(Hogyan kerültek freudisták az Oval Office tanácsadói közé?)
A dolgozat első részében Prof. Dr. Austin Long-ot, egy korábbi RAND (= az US Air Force kutatási-fejlesztési, azaz R and D osztályának függetlenített alapítvá-nya) kutatót idézek arról, hogy milyen fontos volt az amerikai stratégia-tudomány-ban Karl Mannheim egyrészt már 1944-ben, illetve az UNESCO alapítása során, valamint pár évtizeddel a halála után az 50-es 60-as években, amikor megalapoz-ták Reagan Star Wars projektjét, amelynek hála összeomlott a fő veszélyforrás, a szovjet gyarmatibirodalom.1
A cikk végén be fogom mutatni azt a Generational War Game-et vagyis Gene-rációs Hadijátékot, amit Mannheim tizenéves korában képzelt el és ennek jelei né-hány akkori kéziratos drámatöredékben (amelyek a PIM-ben, illetve az OSZK-ban vannak) megtalálhatók a szükséges kártyákkal és board game-mmel (táblajátékkal).
Itt néhány innovatív aspektusra is felhívom a figyelmet a Mannheim-et ért anti-freu-dista kritikák ellenérveivel kapcsolatosan. Először felsorolom a Mannheim-tanítvá-nyokat a Pentagon „think tank”-jában (a Rand Corp-ban, amelynek ma minden akkori adata – a cikkek, s könyvek – fent van a rand.org honlapon.)
Hans Speier (1905–1990) egyike volt azoknak az európai emigránsoknak, akik a kialakítói voltak a hidegháború amerikai külpolitikájának és gyakorlatának. A Heidelbergi Egyetemen volt az első doktori hallgatója Karl Mannheim-nak, aki a tudás-szociológia megalkotója volt.
1 Az 1960-as években a politikai játék széles körben használt eszköz volt, amellyel a magas rangú polgári és katonai tisztviselők megkíséreltek „kipróbálni” a politikai javaslatokat, és a folyamat során fejleszteni diplomáciai képességeiket. A játék Henry Rowen útján került a JWGA-ra. (Joint War Games Agency) Rowen, a Védelmi Minisztérium egyik helyettese és a RAND Corporation (RAND) volt közgazdásza, valamint Lincoln Bloomfield által, aki az M.I.T. politológia professzo-ra és korábban külügyminisztériumi tisztviselő volt. Rowen és Bloomfield értesültek a játékról a RAND Társadalomtudományi Osztályához fűződő kapcsolataik révén, ahol két szociológus, Hans Speier és Herbert Goldhamer és munkatársaik fejlesztették ki ezt az ötvenes évek közepén. Speier 1944-ben a FBIS-tól az Office of War Information-hoz került (a németek felé irányított PR osz-tály). (Nevelési programok a németeknek.) 1947-ben visszatért a New School-hoz majd a RAND-hoz került a Szociális Tudományok ÜgyosztályáRAND-hoz.
Szembe kerülve azzal a problémával, hogy hogyan kell a RAND elemzőit meg-tanítani az újonnan kialakult nukleáris geopolitikai helyzet fontosságának felméré-sére, Speier és Goldhamer felhívta a figyelmet Mannheim pedagógiájára, aki hason-ló problémával szembesült amikor a hallgatókat arra tanította, hogyan kell navigálni az újonnan létrejött demokratikus politikai környezetben Németországban.
Mannheim ezt a problémát egy szimulációs pedagógia kidolgozásával kezeli, amely reprodukálja a demokratikus politika „légkörét”, vagyis az interakció struk-túráit.
Ez a szimulakrum (vagy pszichodráma – K. Gy.) – úgy gondolta – politikai empátiára és hatásos politikai cselekvés képességének felkeltésére ösztönözte a hallgatókat. Speier és Goldhamer politikai játékának célja ennek megfelelően a nemzetközi kapcsolatok légkörének modellezése volt, valamint az elemzők képes-ségeinek, a döntéshozók tehetségeinek és mindkét csoport képességének javítása az ellenségeik megértése érdekében. Speier és Goldhamer játékának módszerei és céljai Mannheim pedagógiáját tükrözték.
