a polifónia a nyElvészEtbEn

Ha egy összetett jelenséget meg akarunk érteni, vagy ha egy elképzelésünket másokkal meg akarunk értetni, gyakran élünk metaforákkal, hasonlatokkal . A fordítás mibenlétének magyarázatára is számos metafora született . Chesterman és Williams (2002) fordításkutatási módszertani kalauzukban a tudományos gondolkodás egyik eszközének nevezik a metafora alkalmazását a modellalko-tásban, ugyanakkor hangsúlyozzák a szövegszerű, objektív, empirikus kutatások fontosságát . Tanulmányomban először körüljárom a polifónia fogalmát mint a fordítás értelmezésében többek által felhasznált metaforát, a második részben pedig a polifónia fogalmának empirikus felhasználhatóságát mutatom be francia publicisztikai szövegek és fordításaik elemzésével .

A polifónia eredetileg zenei fogalom, olyan többszólamú zenei szerkesztés-módot jelent, ahol az egyes szólamok önálló dallamvezetésűek . Mihail Bahtyin (1979/1986) alkalmazta először nyelvi jelenségre ezt a fogalmat – Dosztojevszkij re-gényszerkesztési módját jellemezte vele –, majd ő maga és követői kiterjesztették az egész nyelvhasználatra . Bahtyin 1930-as években kidolgozott gondolatai az ezerki-lencszázhetvenes években terjedtek el francia közvetítéssel az európai és angolszász nyelvészeti gondolkodásban . Bizonyos tételei ma már közkincsnek számítanak . Bahtyin alapjaiban kritizálta Saussure (1967/1916) kód alapú nyelvszemléletét . Az elsők között hangsúlyozta, hogy a jelentés soha nem az egyes szavak inherens tulaj-donsága, hanem a megnyilatkozás során, a beszélő és a hallgató közötti interakció folyamán alakul ki . Őtőle származik az a gondolat is, hogy a beszéd mindig dialogi-kus – még a monológszerű beszédesemény beszélője is, amikor beszél, figyelembe veszi a hallgató várható reakcióját, és ennek tudatában alakítja ki szövegét .

Polifónián ma a nyelvészek azt értik, hogy gyakran nem csak egyetlen beszélő hangját halljuk a szövegben, hanem idézet, utalás, stílusbeli hasonlóság vagy látens ellentétel formájában a szöveg mögött több más hang is megbújik, és hol kevésbé, hol erősebben kihallatszik az elsődleges beszélő hangja mögül: „Minden

megnyilat-kozás tele van más megnyilatmegnyilat-kozások tükörképeivel és visszacsengéseivel, s ezeket a beszédkapcsolat szférájának közössége fűzi össze egymással” (Bahtyin 1986: 404) .

Az orosz gondolkodó téziseit Oswald Ducrot (1984) retorikai–nyelvfilozófi-ai alapon fejlesztette tovább . Rendszerében elkülöníti a természetes személyt, aki a szöveget empirikusan létrehozza, a szövegben megnyilvánuló beszélőt (locuteur) és az egyes állítások mögött meghúzódó megnyilatkozókat (énonciateurs). Ducrot példája a szöveget alkotó természetes személy és a szöveg tartalmáért felelősséget vállaló beszélő közötti különbségre az űrlap esete, amikor az előre megfogalmazott szöveget valaki az aláírásával mint sajátját ismeri el . De gondolhatunk titkárnők által fogalmazott levelekre, politikusi nyilatkozatokra, sőt, akár tanári ajánlólevelekre is . Ennél egy kicsit nehezebb érzékeltetni a beszélő és a megnyilatkozó közötti különb-séget . Az alábbi párbeszédrészlet Ducrot (1984: 209) példájának magyar változata:

A: Rosszul érzem magam .

B: Rosszul érzem magam! Ne hidd, hogy ezzel meglágyítod a szívem!

Ebben az esetben B átveszi A megnyilatkozását, de nem vállalja a felelősséget annak tartalmáért . A B megnyilatkozás első mondatának tehát B a beszélője, de A a megnyilatkozója . Ez egy jellegzetesen polifón megnyilatkozás . Úgy is mond-hatjuk, hogy a megnyilatkozók olyan személyek, akiknek a nézőpontja a beszélő nézőpontjától elkülönülten jelenik meg a szövegben .

