A tanulmány Krúdy Gyula Szindbád-történeteinek azon részleteit mutatja be, melyeknek köszönhetően a főhős a mítoszi és románchős kategóriák közé sorolható. A hős tettei több történetben is fantasztikusak, de ő maga inkább emberi. A Szindbád-szövegek lehetőséget mutatnak egyfajta „mitológiai” vagy „mitologikus regény”-olvasatra és -értelmezésre. A hőst övező fantasztikum pedig ezt az olvasati lehetőséget támasztja alá.
Kulcsszavak: Krúdy Gyula, Szindbád, fantasztikum, mitologikus olvasat
Bevezetés
A Szindbád-történetek műfaji kérdése régóta foglalkoztatja a szakirodalmat. A ko-rábban „egyértelműnek” tűnő novellaciklus vagy elbeszélésciklus mellett több Krúdy-kutatónál is, mint például Bodnár Györgynél, Bezeczky Gábornál, Dérczy Péternél, Gintli Tibornál vagy Sturm Lászlónál megjelent a „regényként” (összetett regényként) történő olvasat. Bori Imre szerint azonban a hagyományos regényformák nem meg-felelőek. Egy új formájú regény-lehetőséget említ. Az azonban nem konkretizálódik, hogy milyen is lenne az (Bori 1974).
A Szindbád-szövegek lehetőséget teremtenek egyfajta „mitológiai” olvasatra és ér-telmezésre. A történetekben megjelenő „mítoszi” elemek nem adnak lehetőséget arra, hogy az egyes elbeszéléseket mítoszként olvassuk, de a történetek összessége mintha mitológiává állna össze. Lehetséges, hogy a Bori Imre által említett új formájú regény esetleg épp egy ún. „mitologikus regény” lenne. Egy szöveg műfaji megjelölése óhatat-lanul is befolyásolhatja az olvasót, így annak meghatározása rendkívül fontos. Emellett azonban, ha lehetőség van arra, hogy úgy tekintsünk a Szindbád-történetekre mint egyfajta „mitológiára” vagy „mitologikus regényre”, és a főhősre mint mitológiai hősre, úgy ennek belátása amellett, hogy a Szindbád-történetek egy részben pontosabb olva-sati és értelmezési lehetőséggel bővülnének, megerősítésként is szolgálhat egy olyan feltevéshez, mely szerint létezik egy „világ”, melyet a „monarchia mitológiájának” ne-vezhetnénk. Krúdy Szindbádja pedig ennek a „világnak” egy jellegzetes hőse.
Mitológiafelfogásomat Szegedy-Maszák Mihály, Tokarev, Northrop Frye, Kerényi Károly és Jan Assmann munkáira alapozom, melyek alá is támasztják egyes észrevéte-leimet. Eszerint a mitológia olyan laza szerkezettel bíró történetek elbeszélése, melyek kategorizálásánál kulcsfontosságú szerepet tölt be a hős, és tetterejének viszonyítása.
Northrop Frye szerint a mítosznál „a hős minőségileg magasabb rendű a többi em-berhez és a környezetéhez képest” (Frye 1998, 33). A románcnál, mely a következő
kategória, ha „a hős fokozatilag áll a többi ember és a környezete fölött, akkor ő a románc (azaz a regényes történet) tipikus hőse; tettei csodálatosak, de ő maga emberi lényként jelenik meg. A románc hőse olyan világban él, melyben bizonyos fokig fel-függeszthetők a természet mindennapos törvényei” (Frye 1998, 33–34). Northrop Frye azonban kiemeli, hogy a románc esetében is nagy szerepe van a csodának, elsősorban a bonyolítás érdekében (vö. Frye 1998, 34). A csodának vagy másképp a fantasztikumnak köszönhetően pedig gyakran „alig lehet egészen elkülöníteni a mitikus a romantikus és a magas mimetikus folyamatokat” (Frye 1998, 35), vagyis a mítoszt, a románcot (regényest) és a hőskölteményt. „A mítosz az irodalmi szerkesztésmód egyik véglete, a naturalizmus a másik, de kettejük közt ott van a románc […] mely a mítoszt emberies irányba mozdítja el” (Frye 1998, 118). „Minél közelebb van a románc a mítoszhoz, annál inkább tapadnak a hőshöz isteni tulajdonságok” (Frye 1998, 159). Northrop Frye rend-kívül közelinek ítéli meg a románcot és a mítoszt. Az általa említett románci ismérvek gyakran a mítoszok jellemzői is. „A románc áll legközelebb a vágyteljesítő álomhoz [...]
