Tanulmányom a szlovák nyelven megjelent Petőfi-fordítások elemzésével foglalkozik. A kutatás kiindulópontja azért Petőfi, mert a szlovák–magyar irodalmi kapcsolatok egyik legérzékenyebb mércéje a Petőfihez való viszony volt. A költőt szlovák származása (anyai ágon) miatt a szlovák értelmiség egy része renegátnak tartotta, de költészete mégis vonzotta a szlovákokat, és a múlt század utolsó harmadában gyakran közölték verseinek fordításait a folyóiratok.
A tanulmány bemutatja részint a szlovákok Petőfi Sándorról alkotott képét, azaz betekintést nyújt a szlovák Petőfi-kép világába, valamint elemzi a kiemelkedő szlovák költő, Ján Smrek által fordított két Petőfi-vers szövegét a funkcionális stilisztika módszerével. A kutatás célja, hogy kiderítse néhány vizsgált szöveg alapján, a szlovák nyelvű szövegvariánsok mennyire adekvátak a magyar nyelvű szövegekkel.
A kutatás elemzési módszere a kommunikatív ekvivalenciával szintézisbe hozható funkcionális stilisztika, amely a szöveg különböző szintjein vizsgálja a nyelvi elemek funkcióját mind a forrás-, mind a célnyelvi szövegekben, ezeket egymás szövegvariánsainak tartva. Az elemzésre kiválasztott szövegek Petőfi különböző tematikájú versei:
A virágnak megtiltani nem lehet és A farkasok dala.
Kulcsszavak: Petőfi Sándor, szlovák, szövegvariáns, funkcionális stilisztika, stílusjegyek
Bevezetés
Tanulmányom a szlovák nyelven megjelent Petőfi-fordítások elemzésével foglalkozik.
A kutatás kiindulópontja azért Petőfi, mert a szlovák–magyar irodalmi kapcsolatok egyik legérzékenyebb mércéje a Petőfihez való viszony volt. A költőt szlovák szárma-zása miatt a szlovák értelmiség egy része renegátnak tartotta. Ennek ellenére költészete vonzotta a szlovákokat, és a múlt század utolsó harmadában gyakran közölték versei-nek fordításait a folyóiratok.
A tanulmány bemutatja részint a szlovákok Petőfi Sándorról alkotott képét, 19-20.
századi Petőfi-recepcióját, valamint a költő szlovák irodalomban történő adaptálását determináló társadalmi, politika, kulturális és irodalmi tényezőket, valamint elemzi a kiemelkedő szlovák költő, Ján Smrek által fordított két Petőfi-vers szövegét a funkcio-nális stilisztika módszerével. A kutatás célja, hogy néhány szöveg vizsgálatával kiderít-se, a szlovák nyelvű szövegvariánsok mennyire adekvátak a magyar nyelvű szövegekkel.
A kutatás elemzési módszere a kommunikatív ekvivalenciával szintézisbe hozha-tó funkcionális stilisztika, amellyel a szöveg különböző szintjein vizsgáljuk a nyelvi elemek funkcióját mind a forrás-, mind a célnyelvi szövegekben, ezeket egymás szö-vegvariánsainak tartva. Az elemzésre választott Petőfi-versek stílusának funkcionális stilisztikai módszerrel történő elemzésekor Szathmári István (2013) nyomán a szöveg
különböző szintjeinek vizsgálatát végzem el. Az elemzésre kiválasztott szövegek Petőfi különböző tematikájú versei: A virágnak megtiltani nem lehet, Az alföld, Egy gondolat bánt engemet, A kutyák dala és A farkasok dala.
Előzetes elemzésemben Karol Tomiš (1999) nyomán Petőfi Dalaim című mű-vét hasonlítottam össze Viliam Paulíny-Tóth Piesne moje, illetve Pavol Országh-Hviezdoslav Moje piesne című fordításával. Az elemzési eredményekből arra követ-keztethetünk, hogy Petőfi műveinek stílusjegyeit fordításaikban adekvát módon csak nagyon kevesen tudták visszaadni. Megfigyelhető az eltérő verselés, rímképlet és szó-készlet, ugyanis Petőfi szövegére jellemző a nyelvi-stilisztikai és stílusbeli eszközök egyszerűsége, míg Paulíny-Tóth teljesen eltér ettől, sőt költői stílusa expresszív, és az eredeti szöveg képszerűségét erősíti a fordításszövegekben. Hviezdoslav szövegei köze-lebb állnak az eredeti szövegekhez. Elkötelezett híve volt a társadalmi igazságosságnak és a nemzetek egyenjogúságának, ami megkönnyítette számára Petőfi mondanivaló-jának és érzésvilágának szöveghű visszaadását. A verselés mesterfogásainak tökéletes ismerete pedig lehetővé tette az eredeti mű jelentésbeli és stílusbeli tulajdonságainak transzponálását a műfordítás szövegébe.