Mannheim (és rajta keresztül Freud, akiről egy Bevezetést jelentetett meg 1942-ben Walter Hollitschertől a Routledge szerkesztőjeként és akinek londoni emigrációs utolsó évében közeli barátja volt – K. Gy.) mély hatással volt Speierre.
Speier volt Mannheim első nem hivatalos doktori hallgatója – mint nem megbízott előadó (Privatdozent), Mannheim nem tudott hivatalosan tanácsot adni a végzős hallgatók számára – a Heidelbergi Egyetemen. Bár Speier szándéka szerint PhD hallgató volt a közgazdaságtanban, amikor az egyetemen beiratkozott, Mannheim-nek a németországi szociológia jelenlegi állapotáról szóló nyitó előadását hallva, inkább kettős diplomát szerzett a szociológiában és a közgazdaságtanban.
Speier a Mannheim Kreis (Kör) alapító tagja lett, melynek tagjai végül Norbert Elias, Werner Falk, Hans Gerth, Gerhard Münzer és Svend Riemer voltak. Szel-lemi hírnevét emellett Mannheim kritikusaként is fokozta. Először Németország-ban, majd az Egyesült Államokban Speier kemény kritikával illette Mannheim nem-empirikus kiindulópontjait (de Mannheim halála előtt kibékültek).
Goldhamer szintén Mannheim-hez kapcsolódott. A kettő az 1930-as évek ele-jén találkozott, amikor Goldhamer legalább egy kurzust tanult Mannheim-el a lon-doni közgazdaságtudományi iskolában (LSE), ahol ez utóbbi elfogadta tézisét a frankfurti egyetemen való elbocsátás 1933 áprilisában való következményeként.
Egyetemi doktori jelöltként a chicagói Goldhamer továbbra is nagy érdeklődést mutatott a német szociológia iránt, és egy szellemi kör tagja volt, amelybe bele-tartoztak az európai szociológiai, például Alexander von Schelting, aki maga is Mannheim kiemelkedő kritikusa volt.
Minden War Game vagy hadijáték-szimuláció volt, feltételezve, hogy az egy olyan környezet szimulakrumának, modelljének a megtapasztalása, amelynek nem volt történelmi precedense – egyrészt a német demokratikus politika, másrészt a
nukleáris világ –, volt a leghatékonyabb eszköz arra, hogy megtanítsák a résztvevő-ket, hogyan kell interakcióba lépni benne. Mindkét szimuláció másik fő célja egy dinamikus politikai légkör megszelídítése volt, amely – ha hagynák, hogy rende-zetlenné váljon – katasztrofális következményekkel járhat az emberiség számára.
Mannheim, Speier és Goldhamer is egyetértettek azzal a gondolattal, hogy a szi-mulációik lehetővé teszik a résztvevők számára, hogy a politikai folyamat telje-sebb nézete felbukkanjon. Ezenkívül a szimulációk egyaránt válaszok voltak a társadalomtudományi számszerűsítés növekedésére, és mint ilyenek, minimálisan formalizáltak. A Mannheim pedagógiája, valamint Speier és Goldhamer játékának szembetűnő hasonlóságai, valamint a három értelmiségit egyesítő személyes és szakmai kapcsolatok, azt sugallják, hogy Speier és Goldhamer Mannheim munká-jára támaszkodott, amikor olyan problémákkal szembesültek, amelyek bizonyos értelemben tükrözték az 1920-as éveket.2 (Daniel Bessner, Weimar etc 2014.)