Örökös gyermeki jellegét kiemeli átható nosztalgiája, vágyakozása valami képzeletbeli aranykor után mind térben, mind időben” (Frye 1998, 158–159). Legnaivabb változa-tában ez a forma végtelen: a középpontban álló figura se nem fejlődik, se nem öregszik.
Az egyik kalandot a másik után éli át, egészen addig, amíg a szerző szuflája el nem fogy (Frye 1998, 159).
Általában jellemző a mitológiákra még, hogy a történeteket átszövi a fantaszti-kum, gyakran emlékeztetnek a mesére, az álomra, a rítusra vagy a babonára. Fellelhető a nosztalgia és a vágyakozás valami képzeletbeli fénykor után. A történetet ezért az elbeszélő gyakran egyfajta múltba, „kezdeti korba” helyezi el. Gyakori a történetekben az idő tetszőleges kezelése vagy épp az időtlenség, a szövegrészletek ismétlődése, va-riabilitása és a történet egészének befejezhetetlensége. Szorosan kötődik egy néphez vagy csoporthoz, mely esetleges megértéséhez is hozzájárulhat. Képes azonban túlélni keletkezési kultúráját, és egyfajta nosztalgikus történetként funkcionálni tovább.
Több tényezőt vélek felfedezni, melyeknek köszönhetően úgy tekinthetünk a Szindbád-történetekre mint egyfajta „mitológiára” vagy „mitologikus-regényre”. Ilyen a szövegek sorrendjének kötetlensége, a történetek közti hasonlóságából és bizonyos elemek ismétléséből eredeztethető variabilitás, a történet egészének befejezetlensége, az időtlenség vagy a fantasztikum jelenléte a történetekben. Ezúttal azonban csak egy tényezőt kívánok részletezni: főhős mint mítoszi hős aspektusát.
A mítoszi hős
A Szindbád-történetek olvasása során több alkalommal is szembesül az olvasó azzal, hogy Szindbád nem mindennapi ember. Az első utalás rögtön a névvel, illetve az első utazás címével történik: Szindbád, a hajós. A cím egyértelműen az Ezeregyéjszaka
65
Szindbád a mitikus hős
meséi című könyv mesehősét idézi fel, akinek csodálatos hajóutazásokban volt része.
Az első mondat első felével pedig ezt az asszociációt még inkább felerősíti: „Szindbád, az ezeregyéjszakabeli hajós történetünk előtt huszonöt esztendővel” (Krúdy 1985, 23).
A mondat folytatása azonban hirtelen hatalmas távolságot teremt Krúdy Szindbádja és az ezeregyéjszakabeli hajós személye között: „kis diák volt a határszéki algimnázium-ban, a Kárpát alatt, valamint a legjobb valcer-táncos a városka tánciskolájában” (Krúdy 1985, 23). Az esetleg felmerülő kérdésekre, hogy miként lehetséges, hogy Szindbád, a hajós egy Kárpát alatti gimnázium kisdiákja volt, és a legjobb valcer-táncos a követ-kező bekezdés ad magyarázatot: „Szindbád – akinek ez az álneve még abból az időből eredt, midőn az algimnázium növendékei az ezeregyéjszaka tündérmeséit olvasgatták, és maguknak hősöket választottak a rege alakjaiból” Krúdy 1985, 23, kiemelés: M. I.). A történet során azonban az a tény, hogy a főhős esetében álnévről van szó, szinte teljesen a háttérbe szorul, hisz az álnevet választó személy már mint diák Szindbádként azono-sítja magát, a fogadós Szindbádként szólítja meg (Krúdy 1985, 27) és az elbeszélő végig Szindbádnak nevezi. (Arra, hogy a Szindbád név csak álnév, a további történetekben is nagyon ritkán történik utalás.)
