Tulajdonképpen megírtam mindent a Dokumentációs Központról, mindazt, amit erről az intézményről és a bennünket körülvevő létről el kellett mondanom.1 Min-den más, amit tudni kell a Dokumentációs Központról, tudománytörténet, és így nem az emlékirat témája. Most befejezésül még röviden az eltávolításomról, ami csak azért érdekes, mert jellemző volt arra a korszakra. Rómából történt hazajö-vetelem után, tehát 1964 derekától mutatkoztak olyan jelek, amelyek utaltak erre, tehát hogy valami miatt megtámadott „figura” lettem. Egyik nap telefonszerelők jöttek fel a lakásra, azzal, hogy ellenőrizni kell a vonalat. Csak a kilencéves fiam2 és az a néni volt otthon, aki vigyázott rá. Tőlük tudom, hogy szétszedték a telefont, majd összerakták. Tudtam, hogy lehallgatót szereltek be. Erre még visszatérek.
Ezek után felkeresett egyik munkatársam lánya, aki egyetemi hallgató volt. Nevét nem írom ide, mert ki tudja, hogy mivel vették rá erre a feladatra. Szóval az illető, akit akkor láttam először, azzal állított be hozzám, adjak tanácsot, hogyan kell vé-dekezni a marxizmus ellen, hogyan védekezzenek szervezetten ők, egyetemisták.
A kérdésnek a második része volt igazán fontos, mert ez az ifjúság és a pártideoló-gia közti ellenséges szembenállást szolgálta volna, ami 1964-ben bizony főbenjáró bűn volt. Ugye milyen primitív, ostoba próbálkozás. Biztos voltam, hogy lehall-gatót adtak neki, természetes, hogy kiutasítottam a szobámból. De tudtam, hogy a dolognak nincs vége, valakik komolyan gondolják a félreállításomat. Valóban rövidesen meg is kaptam a behívómat a Gyorskocsi utcába, ahol a kihallgatásom folyamán tapasztaltam, hogy valóban sok mindent tudnak rólam.
Akkoriban folyt Mócsy Imréék pere, s mivel Imre nálam dolgozott, természe-tes, hogy belekapcsoltak az ügybe.3 Nem féltem, bár akasztással is fenyegettek.
1 A szerző fia, c. egyetemi tanár, Országos Rabbiképző–Zsidó Egyetem
Végül azonban hazaengedtek. És az elkövetkező napokban tudtam meg, hogy tu-lajdonképpen mi volt a cél ezzel a hercehurcával. A Minisztériumban közölték velem, hogy azonnali hatállyal elbocsátanak a Dokumentációs Központból, és a Nemzeti Múzeumba kerülök, mint tudományos munkatárs, mert a Belügyminisz-tériumnak komoly kifogásai vannak ellenem. Meg is mutatták az átiratot, amely-ben klerikális kapcsolataimat kifogásolták, enyhén szólva.
Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy amikor néhány év múlva – a katoli-kus egyház javaslatára – engem kívántak kinevezni az újonnan alakult Egyházi Gyűjtemények Szakbizottságának élére, a Művelődésügyi Minisztériumban fel-vetették, hogy a Belügyminisztérium annakidején éppen klerikális kapcsolataim miatt kívánta elbocsátásomat a Dokumentációs Központ éléről, ezért olyan igen simán nem nevezhetnek ki. Úgy határoztak, hogy az egyházakkal kapcsolatos, most felvetett kinevezésemhez írásban kérnek véleményt a belügytől. Ez megtör-tént, vissza is jött a válasz, hogy Dávid Katalin ellen soha nem emeltek kifogást a belügyi hatóságok. (sic!) Ott feküdt a két levél egymás mellett a Művelődésügyi Minisztérium Személyzeti Főosztályán. Nem semmi!