David Kettler, azt írja „Mannheim Károly figyelemre méltó felemelkedésének titka” c cikkében: „Mannheim amellett érvel, hogy a lassanként elmeszesedő tu-dományok megfiatalítása szempontjából a nevelési funkció drámai irányváltozása elengedhetetlen. Az egyetemi szakokon úgy kell tanítani, hogy lehetővé váljon a fiatalságtól is tanulni. A tulajdonképpeni probléma azonosítása céljából Mannheim három történetet mesél el; mind a három történet olyan elsőéves diákok tapasztala-tainak a vázlata, akik égető, a kor mozgalmaival való elkötelezettségük által inspi-rált kérdésekkel érkeznek az egyetemre, hogy aztán a túlzottan szakirányú tanrend által hirtelen arra kényszerüljenek, hogy eredeti kérdéseiket egyszerűen elfeledjék vagy mindenkori tudományszakjaik kérdéseinek és módszereinek alárendeljék.
Az első diák aktív politikai mozgalomból érkezik, a második vallási-misztikus közösségből, a harmadik belülről ismeri a művészetet és össze van fonódva vele.
Tanulmányaikat tehát mind a hárman alapos tapasztalatok és belátások megszer-zését követően kezdik meg. De amit most tőlük a társadalomtudományokban, a filozófiában és művészettörténetben megkövetelnek, tulajdonképpen pontosan azt hagyja figyelmen kívül vagy becsüli le, amit már magukkal hoztak. Mannheim úgy találja, hogy ez borzalmas pazarlás, de nem ereszkedik le addig, hogy pusztán
2 1957-ben és 1958-ban W. Phillips Davison, (aki 1918-ban szóletett, és ma is él 101 évesen) Speier kollégája a II. Világháborúból, akit az SSD-hez toborzott, távozott a RAND-tól, hogy vendégpro-fesszor legyen politológia tanszéken a M.I.T.-nél. Cambridge-ben Davison egy politikai játékot rendezett egy diplomás szemináriumán, amelyre Lincoln Bloomfield, a politológia professzora és a korábbi külügyminisztériumi hivatalnok figyelmét felhívta az M.I.T Nemzetközi Tanulmányi Köz-pontjára (amely szervezetben Speier is részt vett.) Az 1958–1959-es tanévben a Bloomfield több RAND elemzővel megvitatta a szimulációt, és Paul Kecskeméti (1901–1980) segítségével – egy másik tag Speier SSD újonc tagjai közül és egyike az európai zsidó száműzötteknek is – új szimu-lációt rendezett, amit az „Endicott Ház játék” elnevezéssel illettek a helyszíne miatt.(Ugyanebben az évben említi Michael Amrine K. P.-t, amikor Eisenhwoer elnöknek kell megvédenie a RAnd-ot egy hamis vádakon alapuló kongresszusi támadásban, ennek részletei azonban nem tartoznak a tárgyra. Lásd M. Amrine, Strategic Surrender, 1958)
romantikus gesztust tegyen a fiatalság és annak állítólag vitális összetartozása ja-vára, amely az alapigazságokra, végső misztériumokra és értelmes életfeladatokra irányuló közösségi törekvésben nyilvánul meg. Éppen ellenkezőleg: minden ész-lelésen kívüli nem-tudományos formációval ambivalensen áll szemben. Arra int, hogy az ilyen eszmék talán már nem többek, mint elavult elképzelések elhalvá-nyult árnyainál, de mindenesetre elkerülhetetlenül homályosak és elmosódottak.
Ezenkívül a fiatalság sorsa az, hogy érettebbé váljon, és így feladja azokat a lel-ki-szellemi beállítódásokat, amelyek az ilyen intenzív kötöttségekkel adekvátak.
