Agglomerizálódás, szuburbanizáció és ellenurbanizáció, az „új vidék”

Az ezredforduló korszakában a magyarországi települések társadalomszerkezetében strukturális jelentőségű változások zajlanak, amelyek jelentősége a városiasodás intenzív szakaszaihoz mérhető. A városokba történő migráció sem állt meg, a városok között folyamatos a vándorlás a községekből a városokba is, de a legnagyobb jelentőségű a városokból a kisebb településekre történő migráció. Ennek egyik célállomása a városi agglomeráció, de nagyobb társadalmi csoportok költöznek a városközpontoktól messzebb eső kistelepülésekre is. Az állandó lakóhely változtatásának adatai (2.4. tábla) azt mutatják, hogy a népességmozgás város és község viszonylatában mindkét irányban intenzív. A főváros és községek közötti migráció lényegében hasonló volt mindkét irányba, míg a községek migrációja a többi városba lényegesen erősebb volt, mint ugyanezen településkategóriákból a falvakba költözés. A községek között valamivel nagyobb volt a népesség vándorlása, mint a falusiak városokba telepedése. A foglalkoztatott népesség lakóhelyi migrációja még karakteresebben mutatja az előbbiekben leírt tendenciákat.

2.4 tábla. A lakónépesség jelenlegi és a jelenlegit megelőző állandó lakóhelye településtípus szerint, 2001. Forrás: KSH 2001-es népszámlálás. KSH honlap, 2010. február 1.

2.5. tábla. A foglalkoztatott lakónépesség jelenlegi és a jelenlegit megelőző állandó lakóhelye településtípus szerint

A jelenlegit megelőző lakóhelye Állandó lakóhelye Összesen Ebből:

nem Forrás: KSH 2001-es népszámlálás, KSH honlap, 2010. február 1.

Húsz város körül jött létre kiterjedtebb agglomeráció, amelynek a községei erős kölcsönös kapcsolatban vannak a terület központi városának gazdaságával, társadalmával (2.3. ábra).

2.3 ábra Agglomerációs körzetek Magyarországon

Az agglomerációk földrajzi határainak megállapítása vitatott kérdés az irodalomban (Varga 2008), ezért nehéz pontosan megadni a városi agglomerációkhoz tatozó települések számát és lakosságuk nagyságát. Az agglomeráció egyrészt közigazgatási/statisztikai kategória, amely nem minden esetben tükrözi a tényleges állapotokat. A Budapest nélkül számolt agglomerációk városközpontjának a kistérségeihez például 575 települést sorolnak, amelyek közül csak 253 tartozik a hivatalosan megállapított városi agglomerációkhoz (Varga 2008). Az agglomerációs városközpontok kistérségeiben fekvő településeken a központi városhoz kapcsolódás gyakran semmiben sem különbözik az agglomerációs települések esetében megfigyelteknél (Csurgó 2010). Az agglomeráció határaként elfogadott 60 kilométernél nem szakadnak meg az agglomerációba tartozás jellegzetes struktúrái. A hivatalosan számon tartott városi agglomerációkhoz 333 település tartozik, amelyeknek csak egy része községi státuszú. Valójában mintegy 6–700 településen érvényesülhetnek az agglomerációra jellemző hatások. A városközpontok lakosságával együtt az ország lakosságának legalább a fele az agglomerációhoz tartozó településen él. A vidéki/városi különbségtétel az agglomerációs településekre vonatkozóan különösen nehéz feladat, mert a közigazgatási értelemben vett községek és az agglomerációs kisvárosok lakosságának életviszonyai között túlságosan sok különbség nem mutatható ki.

A legnagyobb agglomerációs övezet Budapest körül alakult ki a huszadik század második felében (Beluszky 1999), bár az agglomerizáció kezdetei még korábbi időszakra nyúlnak vissza. A hivatalosan számon tartott budapesti agglomerizációs övezetben 755.290.111 főt tartottak nyilván 2007-ben (Bakos és társai 2008). Ebből 504.414 főnek városokban, 250.876 főnek községekben volt a bejegyzett lakóhelye.

Budapest lakosságával együtt 2.451.418 fő élt a fővárosi agglomerációban. Ez a szám valójában közelebb lehet a 3 millióhoz, ha az agglomerizáció határán kívül eső, de a vonzáskörzethez tartozó egyéb települések lakosságát is számítjuk.