Azt, hogy a főhős már diákkorában is Szindbádként azonosítja magát, jól mutatja a szövegben szereplő névaláírásra tett három utalás, melyet Gintli Tibor is kiemel az Emlékezetmodellek és személyiségelbeszélés című tanulmányában (vö. Gintli 2005, 83). Gintli a három névaláírás kapcsán arra hívja fel a figyelmet, hogy Szindbád első alkalommal konkrétan meghatározza, hogy hol található a neve: a torony falán (Krúdy 1985, 23). Másodszor azonban már bizonytalanabbnak tűnik az emlékeit illetően, és részben módosítja a helyet is, ahol a név található: „a toronyban, ahol harangozott, bizo-nyára megtalálná a nevét valamelyik korhadt gerendán vagy a mennyezeten: Szindbád, a hajós…” (Krúdy 1985, 28).Harmadszor viszont úgy tűnik, mintha teljesen elbizony-talanodna afelől, hogy hova is írta fel a nevét. Egy teljesen másik, harmadik helyet jelöl meg: „A kerekes kúton, a piac közepén bizonyosan ott van valahol a neve felírva: Itt járt Szindbád, a hajós” (Krúdy 1985, 30).
Érdemes azonban megvizsgálni magát a feliratot is. Első alkalommal nincs meg-határozva konkrétan, hogy mit is írt a torony falára. Sőt, ezután következik az a be-kezdés, amikor a Szindbád név mint álnév határozódik meg. Ennek fényében azon-ban akár az az elképzelés is megállná a helyét, hogy a falra nem az álnév került fel.
Másodszor azonban, mint ahogy az idézetből is látható, már megjelenik a felírt szöveg a történetben, mely a címmel azonos: „Szindbád, a hajós…” (Krúdy 1985, 28). A bi-zonytalanságot csupán a három pont sugallja a mondat végén. Teret enged például egy olyan következtetésnek, mely szerint mintha még folytatódna az írás és más is van azon gerendán vagy mennyezeten, csak épp nem tudja már mi, vagy nem tartja fontosnak, hogy befejezze. Harmadszor pedig teljesen biztos a felirat szövegében, amit a mondat kijelentő modalitása is mutat: „Itt járt Szindbád, a hajós” (Krúdy 1985, 30). Ha ezeket
a megállapításokat összevonjuk Gintli észrevételével, egy olyan összefüggés rajzolódik ki, amit a matematikában fordított arányosságnak neveznénk. Szindbád minél bizony-talanabb abban, hogy hova is írta fel a nevét, annál biztosabban emlékszik arra, hogy mit írt fel, vagyis Szindbád minél bizonytalanabbá válik az emlékképek felidézése so-rán, annál erősebben jelentkezik benne az a múltbeli (ön)azonosulás, hogy ő Szindbád, a hajós. Az olvasó számára pedig a szöveg címe és az a tény, hogy ebben a konkrét szövegben a második bekezdést követően nincs utalás az álnévre vagy egy lehetséges
„valódi” névre, szintén ezt az identifikációt erősíti.
Az álnévválasztás részletezése fontos, hisz egy hős neve eleve kiemelt figyelmet ér-demel a kritikai olvasatoknál. Azáltal pedig, hogy a szöveg közli, hogy igazából álnévről van szó, még hangsúlyosabbá válik. A történetben a „névtelen” hős választja a Szindbád nevet, és ezáltal mintha sorsát is megválasztaná. Egy olyan személlyé kíván válni, akit az állandó kaland és utazás, a misztikum, a fantasztikus mesei vagy épp a mítoszi világ határoz meg. A hős egy mese hősével azonosítja önmagát, egy mítoszi hőssel.