Visszatérve elbocsátásomhoz, javasoltam, hogy helyettesemet, Németh Lajost4 nevezzék ki utódomként a Dokumentációs Központ vezetőjének, aki minden zök-kenő nélkül folytathatja a Központban eddig folyó munkát. Ezt nem is tartották rossz ötletnek, azonban a kinevezéshez szükséges „feddhetetlenség”-i igazolást nem kapta meg Lajos. Ugyanakkor pár nap múlva megjelent a Központban Aradi Nóra5, aki művészettörténész, de egyúttal a III/1, tehát a hírszerzés tisztje volt, és bejelentette, hogy a Dokumentációs Központot átszervezik a Tudományos Aka-démia művészettörténeti intézetévé, és ő lesz az új intézmény igazgatója. Erről volt tehát szó. Az eljárás tipikus, hozzátartozik a diktatúrák természetrajzához. Azt azonban már nem kellett volna tenni, amit tettek, hogy minden készülő, illetve a nyomdát még el nem hagyó kiadványainkból törölték a nevemet. Így egy tollvo-nással munkásságom jelentős részét elvették. Ezt nagyon gusztustalannak tartot-tam, nem azért, mert engem érintett, hanem mert a kiadvány „életrajzát” hamisí-tották meg, amit egy dokumentációval foglalkozó kutató nem visel el könnyen.
Nagyon naiv mondat, tudom, de engem akkor ez háborított fel. És ettől a perctől kezdve megtapasztaltam, milyen dolog „leprásnak” lenni. Ilyenkor történik meg az, hogy ha az embert meglátják az utcán, átmennek a másik oldalra. Persze azért volt kivétel. Bernáthék6 például reprezentatívan mutatták ki barátságukat. Velem voltak a legnehezebb napokban. És még néhányan.7 Például Kondor Béla, aki pon-tosan tudta, hogy ettől bizony nem fogja a hatalom a keblére ölelni. Felhívott más-nap a következő egyszerű szöveggel: „Sz..ni bele!” Aztán folytattuk, mintha mi sem történt volna, a már megszokott beszélgetéseinket változatlan intenzitással.
Féltettem, nehogy növeljem a bajait, de nem hagyta magát. A közvetlen munkatár-saimról nem akarok beszélni, hiszen nekik az egzisztenciájuk függött attól, hogy
tartanak-e velem kapcsolatot. Mert ennek az egyáltalán nem politikai eseménynek politikai tartalmat adtak. Mint említettem, Mócsy Imrével kapcsoltak össze, mint aki segítője voltam az „összeesküvésnek”.8 Az ügyről, és így rólam is megemlé-kezik Mócsy, Beadványom című könyvében (Magyar Egyházszociológiai Intézet, Bécs, 1987). Férjemet9 elbocsátották azonnali hatállyal az ügyészségről, ahol re-vizorként dolgozott. Bekérette magához a budapesti főügyész, és lejátszotta neki a Mócsy Imrével folytatott hosszasabb telefonbeszélgetését. Ez volt a lehallgatott telefonbeszélgetések egyike. Imre, börtönből való szabadulása után meglátogatott, beszélgettünk, meghánytuk-vetettük az életet. Még halála előtt nem sokkal felke-resett. Utólag úgy éltem meg ezt a találkozást, mint elbúcsúzását. Ezután kórházba került, és meghalt. Nagyszerű ember volt.
Még valamit erről, mert szintén jellemző az ilyen esetekre. Közgyűlése volt a Képzőművészeti Szövetségnek, ahova, mint tag, én is kaptam meghívót. Em-lékszem, a helyszín az Új Városháza nagy tanácsterme volt, ahol én a jobb oldali lejáró legfelső sorának szélére ültem, miután ez a rész üres maradt, gondoltam, így senkit sem hozok zavarba azzal, hogy szomszédja vagyok, vagy közelében ülök.
Lassan indult a gyűlés, mivel Aczél Györgyre10 vártak. Végre megérkezett, és mit ad Isten, pont ott lépett be a terembe, ahol én ültem. Elindult lefelé a lépcsőn, elment mellettem, de csak két lépcsőfokot lépett lefelé, amikor hirtelen vissza-fordult, odajött hozzám, kezet nyújtott, és mindössze ennyit mondott: „Katalin, örülök, hogy látom”. Ezeket a szavakat senki nem hallotta, csak a gesztust látták.
