Cirip a mennyekben, ciripeltessék a Te neved, ciripeljen a Te Országod, ciripeljen a Te akaratod,
cirip a mennyben, cirip a földön is.
Mindennapi ciripünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg ciriptelenségünket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk ciripelőknek, és Te vigy’ minket a ciriplésbe, Te szabadíts meg a ciriptelenségtől, mert tiéd a dal, a zene és a ciriplés.
Bár sokakkal együtt mi is érezhetjük úgy, hogy a teremtett világ szépségével, nu-minozitásával dicséri teremtőjét, bár a Jelenések könyve szerint az egész teremtés imádásban részesít a küriosz Jézust, vagyis a királyok királyát, bár Aquniói Szent Tamás szerint van növényi és állati lélek is, mégis megkockáztatom: a neuron nem tud imádkozni. Még az imádkozó sáska sem. Imádkozni (vagyis Istennel kom-munikálni) szerintem csak a hozzá hasonlítható, az istenképmás ember képes. A cirip-Miatyánkot sem a tücsök mondja, hanem a mi Ordo Joculatorum Dei (vagyis az istenbohócai) rendünkben imádkozunk így.
Eliade (1987) szerint az ember (tehát még a nem vallásos ember is) lényegénél fogva homo religiosus, akinek imádás-szükséglete van, amit a mai nem vallásos ember fétisek és celebek imádásával és kultuszával elégít ki. Imádja menő cuccait, Puskás öcsit, Ciccolinit vagy Zámbó Jimmyt. Mindennapi tapasztalat, hogy nagy szükségében olykor még az istentagadó is Istenhez, istenekhez vagy egyéb termé-szetfölöttihez fohászkodik. Így az „Isten nem”-ből akár még „Istenem” is kijöhet.
A törzsi társadalom mágusának a természetfeletti erőket, hatalmakat, majd szellemeket, isteneket és Istent befolyásoló imája jó termésért, sikeres vadásza-tért, termékenységért, gyógyulásért különböző formákban és intenzitással máig
tovább él a fejlettebbnek tartott vallásokban, még legpuritánabbakban és legraci-onalistábbakban is, hiszen ezekben is imádkoznak gyógyulásért, megbocsátásért vagy a hazáért. De a mágia, tapasztalhatjuk, a mindennapi életben is tovább él.
Az internetes ezoterikus rovatok csordultig tele vannak mágikus praktikákkal és mágikus imákkal. Például a Női portál ezotéria rovata így segíti a bajba jutottakat:
„Ha huncut voltál és − akár a párod engedélyével vagy anélkül − összerittyentettél egy szerelmi kötést, és mostanra kiszerettél belőle, de úgy érzed nem tudsz tőle elszakadni, akkor jobban jársz, ha elvágod a kötést és mind a ketten szabadok lehettek!”. A ceremónia kellékei: 2 vudubaba, vörös fonal vagy szalag, 2 piros gyertya, hervadt rózsaszirmok, egy olló (http://www.noiportal.hu/magia/szerel-mi-kotes-feloldasa-igy-vond-vissza-a-koteleket-ha-szukseget-latod/). De meddig az újpogány mágia imája, és honnan az istenes, vagy éppen a keresztény ima?