Krúdy Szindbádja a további történetekben pedig valamennyire tényleg magá-ra ölti az ezeregyéjszakabeli hajós ismérveit. Sztambul városában él például A hídon (Negyedik út) című történetben. Első olvasatra akár könyvhibának is gondolhatná az olvasó, olyan erősen idézi az ismert török város nevét az arab világból. A hajózásra történő olykori utalások is ezt a kapcsolatot erősítik: „Vitorlázott a messzi tengere-ken, és érintett ismeretlen szigetországokat…” (Krúdy 1985, 37) vagy épp az a kép, mely Szindbádot „egy régi szőnyegen üldögélve, pipáját szívogatva” (Krúdy 1985 52) jeleníti meg. A teljes azonosítás azonban nem lehetséges, mivel ezek és az ehhez ha-sonló elemek önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy úgy tekinthessünk Krúdy Szindbádjára mint az Ezeregyéjszaka hősére. A történetek témája távol áll a varázsme-sétől. Krúdy is „reflektál” az álnévválasztást követően arra, hogy hőse bár az ismert hajós nevét viseli, a kettő mégse egyazon személy. A következő sorokkal kezdődik például a Rozina című történet: „Szindbád – e régi szép név viselője, amint nagyanyáink korában Magyarországon, az Ezeregyéjszakában olvasták” (Krúdy 1985, 289).
Kérdés azonban, hogy ha a hős szemszögéből vizsgáljuk az azonosulást, nem mondható-e el, hogy az „sikeres”? A csodálatos tulajdonság, mellyel a hős bír, erre en-gedhet következtetni.
A fantasztikum gyakori visszatérő eleme a történeteknek, főként a korábbiaknak, mint ahogy ezt Finta Gábor is megjegyzi (Finta 2000). Olykor csak utalásként, mint például a Szindbád útja a halálnál (Ötödik út) című történetben: „Abban az időben Szindbád, a csodahajós igen szegény volt” (Krúdy 1985, 57, kiemelés: M. I.). Krúdy már nem elégszik meg csupán a hajós meghatározással, hangsúlyozza, hogy hőse nem min-dennapi ember. Ebben a történetben azonban a csoda még várat magára.
A fantasztikum az első Szindbád-kötetben a hős életkorát tekintve tűnik fel.
„Azon a napon, szép kora őszi nap volt akkor, Szindbád háromszáz-egynéhány éves
67
Szindbád a mitikus hős
ember létére gondosan öltözködött” (Krúdy 1985, 128) – olvashatjuk a Szindbád álma című műben. Krúdy úgy építi be ezt a megállapítást a történetbe, mintha semmi külö-nös nem lenne abban, hogy Szindbád jócskán túllépte egy ember lehetséges életkorát.
Sőt, az elbeszélő rácsodálkozása inkább arra irányul, hogy a hős számára, kora ellené-re, még mindig fontos a megjelenés. A fantasztikum ilyen jellegű használata Kafkát vagy Borgest idézheti, abból a szempontból, hogy a szövegben megjelenő irracionális elem jelenléte teljesen normális és elfogadott. Hasonló fantasztikum érhető tetten A Szinbád őszi útja című történet elején is: „Hajdanában, amikor még csak 103 esztendős volt, ráért éjjel-nappal a nőkre gondolni”(Krúdy 1985, 147), vagy a Szindbád és a szí-nésznő szövegben: „Szindbád – akkor még csak százesztendős fiatalember volt – falura költözött egy barátja meghívására” (Krúdy 1985, 158). A Szindbád titka című történet-ben a hős egy újabb csodálatos képessége kezd körvonalazódni: „Szindbád titka – miu-tán a hajós már úgyis régesrégen meghalt, és ha látni vélték is őt némelyek tegnap vagy tegnapelőtt a kocsmában borozgatva vagy éjjel az utcán, azok nem az igazi Szindbádot látták, csak kísérő szellemét” (Krúdy 1985, 102) –, mely a Szindbád: A feltámadás című kötet legtöbb történetének része. Szindbád a holtak világából „szökik meg” szellem formájában, hogy még egyszer felkeressen egy nőt. A legtöbb „szökés”, mint ahogy a kötet első története, a Tájékoztató is említi, ősszel vagy télen történik: „Halála után, midőn a hófúvással vagy a síró őszi széllel elszökdösött a kriptából, útja elvitte olyan helyekre, ahol legfeljebb egy szalagcsokorra kötött harisnyakötőre vagy egy női vállra emlékezett” (Krúdy 1985, 14).