A budapestiek kiköltözése és a más irányú bevándorlás következtében a kilencvenes évek közepétől gyorsult fel az agglomeráció lakosságának a növekedése (Dövényi–

Kovács 1999). 2001 és 2007 között is 12 százalékkal nőtt a Budapest környéki települések lakossága. A növekedés a községekben 16 százalékos, a városokban 9,7 százalékos volt (Bakos és társai 2008). A népességmozgás következményeként az

agglomerációs településeken élők korstruktúrája sokkal kedvezőbb, mint Budapest lakosságáé. Budapesten 147 időskorú esik száz gyerekkorúra, ami kétszer akkora, mint az agglomerációban.

A nemzetközi és hazai szakirodalom meglehetősen összetettnek írja le a városok és községek közötti népességmozgás okait. A vidékről városokba költözés okai egyszerűbben megadhatóak. A vidékiek célja a városba költözéssel nem sokat változott a nagyobb urbanizációs ciklusok kezdete óta. A kedvezőbb életfeltételeket, munkahelyet, jobb iskoláztatási lehetőséget keresők és a vidéki szegénység elől menekülők célja volt a városokba település. A hazai szakirodalom egyik nagyobb adóssága, hogy a tömeges városba telepedés következményeiről a városi társadalomra nézve keveset tudunk. Összehasonlító elemzések (Starosta 1994) szerint a közép-európai városok „ruralizációja” kiterjedt jelenség.

A városokból történő kitelepedés az ezredforduló időszakában összetett célok miatt történik. A nemzetközi és a hazai szakirodalom a szuburbanizáció, az ellenurbanizáció illetve a városi kolonizáció, városi nyomás fogalmaival írja le a jelenséget (Boyle–

Halfacree 1998, Overbeek–Terluin 2006). A legnagyobb vita a városiak tömeges vidékre költözését illetően a szuburbanizáció vagy ellenurbanizáció karakterének a megítélése körül zajlik több évtizede. A szuburbanizáció a vidéki terek városi struktúrákba szerveződésének egyik elemeként értékeli a városiak kitelepülését. A társadalomföldrajz a nagyváros (és a városi funkciók) decentralizációjának tekinti a szuburbanizációt. A nagyvárosi funkciók fokozottabb megjelenését a hazai irodalom is a szuburbanizáció jelenségkörébe utalta (Enyedi 1984, Cséfalvay 2008). Az ellenurbanizáció teoretikusai azt hangsúlyozzák, hogy a nyugati társadalmakban a hetvenes évektől felgyorsuló városi kirajzás minőségileg más, mint a városi terjeszkedés szuburbanizáció fogalmával leírható korábbi szakasza. A szuburbanizáció az indusztriális, míg az ellenurbanizáció a posztindusztriális korszak jelensége. Az ellenurbanizációt szokás egy újabb demográfiai forradalomnak felfogni (Champion 1998) annak ellenére, hogy a városi kiköltözés egyes régiókban megfordult és a nagyvárosok újra növekedni kezdtek. Az ellenurbanizáció összetett folyamat, amely során a jelentősebb nagyvárosi népesség a nagyvárosi övezeteken kívülre, vagy a településhierarchiában az alacsonyabb státuszú településre, illetve a nagyobb beépítettségű területekről a kevésbé zárt szerkezetű területekre költözik (Halliday és

Coombes 1995). Az elvándorlás többnyire szakaszos, előbb a városkörnyéki településekre történik, majd később válnak a távolabbi vidékek célterületté.