A magyar irodalom szlovák recepciójának kérdése, avagy a szlovák Petőfi-kép A szlovák és magyar irodalom viszonyát, valamint a magyar irodalom szlovák recep-cióját a múltban számos irodalmi és irodalmon kívüli tényező határozta meg, és ez a jelenben sincs másképp.
Margócsy István a Petőfi kultusszal, a Petőfiről alkotott képpel kapcsolatban így fogalmaz: „mára, a lassan másfél évszázados általános iskoláztatás következtében konvencionálissá vált, hogy az óvodában vagy az általános iskola első osztályaiban a gyerekek már jóval az előtt megtanulják és megszokják Petőfi figurájának és nevének kivételességét, valamint a vele kapcsolatos »természetes« tiszteletadási kötelezettséget, mintsem hogy verseivel vagy akár életrajzával, azaz majdan megtanulandó »erkölcsi példájával« találkozhattak volna” (Margócsy 2011, 19–20). A szlovák Petőfi-recepcióról egyelőre csak magyar szerzők magyar nyelvű könyveiből tudunk meríteni,1 ugyanis a szlovák szakirodalomban csak kritikák, tanulmányok és szöveggyűjtemények foglal-koznak ezzel a témával.
A szlovák–magyar irodalmi kapcsolatok egyik legérzékenyebb mércéje a Petőfihez való viszony volt. Anyai ágon szlovák származása miatt a szlovák nacionalisták áru-lónak tartották, s ennek következtében lett származása a 19. és 20. századi szlovák irodalmi publicisztika vezérszólama, ugyanakkor elismerték zsenialitását is. Koloman Banšell 1869-ben lelkes versben köszöntötte Petőfit, s majd a renegátság tényét hozza
1 Vájlok Sándor: Petőfi a tótoknál. Budapest 1940; Csukás István: Petőfi a szlovákoknál. Bratislava 1979; vö. még: Csanda Sándor: Petőfi és a szlovákok. In Hidak sorsa. Bratislava 1965, 56–105.
151
Petőfi-versek szlovák fordításainak stílusjellemzői
fel 1874-ben A magyar forradalmi költészet szelleme című írásában.2 Közel húsz év után 1893-ban a szlovák irodalomtörténet máig tisztelt alapító atyja, Jozef Škultéty po-maďarčený Slováknak (elmagyarosodott szlováknak) minősíti Petőfi Sándort, s a neves költő, Martin Rázus 1917-ben, Arany János századik születésnapját ünnepelve emígy zárja szonettjét: „Üdv, üdv, nem váltál néped renegátjává.”3 E gúnyos és sértő meg-nyilatkozásokkal szemben felsorolhatóak az elismerő, méltató mondatok is, melyek a szlovák irodalom nagyjainak szájából hangoztak el. Banšell mellett említhetjük az egyik legjelentősebb szlovák irodalmi egyéniséget, nem mellesleg Petőfi-fordítót, Pavol Országh-Hviezdoslavot, aki 1903-as levelében így nyilatkozik: „Örömet okoz nekem, ha azon a szlovák nyelven láthatom őket (ti. Petőfi verseit), amelyen tulajdonképpen már eredetileg is írva kellett volna lenniük” (Csukás 1979, 131). A fordítói rátalálás mellett finoman érezhető a szubjektív Petőfi-felfogás is. Származása ellenére Petőfi költészete mégis olyannyira vonzotta a szlovákokat, hogy a 19. század vége felé egy-re gyakrabban közölték verseinek fordítását irodalmi lapok, folyóiratok. Itt tehetünk említést a Slovenské pohľady című irodalmi folyiratról, amely 1903 és 1905 között a költő negyvenkét versét jelentette meg Hviezdoslav fordításában. A 19. század végén három, a 20. század elején pedig egy kötetnyi válogatást jelentettek meg Petőfi verse-iből négy különböző fordító tollából, melyek teljesen eltérő művészi jelleggel rendel-keznek. Hviezdoslav mellett említhető Ján Smrek, a 20. század egyik jelentős szlovák költője, akit a legnagyobb Petőfi-fordítóként tartunk számon. Smrek 1953 és 1973 között három kiadásban jelentette meg Petőfi-fordításait, melyek később, 1978-ban egy fordításkötetben (más magyar költők műveivel együtt) láttak napvilágot. A leg-szebb megnyilatkozások egyikének pedig Svetozar Hurban-Vajanský (a szlovák nem-zeti mozgalom vezéralakja, író és lapszerkesztő) megállapítását tekinthetjük: „Petőfit eléggé olvasták és csodálták” (gondolt itt a szlovák anyanyelvű olvasókra).
