési céllal állítanak elő elsősorban élelmiszert. A Vidék 2005 felvétel adatai szerint 3 millióan végezhetnek ilyen tevékenységet. A nem értékesítési céllal termelők motivációi és társadalmi összetétele nagyon összetettek. Egyes családok számára a megtermelt élelmiszer valóban a háztartás költségvetésének egy nagyobb részét tehermentesíti, ami nélkül a család létfenntartása nehezen lenne biztosítható (Laki 2004). Más esetekben mindez csak szabadidős, rekreációt szolgáló hobbitevékenység.

A Vidék 2005 felvétel szerint az önellátásra termelők egyik nagy csoportjához elsősorban falun élők és vidéki városok lakói tartoznak, és a csoporton belül felülreprezentáltak a nők. Iskolai végzettségük általában alacsony, átlagos havi jövedelmük közepes, elmarad a gyengén agrárérintettek és a nem agrárérintettek jövedelmétől. A másik csoportban viszonylag magas az inaktívak, ezen belül a leszázalékoltak, a munkanélküliek, a háztartásbeliek és az özvegyi nyugdíjasok aránya.

Az első inkább marginalizálódó társadalmi csoport, amelynek tagjai gazdasági kényszerből vagy megszokásból, minimális volumenben gazdálkodnak, a mezőgazdasági termelés kiegészítő jövedelmet biztosít számukra, részben pótolja a szociális ellátórendszer hiányosságait. A másik csoporthoz tartoznak viszont a magasabb jövedelemmel és végzettséggel rendelkezők, akik földtulajdonnal rendelkeznek, vagy a mezőgazdasági termelést hobbi és szabadidős tevékenységként végzik.

A kilencvenes évek elején úgy tűnt, a szövetkezetek eltűnnek a mezőgazdasági termelésből és helyüket a családi gazdaságok veszik át. A szövetkezetek felszámolása azokban a régiókban volt a leggyorsabb, ahol a mezőgazdaság súlya meglehetősen csekély volt, illetve más ágazatok relatíve gazdag munkalehetőség kínálattal rendelkeztek. A kialakuló struktúra markáns regionális különbségeket mutat: kisebb

szövetkezetek és gazdasági társaságok főleg a Dunától keletre jöttek létre, míg a Dunántúlon megmaradtak a szövetkezeti vagy részvénytársasági formában működő nagy és középüzemek (Kovács–Váradi 1995, Kovács–Bihari 1999). A Dunántúlon megmaradt a nagyobb gazdasági szervezetek túlsúlya, 2000-ben a térségben az összes földterület 67,13%-a gazdasági szervezetek használatában volt, míg a Dunától keletre a földhasználat sokkal kiegyenlítettebb a gazdasági szervezetek és az egyéni gazdaságok között.

A földhasználat és termelés koncentrációjának eredménye a statisztikai felvételek és az empirikus vidéktudományok előtt javarészt rejtve maradó mezőgazdasági nagygazdaságok létrejötte. Szakértői becslések szerint minden negyven-hatvan ezres lélekszámú kiskörzethez tartozik egy néhány ezer hektáros nagygazdaság, amely nem csupán a saját földterületén valósít meg intenzív mezőgazdasági termelést, hanem kereskedelmi és egyéb tevékenységein keresztül integrálja a körzet kisebb családi gazdaságainak a termelését. Ezeknek a nagygazdaságoknak a működéséről, a lekötött munkaerő nagyságáról kevés általánosíthatót tudunk és csak részismereteink vannak.

A magyar mezőgazdaság hanyatlása lassult a kilencvenes évek közepétől (Juhász–

Mohácsi 1996). Az élelmiszer-feldolgozók és nagykereskedők ismét képesek voltak befektetni a mezőgazdasági termeltetésbe és az integrációba. A termelés integrálásának komoly hagyományai voltak korábban is. Az integrátorok hatása mintaközvetítő, modernizációs és a termelési-forgalmazási fegyelem javulását eredményezte. A gazdáknak hitelt, biztosabb piacot, a kiemelkedés lehetőségét biztosították. A biztos piac, a technológiai transzfer kellő versenyelőnyt biztosított, míg a kisebb gazdálkodók nem tudtak hitelhez jutni. A föld volt a gazdálkodóknak szinte az egyetlen hitelbiztosítékként kínálható vagyontárgya, de mivel a földtörvény korlátozta a föld áruvá válását (1994/LV.), az a bankok számára nem jelentett megfelelő biztosítékot. Az integrátorok megfelelő partnerré váltak nem csak a bankok számára, de a mezőgazdasági gépkereskedő és gépgyártó cégekkel, a vetőmag, növényvédőszer és műtrágya forgalmazókkal szemben is kedvezőbb tárgyalási pozícióba kerültek, mint az önálló, kis tőkeerejű gazdálkodók (Kelemen–Megyesi 2007).