Teljesen helyes, hogy az egyetemek a tudományokat közel hozzák a diákokhoz, következtet Mannheim, de a tudományoknak is nyitottnak kell lenniük a fiatalság sürgetésével szemben. A tanításnak a tudományos munka regenerációjához kelle-ne vezetnie.” (MANNHEIM 2004) (David Kettler, Világosság, 7/8-2007)
Paul Kecskemétit a RAND és az M.I.T. kutatásaiban résztvevők közül említi egy mai cikkben Austin Long (1960): („Az elhárítás feltétel nélküli elkötelezettsé-gekre alapul… William Kaufmann „intenciói” Bernard Brodie szerint „irreálisak”
és P. Kecskeméti „ment el a legmesszebb” (mondja Long) „…a feltétlen elkötele-zettség (hogyan reagálunk támadásra és milyen a szövetségi hűségünk) nem-raci-onális. Mondjuk azt, hogy ezek a politikai viselkedés nem-ésszerű elemei. (Austin Long, 2008). (p. 14)
Kecskeméti Pál3 1945-ben megjelent könyvében a Hypotheses on Nazi Ger-many-ban (melyet N. Leites-szel közösen jegyzett és aztán 1973-ban Argentí-nában spanyolul is megjelent) azt írja, hogy 1944-ben az Oval Office számára (vagyis Roosevelt elnöknek) írtak jelentéseket a napi náci sajtót freudista nyelven elemezve. Ki volt N. Leites? – nézzük meg a lexikonokban
Nathan Constantin Leites (1912. július 10.–1987. június 5.)
Egyetemre járt: Berlin és Heidelberg (1929–1933) és University of Lausanne (1933–1934), ahol diplomázott, majd az University of Fribourg (1934–1935), ahol doktorátust csinált. Kivándorolt az USA-ba 1936-ban és 1941. november 1-én ka-pott állampolgárságot. Harold D. Lasswell kutatói asszisztense volt (University of Chicago, 1937), 1938-ban Leites a Politikai Tudományok fakultásba lépett be.
(Laswell-re nagy hatást tett Freud filozófiája, amely meghatározta elemzéseit.
A II. világháború alatt Laswell wolt a Kísérleti Alosztály Vezetője (Chief of the Experimental Division) a Kongresszusi Könyvtár Háborús Kommunikáció
Tanul-3 Kecskeméti Pál örököse különben egy bizonyos Judit Bretan-Lebovits lett (aki 2019-ben halt meg 90-en túl). Feltehető, hogy apja, Nicolai Bretan Löw leszármazott volt, mert a prágai (gólemes) Löw rabbiról írta operáját (s a Kecskeméti örökséget ennek németországi bemutatására költötte az örökség kurátora, a Bretan Fundation-on keresztül). Itt kell megjegyezni, hogy Kecskeméti 1971-ben Rómában találkozott régi barátjával, Lengyel Menyhérttel (akinek családneve Lebovics volt eredetileg).
mányok Osztályán. [Study of War Time Communications at the Library of Cong-ress.] Univ. of Chicago Library: Biographical Note, N. Leites)4
Nyilvánvaló, hogy ahhoz a Külügyminisztérium felelős helyettes államtitkárá-nak (miniszterének) is kellett az engedélye, hogy megszervezzék a napi freudista jelentést Roosevelt elnök számára. Meg kell néznünk tehát, ki volt akkor a külügy-miniszter illetékes helyettese.
Gardiner Howland Shaw (1893–1965) külügyminiszter-helyettes
Assistant Secretary of State. Appointed: 1941. február 21. Entry on Duty: 1941.
március 4. Termination of Appointment: 1944. december 14.
Az ő esetében lényeges megemlíteni, hogy Roosevelt unokatestvére volt.5 Itt kell megjegyezni, hogy egyáltalán nem lehetett problémamentes, hogy két zsidó menekült freudi elemzéseket küldjön az elnöknek. A komputeres statiszti-kai megközelítés hívei (köztük John von Neumann, szintén budapesti menekült) automatikusan megkérdőjelezték a szociálpszichológiai esszéista megközelítést.
