Agrárszerkezet váltás. Földkárpótlás. A termelőszövetkezetek és az állami

A gyors és radikális mezőgazdasági privatizáció kivitelezésének módját kevésbé gazdasági, sokkal inkább politikai és részben társadalmi indítékok határozták meg (Csite–Kovách 1997, Juhász 2006). Az 1990-ben kormányzati, törvényhozási és önkormányzati hatalomhoz jutó politikai elit hatásosan politizált a választási kampány alatt a föld reprivatizációjának és a kollektivizáció előtti földtulajdon szerinti kárpótlásnak az ígéretével. Három-három és fél évtizeddel a rendszerváltás előtt a parasztság volt a legnagyobb társadalmi csoport, ezért a kárpótlás nagy társadalmi tömegek számára vonzó választási ígéret volt. Minden 1990 utáni kormány szigorú monetáris politikát folytatott, amely felszámolta a nagy, állami tulajdonú vállalatokat és

a mezőgazdasági támogatások és ösztönzések korábbi rendszerét (lásd erről részletesebb Harcsa–Kovách–Szelényi 1994 és 1998).

A gazdaságpolitikai ideológia mellett a szocialista időszak mezőgazdasági üzemstruktúrájának a néhány hónap alatt történő felszámolása hatalmi megfontolásokból is történt. Az 1991-ben és 1992-ben még működőképes mezőgazdasági szövetkezetek elleni kampány, az új politikai elit, elsősorban a lokális elit hatalmi pozícióira alternatívan egyedül veszélyes szövetkezeti vezetés felszámolását szolgálta. A szövetkezeti vezetők csoportja volt az állami hatalomtól független egyetlen olyan elitcsoport, amely gazdasági, társadalmi és (helyi) politikai hatalommal rendelkezett. Ezt a (helyi) hatalmi csoportot a szövetkezetek felszámolásával lehetett megszüntetni. A mezőgazdasági privatizáció volt más gazdasági ágazatok magánosításának a gyakorlóterepe, itt lettek kipróbálva a privatizációs technikák, különösen a vállalat-átalakítások és a vagyonátmentés lehetőségei, a lakosság tűrőképessége és részvételi szándéka. Az agrárprivatizáció a posztszocialista Kelet-Európában időben mindenhol megelőzte más gazdasági szektorok privatizációját, így Magyarországon is (Kovách 1994/ 1 és 2, Swain 1996, Abrahams 1996). A gazdaságpolitikai vezetés radikálisan csökkentette a mezőgazdaságnak korábban adott támogatásokat, amelyek többnyire az államkasszába befizetett agrárjövedelmek alatt maradtak. Radikálisan csökkentették a mezőgazdasági exporttámogatások nagy részét.

Az agrárolló többszörösére nőtt. Az agrártermelés költségei, különösen az energiaárak többszörösére emelkedtek (Info Társadalomtudomány 1996).

A mezőgazdasági átmenet korszakát az is rendkívül megnehezítette, hogy a régióban a nemzeti jövedelem 20 százalékkal vagy többel csökkent, az ipari termelés legalább 30 százalékkal, a mezőgazdasági még többel, és a munkanélküliség tíz százalék felé emelkedett. A magyar élelmiszer-termelés korábbi piacai beszűkültek. A termelés csökkenése az első négy évben a belső piaci kereslet visszaesésének volt a következménye. A mezőgazdasági export növekedése egy ideig a KGST szétesése ellenére sem állt le. Visszaesése csak 1993-tól kezdődött. A belső piac élelmiszer-fogyasztása 20 százalékkal csökkent 1988 és 1992 között, mindenekelőtt a reálbérek gyors értékvesztése miatt. A privatizáció az állami támogatások leépítése, az agrártermelés (és vidéki gazdaság) tartós válságához vezetett (Harcsa és társai 1994 és

1998, Csáky 1994). A mezőgazdaság bruttó termelése még 1998-ban is csak a nyolcvanas évek végének hatvan-hetven százalékát érte el (3.1 és 3.2 tábla).