De ez is elég volt ahhoz, hogy megváltozzék a levegő körülöttem. Másnap már a Minisztériumból hívtak telefonon etc. De ez már a következő fejezet témája lesz, amikor, mint már említettem, áthelyeztek a Magyar Nemzeti Múzeumba, mint tudományos kutatót. Balogh Jolán11 ekkor azt mondta nekem: „Örülj neki, most a szakma legfontosabb intézményébe kerülsz”. Valóban, az a pár év, amit ott töltöt-tem, szakmai életem egyik leghasznosabb ideje volt. Rengeteget tanultam, mert kapcsolatba kerültem a hazai régészet legjavával, akik mellett a Dokumentációs Központból hozott kutatásaimat valóban hasznosíthattam. Sok szeretetet, megbe-csülést adhattam és kaptam ott, mindannyiukra barátsággal emlékezem vissza.12 És a fogadtatásomat sem felejtem el. Fülep Ferencnek13, a Múzeum főigazgató-jának ezek voltak az első szavai hozzám: „Tudom, hogy csak ideiglenesen van nálunk, de akarom, hogy tudja, szeretettel fogadjuk magunk közé”.
*
Ott folytatom, ahol az előző fejezetet lezártam. Az általam alapított Művészettör-téneti Dokumentációs Központból egy pillanat alatt történt eltávolításom, vagy helyesebb kirúgást írni (?) után a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültem, ahol a főigazgató azzal fogadott, hogy bár biztos benne, csak ideiglenesen vagyok itt, de szeretettel fogadnak. Ez a szöveg nem volt semmi. Nem csak azért, mert
Fü-lep Ferenc főigazgató erős párttag volt, és mint ilyen, tudta az én eltávolításom klerikális okait, amit meg kellett emésszen egy valamirevaló párttag, hanem azért is, mert a Nemzeti Múzeum a hazai gyűjtemények koronázatlan királya volt. Ide nem lehetett akárkinek bejutnia. Mint mondtam már, én mindig jól jártam az állá-saimból való eltávolításaimmal, amelyeknek oka minden esetben vallásosságom volt. Nem így hívták akkor, hanem klerikális reakciósnak, mert akiknek el kellett küldenie engem, azoknak természetes volt elküldeni egy klerikális reakcióst, míg egy vallásost, ez a kifejezés kínosabbá tette az eltávolítást. 1966. január 2-án lép-tem be a Múzeumba, és Fülepnek nemigen volt fogalma arról, hogy mit kezdjen velem. Néhány napra a Történelmi Képcsarnok gyűjteményébe tett, mert ez volt az egyetlen „par excellence” művészettörténeti gyűjteménye a Múzeumnak, és itt dolgozott két művészettörténész, Rózsa György14 mint osztályvezető és Wilhelmb Gizella15 mint kutató. Mindkettő rendszeresen publikált nálam a Dokumentációs Központban16, tehát ismertük egymást. Mindenesetre helyem nem volt, ezért az előtérbe ültettek, a hivatalsegéddel közös asztalhoz. Ez nem volt túl vigasztaló helyzet, hiszen legfeljebb elmélkedhettem az életemről, de munkához nem jutot-tam. Azonban csak néhány napig volt így. Akkor hivatott Fülep, és közölte velem a saját elképzeléseit, amelyek egyszerre megváltoztatták az életemet. Arról volt szó, hogy a régi, már kissé elöregedett kiállítást, „Magyarország története a hon-foglalástól 1849-ig” lebontották, nem csak azért, hogy felújítsák, hanem hogy tar-talmában, látványában újat építsenek. Minden korszaknak megvolt a maga szak-embere,17 az én dolgom pedig az a csodálatos feladat lett, hogy összefogjam az egészet. Valamivel tovább tartott ez a munka, mint egy esztendő. Olyan anyaggal találkoztam szemtől-szemben, kézben tartva, mindennap látva a tárgyakat, ame-lyeknek mindegyik darabja nem csak szépséget, művészetünk nagyszerű múltját jelentette, hanem képviselte az egykor itt élt embereket, eseményeket, törekvése-ket, szóval történelmünket.18
Csodálatos időszak kezdődött, olyan évek, amelyeket teljesen a tudományos munkának szentelhettem. És tanultam, rengeteget tanultam mindenkitől. Átraktak a Középkori Osztályba, amelynek vezetője, Esztergom akkori ásatója, az emberi-leg is kiemelkedő tudós régész, Nagy Emese19 volt. Logikus volt, hogy ehhez az osztályhoz tartozzak, hiszen a készülő kiállítás nagyobbik része – a 10–17. század közti idő – az itt dolgozó kutatókhoz tartozott, míg a fennmaradt másfél évszázad illetékese az Újkori Osztály volt. Nem lehet soha elfelejteni a rendezés idejét.