Egy jellemző kritika a Pentagonról 2001-ből:
4 Leites 1941-től a szövetségi kormánynak dolgozott, s 1944-ben a professzorságról is lemondott.
A Speciális Háborús Tevékenységek –policies – Egységnél volt 1941-42-ben. Aztán a francia kül-földi Rádió Hírszerzésnél dolgozott. 1943-ban (45-ig) a Hadi Információs Iroda Regionális speci-alistája volt az Office of War Information-ban majd a New School szociális kutatásaiban dolgozott 43-44-ben. /Ekkoriban a Kongresszusi Könyvtár igazgatója egyben Külügyminiszter-helyettes is volt: Archibald MacLeish (1892. május 7.– 1982. április 20.), aki T. S. Eliot-ot szerette volna a könyvtárba meghívni egy évre szakértőnek (ösztöndíjjal, de Eliot ezt elutasította). Ez azért lénye-ges elem, mert Eliot „Moot” körének tagja volt baráti köréből Karl Mannheim, Kecskeméti sógora, a 39-ben elhunyt Freud londoni barátja. Tehát nem véletlen, hogy végül Kecskeméti Pál (Kecske-méti Ármin főrabbi fia) – aki mellesleg jó baráti viszonyban volt sok művésszel, Bartókkal, József Attilával és Nóti Károllyal is – jelentéseket írhatott az Oval Office számára. Roosevelt, Truman és Eisenhower elnökök idején dolgozott itt, egyetemi tanársága mellett, nyugdíjazásáig.)
1946-ban: Leites a párizsi UNESCO törzskarához ment át (amelynek vezetésére Mannheimet kérték fel) és létrehozta a kutatást: A Békére veszélyes feszültégek” címmel. 1947–62 közt a RAND-nál dolgozott.
1962–74 közt a Chicagói Egyetem Politika Tudományok fakultásán dolgozott.
Fő területe a freudi analízis alkalmazása volt a politikai tudományokban – különös tekintettel Sztá-linra és politbürőjára. Könyvei: The Language of Politics (with Harold D. Lasswell, 1949), The Operational Code of the Politburo (1951), A Study of Bolshevism (1954), and On the Game of Politics in France (1959).
(Univ. of Chicago Library: Biographical Note, N. Leites)
5 Gardiner Greene Howland (1787. szeptember 4.–1851. november 9.) alapítója a Howland &
Aspin wall és a Pacific Mail Steamship Company-nak.
Első özvegysége után, 1826-ban elvette Louisa Sophia Meredith-et (1810–1888) 1829. július 7-én, aki Jonathan Meredith lánya. Gyermekeik: Rebecca Brien Howland (1831–1876), aki hozzáment másodunokatestvéréhez, James Roosevelt Sr.-hez, 1853-ban. De a halála után elvette James Sara Ann Delano-t, és így apja lett Franklin D. Rooseveltnek.
„Ron Robin könyve hozzájárult a hidegháborúbeli ellenség rendkívül prob-lematikus portréjának elkészítéséhez, és hozzájárult a megkérdőjelezhető, sőt sokak szerint „katasztrofális” amerikai külpolitikához Koreától Vietnamig.
(Bár a kommunizmus a gyakorlatban megszűnt ezekben az országokban az USA kivonulása után, tehát a „katasztrófa” kicsit sommás jelző, de általános Amerikában.) Egyes helyeken Robin azt mondja, hogy a viselkedéstudósok
„ötletes és intellektuálisan stimuláló” munkát készítettek (5. oldal), de elem-zésének súlya inkább azt mutatja, hogy módszertani preferenciáik mennyire voltak elégtelenek és mennyire szegényezték elméleti perspektívájukat.