Ebben a Hagiosz honlap, úgy tűnik, egyértelműen eligazít: „Mind a hit, mind a mágia kapcsolatban áll valamilyen numinózummal, vallási értékkel. A keresztény hívő számára minden numinózum kizárólagos forrása az egyetlen, transzcendens és abszolút Szentség, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, aki Jézus Krisztusban, az örök Igében nyilvánítja ki magát. (…) A mágia, éppen megfordítva, manipulálni akarja a numinózumot.” (Mágia és hit 2019). A Hagiosz portál eligazítása alapján számomra a napnál is világosabb, hogy Hudák, hetedik bé-s osztálytársam (akiről úgy hírlett, hogy elsőáldozáskor, mily borzalom, összerágta a szentostyát, és ezzel megsebezte az Édesjézust) a matematika dolgozat előtt virtigli manipulatív mági-kus praktikát és imát művelt. A farzsebéből elővett egy Szent Antal-szobrocskát, a pad közepén lévő tintatartó fölé helyezte, majd ekképpen fohászkodott: „Szent Antal, ha nem segítesz, belemártalak a tintatartóba!” De talán mégsem ennyire egyszerű a helyzet. Például a Hit Gyülekezetének imakommandóit a felvilágosult racionalisták és a „rendes keresztények” egyaránt mágiának tartják. Ezzel szem-ben Flaisz Endre és Ruff Tibor (2001) hites teológusok szerint „Isten jelenlététől elszakadt bolygónkon, olyan eset is előfordulhat, amikor Isten uralmának, akara-tának a megvalósulását egyének, közösségek, nemzetek életében gonosz szellemi lények vagy velük szorosan és tudatosan együttműködő emberek tartósan akadá-lyozzák. Ebben az esetben a Szentírás tanítása szerint az imának olyan speciális formái kerülnek előtérbe, mint a szellemi harc, a démonűzés, az ellenség ellen mondott imák, vagy végletes esetekben az átok. (…) Az imának ezeket a módjait manapság némelyek kriminalizálni igyekeznek, és a fekete mágia kategóriájába sorolják. A fenti imatípusok azonban Isten Igéje alapján a Szent Szellem vezeté-se alatt álló biblikus tevékenységek, a fekete mágia ezzel szemben olyan okkult gyakorlat, melynek során a Sátán szolgái ártó szándékkal gonosz természetfeletti erők, szellemek aktivizálásával negatív változásokat (betegségeket, baleseteket, összeomlást, halált stb.) igyekeznek kikényszeríteni célszemélyeik vagy közössé-gek állapotában, életrendjében.” Ez így rendjén is lenne, de hogyan vélekedjünk a
Júda oroszlánja apostoli–prófétai szolgálat honlapján meghirdetett imakomman-dóról (Suchné 2019), mely szerint „A Babilon szelleme felett a hatalmat Isten a prófétáknak és az apostoloknak a kezébe adja! Ezért ők fogják Magyarországot felszabadítani Babilon hatalma alól! Erővel és hatalommal kivezetik a Magyar-országot az ezeréves átok alól!”? Vagy mit kezdjünk a Gomora Szodoma Techni-ka Ellen a Végső Időkben Katolikus hitvédelem és megújulás által meghirdetett, kifejezetten antiferencpápista imahadjárattal (Antikrisztus 2018)? Ezeket, persze, el lehetne intézni azzal, hogy a Hit Gyülekezete a negyedik legnagyobb egyház hazánkban, elismert teológusokkal, ezzel szemben ez utóbbiak merőben periféri-kus jelenségek.
Jóval inkább zavarba ejtő az hivatalos egyházon belül működő magyar katoli-kus karizmatikatoli-kus mozgalom egyik honlapján található imahadjárati felhívás, mely a „támadó harc” szükségességét hirdeti. A támadás célja pedig „a kommunizmus lelke (antikrisztus), a liberalizmus lelke (Hit Gyülekezete), a tikos hálózatok (szabadkőművesség, boszorkányság), az okkult lelkek (szcientológia, Tudásvár, agykontroll, jóslás, Waldorf iskola, jógaiskolák), a szegénység uralma (csövesek, cigányok)” (Imahadjárat 2011). Hogy milyen nehéz a mágiát és a keresztény imát szétválasztani, azt az „imakereskedelem” is bizonyítja, amiről a hivatalos evangé-likus honlapon ez olvasható: „Az emberek sokféle módon állnak nyomás alatt az életben, és ezért mindenre gyors választ akarnak. Ezért használnak egyes keresz-tények Afrikában például különböző eszközöket arra, hogy imáikat »megtámo-gasssák«. Néhány esetben valódi „imakereskedelem” gyökerezett meg, és ennek során szent olajat, szent vizet árusítanak azzal az ígérettel, hogy használatuk haté-konyabbá teszi az imát, és többé-kevésbé »garantálja« annak meghallgatását. Az imát kísérő külső jelek vagy tárgyak olykor segíthetnek, de rendkívül óvatosnak kell lenni, hogy ne lépjük át a bálványimádás határát” (Moyo 2019). Úgy vélem, hogy a farizeus és a vámos imáját összevetve Jézus egyszer és mindenkorra helyre eligazított minket ima-ügyben, megszagoltatta velünk a farizeus öndicsérő, önis-tenítő imateljesítményének büdösségét, és a bűnös vámos alázatos vallomásának mennyei illatát.