A vidékre költözés okai és motivációi rendkívül komplex jelenség. A magyarországi városi elvándorlás mögött is összetett okok húzódnak meg. A kiköltözés okaként sorolják fel a vidéki idill vonzerejét (Földi 2000), az életfeltételek biztosításának az ígéretét, ami egy teljesen új életszakasz kezdete lehet. Ebben az értelemben a materiális és szimbolikus vonzások jelentik a fő motiváló erőt (Boyle–Halfacree 1998, Hardi 2002, Bajmóczy 2002, Csizmady–Husz–Janky 2005). A másik felfogás szerint az életfeltételekben (pl. lakhatóság, biztonság, környezetszennyezés) bekövetkező változás kényszere miatt költöznek el a városokból (Tímár–Váradi 2000, Koós 2007). A jelenség kiváltó okai között szerepel a foglakozási szerkezet változása, a szolgáltatásokban dolgozó, kevésbé helyhez kötött munkát végző foglalkozások arányának a megnövekedése, a térbeli mobilitás felgyorsulása és tömeges hozzáférhetősége, a kommunikáció technikai fejlődése, ami áthidalhatóvá teszi a nagyobb távolságokat is, és az értékrendszer változása. Az ellenurbanizációra vonatkozó német kutatás szerint a vidékre költözés összes strukturális oka mellett a mentalitás változása, a vidék megváltozott értéke is a vidékre költözés egyik lényeges magyarázója (Jetzkowitz és társai 2007). Az ellenurbanizáció okaként emelik ki továbbá a globalizáció hatását (Halfacree –Woodward 2002). Az ellenurbanizáció jellegzetes szereplője a középosztály, mert a vidékre költözése jelentős presztízs- és státuszemelkedéssel jár, ugyanakkor a szegényebb társadalmi csoportok is elköltözéssel válaszolnak létfeltételeik romlására. A város és vidék kapcsolat átalakulása vezet az irodalom szerint a vidék alapfunkciójának, az élelmiszer- és nyersanyagtermelés változásához és a

„szolgáltató vidék” megjelenéséhez (Marsden 1999). A vidék szolgáltató funkciójának a megerősödését a hazai kutatások is jelezték (Csanádi–Csizmady 2002, Fejős–Szijártó 2002). A vidékre költözést, illetve a vidéki tér rekreációs használatát a biztonság, a nyugalom, a természetes környezet iránti (posztmodern fogyasztói) vágy, a városba költöző falusiak nosztalgiája is magyarázza.

A városi kiköltözés okainak és következményeinek együttes elemzésére készített modellt a RURBAN kutatás számára Dagevos, Overbeek és Vader (2004). A „kirajzás a méhkasból” az első trend, ami a városi, nem kívánt környezettől menekülést példázza.

A „szürke invázió” utal arra, hogy a kiköltözők egy része nyugdíjas évei színhelyéül

választja a vidéki letelepedést. A kiköltözés harmadik trendje a turizmus és az abból következő új vidéki térhasználat. A „fehér galléros gazdálkodás” a mezőgazdálkodás átalakítását jelenti a városi fogyasztás közvetlen igényeinek a kiszolgálására. Az épített és zöld területek, valamint a természeti és fogyasztói területek szegregációja jelzik a korábban egységes vidéki tér növekvő differenciálódását és megosztottságát. Ugyanez a kutatás tipizálta a vidéken megjelenő városi fogyasztói magatartásokat is, amelyek lehetnek az egyéni érdekekre és haszonra koncentráló „számító” fogyasztó, a folytonosságot és a helyi kultúrát kereső „hagyományos” fogyasztó, az autentikus, sajátságos értékek iránt vonzódó „egyedi”, s végül a fogyasztása során a következményeket is mérlegelő „felelős” fogyasztó. A kutatás magyar esettanulmányai mind a négy fogyasztói típust azonosították Magyarországon is (Kovách és társai 2004).

A vidék javai és szolgáltatásai a fogyasztók minden típusának megfelelve a lakás és a lakótelek, a táj és környezet, a gasztronómia és a turisztikai szolgáltatások. A városi fogyasztás egyfajta kényszerítő „nyomása” (pressure) változtatja meg a vidéki közösségeket és magatartásokat.

A városiak megjelenése átalakítja a helyi társadalom szerkezetét, amelynek korösszetétele a fiatalabb generációk irányába mozdul el (Molnárné 2008, Bakos és társai 2008,), megnő a képzettebbek és a magasabb foglalkozásúak aránya (Kovács K.