Robin szerint a fő probléma az volt, hogy… a viselkedéstudósok kvantitatív módszertant alkalmaztak, (?) prediktív modelleket építettek és egyszerűsített elemzéseket készítettek, amelyek figyelmen kívül hagyták a fontos kulturális különbségeket és hiányoztak a történelmi perspektívák. Akár a katonákat, a katonai vezetőket, a politikai hivatalnokokat, akár a koreai, vietnami vagy az Egyesült Államok lakosságát tanulmányozták, az amerikai viselkedéstu-dósok (= antifreudista behavioristák) egy mindent átfogó modellt állítottak fel, azon a feltevésen alapulva, hogy a tudományos elemzés egyetemes álta-lánosításokat igényel.” (Ron Robin, 2001)
A szemléző R. Robin tehát semmilyen értesüléssel nem rendelkezik (talán az említettek lexikon-bejegyzéseit sem nézte meg) arról, hogy milyen belső viták voltak ezek közt a kutatók közt – a freudisták és a behavioristák között. Valamint egyszerűen figyelmen kívül hagyja azt a szimpla tényt, hogy végül is Amerika győzött a hidegháborúban, és a fiaskókat is kreatívan tudták kezelni, amikor – részben épp e kutatók segítségével – felismerték őket a kemény nyilvános ver-senyben edződött (s emiatt különösen tehetséges) fő döntéshozók és vezetőik.
1944. január 16-án (Wikipedia és Encyclopediák) a Pénzügyben (Morgenthau miniszter Treasury-jében) megtudták, hogy a Külügy (Hull külügyminiszter) aka-dályokat gördít a zsidómentés elé, ezért jelentést írtak „A Kormány Egyetért a Zsidógyilkosságokkal” címmel a Pénzügy jogászai: John Pehle és Josiah E. Du-Bois, Jr. (Dubois 1947-ben kommunista szimpatizánsággal lett vádolva). (Wikipe-dia) és Ansel Luxford, a Világbank (World Bank) és az IMF atyja.
John W. Pehle (1909–1999)
A War Refugee Board igazgatója lett (és Wallenberget küldte Budapestre).
1944. november 30-án Hull külügyminiszter lemondott, betegségre hivatkozva, de részt vett az UN alapításában, amiért Nobel-díjat kapott (ENSZ). 1955-ben halt meg.6
6 „Hull feleségének apja zsidó volt, és az államtitkár úgy gondolta, hogy elnök-törekvéseit elfojtják, ha ez megjelenik – tehát nagyon szigorúan tartotta be a szabályokat, amikor a zsidók megpróbálták
Itt érdemes megjegyezni, hogy Julian Huxley-t orosz-barátsággal, szovjet-ba-rátsággal, kommunista hajlamokkal vádolták – ahogy a II. VH után ez egy jó ideig gyakorlat volt a karrier-harcokban és a sajtóbeli karakter-merényletek során, úgy mint ma is. (Érdemes a geopolitikai orosz-barátság eseteit zárójelben megemlíte-ni: Rákóczi felajánlotta I. Péter cárnak a koronát, ahogy Kossuth is a maga korá-ban – de Ferencz József ajánlata sikeresebb volt.)
Ugyanakkor világos, hogy az ellentábor, akik Mannheimet szerették volna az UNESCO élén látni, szintén elég sok szovjetista vagy kommunista, oroszbarát – netán, mint az USA-ban született és tudatosan Angliába kivándorolt barátja, T. S.
Eliot „anti-amerikanista” – „elemet” találtak Mannheim körül, és végül esetleg ez döntött. Huxley könnyen megemlíthette, hogy őt gyakorlatilag „persona non grata”-nak nyilvánította Sztálin, amikor fellépett a Liszenko-féle hamis öröklődési elmélet ellen.
Mannheim viszont fiatalkorában szinte kizárólag orosz-barát és effektív kom-munista ismerősökkel bírt (néhány esetben nácik is voltak az őt nagyrabecsülők között, mint Heidegger). Vagy egyszerűen szólva: liberális baloldaliakkal. A kör sokáig sorolható ebből a szempontból: Lukács György és Jászi Oszkár a budapesti körökből, majd Némethonban Hannah Arendt, Adorno, Marcuse, Horkheimer és aztán Londonban Hollitscher, illetve Freud körül H. G. Wells (akit lehetett Hux-ley köréhez tartozónak is látni), valamint (rajongó látogatóként) Dalí.7 Magyar dzsentri baráti köre is volt – mint Ritoók Emma és Tormay Cécile –, de ők a
kijátszani a szigorú kvótákat, mint 1939-ben, amikor Kuba nem fogadott el egy hajót 937 osztrák és német zsidóval, de visszajuttatta őket Belgiumba, amelyet végül a németek foglaltak el.” (R.