3.1. tábla. A mezőgazdaság és élelmiszeripar részesedése a GDP-ből és a nemzetgazdasági beruházásokból

Forrás: KSH, idézi Csite és társai 2002

3.2. táblázat: A magyar mezőgazdasági termelés alakulása 1960-1998

Forrás KSH Idézi: Csite és társai 2002

A bruttó mezőgazdasági termelés a 88-as szint 90, 1991-re 84, 1992-re 66 százalékra esett vissza (Harcsa és társai 1994). 1993-ban a mezőgazdaság a rendszerváltás előtti

utolsó év termelésének csak alig több mint felét volt képes produkálni (KSH és OECD adatok, idézi: Kovách 1994/1, 1994/2).

A hanyatlás hasonló erejű volt a zöldség- és gyümölcstermelésben és az állattartás területén, ahol az 1988-as bruttó termelési értéknek csak a 65 százalékát állították elő 1992-ben. 1988-ban 8 millió 700 ezer sertést tartottak, míg 1992-ben 5 millió 700 ezret.

A szarvasmarhák száma ugyanebben a periódusban 1 millió 700 ezerről 1 millió 100 ezerre esett. A dekollektivizáció hasonló visszaesést okozott a termelésben, mint a kollektivizáció a hatvanas évek fordulóján (Harcsa és társai 1994).

A földkárpótlás és a privatizáció lehetőség volt arra, hogy a mezőgazdaság tulajdoni struktúrájának átalakításával felszabaduljon a kötött földpiac, és a nyolcvanas években már létező mezőgazdasági kisüzemek szabadabban alakuljanak át valódi, piacra termelő vállalkozásokká. Közel 2 millió család volt jogosult a kárpótlásra, ami azt jelentette, hogy a kárpótlás rendelkezésére álló földalap nem volt elegendő az új, életképes mezőgazdasági vállalkozások megjelenéséhez (Oros 1999). 2430 ezer hektárra nyújtottak be kárpótlási igényt, de a szövetkezeti földekből csak 1873 ezer hektárt lehetett erre célra elkülöníteni a szövetkezetek használatában levő 5 millió hektárból (Varga 2004). A 42 millió aranykorona kárpótlásra kijelölt földterület 94 százalékát árverezték el 1996-ig. A kárpótlással 1996-ra másfél millióan váltak földtulajdonossá.

A rurális társadalom jelentős része földtulajdonos lett, de a városi háztartások közül is sokan szereztek földet. A mezőgazdasági kisüzemek által használt földterület megkétszereződött 1994 és 1996 között. A kárpótlással szerzett földek negyven százalékát bérbe adják, a többit művelték az új tulajdonosok (Burgerné 1996). 1994-ben, bár a kárpótlás már jelentősen előrehaladt, a szövetkezetek által korábban használt földterület 30 százaléka volt a magántermelők vagy szervezeteik használatában. A már 1988 előtt is magánkézben levő földekkel együtt legalább a termőföldek 35 százalékát, mintegy 2 millió hektárt művelhettek a magángazdák, illetve korlátolt felelősségű társaságaik 1994-ben. 1994 februárjáig, a licitálások első nagy hullámában 340 ezer kérvényező kapott földet 27,5 millió aranykorona értékben. A kárpótlással szerzett földek nagysága országos átlagban 4,4 hektáros volt (Burgerné 1996). Az új tulajdonosok 70–80 százaléka nyugdíjas vagy nem mezőgazdasági főfoglalkozású volt (Varga 2004). 1994-ben az új földtörvény 300 hektárban maximálta a megszerezhető

föld nagyságát, és kizárta a jogi személyek és a nem magyar állampolgárok föltulajdonlását. A kárpótlás nem állította vissza a mezőgazdaság kollektivizáció előtti tulajdon- és üzemstruktúráját (Kovács T. 1994).