Időnként csak, sejtjük, vagy épp egy mondat utal arra, hogy Szindbád tulajdon-képpen halottaiból tér vissza, mint például az Éjjeli vendégség című történet elején:
„Sok-sok éjszakán, álmaiban egy bizonyos Irma, falusi úrhölgy hívta Szindbádot, míg a hajós egy alkalommal a kis Pest megyei faluba vetődött, ahol a szélkakas megállott a tető ormán, midőn Szindbádot belépni látta a kis kapun” (Krúdy 1985, 214). Később pedig a dajka közli, a szélkakas megállása alapján sejtett tényt, hogy Szindbád halott:
„Nem mer bejönni a halott – dünnyögte” (Krúdy 1985, 214).
Igazán hangsúlyos szerepet a következő négy történetben tölt be a fantasztikum:
Bánatiné, a tévedt nő, Az éji látogató, a Sírontúli boldogság és A gyermekek szeme.
Bánatiné, a tévedt nő című történetben a már a Tájékoztatásban olvasott „mintá-nak” megfelelően Szindbád feltámadt egy őszi nap: Ekkoriban történt, hogy a halotta-iból föltámadott Szindbád egy őszi éjszakán, midőn a hold veresen álldogált a nyárfa csúcsán, […] a kerteken át mindenféle megfoghatatlan árnyak szaladoznak, […] az elhagyott szobákban kilépnek az olajfestéses arcképek, […] a régi házban megmoz-dulnak a szalonasztalkán Kisfaludy regéi, a levelek önmaguktól nyílnak föl egy régi költeménynél, emberemlékezet óta álló órák mutatója sétálni kezd, az üres emeleten hangosan, fájdalmasan nyikorog az ajtó, mintha valaki nem merné átlépni a küszöböt – azon az őszi éjjelen a csodahajós az országúton hajtott szekéren, amelynek kerekei
lehullott nyárfalevelekből voltak” (Krúdy 1985, 198–199).A babonás képek sora pedig tovább folytatódik: „Szindbád megállította halottaskocsiját, és miután a koporsó fede-lét rázárta az útszéli madárijesztőre, akit ócska szalmakalapban és szárnyas zöld kabát-ban eddig a bakra ültetett, gyorsan átbújt a kulcslyukon” (Krúdy 1985, 199). A szellem álmában látogatja meg a címszereplő nőt. A látogatást követően pedig „hangtalanul amint jött, eltávozott. A vén útszéli madárijesztőt a bakra lökte, hogy elfoglalja helyét a koporsóban. – Hajts a szállodába! – parancsolta” (Krúdy 1985, 202).