Igaz, hogy kemény munka volt, számomra különösen az, hiszen a tárgyak zömé-vel akkor találkoztam először, de minden ezzel töltött óra érezhetően gazdagított.
Nem tudom megmagyarázni, de azt kell mondanom, hogy az ilyen feladatoknál a lelki-szellemi gazdagodás mellett, a test, a fizikum is gazdagabb lesz. Az egész ember átéli a csodát, amit az ilyen munka jelent. Újszerű feladat ez egy művé-szettörténész számára. A művéművé-szettörténész szembesül egy alkotással, amely a
szépség, esztétikum valóságát hordozza, s amelynek ábrázolásán keresztül, formai megoldásain át el kell jutni eszmeiségéhez. Ez az, amit meg kell érteni benne, ezt kell benne csodálni, továbbítani, ez adja értékét, ez sugározza felénk a korszakot, amelyben született, és a művész lelkiségét, akaratát, amely az életet adta neki.
Minden más adat, vonatkozzék az alkotóra vagy a korszakra, a mű megértésének eszköze. De nem így van a történeti kiállításnál. Ezért mondtam, hogy kemény munka volt a rendezés ideje, mert a legtöbb kiállított tárggyal akkor találkoztam először. A történelmi kiállításnál ugyanis nem a tárgy fizikai valósága az elsődle-ges, hanem amit ki tudok szedni belőle, hogy árulkodjék a korszakról, arról az idő-ről, arról a történésekidő-ről, amit ő mint tárgy élt meg, amit tehát közvetíteni tud. Ezt megmagyarázni nem túl egyszerű, de megpróbálom. Egy ilyen történelmi kiállí-tásnál az ember művelődéstörténészként szemléli az anyagot. Nem csak egyetlen összetevőjét kutatja a kornak, pl. a művészeteket vagy a néprajzot, irodalmat, épí-tészetet, a társadalomtudomány vagy természettudomány valamelyik ágát, hanem minden érdekli, mindenre vagy minél többre szüksége van ahhoz, hogy „korrek-tül” feltárja a történelmet. S mivel kiállítást csinál, tehát nem könyvet ír a múltról, ezért a tárgyakon keresztül kell eljusson az „eltűnt” élethez. Ehhez mindenkinek saját módszere van. Egyrészt mindenki magából indul ki, ami azt jelenti, hogy – tájékozottsággal az adott korszakról – az őt érdeklő kérdéseket teszi fel az adott tárgynak. Másrészt végigvizsgálja, átvilágítja „centiről centire” minden részletét, technikáját, anyagát, készítőjét, tulajdonosát, betöltött szerepét, hadd ne soroljam tovább, megvizsgálja és összeírja. Teljes példát nem mondok, csak néhány érdeke-sebb részlet-tapasztalatot, azzal a hangsúllyal, hogy olvasottnak, tájékozottnak, az adott időszakot tudományos feldolgozottságában, emlékanyagában, korabeli írott és tárgyi valóságában stb. alaposan ismerőnek kell lennie annak, aki erre vállalko-zik. Erre szükség van a kérdésfeltevéseknél éppen úgy, mint az átvilágításnál. Sok-szor igen mulatságos, hogy milyen kis részletek segítenek belelátni, rekonstruálni a múlt kultúráját. Konkréten Apafi György, Küküllő vármegye főispánja, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György fejedelmi tanácsadója síremlékére gondolok, amely a szarkofágra fektetve, egész alakban, alvóhelyzetben, díszes páncélöltözetben áb-rázolja a halottat. A valóban impozáns mű a nagyszebeni szobrász, Nikolai Illyés alkotása. A síremlék magas, így azután elmélyültebben tanulmányozni a melléje állított lépcsőről sem könnyű. Ezért arra gondoltunk, hogy egy hatalmas tükröt teszünk föléje, amelyen tökéletesen látszik a síremlék felső, legfontosabb része.