A 19. és 20. század fordulóját követően csökkent a Petőfi költészete iránti érdek-lődés, ugyanis az olvasók figyelme más irányt vett. Érdeklődésük középpontjába Ady költészete, valamint a Nyugat folyóirat íróinak művei kerültek. Súlyponteltolódás csak Petőfi halálának 100. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségekben és annak tiszte-letére született tanulmányokban, cikkekben mutatkozott meg. „Alaphangjukat a nagy magyar forradalmi költő iránti elismerés, műve világirodalmi jelentőségének tudata, valamint az a meggyőződés határozta meg, hogy munkássága az egész haladó emberi-ség közös kincse, tehát a szlovákoké is” (Karol 1999). Az átültetéseket tekintve a magas eszmei-művészi színvonal átkódolása volt a legfőbb követelmény, melynek eleget téve Ján Smrek és Emil Boleslav Lukáč tolmácsolásában kiváló Petőfi, József Attila és Ady Endre válogatások jelentek meg.
2 A 19. századi szlovák recepció adatait egy antológiából merítettem: Chmel 1973.
3 Fried István nyersfordítása.
Ha elmélyednénk a Petőfi-versek időbeli és nemzetek szerinti megjelenésének kuta-tásában, akkor bizonyára rábukkannánk olyan tényekre, miszerint egy cseh nyelvű kötet jóval megelőzte a szlovákot. Ez viszont azzal is magyarázható, hogy a 19. századi szlovák olvasó értelmiség nagyrészt tudott magyarul, s mivel magyarul hozzáfértek a költő műve-ihez, így nem volt különösebben szükségszerű a számukra az anyanyelvű fordítás.
A szlovák Petőfi-recepció értelmezésében az eddig feltárt adatok jórészt kielégítőek lehetnek, de egyáltalán nem kielégítő az ezt a recepciót kommentáló értelmezési straté-gia. Egyrészt azért, mert a kívánatosnál szűkebb történelemszemlélet, ill. irodalomszem-lélet perspektívája érvényesült bennük. Másrészt pedig elfelejtette megemlíteni, hogy Petőfi alakját s költészetét mindkét olvasó közvélemény a szabadságharc eseményeivel kapcsolta össze. Az 1848/49-es szabadságharc eseményeinek különböző értékelései „rá-vetültek Petőfi megítéltetésére, az egyoldalú magyar interpretáció teljes szlovák taga-dással találkozott, mint ahogy a magyar kutatás elutasította a nem kevésbé egyoldalú szlovák interpretációt” (Fried 1999). A Petőfi-fogadtatást ez annyiban érinti, hogy a ma-gyar recepcióban (meg a szlovákban is) nagyon kevéssé a költő, itt inkább a „próféta”, „a népvezér”, amott „a renegát, az áruló” szimbólumaként jutott Petőfi pozitív vagy negatív értelemben „kultikus” helyhez (Fried 1999). Nem kétséges, hogy ez nem volt kedvező az irodalmi megítélés szempontjából, s szükség lett volna egy újabb irányú megvilágításra, mely esetlegesen segítette volna a szlovák–magyar viszony újragondolását.