Az éji látogató című történet cselekményfonala rendkívül hasonlít a Bánatiné, a té-vedt nő című történetéhez, csak épp a felkeresett nőt itt Fruzsinkának hívják. Szindbád ismét egy őszi nap hagyja el a kriptát:- „Sajnálattal tapasztalta, hogy a szalonruha, ame-lyet a temetési ünnepély alkalmából gondos kezek rávontak, már divatját múlt” (Krúdy 1985, 192). A mellette fekvő „szoknyabolond nagybácsi nyugtalansága végre életkedvet gyújtott Szindbádba” (Krúdy 1985, 193) és „egy holdas estén, midőn a temetőcsősz nyitva felejtette a kaput, Szindbád kiszökött a temetőből, és útját arrafelé vette, hol életében a legboldogabb volt” (Krúdy 1985, 193). Ismét a dajka veszi észre a vendéget, aki jelenti asszonyának: „Odakünn áll a kerítés mellett, és az udvarba néz. A hold jól megvilágítja” (Krúdy 1985, 193). A dajka viszont csak azért láthatja a szellemet, mivel
„csaknem több köze volt a másvilághoz, mint a valódihoz” (Krúdy 1985, 194). Kiderül ugyanis, hogy a szellemet csak az láthatja, akit felkeres, azaz Fruzsinka (vö. Krúdy 1985, 195). Minekutána pedig megengedi a kísértet Furzsinkának, hogy férjhez menjen, „ki-nőtt, feszes szalonkabátjában, komolyan, ünnepélyesen lengő térddel, leeresztett toká-val távozott” (Krúdy 1985, 197).
A fantasztikus képek sora rendkívül erős A gyermekek szeme című történet elején is: „Szindbád halottaiban […] bejárta mindazon helyeket, ahol egykor boldog vagy bol-dogtalan volt. A sors rendelkezéséből kísértetként kellett mendegélnie, amíg a megvál-tás elérkezik. Néha hónapokig nyugodtan meghúzódott egy felvidéki templom küszö-be alatt, ahonnan a kripta gazdája elcsavargott. Napközküszö-ben figyelte a lábakat, amelyek a kövön keresztüllépegettek […] míg a kripta igazi tulajdonosa egy éjszakán hazajött kóborlásából, és helyét visszakövetelte […] Szindbád ilyenkor ismét csak a postakocsi mellé szegődött […] Egyszer estefelé a »Lipót-csillag«-hoz címzett városvégi fogadó mellett hajtott el a postakocsi […] A templomnál […] megszólított egy kósza lelket, és a helybeli viszonyokról tudakozódott” (Krúdy 1985, 242–243).
A történetben a váltás a fantasztikum szempontjából akkor történik, amikor kide-rül, hogy nem ősz van, mint ahogy ezt „megszokhattuk”, hanem tavasz. Ezt követően teljesen eltűnik a kísérteti lét és a csoda.
A negyedik történet, amelyben hangsúlyosan van jelen a fantasztikum, a Sírontúli boldogság című történet: „Szindbád kísértet korában egy falusi temetőben töltött né-hány esztendőt, mert a környéken egypár bűnt elkövetett, amelyért vezekelni kellett. A fejfák és a szomorúfüzek ismerték még abból a korból, midőn a kisvárosi hölgyekkel
69
Szindbád a mitikus hős
a régi temetőben sétált karonfogva […]. Emmának hívták azt, akivel itt kegyetlenül elbánt […] Természetes dolog, hogy a kísértet ideje nagy részét Emma sírhalmán töl-tötte. […] A kísértet éjszakánkint úgy üvöltözött, hogy a régi temetőt már nem meré-szelték fölkeresni a környékbeli szerelmesek […] Csak a halott asszony nem mozdult odalent a sírban, mert öngyilkos halála miatt tilos volt neki a másvilági szerelmeskedés.
Egy napon a halott asszony leánya jött látogatóba a sírdombhoz. Emma leányának látása úgy megrendítette a falevelek között alvó kísértetet, hogy megmozdult régen holtnak vélt szíve. A következő percben közölte a temetőőrrel, hogy halála napján kö-tött szerződés szerint halottaiból feltámadhat.
Az őr utánanézett a halotti szerződésnek, és néhány perc múlva a szomorúfüzek alatt egy barna, bánatos, bársonyruhás diák lépkedett Emma leánya felé” (Krúdy 1985, 273–275).