Pál szerint (a Zsidókhoz írt levélben) Isten imádása az egybegyűlt közösségben történik, János szerint pedig „eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. Az Isten Lélek, és akik imádják Őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk (János 4:23,24). A vallástudomány és a teológia odáig egyetért abbab, hogy az imádság Istennel folytatott belső kommunikáció, és persze innen a külön-böző teológiák különféleképpen folytatják. A katolikus Herbert Vorgrimler (2002) például ekképpen: „ha az ember ráhagyatkozik önnön mélységdimenziójára és transzcendenciájára − hozzátehetnénk istenképmásságára −, és ezáltal énjének teljességét megszólítottként érzékeli, a megszólítottságának egész létével igent
mond, szubjektíve is átadva magát a megkerülhetetlen, isteni, személyes titok-nak”. Abból, hogy Isten valami egészen más és teljességgel kimeríthetetlen titok, a titok lehetséges megfejtéseinek sokféle (de mindig csak töredékes, még csak nem is elégséges) útja és módja adódik. Az igazságos és irgalmas Isten nyitott ezekre a gyarló megközelítésekre, lekerítésekre, dadogásokra, fantáziálásokra. Akkor is, ha ezt Pilinszky, de még akkor is, ha Mari néni műveli.
Mégis újra és újra felvetődik az a kérdés, hogy melyik a megfelelő, melyik a szentesíthető ima? Ugyanígy kérdezhetjük, persze, hogy melyik a megfelelő szentírás-értelmezés, vagy, hogy mi tekinthető ekvivalens szentírási parafrázis-nak. Egyáltalán mi minden lehet parafrázis? Mi minden lehet ima? Mi minden lehet szent kép, szent ének? Erről kérdeztem nemrégen többeket egy keresztény civil rádió, a Sola rádió Agóra című műsorában, köztük Szigeti Jenő adventista és Steinbach József református teológusokat. Hiteles bibliai parafrázis-e például az istenes vers és dal, a házi áldás a falvédőn, a spirituálé, Szilas Imre 1968-ban világelső rock miséje, Pilinszky Harmadnapon-ja, József Attila Betlehemi kirá-lyok-ja, Lázár Ervin Dömdödöm-je, Jean Effel Jóistenkéje, Bulgakov Jesuája, Pa-solini Máté evangélium-a? Ők ketten mindegyikre igent mondtak. Fabinyi Tamás (2019) szerint a Biblia és irodalom egymásba fonódik, „A szerzők újra és újra me-rítenek a Szentírásból. Tegyünk említést a reformátusok himnuszáról, a 90. zsol-tárról is: »Tebenned bíztunk eleitől fogva«. Ezt pedig a maga lázadó módján József Attila fordítja ki a Kész a leltár első sorában: »Magamban bíztam eleitől fogva«. Nagy Gáspár aztán még ezen is csavar egyet, amikor így ír: »Magam-tól féltem eleitől fogva«”.