Számomra a legtöbbet mondó volt, hogy párnája egész felületére egy gyönyörű úrihímzést faragott a művész. Váratlan szépség! Mintha valóságosan állnánk mel-lette, ez a pillanat alatt életre kelt, néven nevezhető csodálatos kézimunka enteriőrt varázsolt a magányos faragvány köré, messze vezető utalást kaptunk általa egy korabeli nemesi család hovatartozására, kultúrájára. A síremlék oldalfaragványai a korabeli divat és szokások mellett a család kapcsolatrendszerére is
következ-tetni engednek, és a síremléket díszítő allegóriák az etikai világot, a személyeket irányító eszmei, lelki nemességet közvetítik. Erényeket állítanak elénk, amelyek követésében életprogramot láttak. Ekkor vettem észre és ez nekem kedves felfe-dezés volt, hogy Apafi György fia, Mihály, akit apja halála után huszonhat évvel választottak Erdély fejedelmévé, fejedelemként ábrázolt ismert portréján mennyi-re hasonlított apjához. Váljék ez dicsémennyi-retémennyi-re az akkori arcképfestőknek és szobrá-szoknak.
Nem felejtem el a következőket sem. A kiállítás rendezése közben telefont kap-tunk a Bizományi Áruháztól, hogy jöjjünk be hozzájuk, mert, emlékeim szerint, a bíróságtól kaptak egy, a határon lefoglalt diadémot, amelyhez nem kapcsoltak kiviteli engedélyt, pedig egy értékes korai ékszerről van szó. Már egyszer próbál-koztak kivinni, de visszaküldték őket azzal, hogy szerezzék meg a kivitelhez szük-séges papírokat. Ketten mentünk a Bizományiba, a Múzeum főigazgató-helyette-se, Korek József,20 és én. Sose felejtem el a pillanatot. Kicsomagolták a tárgyat, és én rápillantottam, majd – komolyan mondom – kissé remegő kezekkel, de teljesen meghatott lélekkel kézbe fogtam a „tárgyat”, ami bizony nem volt más, mint Beth-len Gábor fejedelem szépséges feleségének, Brandenburgi Katalinnak igazgyön-gyökkel, ékkövekkel, meg minden szépséggel kialakított csodálatos reneszánsz fejékje. Nagyon halványan emlékeztem rá, valamikor a háború előtt szerepelt ki-állításon. Ott csak annyit tudtam mondani, mert ugye a készülő kiállítás volt az érdeklődésem központjában, hogy ezzel a csodával teljes lesz a fejedelemasszony öltözéke. Gyönyörű ruhája ugyanis a Múzeum birtokában van, de ezek után fö-léje rakhatjuk a diadémot is. Katalin adott magára, a megjelenésére, a pompára.
A kiállításon ott volt kis kézi hangszere is, amelynek csodálatos szekrénykéjében ékszerfiókok voltak. Egykori ékszerei természetesen már sehol sincsenek, de mi korabelieket, és kissé korábbiakat is – gondolva a hozományára, hiszen mégiscsak a brandenburgi választófejedelem leánya volt – beleraktunk a fiókokba. Az hírlett róla, hogy udvartartásában kedvelte a fiatalembereket. Nos, én semmiképpen nem akartam, hogy rossz szó érje a háza táját, legyen kéznél ékszer, ha valamelyik lovagot ki akarja tüntetni.