A feltámadott diák beszél Emma lányával, és közli vele, hogy hosszú élete során arra jött rá, hogy a szerelem az „egyetlen valami, amiért érdemes volt menni-menni, sír-ni-sírni, élni-élni…” A történet végén pedig „az öngyilkos asszony halkan megszólalt a sírból, mint az eső a falevelek között: – Menj haza, és tedd azt, amit Szindbád tanácsolt, mer neki igaza van” (Krúdy 1985, 277).
A Szindbád: A feltámadás című kötet legtöbb szövegében komoly teret kap a fan-tasztikum. A történetek folyamatosan természetfeletti hősként ábrázolják Szindbádot, a csodahajóst, aki képes kísértetként halottaiból visszatérni egy őszi vagy téli estén. Csak a felkeresett nő láthatja, vagy épp a dajka, akinek régóta több köze van a másvilághoz, aki ismeri az álmokat, hisz a halottak mindent tudnak, aki halottaskocsin közlekedik di-vatjamúlt, kinőtt szalonkabátban, melynek kerekei lehullott nyárfalevelekből vannak, és a kocsisa egy útszéli madárijesztő. Aki neheztel az egerekre, és a Tájékoztatás című szöveg elején olvasottak alapján „a másvilágon sokszor csodálkozott, hogy egyetlen nőt sem ölt meg életében. Midőn a kocsi elment vele a vidékről, ahol a nők hatalma megszűnik, a hintóból visszanézett, és többnyire imádkozó, jóságos nőket látott maga mögött” (Krúdy 1985, 9). Mivel pedig önnön kezével vetett véget életének, úgy, hogy alászállott a Dunába, a halála napján megkötött szerződés alapján egyszer feltámadhat. Így Szindbád mint hős a Northrop Frye által meghatározott kritériumok alapján a románc és a mítosz kategóriái között található. Tettei csodálatosak, de ő maga emberi (vö. Krúdy 1985, 33–34). Szindbád nem megy keresztül semmilyen fejlődésen sem (vö. Keserű 2012). Northrop Frye azonban szintén kiemeli ezt az ismérvet a mítosz és a románc hősével kapcsolatban „Minél köze-lebb van a románc a mítoszhoz, annál inkább tapadnak a hőshöz isteni tulajdonságok”
(Frye 1998, 159). Szindbád pedig valahol minőségileg is magasabb rendű a többi ember-hez és a környezetéember-hez képest (vö. Krúdy 1985, 33–34), legalábbis olyan értelemben, hogy ő „bármely” vágyát véghezviheti, akár az istenek. (Részben a vágyteljesítésnek köszönhető-en is alakult ki az az elképzelés, hogy Szindbád voltaképp Krúdy Gyula alteregója.) A hős minőségi magasabb rendűsége is mítoszi ismérv Frye szerint.
Összegzés
A Szindbád-történetek olvasása során hamar szembesül az olvasó azzal a ténnyel, hogy a főhős nem mindennapi ember. Már maga a név is ezt sejteti. Az olvasóban óhatatla-nul megelevenedik az Ezeregyéjszaka meséinek egyik legismertebb hőse, a csodahajós.
Krúdy Szindbádja azonban nem azonosítható az ezeregyéjszakabeli hajóssal, még ak-kor sem, ha vannak kisebb-nagyobb hasonlóságok a két figura között. Krúdy hőse, mint ahogyan több szöveg is utal rá, álnévként választja magának ezt a nevet a mesekönyv-ből. Igaz, ez a tény a történetek során teljesen homályba borul. A hős már gyermekként Szindbádként azonosítja magát, amit például a Szindbád, a hajós című történetben
Krúdy Szindbádja azonban nem azonosítható az ezeregyéjszakabeli hajóssal, még ak-kor sem, ha vannak kisebb-nagyobb hasonlóságok a két figura között. Krúdy hőse, mint ahogyan több szöveg is utal rá, álnévként választja magának ezt a nevet a mesekönyv-ből. Igaz, ez a tény a történetek során teljesen homályba borul. A hős már gyermekként Szindbádként azonosítja magát, amit például a Szindbád, a hajós című történetben