Medoff, 2009)
„Roosevelt-nek nagyon korlátozott lehetőségei voltak. (A szavazók hatalmas része támogatta a semlegességet, és sokan a német ügyet képviselték, Lindbergh, a hős légi navigátor vezetésével.
A semlegességről szóló törvényt nem vonhatnák vissza, ha határozottabb lett volna a menekültek menekítésében.” (Breitman, Leitmann, 2013)
„Roosevelt eldönti 1944-ben, hogy megváltoztatja semleges álláspontját (miután két szlovák me-nekült elmeme-nekült és Auschwitzból az USA-ba érkezett) és az elnök ekkor létrehozta a Háborús Menekültügyi Bizottságot. Henry Morgenthau, a pénzügyminiszter sürgette (aki két napig küzdött azzal a dilemmával, hogy megpróbálja meggyőzni az elnököt a kérdésről) Roosevelt egyetérté-sének elérésére az egyetlen mód, hogy elnyerje vele a beosztottjai beleegyezését, ezért az érvet inkább politikai, mint erkölcsi szükségletként fogalmazták meg. Egy elnökválasztási évben Roose-veltnek legkevésbé egy botrányra volt szüksége a zsidók megmentésének megakadályozására irá-nyuló kormányzati erőfeszítésekkel kapcsolatban. Morgenthau érve megerősítésére rámutathatott a mentési ügynökség kongresszusi támogatásának közelmúltbeli megalapozására – ez egy zsidó aktivisták által szponzorált intenzív PR-kampány eredménye volt” (Jay Winik, 1985)
7 „Lukács idős korában írt önéletírásában – 1969-ben, „az emberi arcú szocializmus” idején – antisz-tálinista műként értékeli saját korábbi művét, „Az ész trónfosztását”, mivel abban, mint mondja, a fasizmus és az irracionalizmus ellen a zsdanovista szellemmel ellenkező módon lépett fel, azaz immanens kritikát gyakorolt. Azonban nem revideálja a Mannheimról és a többi német gondol-kodóról kifejtett igazságtalan ítéleteit, miszerint a fasizmus szálláscsinálói voltak, és a megbánás semmi jelét sem mutatja.” (Roth, Endre, Világosság 7)
nemzetközi viszonylatban nem voltak ismertek. (Kivétel épp Tormay, akit maga Anatole France támogatott D’Annunzio mellett a mindig hosszadalmas Nobel-díj-ra javaslás folyamatában.)
„Mannheim Marxot helyettesítő nagy történetfilozófiai szintézisében Hegel lett volna az, aki ontológiájában, a konkrét meghatározottságában az ideo-lógiai konzervativizmust, és Marx, aki a maga ontológiájában, a konkrét meghatározottságában az ideológiai szocializmust képviselte volna. A totá-lisan megragadott konkrét e két nagy irányzata között teljesedett volna ki egy nem-totalitárus, emancipatív és relativista liberalizmus.” (Kiss Endre, Világosság, 2007)
Edward Hallett CARR (1892. június 28.–1982. november 5.)
Mannheim közeli barátja, E. H. Carr a híresen baloldali autoritér-párti (sztálinista) történész.
„Hayek szerint E. H. Carr könyve a két háború közti »20 év krízis« »ragyo-gó munka« volt. De óvta E. H. Carr-tól az olvasót, »korunk legfőbb totalitá-riusának« nevezte. (Leonard Woolf leírta, hogy fogalmai bizonytalanok – az utópiának két jelentése van nála: »lehetetlen« és »remélt«, más esetekben
»irreális, hamis«.” (Leonard Woolf, 1940)
Richard Crossman munkaügyi miniszter azt mondta:
„Carr… pillangóként elkapta Zimmernt és Toynbee-t, és csapdába
„Carr… pillangóként elkapta Zimmernt és Toynbee-t, és csapdába