A COFAMI nemzetközi kutatás számára készített összefoglaló szerint (Kelemen és társai 2006) jelenleg a magyar mezőgazdaságban a következő társulási, integrálási formák léteznek:

• olyan új szerveződések, új típusú szövetkezetek, amelyeket jobbára az EU konform szabályozás és a különböző támogatások lehetősége hívott életre (TÉSZ, BÉSZ, termelői csoportok); Pl. a Mórahalom Szövetkezet és az izsáki Arany Sárfehér Szövetkezet.

• nagy integrátor szervezetek, amelyek általában korábbi állami gazdaságokból átalakult társaságokat irányítanak; például a KITE vagy Bóly Rt.

• egyéb alulról építkező alternatív kezdeményezések, amelyeknek célja a közös gazdálkodás és piaci jelenlét. Például a Nyitott Kert Alapítvány vagy a Biokultura Egyesület helyi csoportjai.

Az FVM szerint 2005-ben 93 termelői értékesítési szövetkezet és 252 termelői csoport működött az országban, amely szervezeteket (jobbára szövetkezeteket) az EU elfogadja és támogatja. 2003-ban 662 beszerzési és értékesítési szövetkezet működött (Dorgai 2005). A termelői csoportok és az új típusú szövetkezetek bármilyen termékcsoportra szakosodhatnak (kukorica, zöldség, gyümölcs, szőlő, takarmánytermelés, állattartás, stb.), míg a TÉSZ-ek csak zöldség- és gyümölcstermelésre jöhetnek létre. Mindhárom együttműködési forma horizontális kapcsolatot létesít a kis és közepes méretű gazdaságok között általában egy adott kistérségen, tájegységen belül, annak érdekében, hogy jobb alkupozícióba és kedvezőbb piaci helyzetbe kerülhessenek a gazdálkodók, továbbá hogy az összetettebb termék-kínálat révén csökkentsék kockázataikat, megosszák a feladatokat, és összeegyeztessék gazdálkodásukat. A tagok a saját földjeiken önállóan gazdálkodnak, bár a szervezetben korábban közösen meghozott döntéseknek megfelelően bizonyos termékek előállítása kötelező jelleggel történik.

A TÉSZ-ek az ország zöldség- és gyümölcstermelésének mintegy 21%-át adják, a termelői csoportokban pedig a mezőgazdasági termelés 8-9%-át állítják elő (becsült adat) (Dorgai 2005).

A mezőgazdasági integrátorok az MVH megyei irodáiban regisztrálhatják magukat, ha állami támogatáshoz kívánnak jutni. Bár számuk kevesebb, mint az előző csoportba tartozó szervezeteké, de piaci jelentőségük nem kisebb. Az integrátorok képviselik a

piac legnagyobb részét, termelők százaival állnak szerződéses viszonyban, és így több ezer hektár föld termését forgalmazzák, köszönhetően tőkeellátottságuknak, politikai lobbi-erejüknek és a kül- és belpiacokon kialakult hagyományosan jó kapcsolataiknak.

2002-ben a magyar élelmiszer- és zöldségtermelés 35%-a integrált formában történt (Tátrai 2003). A gyakorlatban az integrátorok általában a teljes termelést felügyelik:

gyakran meghatározzák, hogy mit termeljen a gazda, biztosítják a termeléshez szükséges nyersanyagokat (esetleg saját maguk állítják elő azokat), majd értékesítik a megtermelt árukat. Az integrációban részt vevő gazdaságoknak általában csekély lehetősége nyílik arra, hogy beleszóljanak a döntéshozatali folyamatba; ugyanakkor az integráció révén naprakész piaci információkhoz jutnak (Oláh 2002), bevételük kiszámíthatóbbá válik, a partnerek, az árak és a piac okozta kockázataik pedig csökkennek (Tátrai 2003). Az integrátor szervezetek jórészt a hetvenes években jöttek létre mint a szövetkezeti termelés integrátorai, és már a szocializmus idején is a

gyakran meghatározzák, hogy mit termeljen a gazda, biztosítják a termeléshez szükséges nyersanyagokat (esetleg saját maguk állítják elő azokat), majd értékesítik a megtermelt árukat. Az integrációban részt vevő gazdaságoknak általában csekély lehetősége nyílik arra, hogy beleszóljanak a döntéshozatali folyamatba; ugyanakkor az integráció révén naprakész piaci információkhoz jutnak (Oláh 2002), bevételük kiszámíthatóbbá válik, a partnerek, az árak és a piac okozta kockázataik pedig csökkennek (Tátrai 2003). Az integrátor szervezetek jórészt a hetvenes években jöttek létre mint a szövetkezeti termelés integrátorai, és már a szocializmus idején is a

In document ÉS HATALMI VÁLTOZÁSAI A JELENKORI MAGYAR VIDÉKI TÁRSADALOM SZERKEZETI (Pldal 101-115)