A 19. század második felének évtizedeiben a magyar Petőfi-recepció lassú intéz-ményesedésének lehetünk tanúi. Erről tanúskodnak az alábbi lépések: a költő nevét viselő irodalmi társaság alakult, s a magyar irodalmi köztudatban a par excellence nem-zeti költő szerepébe került, Magyarország pedig teljes mértékben igyekezett kisajátíta-ni a költőt. A Vajanský által vezetett szlovák nemzeti mozgalom határozottan szembe-szegült Magyarországgal, és ez érzékelhető volt a magyar kultúrához való viszonyában is. Ennek következtében a Turócszentmártonban (Martin) székelő elit teljes elfordulást hirdetett meg a magyar kultúrától, irodalomtól.4 Ugyanakkor a szlovák értelmiség – mivel Magyarországtól kapta támogatását –, kénytelen volt a magyar irodalom szlovák fordítását a magyar állameszme kulturális népszerűsítésének szolgálatába állítani.
A hamarosan megjelent első Petőfi-fordításkötetet, bár bemutatta a szlovák iro-dalmi sajtó, ám szlovák iroiro-dalmi visszhangja csekélynek volt mondható. Fried (1999) nyomán ennek indoklásául két okot jelölhetünk meg: 1. A szlovák Petőfi-kötetek ösz-szeállítói egy magyar Petőfi-kép szlovák változatát adták elő, mert a magyar iroda-lomkritikai megfontolások szerint jártak el. Ennek egyszerre voltak előnyei és hát-rányai. 2. A fordítások nem a szlovák irodalom jeles képviselőinek keze alól kerültek ki, hanem a romantika jeles képviselői készítették. A fordítók olyan hangon szólaltak meg, amelyhez hasonlót a szlovák olvasók már viszonylag sokszor és régen hallottak.
4 Erre sok dokumentum lelhető fel a 2. sz. jegyzetben hivatkozott antológiában.
153
Petőfi-versek szlovák fordításainak stílusjellemzői
Lehetséges, hogy a Petőfi-életmű a szlovák irodalmárok számára addig ki nem használt lehetőségeket kínált fel, azonban a fordítások modalitásának, hangvételének másodla-gossága, „epigon”-volta a szélesebb körű befogadást is gátolta.
Ha mindezen előzményeket figyelembe vesszük, nem lehet eléggé méltatni a bá-tor Hviezdoslavot, akinek abban a Slovenské Pohľady című szlovák folyóiratban láttak napvilágot fordításai, amely programszerűen hirdette meg a magyar kultúrától való el-fordulást. Hviezdoslav vitathatatlan érdeme az is, hogy kapcsolattörténeti szempontból áttörte a két nemzet közötti falat, a meg nem értés falát, ám fordításai nem kizárólagosan kapcsolattörténeti szempontból jelentősek. Ugyanis – bár Hviezdoslavot esztétikailag már nem soroljuk a 20. század eleji irodalom megújítói közé, és tulajdonképpen pár évti-zeddel korábban időszerű költészetfelfogást vallott a magáénak, mégis – Petőfi-fordításai korszerűek voltak olyan szempontból, hogy egy tárgyiassággal megfékezett romantika irányába hatottak. „Petőfit nem egyoldalúan romantikusnak, még kevésbé (egyoldalú-an) a népies zsánerképek költőjének, a legkevésbé csupán lázadónak mutatták, hanem a fordítások változatossága, a tematikai rétegzettség a Petőfi-líra európai beágyazottságára hívta föl a figyelmet. Továbbá arra, hogy a magyar nemzeti költészet szimbolikus figurá-jának hirdetett Petőfi úgy szólaltatható meg szlovákul, hogy a lefordított versek szerves és a továbbiakban aligha mellőzhető részeivé válnak (nemcsak a Hviezdoslav-életműnek, hanem) a szlovák irodalomnak (is). Mindez a kortárs magyar irodalomtörténet ellenében történt, amely ugyan számolt Petőfi befogadásával a nem magyar nyelvű irodalmakba, de amely a fordításokat, külföldi kritikákat akképpen osztályozta, mennyire felelnek meg a magyar irodalomtörténet éppen időszerűnek hitt elvárásainak” (Fried 1999).
Említést kell tennünk a sajtóbeli visszhangról is. A sajtóban, a baloldaliban és szélső-baloldaliban egyaránt, magasra értékelődött fel a Petőfi-kép: „népköltői-népvezéri” maga-tartása, forradalmisága (l. Csukás 1979); s erre hivatkoztak az 1948 után megjelent írások.
A felvázolt időszakok arról tanúskodnak, hogy a szépirodalmi művek fogadtatása kvantitatíve és kvalitatíve is felfelé ívelő tendenciát mutatott. A 20. század utolsó évti-zedeinek gazdag és sokszínű fordítói hozadéka az irodalomtörténeti feldolgozással és kritikai visszhangokkal egyetemben azon múltbéli törekvések eredménye, amelyek e két kultúra és irodalom közeledését, együttműködését szorgalmazták. Ez a már haladó hagyománnyá vált irányvonal a jövőre nézve is teljes mértékben kötelezőnek tekinthető.