1999/1, Kapitány–Lakatos 2005, Csapák 2007). Új helyi konfliktusok keletkeznek a helyiek és a beköltözők között a különböző értékek, a lokálishoz való eltérő viszony miatt (Szarvas 2007). A legnagyobb konfliktusforrás a fejlesztési célok meghatározása, mert a beköltözők a hely nyugalmának megőrzését és infrastrukturális beruházásokat, a helyiek a munkahelyteremtést részesítenék előnyben. Jellegzetes konfliktus jön létre országoktól és régióktól függetlenül a helyi (közigazgatási) elitek és a beköltözők között az erőforrások felhasználásának kontrollja miatt (Csizmady 2008, Cséfalvay 2008). Az önkormányzat a fejlesztés legfontosabb szereplője (Váradi 1997, 1999, és a beköltözők, akik gyakran járatosabbak az érdekérvényesítésben, egy idő után átvehetik a helyi önkormányzat feletti uralmat.

A szolgáltató vidék, illetve a városi fogyasztási nyomás mellett a dzsentrifikáció a harmadik fogalom, amelyik próbálja megragadni az új város-vidék kapcsolatot. A dzsentrifikációnak is többfajta értelmezése létezik (Philips 2005). Összefoglalóan azt a jelenséget írja le, amely során a városi fogyasztók a saját értékeik és vízióik szerint

alakítják át a helyi adottságokat, az épített és a természeti környezetet. Magyarországi vonatkozásban a lakópark (Csizmady 2008), illetve a parasztházak sajátos felújítása (Tamáska 2006) jelenti a városiak megjelenésének a vizuális jeleit.

A vidékre vándorlást a hazai irodalom elsődlegesen a szuburbanizáció részeként és a város (helyeselt) kiterjeszkedésének az egyik elemeként közelített meg, azt feltételezve, hogy az urbanizálódás az első lépcsője, elengedhetetlen velejárója a fejlődésnek. Enyedi György mindent, ami a technikai civilizáció terjedésével kapcsolatba hozható, a városiasodás részének tekint (Enyedi 1984). Más kutatások a városok decentralizálódásnak tartják a szuburbán folyamatokat (Tímár 1999, Kovács K. 1999, Kocsis 2000). A magyarországi szuburbanizáció sajátosságait az elemzések a következőkben állapítják meg. A városiak kitelepülése Nyugat-Európához hasonlítva speciális időszakban, nem a gazdasági növekedés, hanem éppen a recesszió időszakában indult meg, amikor a vidéki lakosság aránya országosan sokkal nagyobb, mint nyugaton (Bajmóczy 2004). Kovács Zoltán a globalizáció következményének tartja a magyarországi trendeket (Kovács Z. 2006). A kiköltözés közvetlen oka a budapesti bérlakás privatizáció volt, ami lehetőséget és kényszerhelyzeteket teremtett, ezért az elvándorlás különböző adottságú társadalmi csoportok részvételével történt (Csanádi és Csizmady 2002). A szegényebbek kényszerköltözése inkább a távolabbi területekre irányul, míg a középosztály új társadalmi státuszt épít a vidékre költözéssel. A szuburbanizáció következménye és hátránya a közlekedés állapota (Dövényi–Kovács 1999).

A kiköltözők és a helyiek kapcsolta ellentmondásos. A lakóparki népesség a helyi társadalom elkülönült, térben is szegregálódó csoportja, amelynek nincs valós kapcsolata a többiekkel. A beköltözők között egyaránt ott vannak a helyiekkel semmilyen kapcsolatot sem tartó, a vidéki teret alvófalu funkcióval használó kitelepülők, illetve a lokálpatriótává váló és a hagyományőrzésben a helyiekkel együtt résztvevő városi kitelepülők, akiknek még a letelepedése is térben elkülönülve zajlott (Kiss R. 2007). Csurgó Bernadett (2010) úttörő dolgozata szerint a városkörnyéki vidék a vidéki tér dinamikus változata: karakteres jellemzőkkel rendelkezik, és nem igazán lehet a szuburbanizáció jelenségéhez sorolni. Sajátos vidékfejlődéssel állunk itt szemben, amely a városi fogyasztás hatására alakul ki, de amely nem rendeli alá a rurálist a városnak, hanem megőrzi a vidék jellegét, bár a lakópark és a hagyományos

beépítés egyaránt hozzátartozik a látványához. A városiasodás és a ruralizáció/retradicionalizáció együttesen formálják a társadalmát, amely fragmentált, a helyiek és betelepülők sokszor konfliktusba keveredő csoportjai között megosztott.