Míg Ducrot maga inkább szemantikai elméletet fejlesztett ki, és elemzései egyes kifejezések szemantikájára vonatkoznak, gondolatai később szövegkutatási munkák ihletőjéül szolgáltak . Az alábbiakban megemlítek néhány iskolát, kuta-tót, akik az ő rendszerét felhasználva elemeztek különböző műfajú szövegeket .

Dominique Maingueneau (1993, 2000) és a francia analyse du discours, azaz diskurzuselemzési iskola szövegelemzéseiben felhasználja Ducrot terminoló-giáját és gondolatait, és több konkrét jelenséget vizsgál velük . Maingueneau elsősorban egy adott szöveg hatásmechanizmusát kívánja megérteni, nem egy-egy kifejezést vagy nyelvi jelenséget mindenre kiterjedően elemezni . Mivel a többszólamúság érzékeltetésének egyik legkézenfekvőbb és leggyakoribb esz-köze az idézőjelek használata, Maingueneau (1993) megkülönbözteti az idéző-jelek lehetséges szerepeit . Az idézőidéző-jelek minden esetben azt jelzik, hogy vala-miféle nemmegfelelés van a használt kifejezés és a kifejezendő tartalom között . A nemmegfelelések típusai szerint Maingueneau az idézőjelek használatának négy fő funkcióját írja le:

` Szakadék a beszélő felek szóhasználatában: az idézőjel olyan szófordulatok helyett áll, mint engedjék meg, hogy ezt a kifejezést használjam; mondhatjuk úgy is, hogy [...]

` Idegen szöveg beemelése a főszövegbe: ilyenkor az idézőjelbe tett szöveg-rész más hangtól származik, mint a főszöveg . Az idézőjel mellett erre exp-licit utalás is történhet: ahogy egyesek mondják, hogy X. Y.-t idézzem stb .

` Nemmegfelelés a szavak és a jelölt dolgok között: a beszélő érzékeltetni akarja, hogy a használt kifejezés nem pontosan fedi azt, amit mondani akar . Például:

Hazai „őserdők”: foltok a Bükkben és a Vértesben (HVG Ténytár 2009: 20) .

` Többértelműség a szóhasználatban: az idézőjellel azt tudatosítja a szerző, hogy a használt kifejezés csak bizonyos értelemben felel meg a szöveg-környezetben . Például: A Nap elektromágneses sugárzásához a volfrám-szálas „körték” sárgás, meleg fénye áll a legközelebb (Balázs 2009: 42) . Ducrot skandináv követői létrehozták a ScaPoLine nevű kutatócsoportot, amely nyelvelmélete alapjául a polifónia fogalmát helyezte, és elsősorban sze-mantikai elemzéseket végzett (Nolke et al . 2004) .

A polifónia szövegszerű megnyilvánulása az egyenes és függő beszéd, és ezeknek különböző típusai . Sophie Marnette (2005) mono gráfiája Ducrot el-méleti alapjaira építve az általa Speech and Tought Presentation-nek nevezett jelenségeket, azaz az egyenes idézés és a különböző típusú függő beszédek fajtáit vizsgálja a mai francia élőbeszédben, középkori és kortárs francia iro-dalmi szövegekben, valamint kortárs sajtószövegekben . Elemzés közben olyan fordítási kérdésekbe botlik, ami a fordításkutató érdeklődését is felkelti . Mar-nette (i .m .) leszögez néhány alapelvet, ami szintén fontos lehet számunkra is . Elsőként eloszlatja azt a tévhitet, hogy az idézett szöveg feltétlenül elhangzott abban a formában, ahogy idézzük . Gyakran idézetként írjuk le többször el-hangzott gondolatok összefoglalását vagy hosszabb szöveg kivonatát, máskor az idézet csak feltételezett szavakat, gondolatokat ismertet . Fontos számunkra az a megállapítása is, hogy az idézett szövegrész jelentése mindig megváltozik a kontextus hatására, és a változás annál erősebb, minél rövidebb a teljes szö-veghez képest az idézett rész .

A kortárs sajtószövegek vizsgálata során Marnette (i .m .) bemutatja, hogy a különböző típusú sajtótermékek, ebben a vizsgálatban a pletykalapok, női magazinok, politikai magazinok és napilapok, egészen eltérő idézési módok-kal élnek, és ennek hatása van az egész sajtóterméket jellemző hangvétel ki-alakítására .