A funkcionális stilisztika alapelvei
A funkcionális stilisztika alapelveinek leírásakor az egyes szövegek információtar-talmának kifejezését szolgáló nyelvi és nem nyelvi elemek meghatározó szerepének leírásából kell kiindulnunk. Lényege a nyelvi elemek funkciója a jelentésképzésben, szövegek stílusának megteremtésében, melyek kohezív erőként szolgálnak a szövegben.
Vizsgálatának centrumában a funkcionális stílusok állnak, amelyek a konkrét szövegek
komplex nyelvi kifejezésrendszerét vizsgálják a szövegalkotás más kritériumainak függvényében (pl. a szöveg témája, műfaja, a szöveg alkotójának közlési szándéka stb.).
A felsorolt kategóriák az eredeti és fordított szövegvariánsok kontrasztív stilisztikai vizsgálatakor is nagyon fontos szerepet játszanak. Az egyes szövegek stílusának funkci-onális stilisztika módszerével történő elemzésekor a szövegek következő szintjeit vizs-gáljuk: akusztikai szint, a szó- és kifejezéskészlet szintje, az alak- és mondattani jelen-ségek szintje, a képi szint, az extralingvisztikus elemek és a stilisztikai alakzatok szintje.
A műfordítások elemzésére mint önálló szövegek elemzésére kerül sor. Az elemzés során nem osztom a fordításelméletben megszokott ekvivalenciaelvek által kimondotta-kat, melyek szerint a forrásnyelvi szöveg követendő norma, hanem az irodalom- és műfor-dítás-elméletben hangoztatott nézeteket (Lőrincz 2014, 84) fogadom el, melyek szerint:
1. A műfordítás nem az eredeti szöveg másolata, hanem egy másik kultúrában keletkezett szöveg, mely mindkét kultúra kánonjának része.
2. Nem az eredeti szöveg másolata, hanem egy változata, variánsa.
3. Nem kérhető számon rajta az eredeti szöveg tartalmi és formai jellemzője.
4. A műfordítás-elméletben alkalmazott megfeleltetési viszony nem azonos az ekvivalenciával. Az Anton Popovič nevével fémjelzett kommunikatív ekvi-valencia áll legközelebb a forrásnyelvi és célnyelvi szöveg viszonyához. Ez az elfogadhatóság (acceptability).
5. A költői szövegek olyan sajátos szövegtípusok, amelyeknek szemantikai, sti-lisztikai, formai és más jellemzői szoros egységet alkotnak (Lőrincz 2014, 84).
Petőfi Sándor munkássága és verseinek szlovák fordításai
Petőfi Sándor a magyar romantika kiemelkedő alakja, aki akkor még szinte ismeretlen témákat honosított meg a magyar költészetben. Nevezhetnénk akár kora kiteljesítőjé-nek is, hiszen az ő műveiben jelent meg először a családias líra, a hitvesi és házastársi szerelem, s nem utolsó sorban tájleíró költészetében a puszta, az akkori magyar Alföld hű rajza. Művei által került nyilvánosság elé a világszabadság tematikája is. Petőfi ál-tal a magyar irodalomnak egy addig ismeretlen, új hangja szólalt meg. Költészetében olyan megszemélyesítések és a hozzájuk kapcsolódó hasonlatok alakzatait használta, amelynek alkotóelemei között nagyon közeli szemantikai kapcsolat van, tehát a képi elemek denotatív jelentése között nagyon kicsi a távolság, s ezen szemantikai kap-csolatok előre jelezhetőek. Szövegeire a természetes jelentésátvitelek alkalmazása jel-lemző. Költészetének meghatározó elemei az adjekciós alakzatok, azaz mind lírai és mind prózai műveiben variációs vagy változatlan formájú hasonlatok és perszonifiká-ciók vannak jelen. Petőfi Sándor költészete egyetemes, mely a magyar hagyományo-kon kívül illeszkedik más nemzetek kultúrájához is. Gondolkodás- és látásmódja közel áll minden nemzethez, beleértve a szlovákokat is. Épp ez a kapcsolat ösztönzött arra,
155
Petőfi-versek szlovák fordításainak stílusjellemzői
hogy a szlovák irodalomban megjelent fordításait elemezzem. Tanulmányom további részében azt vizsgálom, hogy a szlovák nyelvű szövegvariánsok mennyire adekvátak a magyar nyelvű, eredeti szövegekkel, célom az azonosságok és különbségek felfedése a forrásnyelvi és célnyelvi szövegvariánsokban. Párhuzamos elemzést végzek az általam kiválasztott szövegkorpuszokban: A virágnak megtiltani nem lehet… és A farkasok dala versszövegekben, melyeket Ján Smrek5 fordított le és adott ki egy kötetben.