Szórakoztató, nemes játék volt ennek a kiállításnak készítése, de ugyanakkor hihetetlen nagy munka.21 Hiszen ezer dologra kellett odafigyelni, mi az, ami az adott korszakban a legtiszteletreméltóbb, mit kell kiemelnünk, hangsúlyoznunk, és melyik tárgy, vagy milyen elrendezési módszer közelít leginkább az adott idő megismeréséhez. Senki ne gondolja, hogy az könnyű dolog volt. Mert akkori életünknek azok az évei, amelyben a kiállítás készült, az 1960-as évek legvége, nem éppen a történelem valóságával néztek szembe. Ekkoriban bizony durván követelte a politika a múlt átértékelését. Ideológiák kötötték meg a tudományos gondolkodás szabadságát. Ezt a társadalomtudományok területén mindenütt érez-ni lehetett, de a történelem volt a legkényesebb pont, ha másért nem, akkor azért,
mert a leginkább érintette az ifjúságot az iskolai oktatáson keresztül. Itt nem lehe-tett válogatni a korszakok között, mint a társadalomtudományok sok más területén – ahogy tudományos munkámban én is tettem – elbújni a múltba, amivel esetleg lemond az ember a publikálásról, de olyannal foglalkozik, amit lelkiismeretesen tud vállalni.22 A történelemtudomány ezt nem teszi lehetővé, itt nincsenek kihagy-ható korszakok, és ha az ideológia ítéletet hozó hüvelykujja lefelé mutat, akkor ki kell végezni az adott időt. Ezt talán sikerült kikerülnünk,23 és ma is úgy gondolom, hogy tisztességes, vállalható munkát végzett a Múzeum tudományos gárdája. Per-sze ennek volt előzménye, hiPer-szen a Nemzeti Múzeum akkorra már átlépte a másfél évszázadot, amelyet kiváló tudósok alapoztak meg, s amire támaszkodhattak és támaszkodtak is a kiállítást kidolgozó kutatók.
Volt néhány nagyon fontos újdonság a kiállításon. Az első ezek közül ahhoz a vitrinhez kapcsolódott, amely közvetlenül a honfoglalást követte, és feladata volt bevezetni a nézőt az Árpád-kori királyság valóban csodálatos történetébe, amit én annyira szerettem, ami nekem, Dávid Katalinnak emberileg, lelkileg annyira na-gyon szívügyem volt. A magyar kereszténység születésének ideje ez, a magyar ki-rályság megalapításának, a megszülető törvényeken keresztül az ország erkölcsi, szellemi, anyagi, társadalmi megalapozásának, az itt élők világszemlélete kibonta-kozásának korszaka indul ekkor. Csodálatos művészeti emlékek jeleníthették meg a királysággá alakult Magyarország szellemiségét, jelentős emlékek utalhattak az ország előtt álló célokra, az okos politikára, mindarra, ami a magyarságot itt a Kárpát-medencében egy új európai ország méltó, nemes tagjává emelte.24
Mielőtt a vitrinekbe kerülő újdonságokra rátérek, valamit arról, miért volt ne-kem szívügyem ez a téma, maga az Árpád-kor, de különösen a királyság megalapí-tása, István kora. Bocsánatot kérek az olvasótól, hogy az emlékirat eddig követett módszerét megszakítva, erről a kérdésről, bár nagyon szűkre szabottan, de felvá-zolom a magam által alakított véleményt. Fontosnak tartom, mert sajátos időszaka volt ez az európai kereszténységnek, olyan korszak, amikor minden lépés, minden igyekezet, egy ország törvényei éppen úgy, mint az emberek gondolkodása döntő-en befolyásolták Európa jövőjét. Ugyanis ekkor erősödik meg, válik a társadalom formálódásának Európán belüli meghatározójává az egymástól önmagát tudatosan megkülönböztető keleti és nyugati kereszténység, más szóval a görög Bizánc és a latin Róma szellemisége, az ortodoxia és a külső hatások felé nyitottabb nyugati szellemiség. Nagyon messziről kellene elinduljak, ha ennek a skizmának, szétvá-lásnak okát keresném. Mert a „sokszínűség” a kereszténység által meghatározott kultúra lényegéhez tartozik, mégpedig Alapítója szándéka szerint. Ezzel azt mon-dom, hogy a keresztény kultúra, annak társadalmi befolyása, mióta a világban megjelent, szükségszerűen többértelmű, a kereszténység, a térítések alkalmából beépülve a különböző pogány kultúrákba, egymással összehasonlítható, de az adott nép történelmi sajátságaihoz alkalmazkodó helyi kultúrát teremtett. Itt erre
azért térek ki kissé részletesebben, mert nem csupán a térítés kezdete érdekel,
azért térek ki kissé részletesebben, mert nem csupán a térítés kezdete érdekel,