A 128 állami gazdaságból 103-at 1992-ben és 1993-ban gazdasági társasággá alakítottak át. Az utódszervezetek privatizálása csak később az ezredforduló időszakától történt meg. Először kisebb egységekre bontották a volt állami gazdaságokat, és a dolgozók nagyobb részét elbocsátották. A vagyontárgyak rendkívül alacsony áron történő privatizációjára ezt követően került sor (Varga 2004). 25 gazdaságot stratégiai fontosságúnak nyilvánítottak és állami tulajdonba vettek. Ezeknek a gazdaságoknak a magánkézbe kerülés 2000 után történt meg.

A privatizáció másik útja a szövetkezeti használatban maradt föld, ingó és ingatlan vagyon nevesítése és az üzletrész arányok megállapítása volt. A szövetkezetek aktív tagjai a vagyon 40 százalékának megfelelő vagyonjegyet kaptak, 40 százalék jutott a nyugdíjasoknak és 20 százalék a külső tulajdonosoknak. Az 1992-es szövetkezeti átalakulási törvény szerint 1992 áprilisáig kellett megállapítani az üzletrész arányokat és az év végéig lehetett bejelenteni a kilépést és a vagyonjegy értékének megfelelő vagyontárgy magántulajdonba vételének a szándékát. 1993 végéig a szövetkezeti vagyon tíz százalékát privatizálták ilyen módon. 1441 szövetkezetből 1273 alakult át a törvény szabta határidőre, és mintegy száz szövetkezet ment még 1992-ben csődbe.

A szövetkezeti változásoknak négy jellegzetes módja volt (Varga 2004). A szétválás, amelyet 177 esetben kezdeményeztek és 82 esetben hajtottak végre. A csoportos kiválás, amelyik minden ötödik szövetkezetben történt, de amely a föld 0,7 és a vagyon 2,6 százalékát érintette csupán. Az egyéni kiválás, amely a szövetkezetek kétharmadában történt, és amelyet az aktív tagok 3,6 százaléka hajtott végre. Végül a gazdasági társasággá alakulás, amely következtében 100 gazdasági társaság (kft.) és 250 nem önálló jogi személyiségű társaság alakult.

Az átalakult szövetkezetek vagyonának csak negyven százalékával rendelkeztek az aktív tagok, akikkel a vagyonmegosztás tekintve hasonló pozícióba kerültek a nyugdíjasok.

A szövetkezeti vagyon húsz százaléka került a szövetkezethez munkaviszonnyal vagy nyugdíjas tagként nem kötődő kívülállókhoz (Varga 2004).

Az aktív tagok száma jelentősen csökkent a kilencvenes évek második felére (az 1992-es 21,8%-ról 1998-ra 15%-ra), a szövetkezeti tulajdonosok többsége (85%) nyugdíjas és kívülálló (Csite és társai 2002). Az aktív tagok részvétele a vagyon hasznosításában nehézségekkel történik (Tóth E. 2000). A nevesített vagyon értéke országos átlagban számítva az aktív tagok esetében 300 ezer, a nyugdíjasok esetében 270 ezer, a külső tulajdonosok esetében 100 ezer forint (Kovách 1995, Oros 1999).

Az agrárium munkaerő létszáma 1989 és 1995 között 640 ezer fővel csökkent (Varga 2004). Az évtized végére a mezőgazdasági munkaerőlétszám az összes foglalkoztatotthoz hasonlítva az 1990-es 17,1 százalékról 7,1 százalékra, az élelmiszeriparral és az erdőgazdasággal együtt számolva 22 százalékról 11 százalékra esett (3.3. tábla).

3.3. tábla.