Gyermekkori lelki tükrömben a szentségtörés (Istennek szentelt személyek, tárgyak és helyek meggyalázása vagy méltatlan kezelése) mellett szerepelt a hát-borzongató „szent dolgokkal tréfát űztem” kifejezés. Ehhez kapcsolódó kérdés, hogy min lehet vagy éppen min kell nevetni a vallás világában. A Biblia szerint Isten is nevet (Zsolt 2:37,13, Bölcs 4,18). Az emberi nevetés talán éppen istenkép-másságunkból fakad. Az abszolútumon kívül mindenem lehet nevetni, tanította Nyíri Tamás. Peter Berger (1997) szerint ami részleges, nem csak kinevethető, hanem kinevetendő is, méghozzá az Abszolútum nevében, mert az ilyen nevetés megóvhat a bálványimádástól. Éppen ezért mi, istenbohócai kifejezetten istenes dolognak tartjuk Waigand József atya oltár mögüli bábozását, a népi betlehemes játékok vaskos kiszólásait, a risus paschalist, és ezekben Heródes, Kajafás és a sátán kiröhögését. A mi templomunkban G. atya, egy tündökletes ifjú szeráf ép-pen egy családi misén szólott imígyen: „Kedves hívek, a mennyország olyan lesz, mint egy örökké tartó szentmise.” A hívősereg lehajtott fővel, szomorúan vette tudomásul a dögunalmasnak ígérkező üdvösséget, öt és hét éves unokáim pedig döbbenten tekintettek rám, ugyanis én egészen másképpen képzeltem el számukra a mennyországot: mint egy permanens, de egy pillanatra sem unalmas, hanem
íz-lésesen harsány örömünnepet. Megnyugtattam őket: nem mi vagyunk a bolondok, hanem az, aki halálosan komolyan veszi az üdvösséget. H. Thielicke prédikációját egy falusi templomban a második világháború egy váratlan légitámadás szakította meg. „Lehasalni! Ének! Jézus az én örömöm!”, harsogta a lelkész. Mindenki kö-vette utasítását, és Thielicke hirtelen senkit sem látott a pulpitusról, mert mindenki a padok alatt kucorgott, miközben zengett az ének. Thielicke kifejezettek mulatsá-gosnak tartotta a helyzetet, teli torokból nevetni kezdett, és szentül hitte, hogy ez a nevetés igazándiból Isten kedvére való.
Az ima tükrözi az Istenképet. A mai hittankönyvekben a fenséges Teremtő Atyaistent egyre inkább felváltja a hozzánk hasonló Jézus, aki a mi barátunk, vagy az „abba”, melynek jelentése „apácska”. Másképpen imádkozunk a vizek felett lebegő Isten lelkéhez, másképpen az alkudozásba belemenő Jahvéhez, másképpen a minket Miatyánkra tanító és másképpen a kánai menyegzőn táncra perdülő Jé-zushoz. A hazánkban a magukat vallásosnak mondók háromnegyedét kitevő ma-guk módján vallásosok imáit is megértőn fogadja a Bábel után poliglott Isten, aki perfektül érti az őt akármelyik vagy akármiféle nyelven megszólító imádkozókat.
Derűs lélekkel hallgatja még az újguineai katujumajamila-varázsimát is: „Erőt-lenné váljon bulubvalata-varázslatom, erőssé váljon katujumajamila-varázslatom!
Kő-határsáncokról visszahozom, páfránysűrűből visszahozom, visszahozom a menta-varázslat szagával, asszony, visszahozom a lelked! Gyere vissza hozzánk – anya voltál, megint anya legyél, gyere vissza hozzánk – apa voltam, megint apa legyek! Csapj le házamra, cibáld meg a hajam, tépd meg a hajam! Taposd házam földjét, feküdj ágyamba! Gyere, lépd át a küszöböt, gyere, kerüld meg a szemét-dombot! Lakjunk tovább is együtt a házamban!” Ámen, feleli rá Isten, aki jól érti a csillagász imáját: ”Uram, én innen, a távcső egyik végétől mindenségedet látom.