Petőfi Sándor: A virágnak megtiltani nem lehet…, A farkasok dala
A virágnak megtiltani nem lehet… (1843, Debrecen)
A magyar népdalköltészet hatására alkotta meg a romantikus Petőfi is e versét 1843 de-cemberében Debrecenben, mely egy hónap múlva meg is jelent az Életképekben. Egyik legsikerültebb alkotásának tekintik, ugyanis csengése alapján nagyon tiszta népdal, mely a népdaltól a személyes líráig viszi a műfaj lehetőségeit. Petőfi A virágnak megtiltani nem le-het című költeménye a népiesség egyik legszebb megnyilatkozása. A költő nem formailag követi a népdalműfajt, nem törekszik a népies fordulatok, sajátosságok halmozására, mint számos kortársa, hanem úgy él velük, mint egyéniségének természetes kifejező eszköze-ivel. A népdal szellemét, a benne megnyilatkozó népi szemléletet tudatosan alkalmazza Petőfi. Ez a magyarázata annak, hogy dalai már életében elindultak a folklorizáció útján, és szerves alkotó részei lettek népköltészetünknek. Ilyen dalai a Távolból, Befordultam a konyhára, Temetésre szól az ének vagy az itt tárgyalt A virágnak megtiltani nem lehet...
A funkcionális stilisztika módszerével elsőként a vers akusztikai szintjét vizsgálom.
A vers első sorai a népdalokra jellemző ütemhangsúlyos verselésűek, azaz a 4+4+3-as tagolásúak, valamint ritmusuk 3 ütemre oszló 11 szótagos, mely képleten a költő a vers előrehaladtával változtat. (1. versszak 3. sora 4+1+3+3-as tagolás). A Ján Smrek által fordított változatban ugyanez a tagolás és ritmus figyelhető meg, tehát a fordító igye-kezett hűen visszaadni a forrásmű prozódiai sajátosságait.
A forrásnyelvi szövegben 5 négysoros versszak követi egymást, s a sorok összecsen-gését páros rímek (aabb) alkotják, melyek asszonáncok. Figyelemre méltó a sorvégek élessége, szinte tiszta rímként csengenek össze. Ez annak köszönhető, hogy a költő a verssorok utolsó 3 szótagját összeköti, s ezek mintegy időnyomatékot kapnak, valamint ez által – mintegy megszokásból is – már könnyebben fogadjuk el egybetartozóként a nem teljesen egybecsengő sorvégeket is („szelíden – tükrében”). „A ritmus, rímkép-let, strófaszerkezet mellett fokozza a vers dallamosságát, hogy minden strófa egy-egy
5 Ján Smrek (1898–1982), szlovák költő, író, szerkesztő, rovatvezető, lapkiadó és a kulturális élet szervezője. 1948 után versfordítással is foglalkozott, Villon és Puskin mellett többek között Ady Endre, József Attila és Petőfi Sándor több versét ültette át szlovákra.
önálló, pontosan záruló érzelmi-gondolati egység, s így rendszerint azonos a perió-dussal is. Éppígy az egyes részmondatokra is az jellemző, hogy csaknem mindenütt a verssorokkal egyforma hosszúságúak” (Fried–Szappanos 1987, 10). A továbbiakban a szövegkorpuszok különböző szinten történő vizsgálatát végezzük el.
(1) A virágnak megtiltani nem lehet, Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
Kikelet a lyány, virág a szerelem, Kikeletre virítani kénytelen.
Szlovák szövegváltozat:
Kvetu kvitnúť nezakážeš: prekvitá, A virágnak virágzani nem tiltod meg: virágzik,
Kvetu kvitnúť nezakážeš: prekvitá, A virágnak virágzani nem tiltod meg: virágzik,