A nemzetgazdaságban és az élelmiszer-gazdaságban alkalmazásban állók számának alakulása 1990-99

Megnevezés 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 Alkalmazásban állók száma (ezer fő)

Nemzetgazdaság

összesen 4795 4669 4242 3867 3701 3636 3615 3611 3635 3811 Mezőgazdaság 818 710 553 360 326 309 284 294 261 270 Élelmiszeripar 203 198 197 171 148 138 127 126 127 155

Erdőgazdálkodás 45 43 36 32 19 15 14 15 14 11

Együtt 1066 950 786 563 493 462 425 435 402 436 Részesedés (%)

Mezőgazdaság 17,1 15,2 13,0 9,3 8,8 8,5 7,9 8,1 7,2 7,1 Élelmiszeripar 4,2 4,2 4,6 4,4 4,0 3,8 3,5 3,5 3,5 4,1 Erdőgazdálkodás 0,9 0,9 0,9 0,8 0,5 0,4 0,4 0,4 0,4 0,3 Együtt 22,2 20,3 18,5 14,5 13,3 12,7 11,8 12,0 11,1 11,5 Forrás: AGKII idézi: Csite és társai 2002

A mezőgazdasági termelő szövetkezeteket piacgazdasági váltás, később az uniós csatlakozás gyakorlatilag felszámolta. A szövetkezetek átalakulása a kilencvenes évek után egy kutatás szerint az alábbi négy típus valamelyikét követte (Csite és társai 2002, 3.4. tábla):

A szövetkezetek mintegy fele egy nagyobb és számos kisebb szövetkezetté bomlott, és az utód-szervezet folytatta a gazdálkodást.

A téeszek 17%-a vállalkozássá alakult. Bizonyos szempontból ez lett a legsikeresebb típus, korábbi földterületeiknek csupán 23%-át vesztették el, és dolgozóik 41%-át is megtartották.

A szövetkezetek 30%-a számos kis társaságra, vállalkozásra bomlott, a tagok széthordták a vagyont, hogy elkerüljék a csődöt.

A maradék 7,4% bár nem ment csődben, olyan magasak az adósságaik, hogy nem képesek gazdálkodni.

3.4. tábla. Az 1988-as elődszövetkezetek átalakulásának típusai

Esetszám Százalék 1 nagyobb és több kisebbre bomlott 196 45,6

Sok kisebbre bomlott 129 30,0

Megmaradt egyben 73 17,0

Egy nagyobb szövetkezet maradt, de az felszámolás alatt van 32 7,4

Összesen 430 100,0

Hiányzó adat 16

Mindösszesen 446 Forrás: Csite és társai 2004

A szövetkezeti átalakulás és a föld magántulajdonba kerülésével 1996-ban 1933 szövetkezet, 188 részvénytársaság, 3654 kft, 1.2–1,6 millió részidős és teljes idős családi gazdaság működött. A mezőgazdasági termelésben a magántermelés súlya fokozatosan emelkedett. 1993-ban 30 ezer körül volt a regisztrált egyéni gazdák száma (az összes családi gazdaság mintegy 3–4 százaléka). 1,2 és 1,6 millió közötti családi magángazdaság működött a kilencvenes évek közepén, melynek többsége részidős és jelentős mértékben saját fogyasztásra termelő mini üzem volt.

A mezőgazdasági termelés input és output szerkezete a piacosodását tekintve csak nagyon lassan változott. Az értékesítési piacok a kései szocializmus időszakához hasonlóan monopolizáltak maradtak a kilencvenes években is. Az élelmiszeripari egységeket még 1994–ig gyorsan privatizálták. Az édesipar, söripar, növényolaj-ipar, dohányipar, baromfifeldolgozás és szeszipar több mint kétharmada, a bor- és pezsgőipar több mint fele jutott a multinacionális cégek tulajdonába (Alvincz 1997, Wagner 1997).

A magyar és a multinacionális vállalatok felosztották a piacokat és 19994-től szinte minden termék felvásárlása és feldolgozása kartellszerűen valósult meg (Fertő 1996).