Te meg onnan, a másik végéről engem, fekete lyukat. Irgalmazz, kegyelmezz!”, vagy a súlyemelő imáját: „Uram, kérlek, ne rakj rám többet! Nem szeretnék már több világcsúcsot! Már nem emelni, hanem emelkedni akarok. De ha te másként akarod, akkor erősítsd meg gyengeségem!”, vagy a popsztár imáját: „Jézus, te vagy a Szupersztár, én vagyok a mikrofon. Kiabálj belém, hadd halljanak!”, vagy a szépségkirálynő imáját: „Méreteim, vonalaim, idomaim tökéletesre szabtad. A férfiak bennem is Téged bámulnak. De te látod nincseimet is. Takard be őket irgal-maddal! Add, hogy ne csak csillagod, hanem istállód is lehessek!”, vagy az enyhén fogyatékos imáját: „Jöjj, Szentlélek Úristen! Hajtsd el ezt a legyet szépen, mert nem hagy imádkozni!”, vagy a közepesen súlyos értelmi fogyatékosét: „Uramiste-nem, hála neked, mert megint beléd csavarodtam! Kérlek, engedj el szépen! Hogy újra belédcsavarodhassak!”, és még a súlyosan értelmi fogyatékosét is: „Bla, bla, eble, abla, blabla, bleble. Ebbe! Abba! Amabba! Hadd mennyek be!” Ámen, mon-dogatja Isten, isteni türelemmel és derűvel.
Az istenbohócai rend különböző vallású, felekezetű, sőt világnézetű, de az iste-ni, a jézusi, a szentferenci és a ferencpápai derü szellemében egyesülő tagjai pedig így is imádkoznak: „Uram, ne birizgálj, végy tenyeredbe, ringass el! Aztán egy kicsit pihenj le Te is. Amen.”, „Uram, ma nekem minden sikerült!!!! Vagy mégis inkább Neked? Általad? Veled? Benned? Csak ez a hálaadás nem sikeredik. Uram, irgalmazz!”, „Uram, jaj, ne! Már megint? Ugye, csak bomolsz? Vagy tényleg aka-rod?”, „Uram, miért kell neked mindenütt itt lenned?”, „Szentlélek Úristen, mit szólsz ehhez? Szépen összehoztuk, mi?”, „Uram, ne szeress engem ennyire, mert megint megfájdul a fejem!”, „Uram irgalmazz! Uram irgalmazz! Krisztus kegyel-mezz! Krisztus kegyelkegyel-mezz! Uram irgalmazz! Uram irgalmazz! És most, kérlek, mondj egy jó viccet!”, „Atya, Fiú, Szentlélek, nem hiába beszélek! Hit, remény és szeretet: rólam ez mind lepereg, de ha Isten akarja, senki le nem vakarja! Ámen!!”
(Kamarás 2017).
Visszatérve a neuronok imájára megemlítem, hogy valahol Szatmárban egy idős hölgy a házi áldás szövege helyett annak QR kódját hímezte ki a falvédő-re. Bizton hihetjük, hogy odaát hibátlanul dekódolták. Mi pedig, istenbohócai, akik bevezetőül elciripeltük a Cirip-Miatyánkot, végezetül elbégetjük a bárány Miatyánkját:
Miatyánk, ki vagy a mennyekbeeeeee!
Béééééégettesék meg a Te neved!
Jöjjön el a Te jászolod, Egyem meg a te abrakod,
amint a mennyben, úgy most földön is.
A mindennapi abrakomat add megennem ma, és bocsásd meg bééééégetésem,
Miképpen én is megbocsátok az ellenem béééééégetőknek!
Adj írt minden kis sértésre, szabadíts meg a farkastól,
mert Tiéd a jószág, az abrak és a minőség.
Mindörökké, amen.